Christoph Rauch a kiállításról,
az 1995. VIII. 14-én Várnagy Tibornak írott levelében
GERMAN

 Egy termet nem lehet félreérthetetlenül leírni. Különleges tulajdonságainak minőségi kapcsolatait egyetlen tervrajzon sem tüntetik fel. Minden egyes részlete úgy időben, mint térben szituációkat integrál, amelyeket különbözőképpen lehet értelmezni.
 A haladó időn belül, amelyben egyes döntéseinket meghozzuk, tevékenységünk ezekhez a szituációkhoz alkalmazkodik. Példának okáért következő lépésünk egyike lesz elindulni, hogy megérkezzünk (közben az Újlak kiállítását bontja és utazásra készül).
 Ezen feltétel alapján célunk, hogy az együttes – amelyből a Liget Galéria áll – egyes elemeit eltoljuk. Összegyűjtött benyomásainkból, tapasztalatainkból és feltevéseinkből egy másik lehetséges helyzetet kívánunk megvalósítani, amely az eredetit egyesíti és ugyanakkor megbontja. Mi nem hozunk be kész munkákat. Csak kísérletet teszünk a tájékozódásra. Örömünket leljüka megfigyelésben, ahogy a dolgok összetevődnek, és abban ahogy egy szituáció mozgatható részeit megtaláljuk. Ez számunkra a figyelembevétel egyetlen szempontja.
 A beavatkozások által kiváltott differenciák részben a megosztás produktumai, amelyek ugyanakkor sokrétüvé is teszik a változatokat, amelyek a szituáció egyes elemeinek értelmében és funkciójában léteznek.
 Azáltal, hogy semmit sem hagyunk elveszni, a kapcsolat az eredetivel világos és megismételhető marad.
 Újra és újra érdekes lesz megfigyelnünk egy szituáció elemeit, mielőtt dolgozni kezdünk azokkal. Egy adott környezet részeit egymástól elmozdítjuk, az elemeket régi pozíciójukhoz képest – kellő distanciával – újra összerakjuk. Szándékunk a jelenlegi és a meglévő közötti távolságot kiállítani.

 
Aus einem Brief vom 14.8.1995 an Várnagy Tibor
über das Ausstellungsvorhaben:
 

Ein Raum läßt sich nicht mit letzter Eindeutigkeit beschreiben. Das Verhältnis seiner spezifischen Qualitäten ist auf keinem Plan verzeichnet. Jedes seiner Details ist in zeitlich wie räumlich ausgedehnte Situationen integriert, die zu unterschiedlichen Interpreten gehören.

Innerhalb der fortschreitenden Zeit, in der wir unsere einzelnen Entscheidungen treffen, fügen sich unsere Aktivitäten in die angegliederten Situationen ein. Einer unserer nächsten Schritte wird es beispielsweise sein, uns auf die Reise zu machen, um anzukommen (während die Ujlaks ihre derzeitige Ausstellung abbauen und sich daranmachen abzureisen).

Aufgrund dieser Voraussetzungen legen wir es darauf an, einige Teile des Ensembles, aus denen die Liget-Galerie zusammengesetzt ist, zu verschieben. Aus unseren dort gesammelten Eindrücken, unseren Erfahrungen und Annahmen heraus werden wir eine mögliche andere Konstellation verwirklichen, die die vorherige aufnimmt und spaltet. Wir importieren keine fertigen Arbeiten. Wir versuchen uns zu orientieren. Uns gefällt es zu beobachten, wie die Dinge zusammengesetzt sind und die beweglichen Elemente einer Situation herauszufinden. Dies ist für uns auch eine Frage der Rücksichtnahme.

Die durch unseren Eingriff hervorgerufene Differenz ist einerseits das Produkt einer Aufspaltung, vervielfältigt aber auch ihrerseits die Versionen, die über die Bedeutung und Funktion der einzelnen Bestandteile der Situation existieren.
Dadurch, daß wir nichts verschwinden lassen, bleibt die Beziehung zum Ausgangspunkt transparent und nachvollziehbar.

