Medve András 1941-ben született Szászrégenben. Tanulmányait a budapesti és a drezdai Művészeti Akadémián végezte, szobrász szakon. 20 éve Düsseldorfban él feleségével Baksa Soós Krisztinával, aki ugyancsak szobrász. Medve András - az emigrációs évek utáni - első itthoni kiállítását a Liget Galéria mutatta be (73/1988). 1992 tavaszán a székesfehérvári Csók István Képtárban volt látható retrospektív kiállítása, majd 93-ban ismét a Liget Galériában állított ki. Medve András, Baksa Soós Krisztina és Várnagy Tibor beszélgetése 1992 novemberében készült (részlet).
 

"... Várnagy Tibor: A kis rajzokat, tehát amik ilyen A/4-esek, azokat majdnem naplószerűen csináltad.

Medve András: Azt úgy lehet tekinteni, hogy 76-ban , vagy még később, 86-ban kezdtem el ilyen őrületes tömegben gyártani.

T: 87-ban már láttunk egy ilyen stócot, úgyhogy az nem stimmel.

Baksa Soós Krisztina: Nem, 84 után.

A: Mindegy, a dátumokat nem tudom pontosan. Tény az, hogy ennek az én megfigyelésem szerint olyan furcsa hullámzása van... A művészetnek. Egyszer ráírtam a Moore könyvére azt, hogy „kot-kot-kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojás”. Ami egy hülye vicc. Nem akarom én ezt világgá kürtölni, de szóval én nem hiszem el, hogy mindennap lehet egy szobrot csinálni. Magamnak ezt nem tudtam elhinni. Én örülök, ha egy évben egyet sikerül csinálni. Tudod? Szóval, őszintén szólva, ha csinálok mondjuk egy nagyobb munkát, én utána ott állok, mint egy hülye. Szóval fogalmam sincs, hogy mit akarok. Nem csinálhatok még egy Kutyát, meg még egy Kutyát, meg mit tudom én egy lovat, vagy mit. Akkor ott állok, és előszedem a kis papírokat és elkezdek gondolkodni. Végiggondolom esetleg a napomat, vagy az álmomat, vagy nem tudom én mit, és az egész értelmén gondolkozva csinálom ezeket a rajzokat. Ez egy napi tevékenység, ami hát bizonyos értelemben napló. Amikor nem vagyok eléggé jelen valamiért, mert el vagyok tompulva, akkor általában tájképek jönnek létre. Vagy a Hold van rajta, a megfelelő állással. Azt azért mindig megfigyelem, hogy hiteles legyen. Valami legyen rajta. Ha az ember jól érzi magát, akkor általában meg tud már maradni a  vonalrajznál, a ceruzánál, és akkor tiszta - szóval általam tisztának nevezett - rajzok jönnek létre, amiket a legjobban szeretek.

T: Közben elfelejtettük elvarrni azt a szálat, hogy otthagytad a galériát, ahol a Javlenszkij kiállítás volt. A végén a Kleinnél állapodtál meg, vagy volt közben valami?

A: Lehet, hogy csináltam még kiállításokat itt-ott. Meg ilyen közös kiállításokon vettem részt, de galeristával nem beszéltem senkivel.

K: A Beuys rögtön mondta, miután megnézte a munkáit, hogy a Klein... De akkor te már tudtad, hogy a Kleinhez akarsz bejutni. Mikor a Beuys fölajánlotta, hogy valakihez beajánl - mert egyedül hiába is kilincselsz...

T:  Ezt honnan tudtad? A Klein Bonnban van, ti pedig Düsseldorfban éltek.

A:  Fölgyülemlenek az információid, megismerkedsz kollegákkal, megismered az embereket. Tudod,  ki hol állított ki. Megvan a véleményed arról, hogy ki milyen művész és miért csinálja, és akkor kiderül, hogy ez is a Kleinnél, az is a Kleinnél. Hát akkor én is a Kleinnél!  Mert ezek azok, akiket szeretek, vagy tartok valamire. Hát ez természetes!

T:  Hogy történt? Fogtad a munkáid dokumentációját és...

A:  Nem! Ez ennél sokkal egyszerűbben történt. Beuys megnézte a munkámat, és azt mondta, hogy ezt ki kell állítani! Hogy ezt azonnal ki kell állítani, merthogy ez olyan nagyszerű! Hát ennél nagyobb öröm az embert nem érheti, dehát mondtam magamban , hogy ilyen tapasztalataim már vannak. Gondoltam, hogy nagyszerű szöveg. De aztán eltelt egy nagyon rövid idő és fölbukkant a Klein.

