[Pályázatok]
[Egyéni mûvek]
[Seregélyes]
[Arcok]
[Fotóalbum]
[A könyv]
"M"ilyenek vagyunk?!
Miklós Mónika,
Mihó Izabella és
Ujvári Barbara
1997.
Általános társadalmi
problémák
Boldog vagyok
örülök a fénynek
a Napnak s az Éjnek
mert bennünk rejtõzöl
Álmok és valóság
közé bújva
hogy örülj a
létezésnek
Kezdõdik a levél a
film
elindul a tavasz
ámokfutása
és az enyém
/ Miklós Mónika /
Már este kilenc
óra van. Még mindig a vonaton zötykölõdhetsz
valahol Dunaújváros környékén. Sok az
a négy óra utazás. Hiányzol, pedig még
csak pár órája, hogy elmentél.
Most egyedül vagyok
a vízparton. Nem vigyáz rám senki sem. Szúnyogok
röpködnek mindenfelé. A petróleumlámpa fényénél
alig látok.
Boldog voltam. Jó
volt táncolni veled a lagziban, nevetni a részeg csaposon,
és a srácokon, ahogy dülöngélve indultak
az ajtó felé, hogy még idõben tudjanak egy
bokor mögött rókát kergetni.
Kár, hogy nem
ismered közelebbrõl Lacit. Döbbenetes volt látni
ifjú férjként a mennyasszonnyal az oldalán.
A lányon már látszottak apró jelek. Telt keblek,
kis pocak, és az a mindenttudó mosoly az arcon, mert érezte,
hogy a mindenséget hordozza magában.
Gyermeket váró
asszony büszkesége. Védettség a burokban. Apró
kezek, csukott szem, pihék egy picike fülön, pillanatnyi
rúgások az utolsó percekben. Követelõzõ
sírás, játék, élet. A születés
szabadsága.
A szüleik azt
tanácsolták, hogy ne tartsák meg. Fiatalok még,
és nincs biztosítva számukra semmi. Laci most szerel
le, Évi pedig nem keres 20 000 Ft-ot. A lány azt mondta,
hogy nem tudna megölni egy gyereket.
Ha kislány lesz úgy fogják
hívni, hogy Virág.
Amikor megszülettem
minden csak egyféle volt. Az autó sárga, az alma piros
és anyu szép. Most már összefolynak a dolgok.
Ha valaki abortuszra
megy úgy mutogatunk rá, mint egy gyilkosra. De ha mi indulunk
el a kényszerítés miatt, akkor áldozattá
válunk, de csak önmagunk számára.
Minden átértékelõdött.
Az étel, a föld, a tiszta víz, a csók. Valami
elromlott. Gyerek akarok maradni. Játszani akarok felelõtlenül
és tét nélkül. Soha nem leszek nõ. Nem
fogok harcolni az egyenjogúságért, nem leszek édes
cicababa. Elfelejtettünk gyermeket szülni, énekelni egy
bölcsõ felett, meleg ételt tenni az asztalra, szépnek
maradni festék és lakk nélkül, szeretni hazugság
nélkül. A mai nõ kezében a férfi csak
eszköz céljai eléréséhez. Valami, ami
megszerzi a szükséges hátteret.
Divatcikkek lettünk.
Elkényelmesedtünk.
"a tükröd leszek
hogy lásd
ki vagy ha nem látnád"
Nicó
Kényelmesen
ülök a kisszékemen. Ha fázok, feltekerem a konvektort.
Ha éhes vagyok, eszem a kedvenc sütimbõl, ha kilukad
a zoknim, felhúzom a tesómét. Ne legyen illatos parfümöm,
bársonyos bõröm egy krémtõl, mert ha egy
férfi csak ezért szeret meg, akkor mindig találhat
egy édesebb illatot és egy puhább kezet.
Minden férfi
megalázza magát aki hagyja, hogy kedvese vezesse és
irányítsa, miközben a szabadságát félti
tõle. Meddõ, szépítkezõ, hazug ágyasok
vagyunk. Megkaptuk jogainkat, melyeket csak jó haszonért
adunk el. Már nincs büszkeség, csak hallgatag gondolat.
Nincs hûség, csak nyereség, ami valakihez odaköt.
És nincs család.
Ez az õrült
emancipáció még a 60-as években indult el.
Politikai kérdést csináltak belõle. Azt mondták,
lehetõséget adnak a nõknek, hogy a saját lábukra
álljanak. Ma már eljutottunk oda, hogy dolgozniuk kell, mert
a férfiak többségének nincs meg rá a lehetõsége,
hogy egyedül eltartsa családját.
