Interjú a Company Alapítvány kortárs-segítõivel
és Dr Paraicz Éva gyermek-neurológussal
 

Égi Marcell és Béni Boróka kortárs-segítõk

Szerintetek mi a kortárs-segítés?
Marcell: - Attól kortárs, hogy a fiatal nem egy idõsebb emberhez fordul, tehát nem a szüleihez, pszichológushoz, hanem a kortársaihoz. Ezek a kortársak attól kortárs-segítõk, hogy van valami késztetésük, ambicíójuk a segítésre, de ettõl még nem kortárs-segítõ, hanem mi ezt természetes segítõnek hívjuk. Mi azt gondoljuk, hogy az a kortárs-segítõ, aki egyfajta képzésen megy át, önismereti csoportokban vesz részt, önismereti munkát végez.
Boró: - Attól kortárs-segítõ, és nem természetes segítõ, hogy van valami háttere, az a háttér, hogy egyrészt önismereti munkákat végez, és részt vesz bennük, hogy egy valamilyen fajta képzést is begyakorol (nálunk ez a pszicho-dráma az egyik módszer). Másrészt, hogy segítõ, és kortás, de nem szakember, ettõl viszont egy kettõs szerepben van, amit a szó összetettsége is mutat, hogy kortárs, és segítõ. Rögtön ott az egésznek az elsõ problematikája, hogy hogyan lehet ezzel a kettõs szereppel dolgozni.
Marcell: - Az a problematika, hogy ez mindkettõ részérõl megnyilvánul, nyilván a kortárs-segítõben is és, a segítséget kérõben is. Mindig felemás.
Boró: - Kicsit felebaráti, kicsit szimpátián alapul. Hozzátennék még annyit, hogy a kortárs-segítõ annyiban különbözik a többiektõl, hogy kortárs, nagyjából az a korcsoport, de mindig egy kicsit  idõsebbek a kortárs-segítõk, valamivel az útjuk elõbbre van, ezzel tudnak valamilyen mintát mutatni.

Milyen komplex programot dolgoztatok ki és dolgoztok ki?
Boró: - Többek között van a pszicho-dráma, ami egy csoport-terápiás módszer, aminek a fõ hangsúlya a dramatikus elemeken nyugszik, a problémák, a helyzetek színházi megjelenítése a problémák szóbani feldolgozása helyett. Vannak az önismereti csoportok, ezekben van benne az esetmegbeszélések, van a problémafeldolgozó csoport, és vannak elméleti és gyakorlati elõadások. A módszerek csoportosak, tehát mi a csoport megtartó erején és a csoport beilleszkedésén keresztül dolgozunk, ami ebben a korosztályban nagyon fontos. Van egy klubunk, ami heti rendszerességgel mûkõdik, nyitott, bárki bejöhet - mi a klubban fogadjuk az embereket. Ide ismeretség útján jönnek vagy szakemberek küldik ide a fiatalokat. Itt vannak együtt a segítök, és a segítettek, egy közösségben, ez egyfajta befogadó csoport. Van állandó programunk, és ez hátteret nyújt a segítésnek, a beilleszkedésnek, ami a csoportkohéziót és az együttlétet segíti.

Mi a helyzet akkor, ha a kortárs fiatal a csoportokban nem akar részt venni, hanem egyénileg akar beszélgetni, és ez a beszélgetés mennyire lehet bizalmas?
Boró: - Akik hozzánk jönnek, gyakran azzal az igénnyel jönnek a klubba, hogy nem igazán vannak személyes kapcsolatai a kortársaival, és egy befogadó közösséget keresnek. A klubban is megteheti valaki, hogy megkocogtatja valakinek a hátát, hogy “Hahó, szeretnék veled beszélgetni”, és akkor félre lehet vonulni, de ez nagyon ritkán fordul elõ. A személyes problémákat ott a csoport segítségével, a csoport megtartó erejével, másrészt a szakember biztonságos hátterével lehet feldolgozni.
 Tehát a csoportokban nem kell részt venni, de egy idõ után be kell kapcsolódni a csoportokba is?
Boró: - Nem kötelezõ semmi. Az önismereti csoport egy zárt egység, egy évet dolgozik együtt, õsztõl-tavaszig, mint egy iskolaév, és jó ha ezt végigjárja, de van, aki kimarad. Ha viszont abba már bekapcsolódik, akkor õ már benne van, és újak nem kapcsolódhatnak az évfolyamba.