K:  Ez a Plutó-sorozat, ami 83-ban készült és 84-ben állította ki a Klein.

T:  Az a Plutó, amivel 88-ban idehaza is bemutatkoztál, és ami lila marhajelzô-tintával készült.

A:  Az, az! Az ilyen pecséttinta, hogy állathúsokat jelöljenek vele. Ezt egy luxemburgi barátomtól kaptam, akinek az apja hentes, és ő maga festő. Ő nem tudott vele mit kezdeni. És amikor meglátta ezt a sorozatot, a guta majd megütötte az irigységtôl. Szerintem ő is megcsinálhatta volna, de nekem adta a tintát.

T:  Szóval látta a Beuys ezt a sorozatot és végül ő ajánlotta a Kleinnek, hogy ezt állítsa ki?

A:  Nem ezt ajánlotta. Ő azt mondta, hogy András, óvatosnak kell lenni, ezt ne mutasd meg senkinek! Először kezdjük a ceruzarajzokkal! De én nagyon jó munkafázisban voltam, nagyon meg voltam erről a Plútóról győződve. Nem is tudom, előtte vagy utána csináltam azokat a zöld-feketéket? Azt hiszem, utána. És akkor készítettem egy ilyen eléggé terjedelmes anyagot. Én zöld-feketének mondom, mert zöldet és feketét használtam. Az is egy elég nagy anyag volt, és azt is nagyon szerettem és fontosnak tartottam. Amikor a Klein odajött, akkor én inkább ezeket javasoltam, mert azt gondoltam, hogy miért kullogjak még magam után is, ha úgyis a világ után kullogok? Legalább magamból azt mutassam, ami a vége, ami az utolsó munka! Neki is nagyon tetszett, az Erhardnak. Azonnal. Az ilyet én aztán, akkor se tudtam - mert a kétely az emberben örökké él -, hogy most azért mondja, hogy mert a Beuys szólt neki, vagy mi? De aztán kiderült az évek folyamán, hogy tényleg, valóban érdekli ez a dolog. Rendszeresen eljön, megnézi a munkámat, és képviseli. Ez egy lassú út, amire rá kellett jönnöm, de járható út.

T: És miért mondta Beuys, hogy a ceruzarajzokkal kell kezdeni?

A: Szerette őket! Nem is tudom, milyen ceruzarajzok voltak ezek pontosan akkoriban.

K: Azok is sorozatok voltak, a Montauk, meg ...

A: Igen, a Montauk az nagyon tetszett neki. Ez egy csodálatos regénye a Max Frischnek. Olvastam, és megőrültem tőle. Egy válási processz tulajdonképpen. Ez a Montauk meg valahol azt hiszem, New Yorknál valami sziget. De az egész egy ilyen belső, lelki  krízisnek a képe, és akkor én megőrültem tőle. Rettenetes kis rajzokat készítettem, ceruzával. Nagyon egyszerűek, de...  Na igen, tényleg ezt látta! Tudom, mert a szívátültetésre mondta, hogy a nő frizurájára, hogy azt azért ne. Azt ott úgy hagytam. Úgyis kettő van belőle, és az egyiken jó a frizura, a másikon nem. Tényleg nem jó, mert ilyen  vöröses a haj, és gyermeteg. Az rajzhoz képest csak olyan kóc, vagy hogy mondjam. Az is jó volt, hogy ilyeneket azért, nagyon jól látott. Ez is egy kellemes dolog.

K: Ezzel kapcsolatban van nekem is egy megjegyzésem. Az, hogy valahogy ellustul az ember. Pont az ilyen nagyítások, hogy van egy kis munka és akkor megcsinálod nagyban... Az Andrisnak van egy női torzója fából. Három darabból áll, itt volt kiállítva Fehérváron. Ez a szobor volt olyan, hogy nagyon kellemetlen volt faragni, és a kicsit megcsinálta, a 60 centis vázlatot, és utána ezt faragta ki. A nagynál meg  már műtermet változtatott. Félő volt, hogy beszakad az egész műtertem, a födém, meg minden. És ott kopácsolt. Szó ami szó, abbahagytad, még mielőtt kész lett volna. Kvázi: jó már ez így!

A: Meguntam! Iszonyú nagy munka volt.