Für uns ist es immer wieder interessant zu beobachten, daß die Elemente einer Situation existieren, bevor wir uns entschließen, sie zum Gegenstand unserer Arbeit zu machen.
Indem wir die Teile einer Umgebung voneinander lösen, können sie mit Distanz zu ihrer alten Position neu zusammengesetzt werden. Unsere Absicht ist es, einen Abstand zwischen dem Gegenwärtigen und dem Vorhandenen auszustellen.
 
 
 

Várnagy Tibor:
FALTÖRTÉNETEK

„ W a r  i s  O v e r ”
                                                                                                                                   (Yoko Ono és John Lennon, 1969)

I.

Arra, hogy a háború nem ért véget - én, aki a háború után születtem -, akkor gondoltam először, mikor kiderült, hogy lakásunk egyik szobájának fala közvetlenül a parkettán áll. Azt, hogy a ház belül eredetileg nem úgy nézhetett ki, mint amilyennek megismertem, már gimnazista koromban sejtettem. Hogy melyik nyílászáró illetve fal lehet eredeti, s melyik új, arra nem volt nehéz rájönnöm, tudniillik a régi ajtók, ablakok másképp néztek ki mint az újabbak. Nagyobbak, s rézből, nem pedig aluminiumból készültek a kilincseik. Így aztán azt is könnyen ki lehetett találni, hogy egy-egy emeleten annak idején nem négy lakás volt, hanem csak kettő: egy cselédlakás és egy másik, amiből később hármat csináltak, melyek közül kettő még mindig nagyobb volt, mint az a bizonyos cselédlakás. Nagyobbnak nagyobb, csak éppen - a kicsi, de praktikusan megoldott cselédlakással szemben - a mindennapi élet, és az építészeti funkcionalitás szempontjából teljesen abszurd, diszkordáns helységekből álltak össze: kihasználhatatlanul hosszú előszobákból, gardróbból kialakított, szellőztethetetlen mellékhelységekből etc.

Bartók Tíz könnyű zongoradarab című kottájának 1908-as, azaz első kiadású borítóján bukkantam rá a kiadóra, melynek címe azonos volt a mi lakcímünkkel. Akkor még élt a házban olyan lakó, aki tudott a kiadóról - Karl Rozsnyairól -, s arról is, hogy a ház valamikor csakugyan a Rozsnyai családé volt: a földszinten működött a könyvesbolt - ma ez a Központi Antikvárium -, az első emeleten lakott az idősebb Rozsnyai, a másodikon és harmadikon két felnőtt fia, gyermekeikkel.
A válaszfalak 1939-ben kerültek ide, mert a Rozsnyai család, zsidó család volt.

Mikor a háború utáni újjáépítést követően az IKV másodszor tataroztatta az épületet - vagyis a 80-as évek elején -, lakásunk egyik szobájában parkettát akartak cserélni. A munkások fel is szedték az összeset, de mikor a válaszfal tövében levő darabokat kezdték bontani, egyszercsak látták, hogy a falon hatalmas repedés fut végig. Ha nem kapnak idejében észbe, s nem dugják vissza a régi parkettlapokat a fal alá, az menthetetlenül rájuk dől.

Azt természetesen értem, hogy miért húzták 39-ben a parkettára a válaszfalat, mi több hazafias büszkeség tölt el, hogy így történt. Más kérdés, hogy a fal, ma - 1995-ben - is a parkettán áll. Amivel összefüggésben föl kell tennünk a kérdést: mikor és hogyan ér a háború véget?
 

II.

A Liget Galéria helyisége - mely alapítása, azaz több mint tíz éve a munkahelyem - a háború előtt állítólag pékség volt. Aztán az épület a háború alatt német főhadiszállás vagy parancsnokság lett (alighanem, mert katonai szempontból fontos főútvonalra néz) s így a pékség természetesen megszűnt. Majd jöttek az oroszok, akik visszafoglalták a házat a németektől. Jónéhány lakásban még a 80-as években is orosz tisztek éltek, s a pince jó részét olyan katonai műszerek foglalták el, melyek nyilván összefüggésben lehettek az elmúlt évtizedek Május 1-i felvonulásai alkalmával a ház előtt felállított - és persze kizárólag egyenruhás férfiak által használt - telefonfülkével, melyet a rendezvényt követő napon mindig lebontottak.