A kortárs-segítõk milyen mélységben foglalkoznak a kortárs problémáival?
Marcell: - Ezt õ tárja fel, mi direkte nem kényszerítünk ki belõle semmit.
Boró: - Senkin nem lehet segíteni, aki nem akarja. Aki meg akarja, azon lehet - elvileg.
Marcell: - Van egy határa, tehát amikor olyan problémákkal találkozunk, amikhez már nem vagyunk kompetensek. Mi közvetíteni tudunk szakember felé, ez is fontos, hogy hidat képezünk a kortársak és a szakember között.
Boró: - Ha az ember segíteni akar, akkor ez nem úgy van, hogy leraknak eléd egy batyut, ami tele van problémákkal, és azt úgy fogod visszaadni, hogy tessék üres vagy megtöltöttük valamilyen jó érzéssel, hanem mi segítünk egy másik embernek, hogy tudjon rajta dolgozni.
Marcell: - Tehát valami közös gondolkozás, közös beszélgetés folyik, nem egy kérdésfeltétel és válasz, tehát hogy megmutatom az a jó és az a rossz, hanem közös gondolkozásról van szó, kicsit terelgetõs jelleggel.

A kortárs-segítõnek, és a problémával küzdõ fiatalnak milyen legyen a viszonya az iskolán kívül és belül?
Marci: - Valamilyen visszahatásról van szó, hogy az iskolába nem tud beilleszkedni, otthagyták a barátai, vagy a családi kötelékek  túl erõsek ahhoz, hogy egyáltalán barátai legyenek stb..., tehát ezek a konkrét dolgok mögött van valami. Nyilván mi nem tudjuk így konkrétan megtenni, hogy újra elhívják a buliba stb..., de a kapcsolatunk folytán változik, tehát máshogy látja, rálát a dolgokra, ott átszakad egy gát, elmúlik egy félelme, akkor egy ilyen alapdolog által a konkrét dolgok is változhatnak. Vagy mintaadás által a mi körünkben biztonságban kezdi el érezni magát, a klubban bátrabban mer beszélni magáról, gondjairól, és látja, hogy másnak is hasonló problémáik vannak. Ezek megoldhatják a másik csoportban (iskola, baráti kör) a problémákat, vagy segíthetik. Persze ott ugyanúgy meg kell dolgoznia ezért, de azzal, hogy megvolt már egy ilyen biztonságos lépés, tehát egyszer már megtette ezt a lépést egy védett közösségben, akkor amikor kimegy a nagy világba, a nagybetûs életbe, ott ugyanezt a lépést már könnyebben teszi meg.

Az iskola milyen hatást gyakorolhat a fiatalra?
Marcell: - Kortárs-segítõ szerepben nehéz rá válaszolni, mert a kortárs-segítõnek nem igazán lehet véleménye.

Mint magánvélemény, milyen hatást gyakorolhat a kortársra az iskola?
Boró: - A kortárs-segítés nem egy éles helyzet, mert a kortárs-segítõk is problémás fiatalokból lesznek.
Marcell: - Ugyanúgy egy közeg, egy nagyon erõs közeg, ami elvárásokkal és mintákkal lép fel. Problémára kihegyezve a dolgot, bár nem mindig van így, de van egy ilyen része is, hogyha a te hozott mintád vagy a számodra jó minta nem egyezik az iskolának a mintájával, akkor ott nyilván feszültség keletkezhet.
Boró: - Az iskolában jelentkezõ problémák csak leképzõdései a háttérben meghúzódó problémáknak, ami a fiatalok körében, elsõsorban a családban és a kortársak között húzodik, mutatkozik meg. A klubban, amit már mondtunk, kapcsolatok nélküli kortársak találhatók, mert az iskolában nekik is az a bajuk, hogy egy terep lenne a kortársakkal való kapcsolatteremtésben is, és mégsem az.
Mi a véleményetek a társadalmi beilleszkedésrõl?
Boró: - Ebben az értelmében nehéz rá válaszolni.