K: Ráadásul ez pont ez a nyugati szellem, hogy azt mondod, "kifejezi ez így is". És abbahagytad egyszerűen. Nem fejezted be, mert ott volt az a része, ahol a három forma találkozik, ami már tényleg egy olyan macerás rész. Napokig el lehet egy centin dolgozni. És akkor jött a Beuys, és volt pofája, megforgatta. Hát nem kiszúrta azt a részt? Mondta az Andrásnak, hogy ez egy nagyon szép szobor, de András, ezt itt még meg kéne csinálni. Erre elő kellett szedje a kis vázlatát, amin bebizonyíthatta, hogy ő is úgy gondolta eredetileg. Utána megcsinálta. És akkor látod azt, hogy tulajdonképpen, ha csak egy emberért is, de muszáj befejezned. Mert jön mégis, egy látó ember, és akkor ott állsz, mint egy hülyegyerek, hogy hát ezt te is tudtad volna. Lustaság!

A: Lustaság, lustaság.... Akkora volt az a fa, mint ez a cserépkályha! Vagy még nagyobb. Szóval még mindig azon az állásponton voltam, hogy nem dolgozok fűrészgéppel! Egyébbként ezt a szobrot mégis azzal fejeztem aztán már be, mert annyira tele volt a hócipőm a farigcsálástól, hogy bumm: levágtam, mert nem bírtam már. Azon azért rengeteget dolgoztam.

T: A Kleinnél hogy nézett  ki a Plutó kiállítás?

A: Te, hát jól nézett ki a végén. Relatíve kevés szobrot állítottam  ki: az Egyszemélyes várat, akkor a Torzót. Meg a Nagy kaput is.

K: A Kleinnek három terme volt, meg egy kertje tulajdonképpen. Nemcsak a Plutó volt ott, hanem egy terem Férfi, egy terem Nő, és egy terem Plutó, ami Nő-Férfi.

A: És akkor még volt egy nagy rajz. Az volt az Egyszemélyes várnál. Ez a szélenergiás hollandiai valami (...)

T: Milyen volt a fogadtatása, és mik voltak a következményei ennek a kiállításnak?

K: Hát a Kunstmuzeumi kiállításod, a düsseldorfi. Azt csináltad közvetlen utána.

A: Hát nem lehet azt mondani, hogy óriási port vert volna fel, vagy ilyesmi. Azt nem mondanám. Normális kis újságcikkek jelentek meg. Nem mondom, hogy az égbe dicsértek volna, de elmarasztaló sem volt köztük. A Plutóról magáról azért Németországban - mert egy részét a Kunstmuzeumban is kiállítottam -, azért jelentek meg szenzációs cikkek. És igazi érzelmeket kaptam vissza az emberek részéről.. Akár a röhögés, vagy akármilyen fokon, de nagyon direkt reakciókat éltem meg. Ami jóleső.

T: Ez annak köszönhető, hogy később múzeumban volt kiállítva, nem pedig galériában?

A: Nem! Hanem, hogy a sajtó részéről valahogy jobban kibontották. Ez nyilván az újságíró saját ügye, hogy ő mennyire hatol a mélyére.

K: A másik, hogy ez a bonni, hogy a Klein egy olyan galerista, aki egyáltalán nem a nagy publikumra épít. Ő kvázi úgy csinálja a kiállításokat, mint ahogy te itt a Ligetben. Ő meg van valamiről győződve és azt megcsinálja. Aztán a többi már a más dolga. Volt olyan ismerősöm, aki nem volt ott a megnyitón, és utána be akart jutni, megnézni a rendes nyitvatartási időben, és nem engedte be őket! Még talán meghívót is vittek, de azt mondta, nagyon sajnálja, most neki nincs kedve megmutatni.

A: Szóval nem utcán át akar eladni. Ez ott kezdődik. És azzal nem is igen foglalkozik. Neki megvannak a maga gyűjtői, megvannak a kapcsolatai, az intézmények, szóval ez másképp megy. Nem az, hogy te bemész, és veszel egy képet. Az a kommersz galériáknál van úgy. És az úgy is néz ki!

