A Magyar Értelmezõ Kéziszótár így definiálja ezeket a fogalmakat:
magány: Mások társaságától elzár(kóz)va, visszavonultan, egyedül élõ ember helyzete, állapota
elidegenedés: Érzésben, lélekben való eltávolodás valakitõl
öngyilkosság: Az a tett, hogy valaki önmagát szándékosan megöli, illetve olyan tett, magatartás, amellyel valaki önmaga vesztét, bukását okozza.

 A magány alapvetõ emberi tulajdonság. Az is természetes, hogy a magány ellen próbálunk valamit tenni. A produktív szeretet eszközét használjuk, azaz a másikat úgy fogadjuk el, ahogy van. Törõdünk vele és figyelemmel kísérjük fejlõdését.
 A magány oka a kirekesztettség, a kirekesztettség pedig általában a másságból fakad.  A kisebb mértékû másságot a közösség még tudja tolerálni, de a nagyokat már nem tûri.
A különbség, a másság oka lehet:
   1. testi:  - az egyén számára negatív tulajdonságok  pl.: fogyatékosság, betegség,
                  elmaradottság
                -az egyén számára pozitív tulajdonságok, amelyeket a közösség nem tud elfogadni
                  pl.: ha valaki sokkal szebb, csinosabb az átlagnál
   2.  lelki:  pl.: Ha valaki túl zárkózott, annak az is lehet az oka, hogy otthon nem tanították
                 meg azokra a viselkedési formákra, amelyekkel be tudna illeszkedni egy
                 közösségbe.
   3. szellemi: Ide tartozik az intelligencia, felfogóképesség, logika, rugalmasság. pl.: szellemi
                     fogyatékosok, zsenik

 Érdekességképpen megemlítjük, hogy a keleti kultúrákra jellemzõ az, hogy a közösség maga alá rendeli az egyéniséget, az egyén nem bontakozhat ki, nem maradhat le, nem futhat el. Arra törekednek, hogy mindenki ugyanazokkal a képességekkel rendelkezzen. A nyugati társadalmakban ez kisebb mértékben van jelen, a tehetségeseket és a fogyatékosokat egyaránt elkülönítik az átlagtól.

 Az öngyilkosság önpusztító, szándékos cselekedet. A statisztikák szerint Magyarországon  a legtöbb öngyilkosság a családi veszekedések miatt történik, az öngyilkosság kiváltó okaiért viszont az ember génjei is felelõsek lehetnek, illetve egy hirtelen esemény is lehet az elõidézõje pl: Ha elveszítjük szeretteinket. Hazánk az utóbbi évtizedekben sajnos világelsõ az öngyilkossági gyakoriságban.
 Az öngyilkosság története messzire nyúlik vissza. Egyes primitív népek ismerték, mások még a gondolatára is nevettek. Bizonyos civilizációkban alig volt ismert, másokban egyenesen tiszteletet ébresztõ , elismert, csodált halálmódnak tartották. Az öngyilkosság egyik gyakori oka a szégyenérzet, a másik általános ok pedig egy halott követése, amint az Keleten is szokás, ahol a hindu özvegyasszonyok gyakran haltak önkéntes máglyahalált. A régi rómaiak és a görögök nem tekintették az öngyilkosságot bûnnek, kivéve, ha katona követte el. Még az õskeresztények is elfogadják a hagyományt, és gyakran követtek el öngyilkosságot. Az apostolok nem ítélik el az öngyilkosságot, és az Ótestamentum sem emel ellene közvetlen bosszút, ámbár vannak benne bizonyos közvetett, elítélõ kitételek az öngyilkossággal kapcsolatban. A japánok tradícionális öngyilkossága a harakiri, amely során megnyitják a hasukat, hogy a lélek szabadon kiszállhasson belõle. Az õ hitrendszerükben hõsként tisztelik az öngyilkosokat bátorságukért. 1961-ig Angliában az öngyilkosság megkísérlése bûncselekménynek számított, azóta úgy kezelik, mint az elmebetegség vagy a rendellenes elmeállapot végsõ cselekményét.
 Az emberek megszokták, hogy csak azt tekintsék öngyilkosságnak, amikor egy egyszeri behatás okozza a halált. Gondolni kell azonban arra is, hogy valaki visszaél a szervezetével, például az alkoholista, aki halálra issza magát, a szívbetegek, akik helytelen életmódot folytatnak, s épp ez okozza idõnap elõtti halálukat. Ilyen esetben „tudat alatti öngyilkosságról” lehet beszélni. Nincs logika abban, hogy miért kellene az öngyilkosságot hirtelen halálnak vagy majdnem hirtelen halálnak tekinteni.
 Tudomásul kell venni, hogy az öngyilkosság nem magánügy, nem csupán egyetlen emberre tartozó személyes tragédia, hanem évente ma már többezer embert elpusztító és még többezret testi-lelki rokkanttá nyomorító társadalmi jelenség.