Akkor szerintetek mennyire szügségszerû, hogy valaki beilleszkedjen a társadalomba, illetve mennyire hagyható meg az õ “deviáns” szerepében?
Boró: - Kortárs-segítõként nem lehet személyes véleményem, csak magánvélemény. Az kell, hogy fontos legyen valami az ember számára, adott esetben a fiatal számára, hogy ami problémát jelent számára, az benne megoldódjon, hogy tudjon kezdeni valamit a helyzetével. Ebbõl a szempontból, ha õt az zavarja, hogy nem tud beilleszkedni, akkor azon kell lennem, hogy be tudjon illeszkedni, míg valakit az zavar, hogy túlságosan be van illeszkedve, akkor vele kapcsolatban azon kell lennem, hogy kevéssé illeszkedjen be. Akármennyire is furcsa, de valakinek az jelenthet problémát, hogy túlságosan hétköznapi, polgári életet él, annak az életébe színt kell vinni.
Marcell: - Nekem kapcsolódik mind a szerep, mind a segítõ, tehát egy szerepben mondom, hogy sosem a formákra kell tenni a hangsúlyt, hanem az egyes ember belsõ értékeire és a belsõ egészre.Tehát hogy õ mitõl válik egésszé, mindenkinek más úton, más konkrétumokkal kell(ene) rendelkeznie.
Boró: - A kortárs-segítõnek mindig az előítélet nélküli, a teljes elfogadás az, amivel dolgoznia kell, vagy az, ami nélkül nem tud mit kezdeni. Nem értékelhetem az õ viszonyát a társadalomhoz, mert az az õ viszonya, az õ dolga, azon belül pedig az a kérdés számomra és számára, hogy mi az, ami neki ebben nehéz, és ezen kell dolgozni.

A társadalom mennyire vesz részt a kortárs-segítésben, és mi a tapasztalatotok?
Marcell: - Az alapítvány non-profit, nem ingyenesek a szolgáltatásaink, és a programokat úgy tudjuk csinálni, hogy pályázunk, ilyen formában az államtól és más non-profit szervezetektõl kapjuk a pénzt. A pénz a programjaink futásához szükséges, amiket a szakembereink végeznek, és így közvetlenül bekapcsolódunk a társadalomba, részesei a szakemberek, pszichológusok, pszichiáterek, elsõsorban.

A kortársnak is kell anyagiakkal rendelkeznie, hogy bekapcsolódhasson?
Boró: - Nem. A kortárs-segítõnek a képzés és az összes program ingyenes, vagy valami minimális hozzájárulással. Kell élni, hogy bekapcsolódhasson a programba, de az anyagiak kellenek ahhoz, hogy a szakmai hátteret biztosíthassuk, ami azt jelenti, hogy a klubban nincsenek jelen a szakma képviselõi, mert saját magunknak csináljuk, de kell, hogy ott legyenek mögöttünk azok, akik hozzá tudnak szólni, hogy X. Y.-nal vajon jól alakult-e a helyzet. A képzéseken részt veszünk, amiket a szakemberek csinálnak. Tulajdonképpen nemcsak mi számítunk az õ segítségükre, hanem ha õk nem tudnak mit kezdeni egy fiatallal, akkor õk küldik hozzánk, tehát egy kiegészítõ szerepük is van.