K: Van egy barátunk, a Mettig , aki szerintem egy jó fotós. Egyik este fölhív hét óra tájban - akkor még ez a Mercedes buszunk volt -, hogy Andás, nem tudsz idejönni és elvinni a kiállításomat Bonnba? Kérdezi: mikor? Azt mondja: most; nyolckor kezdődik a kiállítás! Odamentünk, betette az összes dolgokat. Az Erhard - akit már  ismertünk -, rákvörös fejjel fogadta. Magánkívül volt, hogy itt volt a sajtó, de már elmentek! Nem volt kiállítás, micsoda dolog! Hát persze mi ott voltunk - nincs az olyan messze -, olyan nyolc előtt tíz perccel. Ott voltunk, és a Klaus azt mondja: mit akarsz Erhard, még nincs is nyolc óra? Ilyen nagy tablói voltak, négy darab. Csak oda kellett támasztani a falhoz. Tényleg pillanatok alatt megvolt, mintha mi se történt volna. Az Erhard majd megpukkadt. Téged meg ki akart fizetni. Azt mondta, hogy kifizeti a szállítást. Akart az Andrisnak pénzt adni, amit te nem fogadtál el, erre nem szólt semmit. Utána meghívott mindenkit vacsorázni, mindenki rendelhetett amit akart. Egy elég jó helyen voltunk. Mi is rendeltünk mindent, és utána azt mondta a pincérnek, hogy mindenkiét fizeti, kivéve a miénket. Gondolta, ha ekkora nagy marha, hogy odahozta ingyen, fizesse a vacsoráját maga! A Klaus, akinek hazafelé a kocsiban elmeséltük, majd felrobbant. Viszont az az igazság, hogy nekem tetszett ez a gesztus.

A: De ennek volt egy előzménye, hogy még ott a galériában adott nekem egy Droese katalógust. Kérdem mibe kerül? Azt mondja, ezt csak úgy adom neked. Kérdeztem, hát milyen kereskedő vagy te? És hát ezért.

T: A Kleinnél hány művész  van?

A: A saját bevallása szerint ötven, de ez egy olyan plusz / mínusz szám, mert aki számít, az mindig ott van, furcsa módon. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden létező művészre tesz, csak valahogy ami valahol van, az ott is van.

K: Én őt egy annyira elhivatott galeristának tartom, mintha egy művészről mondanám ugyanezt.

T:Végülis hogyan működik az ő galériája? Időszaki kiállításokat csinál egymás után?

A: Azt is csinálja, meg azt is, hogy a művészeit más galériákhoz leközvetíti. Valóban csinál intézményes kiállításokat is az emberinek, és...

T: Mit nevezel intézményes kiállításnak?

K: Múzeum.

A: Aztán edíciókat csináltat a  művészeivel időről időre, alacsony példányszámúakat lehetőleg, de jó minőségűeket, amiket ő finanszíroz.

T: És ezekkel mihez kezd? Kiteszi őket a polcra, hogy eladó?

A: Vár!

K: Nagyon szerényen kezdte. Körülbelül harminc éve, mert öt éve ünnepelte a huszonöt éves fennállását. Ma is ott van, ugyanabban a házban. Ez ilyen egykori patríciusház. Ebben van a galériája, de az egész családja ott él. Ilyenekkel foglalkozott mint mondjuk a Beuys, vagy Nitsch, az Arnulf Rainer. A Polke az egyik fő embere, akit annak idején ő állított ki először. Vagy Palermo. Tehát ő annyira benne volt ebben a művészeti életben, hogy lehet, hogy hosszú ideig nem is ebből élt meg. Teljesen beépült a családi életébe ez a galéria.Vagy fordítva. A konyhája mellett nyílik rögtön az irodája, tulajdonképpen a lakóterében. Természetes az, hogy ezekkel a nevekkel - mert ez tulajdonképpen az elitje a német művészetnek, amiket ő fölsorakoztat -, hogy ő azt mondja, hogy a háború utáni német művészetért, annak minőségéért, kibontakozásáért van ott. És hát kereskedônek is tartja magát.

T: Folytassuk a pesti Plutóval! Arra te hogy emlékszel vissza? Éreztél-e különbséget abban, ahogy ezt itt fogadták?

A: Hát nekem ez egy rendkívül izgalmas kiállítás volt, mert én valóban húsz évig itt semmit meg nem mutattam. Nagyon kíváncsi voltam sok ember véleményére. Amit sikerült is teljes komolysággal meghallanom, és egy nagyon kellemes és jóleső érzés volt, ahogy a munkáimat fogadták. A Magyar Nemzetben megjelent egy olyan cikk, ahol azt írta a kritikus, hogy "érdemes ezt az utazást megtenni a Plutóra", és analizálja, hogy miért és hogyan. Tehát tökéletesen érzékeli, fölfogja, és velem utazik. Az is egy jó dolog. Itt akivel beszéltem, az sokkal közvetlenebbül tudott nekem tudósítani arról, hogy ő hogyan látja. Azt mondhtatom még el erről a pesti Plútóról, hogy miért tartottam fontosnak, hogy én a Ligetben állítsak ki? Mikor a Hejettes Szomlyazókat megismertem, ez annyira más hangvétel volt - szemben azzal, amit én ismertem az itteni művészeti életből -, hogy teljes mértékig belelkesedtem. És akkor ráadásul még a Ligetnek is láttam a profilját. Örültem annak, hogy nem egy Műcsarnoki kiállítást csinálok, hanem egy olyan dologhoz csatlakozhatom, amit szeretek.