 A mûvészeti ágak alkotóinak többsége férfi, mivel bizonyított tény, hogy a férfiaknál a végletek nagyobb mértékben fordulnak elõ, mint a nõknél. Tehát a férfiak között nagyobb a szellemi fogyatékosok száma, sûrûbben fordulnak elõ ideg- és elmebetegségek stb., mint a nõknél, viszont eme fogyatékosságok kompenzációjaként nagyobb a kiemelkedõ képességûek, ún. zsenik száma is. Ezzel szemben a nõknek a biológiai funkcióik miatt sokkal kiegyensúlyozottabb a személyiségük. A mûvészeti ágakban alkotók többsége a végletekhez tartozik, ez indokolja azt, hogy maga az alkotó egyén sokkal elszigeteltebb, illetve az alkotókból álló közösség elzártabb a társadalomtól. Másrészt sok esetben az alkotás folyamata is rákényszeríti a mûvészt a magányra. Az alkotók többségének a mû létrehozásához gyakran a lelki gondok, a pszichés problémák szolgálnak alapul, tehát az alkotók saját neurózisukból táplálkoznak.
 Nem lenne szükség írókra, költõkre, szobrászokra, festõkre, színészekre, de vannak! Õk nem a létfenntartásunkat szolgálják, mégis fontosak, hiszen az emberek szeretnek az alkotásokon keresztül magukra ismerni, valamint olyan problémákra, amelyekkel õk is szembesültek, szeretnek elgondolkozni.
 Manapság mégis mintha ez a fiatalok körében háttérbe szorulna. Sokkal inkább hatást gyakorol rájuk a média (TV, rádió, mozi, újságok). Ezek közül a legerõsebb a televízió stresszteremtõ hatása, mivel a kontaktus ezzel a médiummal a leggyakoribb. A diákok többsége akár több órát is tölt naponta a TV elõtt, és empátiás készsége lévén akaratlanul is magára vonatkoztatja a látottakat: a hírmûsorok anyagát, a háborús helyzeteket; a szórakoztató mûsorokból sugárzó jókedvet, vidámságot ugyanúgy, mint a krimik, az akciófilmek témáját, amelyek gyakran nem valósághûek. A televíziózás a nézõ számára passzív cselekvés, elõnyei mellett a befogadó számára nem nyújt elfogadható alternatívákat a valós és aktuális problémáira. A modern technika miatt kevesebb idõt töltünk aktív szellemi cselekvéssel, családi és baráti körben, a problémák megoldásával. Így a családi és a lelki gondok csak halmozódnak és nem kerülnek megoldásra.
 A fiatalok eredménytelenség-érzetét elõsegítik az oktatási rendszer hiányosságai is. A porosz sémán alapuló magyar oktatási rendszerben nagy nyomás nehezedik a diákokra, ezért gyakori vagy szinte állandó a stresszhelyzet. A diák teljesítési kényszer alatt áll, érdemeit csak akkor ismerik el, ha az elvárásokhoz képest és nem önmagához képest sikeres. Ha sikeres, akkor a negatív tulajdonságai is jobb elbírálás alá esnek, ha eredménytelen, a pozitív tulajdonságai is rosszabb elbírálás alá esnek. S mint tudjuk, a serdülõkori öngyilkosságok egy része épp az iskolai sikertelenség, eredménytelenség miatt következik be.

 Ezek mellett a kamasznak a közösség elvárásainak is meg kell felelnie. Ha erre különbözõ okok miatt (a beilleszkedéshez és a közösségi léthez kapcsolódó viselkedési formák ismeretének hiánya, túlzott intravertáltság, stb.) nem képes, akkor a közösség kirekeszti magából mássága miatt, így elõbb-utóbb társtalanná válik, elszigetelõdik. Ha nem kap kellõ idõben megfelelõ segítséget, ha a közösség abszolut nem tolerálja õt, akkor megvan rá a lehetõség, hogy késõbb, felnõtt korára a társadalom perifériájára kerül.