Mennyire hatékony a kortárs-segítés?
Marcell: - Nehéz, ezt nagyon nehéz lemérni, nehezen kapunk visszajelzéseket.Van olyan, aki bejön és elmegy, de nem tudjuk meg, hogy miért. Vagy bejön egy srác, aki eddig nem nevetett, és elmosolyodik, vagy elkezd beszélni saját magáról, vagy nem lesz olyan búskomor, és jó érezni, hogy talán ehhez a mosolyhoz mi is hozzájárultunk.
Dr Paraicz Éva gyermek-neurológus

Felvesznek-e az osztályra olyan epilepsziást, aki drogos, vagy rendszeresen alkoholt fogyaszt?
Az osztályra rendszeresen veszünk fel epilepsziás roham után, vagy még rohamban levõ fiatal gyereket, illetve fiatal embert, a felsõ korhatár 18 év elvileg, de hát sok olyan betegünk van, akit gyerekkora óta kezelünk már itt, és így ifjú felnõttként ide kerül. Az, hogy az epilepsziás rosszullét kiváltásában az adott esetben szerepet játszott-e a drog vagy az alkohol, az sajnos nem mindig derül ki. De ha itt tölt az a fiatalember egy-két napot, akkor elõbb-utóbb érezhetõ, hogy a környezet, amibõl jött, illetve a helyzet, amibõl ide került, az egy szokásos élethelyzet-e, sokszor felmerül a gyanú, hogy nem szokásos, és ezért esetleg fordulhatott droghoz vagy alkoholhoz, ha ilyen érzésünk van, akkor elsõsorban vele próbálunk meg errõl a dologról beszélgetni, de sokszor a hozzátartozók vagy a bejövõ látogatók adnak jelzéseket.

Ha az epilepszia kísérõjelensége az alkohol vagy drog fogyasztásának, kezelik-e tartósan az adott egyént, vagy ellátás után áthelyezik?
Ha az derül ki, hogy az epilepsziás rohamokra készsége van, tehát nem arról van szó, hogy egy egyszeri drog vagy alkohol kiváltotta rosszulléte volt, hanem van egy készsége, amit ezek a szerek esetleg erõsítenek, akkor mint epilepszia-beteget sokszor kezelni kell. De az alapbajával, tehát az alkoholhoz vagy droghoz fordulásával egy organikus idegosztályon, mint amilyen a miénk, nem sok mindent tudunk kezdeni. Szerencsére velünk együtt dolgozik egy családsegítõ szolgálat jól felkészült pszichológussal, és vele dolgozik együtt olyan pszichológus és most már pszichiáter is, aki fiatalok, gyerekek ellátására is alkalmas. Tehát ha ez derül ki esetleg, vagy ilyen benyomásunk van, hogy az adott fiatal nehéz élethelyzetben van, vagy segítségre, tanácsra szorul, akkor javasoljuk, hogy ehhez a velünk egy házban mûködõ csapathoz forduljon, velük beszélgessen, és ott nagyon sok problémára tudnak azonnali vagy folyamatos segítséget nyújtani.

Van-e olyan eszköz a kezükben, amivel el tudják látni a betegcsoportot?
Hát az eszköz leginkább is ez - és sajnos nagyon sokminden hiányzik még, mert ahhoz, hogy egy fiatalt, vagy egy felnõttet, vagy akár gyereket is tartósan a jó úton lehessen tartani, hogy tartósan segíteni lehessen, ehhez az orvosoknak sem képzettségük, sem idõben lehetõségük nincs, az ápolónõk sincsenek erre kiképezve, és hát nekik is más feladatuk van egy kórházi osztályon, tehát nagyon nagy segítség lenne számunkra a szociális munkások, illetve pedagógusok jelenléte, akik utána tudnának járni ezeknek a gyerekeknek, fiatal embereknek, a környezetükkel kapcsolatban tudnának maradni, ha kell, akkor akár hónapokig vagy évekig, és tudnának segíteni minden adott problémájukban.

Általában milyen problémával fordulhat a neurológushoz a drog- illetve az alkoholfogyasztó?
A leggyakoribb ok, amivel idekerülnek ilyen diagnózissal, hogy feltehetõleg bevett valamit, vagy elfogyasztott valamit, az egy hirtelen kialakuló tudatzavar. Tehát a családtagok felfigyelnek arra, hogy egyik napról a másikra, vagy reggeltõl délutánig a fiatalnak vagy gyereknek a viselkedése gyökeresen más, a járása sokszor tántorgóvá válik, bágyadt, aluszékony, nemegyszer hány, és ritkán, de elõfordulhat, hogy valódi epilepsziás rosszullét zajlik le otthon - így kerül ide.