Anyuka dolgozni megy,
beadja a kisbabát a bölcsödébe, ahol speciális
bébiételt kap anyatej helyett. Így lesznek a jövõ
gyermekei tápos gyerekek.
Bonyolult a politika.
Ahhoz, hogy megértsünk egy-egy egyszerû helyzetet ismernünk
kell mindenki érdekét, aki csak a közelben van. Minden
az érdekek harca. Rendszerváltás: az emberek egy vezetõ
csoportja veszélyeztetve érzi pozícióját,
ezért új eszmerendszert alkot. Játszanak, s játszunk
velük mi is.
Mert játékok vagyunk
Sírunk, írunk s meghalunk
Felépítjük a saját
tejútrendszerünk
hogy megérinthessük azt,
ami megfoghatatlan
mert csak a fény látható,
az árnyék láthatatlan.
/ Miklós Mónika /
A média amely
meghatározza, hogy mi az, amit megtudhatunk és megismerhetünk
a politikai életbõl. Apró csalások, félreértések,
jól sikerült tárgyalások, melyek két oldalról
bemutatva tíz csoportra osztják a hallgatóságot.
Persze a megfelelõ eszközökkel tálalva mindenkit
ugyanarra az oldalra lehet állítani.
Egy irodalomtanár
arra próbálta megtanítani a diákjait, hogy
a sorok között is tudjanak olvasni. Mennyivel másképp
hangzik az, hogy a kormány több száz milliót
költ nyugdíjemelésre, amikor ez a valóságban
személyekre levetítve nevetséges összeggé
válik.
És persze mindig
vannak olyan újságok, pártok, emberek, akik csak a
negatív oldalát mutatják meg a dolgoknak. Õk
mindig mindent másképp tennének, s amikor lehetõségük
nyílik a bizonyításra, elfelejtik korábbi ígéreteiket,
vagy ráébrednek, hogy nincs esély a megvalósításra.
"Odabent" lecsendesednek az emberek, eltûnik a szenvedély,
a tûz. Csak a vád marad.
Bûnöst keresnek.
Mi ezt kívülrõl
látjuk. Õk azt mondják stabilizálódik
a gazdaság, mi azt mondjuk drága a kenyér és
lassan már szétesik a konyhabútor, mert mi csak ezt
érezzük közvetlenül. Átkozódunk és
pártgyûlésekre járunk anélkül, hogy
tudnánk és felfognánk, hogy mi is zajlik körülöttünk.
Adót fizetünk, amirõl nem tudjuk, hogy hova megy. Szavazni
járunk és négyévenként leváltjuk
a vezetõ pártokat, holott mindenki tudja, hogy ez az idõ
kevés az igazi változáshoz.
Türelmetlenek vagyunk és nem az hajt minket, hogy lehet, hogy
majd egyszer a gyermekeinknek jó lesz, hanem az, hogy nekünk
legyen jó. Mi már nem pártvezetõt akarunk,
minisztert vagy királyt, hanem egy "istent", aki minden múltbeli
rosszat jóvá tesz.
Keresünk
valamit, amit már a szüleink elvesztettek, és ezért
mi sem örülhetünk neki. Nagyapáink életét
Isten irányította. Az Úr mindenek felett. Ha valaki
meghalt, ha éheztek, ha fáztak, ha féltek, ha gyûlöltek,
ha elvesztették azt, ami a legdrágább, valamijük
mégis megmaradt. Õk még hittek. Volt mibe kapaszkodniuk.
Egy mai, átlagos
embernek nincs istene. Válogathat a sokféle egyház
közül, de nincs vallás, amelybe beleszülethetett
volna, amely megismerése gyermekkorban kezdõdik. Azzal, hogy
Istent vesztettük el, az életcél tûnt el. S most
kereshetünk menedéket a munkában, a szórakozásban,
az ismeretlen halálban.
Sok mindent határoz
meg a környezet. Az, hogy körülöttünk milyen embereket
becsülnek meg, kit tisztelnek és kit szeretnek, mit jelent
egy családban a színház, a zene, a tánc, egy
festmény a falon.
Rohanunk. szaladunk
együtt a gépezettel, az autósorokkal, az irodákkal,
az aratógépekkel. Ilyenkor kell néhány pillanatnyi
varázs, halovány fények egy elõadáson,
egy lágy dallam a koncertteremben.
Az emberek átoknak
tekintik a szegénységet. Elfelejtenek nevetni, játszani.
Ezért vannak mindenhol õrült mûvészek.