T: Azt éreztétek, hogy itt Magyarországon a műveitek hatottak valamilyen formában a fiatalabbakra?

A: Én éreztem ilyet. A Lola mondta, meg ez a ... Mindegy, húszéves kislányok!

K: Kislányok?

A: Igen! Nekem ez egy szempont, ha lelkesedéssel nyilatkoznak arról, amit láttak tőlem! És ez volt. Sőt, ez Fehérváron is megtörtént!

K: Tulajdonképpen ezt reméli az ember! Hogy elhozol Fehérvérra őrült munkával dolgokat, az azért van, mert szeretnéd megmutatni. És mit reméljél tőle? Semmi mást nem tudsz remélni, csak azt, hogy amit csináltál az Van: és ha van, akkor meg kell mutatni. És ott mutatja meg az ember, ahol ez számára valamiért fontos.

T: Szerintem  például a Hejettes Szomlyazók munkáiban abszolut kimutatható volt a szellemi jelenléted.

A: A Hejettes Szomlyazók csináltak nekem egy kis albumot. Hát az gyilkos! De nagyon jó humorral és szenzációsan! Egy nagy anyagot földolgoztak. Én nem is tudom, hogyan képesek erre, hogy nagyon gyorsan...Nagyon tökéletesen elkészítettek egy kis albumot.

T: Jó, de én most nem arra gondolok, hanem például arra, hogy mondjuk a Kada mennyire nem mert rajzolni addig, ameddig nem látta a rajzaidat. Vagyis nem merte vállalni a képzetlenségét, a sutaságát, azt, hogy fogalma sincs az anatómiáról, technikai kérdésekről, stb. Inkább meg se próbálkozott a figurális ábrázolással. Aztán meg egyszerre csak szárnyakat kapott, sőt még talán azt sem túlzás állítani, hogy az egész csoportot magával ragadta. Ezt én a te számládra írom, de biztos több dolgot is lehetne mondani. Németországban mennyire érzékelted a hatásodat?

A: Németországban, most legutóbb azon a kiállításon, amit évente, kétévente csinálnak a Kunstmuzeumnál - ahol fiatalok állítanak ki -, hát amikor bementem egyszer, ott volt a Plutó a földön. A Stephan von Wiese-vel mentem be, aki a Kunstmuseum munkatársa, és ő is azt mondta, hogy na, itt a Plutó! Ezt tudom neked mondani. Egy az egyben! Hát én ezt normálisnak tartom.

K: Én erre csak azt tudom mondani, hogy az Andris rajzaira én akkor kezdtem irigykedni, amikor a velünk szemben lakó ügyvéd kislánya - aki szeret rendszeresen átjönni -, egyszer nézte, hogy mit csinál az Andris? És láttam rajta, hogy egyszercsak összeszorul az egész arca, megfeszülnek a vonásai, és azt mondta, hogy 'na, András akkor én most megyek"! Hazament, és a frissen látott munkákat frissen megcsinálta. Az meg most történt, hogy kölcsönkértünk egy rajzot egy másik kiállításhoz, és elmentünk érte egy lakásba. A tulajdonos mondta, hogy most már öt éve van nála ez a rajz, és egy hozzájáró valaki azzal foglalkozik, hogy megpróbálja minél tökéletesebben lemásolni. Megmutatott egy csomó rajzot, és egyszerűen megdöbbensz. Én legalábbis ezt soha nem gondoltam volna.

A: Dehogyisnem! Frenetikus hatása van a művészetnek! Frenetikus! Én emlékszem gyerekkoromból, hogy mennyire szerettem a művészeteket. Hát frenetikus! Tényleg, fantasztikus! És még mindig látom a képeket magam előtt, amiket akkor megnéztem. Ez így van. Nekem ez meggyőződésem , hogy ez mindenkiben megvan így.
 

