|
|
|
|
A Lélegzet 1996. februári számában Szelektív sikerek címmel leírtam, hogy miként kezdődött társasházunkban a
szelektív hulladékgyűjtés. Mi történt azóta?
Az első évben papírt, fémet, üveget, olajat, elemet és műanyagot gyűjtöttünk külön-külön. Néhány hónapig meseszerűen sikerült minden. Egy vállalkozó – akinek szívügye a környezetvédelem – rendszeresen elszállította, amit összehordtunk. Színes tárolóedényeket kaptunk egy cégtől – kölcsön, ingyen –, hogy legyen mibe rakni a fajtánként kiválogatott hulladékot.
Aztán nyár végén a vállalkozó csődbe ment. Bármennyire igyekeztünk, másikat nem találtunk. Át kellett szerveznünk a rendszert, és sajnos, sok mindenről le is kellett mondanunk.
Leghamarabb az üveggyűjtést hagytuk abba, még '96 őszén, mert nem akadt vállalkozó, aki elvitte volna. A vissza nem váltható üveg azóta is a kukában végzi.
A fajtánként válogatott műanyag kis súlya és nagy térfogata miatt csak akkor érték a vállalkozónak, ha tényleg tiszta. Amikor nagyobb mennyiség gyűlt össze, némi könyörgés után találtam embert, aki elvitte. Azután '97 őszén egymás után mindkét lábam gipszbe került, így három hónapig nem állt módomban ellenőrizni a kukákat. Mire felépültem, borzasztó rumlit találtam. Össze-vissza keverve minden, megszórva szeméttel. Ez az adag a közterület-fenntartóknál végezte. Még egy darabig próbálkoztunk, de aztán a közgyűlés úgy döntött, hogy műanyagot nem fogunk gyűjteni ezentúl. Egy háznak nem is igen érdemes az előbb említettek miatt, eddigi próbálkozásaim pedig a környék közös képviselőivel – hiába támogatott az önkormányzati képviselőnk is – nem vezettek eredményre. A kerületi újságba is több cikket írtam a szelektív gyűjtés bevezetésének lehetőségeiről, de nem sok eredménye lett.
Most, 1999 elején az elem, a háztartási zsiradék, a fém és legfőbbképpen a papír gyűjtése zökkenőmentesen működik a házon belül. Ezenkívül a ruhaneműt, a száraz kenyeret, és bármilyen még használható holmit a kuka mellé szoktuk tenni – megtalálja a gazdáját.
A levélszekrények mellett mindig van egy kartondoboz, ahová a reklámújságot dobhatjuk. Terjed a matrica is a ládákon: „Reklámanyagot nem kérek!" Sokszor hiába nem kérünk, mégis kapunk – ezért a doboz jó szolgálatot tesz.
Apróság, mégis fontos: minden lépcsőfordulóban van egy konzervdoboz az ablakpárkányon, az apróbb szemétnek – sajnos, a csikknek –, így a lépcsőház is tiszta marad.
Annak ellenére, hogy az üveg és a műanyag sajnos a kukába kerül, elegendő a csökkentett kukamennyiség, nem kellett visszakérni a leadottakat. És tanár lelkem úgy gondolja, hogy a tudatformálás is fontos siker!
Hajtman Ágnes