Õk tárják fel az emberséget. A fájdalmat,
amit nem mondunk ki, az örömöt, amelyben nem hiszünk,
a szépséget, ami soha nem lehet a miénk.
Szabadok vagyunk. Állampolgárok
lettünk. Jogaink és kötelezettségeink vannak. Jogaink,
melyeket nem sérthetnek meg, s ha mégis megteszik lehetõségünk
van elégtételt venni a törvény által megszabott
módon. Jogom van olyan dolgokat tenni, amelyekkel nem sértek
másokat. Jogom van szinesbõrûnek születni, és
az utca emberének joga van kikerülni.
Most már törvény
védi az érzéseinket. Védi a szeretetünket,
a félelmünket.
Szakadék, mélység,
zuhanás. Jogsértés. Valaki meggyalázott egy
asszonyt. Ügyvédek párharcává válik
a tárgyalóterem. Már mindenki ismeri az igazságokat.
Valaki hazudik? Vagy csak képtelenek vagyunk másik
szemszögbõl is megnézni a világot?
Rádiótelefon,
dagadó bankszámla, ideges és nyugodt üzletfelek.
Pénz, jelkép. Megveszlek. Te, aki most ott ülsz a karosszékedben
ezzel a papírral, mennyiért adod el magad?
Gondolod, hogy ilyen
sokat érsz?
Még gyermekek
vagyunk. Ábrándokat szövünk nagy, kertes házról,
külön autóról, nyaralásról, motorról
amivel nyáron bejárjuk a kontinenst. Nem növünk
fel, csak valami eltiporja az álmainkat, és ráébredünk
a meddõ valóságra.
Tele van a zsebünk
a kezünkkel.
Azután kétségbeesetten
küzdeni kezdünk az álmainkért, vagyis valamiért,
ami által elérhetjük õket. A pénz elkezd
minket mozgatni.
Ma azt hirdeti minden,
hogy a pénz az, ami boldogság felé vezet. Hatalmas
nyereményjátékokat rendeznek, és az emberek
egy kupac papírhalmot tapsolnak ugyanazzal a mozdulattal, amellyel
korábban egy színész vagy egy dal elõtt tisztelegtek.
A jólétet
jelképezi, a mennyországot. Egy gazdag ember lehet õrült.
Sikoly, félelem,
hideg test. Valahol megöltek egy férfit. Elrabolták
a vagyonát, mindenét. Irigykedtek rá. Miért?
Meghalt. Félelem,
rettegés, fekete csúf borzalom. Magány. Nem tudjuk,
hogy miért születünk, s azt sem, hogy miért halunk
meg.
A halálfélelem
velünk születik, vagy az idõk során "nevelik belénk"?
Minden múlandó.
Te is, a karosszéked is, ez a papír is. Senki sem mondja
meg a dolgok értelmét, csak azt mondják, hogy ez nem
jó, ez nem így van. De akkor mi az igaz? Az idõ csak
múlik, eltûnik, kirohan a vízparti házból.
Öreg leszek, és a testemet nem tartja össze többé
a lelkem. Egyedül marad és elrohan valahová, amit nem
ismerek, amirõl senki sem mesélt.
Ha azt mondod, a halál
egy virágszirom, ami rámborul és elaltat, elhiszem
neked. De nem mondasz semmit. Tanítók és mesterek
mesélnek a kaszásról. Mindannyian a saját látomásaikat
élik újra minden órában.
Mesterséges
halál, háború. Durva bakancsok, ütemes léptek.
Szívdobogás a puskatus alatt. Törvényes, régen
vágyott gyilkosság. Országok eltiport határokkal,
anyák letiport lányaikkal óvóhelyre indulnak.
Temetetlen testek. Százezrek indulnak megvédeni az uralkodó
politikát. Parancs. Apró porszemek, játékszerek
a hatalomnak. Mindenki gyilkos és mindenki áldozat.
Megvillan a kamera
lencséje. Fényfolyam árad a mocskos fekete utcára,
hogy teret adjon a semminek, és kába bódulatba mártsa
az unalom szentélyét.
Költõ és
Katona töri meg a lét egyensúlyát.
Hangzavar, lárma,
utolsó kiáltás. Nemsokára mindent megértek.
Elhagyom a vízparti házat, lebegjen a kétségein,
önmagán. Téged várlak. Táncolni akarok
veled, nevetni a részeg csaposon. Sírni, szeretni, meghalni.
Valahol meghal mindenki
valahol elhal minden
valaki megtanít nevetni, sírni
bujdosni egy sötét helyen
taposni a sárban, hóban
elveszni a fák között
ölelni kedvesen, szótlan
nevetni a halál fölött...
|