MEDVE LATER IN THE LIGET

Andreas Medve was born in 1941. He studied sculpture at the Academy of Fine Arts in Budapest and in Dresden. He and his wife, Kisztina Baksa-Soós, also a sculptor, have lived in Düsseldorf for 20 years. Andreas Medve's first exhibition in Hungary since his emigration was staged at the Liget Gallery in May 1988. His retrospective exhibition was shown at the Csók István Gallery in Székesfehérvár in the spring of 1992. The conversation between Krisztina Baksa-Soós, Andreas Medve and Tibor Várnagy was taken November, 1992.
 

A:  I started making them in such a crazy mass in `76, or even later, in `86.

T:  We already saw a great pile in `87, so it can`t be correct.

K:  Yes, after `84.

A:  It doesn`t matter, I don`t know the dates exactly. But it is sure that according to my observation, art comes in strange waves... Once I wrote on Moore`s book, ``Cluck-cluck-cluck-I lay, An egg, an egg, every day.``  Which is a stupid joke. I don`t want to sound it abroad, but I do not believe that one can make a sculpture every day. I couldn`t believe it. I am glad if I can do one every year.
You know? Honestly, if I make a bigger work, then I just stand there like a fool. I have no idea what I want to do. I cannot do another Dog, and another Dog, and I don`t know, a horse. I just stand there, and take out my small pieces of paper, and start to think. I may think over my day, maybe my dream, or I don`t know what, and thinking about their meanings, I start to make these drawings. It is the activity of a day, which is in a way a diary. When I am not present enough for some reason, because I am dull, then I usually make landscapes. Or the Moon appears, in the right position. I always observe it so as to make it authentic. When one feels all right, he can remain at the line drawing, the pencil, and it is clear then - I call them clear - the drawings that I like the best.

T:  We forgot to knot the thread of your leaving the gallery where the Javlenszkij exhibition was. Did you set up at Klein, or was there something else meanwhile?

A:  I may have done exhibitions here or there. And I took part in group exhibitions, but I did not talk to any other gallery owner.

K:  Beuys told him right after he saw his works that Klein... But by that time, you already knew that you wanted to get into Klein`s gallery. When Beuys offered to recommend me to someone - because it is no use cooling your heels alone in the waiting rooms...

T:  How did you know that? Because Klein is in Bonn, and not in Düsseldorf where you live.

A:  You get information, meet colleagues, know other people. You know who exhibited where. You have your opinion about who is a good artist and who isn`t, and then it turns out that all the good ones exhibit at Klein`s. Then I will exhibit there too! Because these are the artists I like and respect. It`s natural.

T:  How did it happen? Did you take the documentation of your works and...

A:  No! It happened in a simpler way. Beuys saw my works and said that they had to be exhibited. They had to be exhibited at once, as they were so great. One cannot be granted a greater pleasure, but I said to myself that I had already had such experiences. I thought it was a wonderful speech. But after a short time Klein appeared.

K:  This is the Pluto seires, which you made in `83 and was exhibited by Klein in `84.

T:  The Pluto, with which you introduced yourself in Hungary, and which was made with the violet ink of meat approval.

A:  Yes, yes. It was the stamp ink to approve the meat of animals. I got it from a friend of mine, whose father was a butcher, and he was a painter, but he did not know what to do with it. When he saw this series, he was eaten up with envy. I think he could have done it as well, but he gave me the ink.

T:  So Beuys saw this series, and he recommended Klein to exhibit it.

A:  No, he did not recommend this one. He told me to be cautious, and not to show it to anyone. He advised me to start with the pencil drawings.  But I was in a very good working phase, I was really convinced about this Pluto. I don`t remember if I did the green-black ones before or after. I think after. And then I made a bulky material. I call it green-black, because I used green and black. It was quite a big material also, and I liked it too and considered it important. When Klein came, I
recommended these, because I thought why should I trail after myself, if I trail after the world anyway. At least I should show of myself what is the end, my last work. He liked it too, Erhard. Immediately. I did not know if he said it because Beuys had told him, or not - there is perpetual doubt in me. But in the course of the years he proved to be really interested in my works. He always comes to see my works and represent them. It is a slow way that I had to accept, but it is passable.

T:  And why did Beuys tell you to start with the pencil drawings?

A:  He liked them! I don`t remember what kind of pencil drawings they were at the time.

K:  They were series as well, the Montauk and...

A:  Yes, he liked the Montauk a lot. It is a fantastic novel of Max Frisch. I read it and I went crazy about it. It is the process of a divorce. Montauk is an island I think somewhere at New York. It is the picture of an inside, spiritual crisis, and it made me crazy at that time. I made horrible small pictures with pencil. They are very simple, but... Yes, he really saw it. I know because he said that he did not like the woman`s hair in the Heart Transplant. There are two versions anyway, in one of them the hair is all right, and in the other it isn`t. It is true that in this version, her red hair is childish. It was good that he saw these kinds of things very well. It is also a pleasant thing.