Mi lenne a legfontosabb tennivaló e téren?
Arra gondol, hogy az alkoholfogyasztás, vagy a drogfogyasztás megelõzése terén?
Azt gondolom, hogy jó lenne, ha a fiatalok szembesülnének társaik vagy kortársaik példáján azzal, hogy hová vezet, hogyha valaki tartósan ilyen szerekhez nyúl vagy akár alkalomszerûen ilyen szerhez nyúl. A saját tapasztalatom a családomban, hogy amikor a gyerekem szemtanúja volt annak, hogy kortársai, kis barátai milyen mértékben lettek betegek egyszeri buli során, ahol mértéktelenül és tapasztalatlanul leitták magukat, és mennyire rosszul voltak egy ilyen esemény után, azt hiszem, ez egy életre tanulság és mindig meg fogja gondolni, hogy mibõl mennyit iszik, majd hogyha kíváncsiskodik, és megpróbálja.
Szükséges-e a szemléletváltás ezen a területen?
Úgy érti, hogy az egészségügy odafordulását kell-e megváltoztatni, a társadalomét, vagy kinek a szemléletváltása?

Az intézményekre gondolok.
Igen, természetes. Tehát, hogy sajnos a gyerekosztályon - és 18 éves korig a fiatalok gyerekosztályra kerülnek - nem gyakori és ezért nem nagyon ismert probléma a drogfogyasztás és alkoholfogyasztás. Ide rengeteg gyerek kerül epilepsziás rosszulléttel, és sosem jut eszünkbe ilyet keresni mögötte, tehát ez legtöbbször véletlenszerûen derül ki a panaszok, vagy tünetek mögött. Kellene, hogy mi is ismerjük már ezeket a dolgokat, ezeket az állapotokat, nem vagyunk rá kiképezve, nem tanultuk még, és biztos, hogy ezeket a gyerekeket gyökeresen másképp kell kezelni is. Tehát az a hagyományos orvosi kezelés, hogy bejön ide rossz állapotban, és aztán jó állapotban távozik, és minden meg van oldva, hiszen hát õ jól van, ez ebben az esetben nem elég. Mert a probléma gyökere, az, hogy egy drog- vagy alkohol okozta rosszullét - most ettõl, hogy egy rosszullétbõl éppen kigyógyult, még nem oldódott meg.

Az Ön véleménye szerint hol és hogyan kellene befolyásolni az egyre növekvõ drogfogyasztást?
Biztos, hogy sokat segíthetnek az iskolákban egyre gyakrabban tartott felvilágosító programok, de az is biztos, hogy nem mindegy, hogy ki és hogyan szól a fiatalokhoz, annak a személynek nagyon hitelesnek és lehetõleg hozzájuk nagyon közel állónak kell lennie ahhoz, hogy a véleményére adjanak.

Mit tehet az orvos a maga sajátos eszközeivel?
Hát, az az érzésem, hogy az orvos tehet a legkevesebbet. Tehát az orvos tanulmányaiból tudja, hogy mik a hosszú távú káros következményei a drogfogyasztásnak vagy az alkoholfogyasztásnak, és feltehetõleg azt is el tudja mondani, hogy az életvitelben hova vezethet egy ilyen tartós drogfüggõség, de az egyszeri találkozás az orvossal biztos, hogy nem tesz senkire olyan benyomást, hogy megváltoztassa az életvitelét. Ezért azt gondolom, hogy ezekben a kérdésekben egy hiteles és tisztelt pedagógusnak, vagy egy szülõnek vagy egy barátnak sokkal nagyobb lehetõségei vannak.