Mikor először ázott be a galéria a fölöttünk lévő lakásból, hívtuk az illetékes karbantartókat. Mondták, sajnálják, ők oda nem tehetik be a lábukat, s céloztak rá, hogy ott oroszok laknak.
 - Na és? - értetlenkedtem.
 - Hát nem érti? Hadititok!
Mit volt mit tenni, egyszerűen becsöngettünk egy vízvezetékszerelővel, s az iskolai orosz órák halványuló emélkeivel megpróbáltuk elmondani az ajtót nyitó hölgynek, hogy beáztunk és szeretnénk megcsináltatni vízvezetékeiket. Nem vagyok benne biztos, hogy minden szavunkat értette, de simán beengedett. Ezt követően látogatásaink rendszeressé váltak, mert akkorra már annyira lerobbantak a karbantartás nélkül maradt csövek, hogy minden évben történt velük valami. Néha nemcsak a galéria mennyezete ázott el, hanem az oldalfalon is folyt a víz, mint egyik-másik Tarkovszkij filmben.
E lakások tágas, napfényes, nagyméretű polgári lakások voltak. De mivel az orosz tisztek és családtagjaik társbérletben éltek, a lakás olyan végtelenül kopárak és szomorúak tűnt, mint egy börtön. Nemcsak személyes tárgyakat nem láttam - egy váza virágot, egy képet a falon  -, de még csak egy véletlenül elöl hagyott doboz cigarettát, egy újságot, könyvet, semmit. Pedig úgy sejtem, hogy az asszonyok - akik gyermekek nélkül éltek itt, s nyilván privát látogatókat sem fogadhattak - csak rendkívüli alkalmakkor hagyhatták el e lakásokat.

1989-ben, mikor a kiállítótermet fenntartó művelődési ház vezetőivel elhatároztuk, hogy felújítjuk a galéria belső terét, arról vitatkoztunk, hogy vajon újra vakoljuk-e a falakat vagy pedig burkoljuk be farostlemezekkel a kiállítóteret? Akkor már tudtuk, hogy a hazánkban állomásozó szovjet csapatok nemsokára elhagyják az országot, de, hogy mikor, azt nem láthattuk előre. Így aztán hosszas mérlegelés után abban állapodtunk meg, hogy addig mégiscsak célszerűbb álfalat építtetni. S bár a Vörös Hadsereg végül hamarabb vonult ki, mint gondoltuk - a házból történt elköltözésüket észre se vettük -, az utolsó nyáron még sikerült eláztatniuk bennünket. A burkolat azonban olyan jól bevált, hogy a látogatók ebből már semmit sem vettek észre. Nyitás előtt feltöröltük a vizet a padlóról, s csak mi tudtuk, hogy a farostlemezek mögött csurom víz a fal.
 

III.

Mikor ér a háború véget? Még véget sem ért a hidegháború, mikor kezdődött előről az egész: a kontinens újrafelosztása politikai, gazdasági és persze volt ahol - ld. Jugoszlávia - katonai eszközökkel. A fegyveres konfliktusok áldozatait minden áldott este megnézhetjük a TV-ben. A béke áldozatait - vagyis a politikai rendszerváltás gazdasági áldozatait - pedig napra-nap ott láthatjuk az utcasarkokon, a földalatti állomásokon, parkokban és aluljárókban fekve. Vannak akikkel nem találkozunk. Ők azok, akik a gyűjtőtáborokban, menhelyeken és detoxikáló intézményekben, börtönökben élnek, melyek az elmúlt években pillanatok alatt dugig teltek. Biológiai szempontból ezek az emberek még félig-meddig elevenek, de szociális értelemben - márpedig ugyebár az ember szociális lény - valószínűleg sosem térnek vissza Európába.