K:  I also have a comment about this. One gets lazy somehow. Exactly these enlargements, when there is a small work and you make it in large format... Andris has a woman`s torso of wood. It consists of three parts, it was exhibited here in Székesfehérvár. It was very unpleasant to carve this sculpture. He made the small one, the 6O centimetre sketch, and then he carved this. And he changed his studio when he was making the big one. We were afraid that the whole studio would
collapse, the roof and everything. And he was hammering there. Then, you stopped before it was finished. Quasi: it is okay the way it is.

A:  I got bored with it. It was a terribly big work.

K:  Moreover, it is this Western spirit, the way you say, it expresses it this way already. And you just stopped. You did not finish it, beacuse there was that part of it where the three parts meet, which is really a touchy part. It takes days to work out one centimetre. And then came Beuys, and he had the cheek to turn it around. And he picked it. He told András that it was a very beautiful sculpture, but András you should finish this part. András had to take out his sketch to show that he also thought it that way originally. Then he did it. And this is how you realize that even if it is only for one person, you must finish it. Because a man comes who really sees, and then you just stand there like a fool and think that you would have known it too. Laziness.

A:  Laziness, laziness... That piece of wood was as big as a stove. Or even bigger. I did not want to work with a chain-saw. But I finished this sculpture with it because I was fed up with whittling. I really worked a lot on that sculpture.

T:  How did the Pluto exhibition look at Klein`s?

A:  It look good in the end. I exhibited relatively only a few sculptures: the One-Man Fortress, the Torso. And the Big Gate too.

K:  Klein has three rooms and a garden. There was a Man-room, a Woman-room and a Pluto-room, which is Woman-Man.

A:  And there was a large size drawing. That was at the One-Man Fortress. It is a wind-energy Dutch something(... )

T:  How was the exhibition received, and what were the consequences?

K:  Your Kunstmuseum exhibition in Düsseldorf. That was the one you made right after it.

A:  Well, I cannot say that it raised the dust. I wouldn`t say that. There were those normal small articles published. I don`t say that they praised me to the skies, but they did not condemn me either. But there were articles about the Pluto itself which were sensational in Germany, because I exhibited part of it in the Kunstmuseum. And I received true emotions from the people. Whether laughter, or anything else, I saw them as very direct reactions. Which feels good.

T:  Is it due to the fact that it was exhibited in a museum later and not in a gallery?

A:  No. It was due to the way the press wrote about it. It obviously depends on how deeply the journalist goes into it.

K:  The other thing is that Klein doesn`t build on big publicity. He arranges the exhibitions like you do here at the Liget. He has a conviction about something, and he does it. He leaves the rest to the others. I have some acquaintances who did not go to the opening, but they wanted see the exhibition during normal opening hours, but Klein did not let them in. They might have taken invitations with them, but he said that he was very sorry, but he was not in the mood to show the exhibition.

A: So he did not want to sell through the street. It begins with this. He does not deal with that. He has his own collectors, his connections, the institutions, so it goes in another way. It`s not like you walk into the gallery and buy a picture. Like it is at the commercial galleries.

K:  We have a friend, Mettig, who is a good photographer in my opinion. One evening he rang me at about seven o`clock - at that time we had a Mercedes bus - and asked me if I could go there and take his exhibition to Bonn. András asked when. He said that the exhibition was to be opened at eight o`clock. We went there and he put in all the stuff. Erhard - whom we already knew - received him with his head as red as a lobster. He was furious that the press had been there but had already gone. There was no exhibition, what a shame. We were there - it was not too far - at about ten to eight. We were there, and Klaus said: What do you want Erhard, it isn`t eight o`clock yet. He had four large tableaux. They just had to be leaned against the wall. It took about five minutes, and it was ready. Erhard was bursting with rage. And he wanted to pay you up. He said he would pay for the
transport. He wanted to give Andris some money but Andris refused it and then he did not say a word. Then he invited everybody for dinner, we could order what we wanted. We went to an expensive place. We also ordered a lot of things, and then he said to the waiter that he would pay for everyone`s dinner except for ours. He thought that if Andris was foolish enough to bring the material for free, he should pay for his own dinner. Klaus, whom we told on the way home, was furious. But I liked this gesture.