A gyermekellátásban még milyen jellegû intézmények állnak rendelkezésre?
Hát sajnos a gyerekellátásban nem nagyon. A városban vannak szervezetek és vannak laboratóriumok, ahova lehet fordulnia egy orvosnak, hogyha ilyen gyanúja van, vérmintát, vizeletmintát lehet vizsgáltatni, hogy a drogfogyasztás ténye fennáll-e, de még ha sikerül is igazolni, ettõl a probléma természetesen nem oldódik meg, és olyan intézményt, ahol ilyen gyerekeket felvállalnak, nem sokat tudunk, illetve akikrõl tudunk, az véletlenszerû, esetleges, nem egyszer betegeink szüleitõl szerezzük az információt, hogy õk tudnak valakirõl, tudnak egy telefonszámot, jártak valahol, láttak egy plakátot - ezek az intézmények, nyilván mert a fenntartásukra is kevés a pénz, reklámra egyáltalán nem tudnak költeni, és így sajnos sokszor szinte titokban dolgoznak.

Az epilepsziásoknak mennyi esélyük van a tanulásra - a bekerülésre, továbbtanulásra?
A gyerekkori epilepsziáknak a döntõ többsége nagyon jól kezelhetõ betegség, és azon túl, hogy gyógyszert kell szedni egy bizonyos életkorban néhány éven át, más problémát nem lenne szabad, hogy okozzon. A baj az, hogy egy ilyen csúnya rosszulléteket okozó betegség miatt - még a jóindulatú betegségekben is rohamok ijesztõek és csúnyák - a szülõt arra késztetik, hogy a gyermeküket fokozottan óvják, és ezért egészen másképp nevelik, mint a velük egy családban növõ egészséges testvért. Sokmindentõl féltik, és ettõl a gyerek viselkedése, az élettel való viszonya, a társaival való viszonya sokszor gyökeresen más lesz, indokolatlanul. Ez nemegyszer a pályaválasztást is megnehezíti.

Ez viselkedészavarokhoz, pszichológiai problémákhoz is vezethet?
Igen. Hát, ezek a gyerekek nagyon sokszor kiközösítõdnek éppen azért, mert úgymond elnevelt és elkényeztetett gyerekek lesznek belõlük, részben azért, mert sokszor joggal bizonyos közös gyerekprogramokból a szülõnek ki kell vonnia, nem meri elengedni kirándulásra, nem meri elengedni vízparti táborozásra, és a többi gyerek óhatatlanul azt látja, hogy ez a társuk valamiért más, és ez sajnos sokszor a gyerekközösségekben kiközösítettséggel jár.

A Doktornõ véleménye szerint el lehetne-e engedni kirándulni úgy egy epilepsziás gyermeket vagy fiatalt, hogy elõtte a pedagógusokat felvilágosítják?
Nagyon sok esetben ez nagyon jól mûködik, tehát ha a pedagógus igazi pedagógus és a szülõ a problémával maga igazán tisztában van, és ezt a pedagógusnak el tudja mondani és el tudja vele fogadtatni, akkor a legtöbb pedagógus gond nélkül vállalja ezeket a jó állapotú epilepsziás gyerekeket. Az sajnos ma még természetes, hogy egy gyakrabban rohamozó gyereket sem a szülõ nem mer elengedni, sem a pedagógus nem mer elvállalni. De azért a gyakorlat az, hogy az ilyen jól kezelhetõ epilepsziás gyerekek az osztályukkal, osztálytársaikkal együtt táboroznak, kirándulnak, nyaralnak.

A nehezen kezelhetõ epilepsziás gyerekekkel, ha a gyógyszer sem segít, mit lehet tenni?
Hát sajnos azok a gyerekek, akik akár még kiváló értelmûek is, de gyakrabban, vagy kiszámíthatatlanul esnek epilepsziás görcsökbe, ezeket a gyerekeket orvosi tanáccsal sem lehet jó szívvel orvosi felügyelet nélkül táborba engedni, az õ számukra nagyon sok helyen, ahol epilepsziás betegek gondozása folyik, próbálnak nyári programokat szervezni legalább a vakációnak egy töredékére, ahol az epilepsziagondozó csoport orvosai, nõvérei ott vannak a gyerekekkel, tehát biztosítják az egészségügyi hátteret, de ugyanakkor olyan programokat is kitalálnak, hogy a gyereknek ez azért táborélmény legyen, illetve nyaralás-élmény legyen.
 
 
 

Statisztikák

Interjúk