Uwe Degreif: TÁVOLSÁGOKRÓL
1974 január 19-én a "Bild" a következő címmel jelent meg: "Uri Geller
meghajlítja egész Németországot". Tévénézők milliói szeme láttára az izraeli
mágus Uri Geller kanalakat és villákat hajlított meg és régi órákat indított
el. Mágikus ereje állítólag háztartásokba is behatolt, ott evőeszközöket,
ollókat, gyűrűket hajlított meg, még szögeket is úgy hogy a képek leestek
a falról. Svájcban a mágikus erőhatás még felvételről sugárzott adás esetén
is működött. Úgy tűnik, hogy a valódi mágia nincs időhöz és térhez kötve.
Állítólag csalt és titokban a kémiát használta fel. De mit lehet csinálni
azzal a sok meghajlított evőeszközzel az országban, a fellépések tanúival?
Nem tudni, hogy villáit visszahajlította volna. Hiába görbültek meg és
mostantól hallgatniuk kell?
Werner Degreif is hajlít tárgyakat: tányérokat, csészéket, kancsókat,
mosdókat, ajtókat - szóval mindent amit formázásra a kezébe vesz. Világosan
érzékelhető a felületre tett nyomás. Ö is mágus? Vagy inkább művész? Egy
mágustól bár el lehet várni az elmozdítási képességet de nem feltételezzük
róla, mert akkor a csodálkozásunk határok között marad. A művésztől viszont
elvárjuk ezt, egyenesen követeljük tőle.
Ha Werner Degreif megteremti a mozgalmas tárgyakat, úgy nem tagadja
a funkcionális eredetüket, csupán a proporciókon változtatott. A helyiségek,
amelyekben velük találkozni szoktunk, adnak utalást: ezek személyes helyzetek,
melyekben figyelmünk csekély és sok az öntudatlanság a szemlélésben. Sokszor
találkoztunk a tárgyakkal, tudjuk hogy ott vannak. A mindennapi ismétlődés
gyengíti az észlelésüket. A tekintetünk nem ragad meg a tárgyakon, hanem
mellettük, köztük és felettük megy el, belülre fordul. Volumenek jönnek
szembe velünk, felületek nőnek meg. Úgy tűnik, hogy a tárgyak elveszítik
a földhöz való kötődésüket - a belsejükbe tekintünk.
Ezt a pillanatot Werner Degreif kiterjeszti. Amit látunk, nem hizelgö
nekünk, sőt helyenként fáj is, annyira horpadásosnak mutatkoznak a tárgyak.
Nem tudjuk magunkat bennük tükrözni, viszont ők szemügyre vesznek minket.
Ez nevetésre ingerlő, és akaratunkon kívül közelséget, majdnem intim helyzet
jön létre.
Legtöbbször sok az ambivalenciájuk: simulékony és kiszáradt, menekülő
és lehajló, szárnyakkal azonos és viszonylag rest, félénk és agresszív,
múmia és derék, dombormü és szobor. Hosszabban nézve rájuk mégis távolságot
tartanak.
Az ajtódarabok megtekintésekor nem érdekes a mögöttes. Nincs "Nyissátok
az ajtót", "tárjátok szét a kaput", a kilincs nem nyílik. Senki nem szol
"Jöjjön be!", kikerüljük az ajtót. Az ajtó majdnem görbül a tekintetünk
alatt. A kulcslyuk szájjá, az ajtótöredék hangtölcsérré, a kilincs megfogása
arcba nyúlássá válik. Még vonaglanak, de hamarosan beszélni fognak.
Die "Bild"-Zeitung erschien am 19.1.1974 mit der Überschrift: "Uri Geller
verbiegt ganz Deutschland". Der israelische Magier Uri Geller hatte unter
den Augen von Millionen Fernsehzuschauern Löffel und Gabeln gekrümmt und
alte Uhren wieder in Schwung gesetzt. Angeblich hatte er auch in viele
Haushalte hineingewirkt, dort Bestecke, Scheren und Ringe verbogen - auch
Nagel in der Wand, so daft Bilder herunterfielen. In der Schweiz hatte
sich seine Wirkung sogar entfaltet, als eine Sendung aufgezeichnet und
zeitversetzt ausgestrahlt wurde. Richtige Magie scheint nicht an Zeit und
Raum gebunden.
Bekanntlich hatte er gemogelt und sich heimlich der Chemie bedient.
Was aber tun mit dem vielen verbogenen Besteck im Lande, den Zeugen seiner
Auftritte? Dass er seine Gabeln wieder zurückgebogen hat, ist nicht bekannt.
Hatten sie sich umsonst gekrümmt und mussten fortan schweigen?
Auch Werner Degreif verbiegt Dinge: Teller, Tassen, Kannen, Waschbecken
und Türen - eigentlich alles, was er formend in die Hande nimmt. Der Druck
auf ihre Oberflache ist deutlich spürbar. Auch er ein Magier oder eher
ein Künstler? Vom Magier können wir uns die Fahigkeit zur Verrückung zwar
erhoffen, sie ihm eigentlich aber nicht zutrauen, sonst hielte sich unser
Staunen in Grenzen. Vom Künstler hingegen erwarten wir sie, fordern sie
geradezu.
Wenn Werner Degreif seine Gegenstande bewegt, so wird ihre funktionale
Herkunft nicht geleugnet, lediglich die Proportionen sind verandert. Die
Orte, an denen wir ihnen gewöhnlich begegnen, geben einen Hinweis: es sind
private Situationen, in denen unsere Aufmerksamkeit gering ist und viel
Unbewufttheit im Betrachten liegt. Viele Male sind wir dort den Dingen
begegnet, wir wissen, dass sie da sind. Die tagliche Wiederholung schwacht
unsere Wahrnehmung, unser Blick heftet sich nicht mehr an die Gegenstande,
er geht an ihnen vorbei, zwischen sie, über sie hinaus und verkehrt sich
vergrössern sich, die Körper scheinen ihre Bodenhaftigkeit zu verlieren
- wir schauen in sie hinein.
Diesen Moment dehnt Werner Degreif aus. Was wir sehen schmeichelt uns
nicht, tut stellenweise sogar weh, so zerbeult wie die Dinge sich uns zeigen.
Wir können uns nicht in ihnen spiegeln, werden hingegen selbst von ihnen
beaugt. Das reizt zum Lachen, und ungewollt ist Nahe entstanden, fast wird
es intim.
Meistens sind ihre Ambivalenzen zahlreich: geschmeidig und ausgetrocknet,
fluchtend und sich verbeugend, Flügeln gleich und ziemlich trage, angstlich
und agressiv. Mumie und Taille, Relief und Skulptur. Wer langer hinschaut,
wird dennoch auf Distanz gehalten.
Beim Blick auf die Türstücke ist kein Dahinter von Interesse. Nicht
"Macht hoch die Tür, die Tor macht weit", die Klinke öffnet nicht. Niemand
ruft "Herein!", wir gehen seitlich vorbei. Fast krümmt sich die Tür unter
unserem Anblick. Die Schlüsselöffnung wird zum Mund. Das Türfragment zum
Schalltrichter, der Griff an die Klinke zum Griff ins Gesicht. Noch winden
sie sich, bald werden sie reden.
Degreif