A:  But it had a preceding event, because he had given me a Droese catalogue in the gallery. I asked him how much it cost. He said it was a present. I asked him what kind of dealer he was. So this is why.

T:  How many artists are there at Klein`s?

A:  According to his own declaration, there are fifty. But this is a plus minus number, because everyone who counts is there. It is funny.

K:  I consider him such a gallery owner with a sense of vocation as if I said the same about an artist.

T:  How does his gallery work? Does he arrange periodical exhibitions one after the other?

A: Yes, and he brings his artists to other galleries. He arranges institutional exhibitions for his men and...

T:  What do you call an institutional exhibition?

K: Museum.

A:  He makes his artists make editions time after time, possibly in a limited number, but in good quality, which he finances.

T:  And what does he do with them? Does he put them out onto the shelves to sell?

A:  He waits.

K:  He started in a quiet way. About thirty years ago, because he celebrated his 25th anniversary five years ago. He still lives in the same house, where his gallery is. It is a once patrician house. He has his gallery in the house, but his whole family lives there. He has always dealt with people like Beuys, Nitsch, Arnulf Rainer. Polke is one of his main artists, and he was the first to exhibit him. Or Palermo. He was concerned with this art life so much the he might not have lived from it at first. This gallery has become built into his private life completely. Or the other direction. His office opens right beside his kitchen, actually in his living room. The people he deals with are the elite of German art, and he says that he is there for post-war German art, for its quality. And he calls himself a dealer.

T:  Let`s continue with the Pest Pluto. How do you remember it? Did you feel any difference in how it was received here?

A:  It was an extremely exciting exhibition for me, as I hadn`t shown anything in Hungary for 2O years. I was very curious about the opinion of some people. I was pleased to hear how they received my works. An article in the MAGYAR NEMZET wrote that this journey to Pluto was well worth it, and analysed why and how. It means that the journalist perfectly felt and understood it, and travelled with me. It is a good thing too. There`s somewthing else I would like to say about this Pest Pluto, that is why I considered it important to exhibit at the Liget. When I met the Helyettes Szomjazók (Substitute Thirsters), it was so different from what I had known of the Hungarian art scene, that I got really excited. What`s more, I saw the profile of the Liget. I was happy about joining something that I liked, and not making a Mücsarnok exhibition.

T:  Did you feel that your work had any influence on the young artists here?

A:  I did. Lola said, and this...  It doesn`t matter, 2o-year-old little girls.

K:  Little girls?

A:  Yes! It is an aspect for me if they state their views about my works enthusiastically. And it was that. And it happened in Fehérvár also.

K:  As a matter of fact, this is what we had hoped for. You must work like crazy in order to show things in Fehérvár. And what else should you hope for? You can hope nothing else than what you have done is there, and if it is there, it must be shown. And you show it where it is important to you for some reason.

T:  I think that your spiritual presence could absolutely be recognised in the works of the Helyettes Szomjazók.

A:  The Helyettes Szomjazók made me a small album. It kills me! But with very good humour, and sensationally. They worked up great material. I don`t know how they were able to do it so fast... They made a perfect small album.

T:  Yes, but I didn`t mean that they paraphrased your works then, but for example that Kada did not dare to draw until he saw your drawings. He didn`t dare to undertake his un-educatedness, his clumsiness, that he had no idea about anatomy and technical questions, and so on. He preferred not trying to make figural presentations. Then he suddenly got wings, moreover it is not streching things
to say that he carries the whole group with him. I account it to you. How much did you feel your influence in Germany?

A:  In Germany there is an exhibition every year at the Kunstmuseum where young artists exhibit, and the last time I went to see it, I saw the Pluto on the floor. I entered the room with Stephan von Wiese, who is a member of the Kunstmuseum, and he also said that there was the Pluto. This is what I can tell you. I consider it normal.

K:  The only thing I can tell is that I started envying Andris` drawings when the daughter of the lawyer living opposite - this girl likes coming over to our place - was watching what Andris was doing. I saw her face tightened and she suddenly said, András I`m leaving now! She went home and she made the works she had just seen. And it happened not long ago that we wanted to lend a drawing for another exhibition and to get it from the flat where it was. The owner said that this drawing had been in his flat for five years, and that someone who often visited him spent a lot of time trying to copy the drawing as perfectly as he could. He showed us a lot of drawings and we were amazed. I never would have thought it.

A: Art has a frenetic effect. Frenetic. I remember my childhood, how I liked art. It was frenetic. Really fantastic. I still see the pictures I saw at the time. I am convinced that this is the same in all of us.