Zwickl András megnyitója
1999. szeptember 22.
Gömb-örvény
— Már csak ez hiányzott... Már csak ez hiányzott! A gömb. Csörgő Attila
művészetében ugyanis – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – minden
egy középpont körül forog. Művei szinte kivétel nélkül a körre és a körmozgásra
épülnek, amelynek változatos megjelenési formái a csonka kúptól a poliéderekig,
a spiráltól a paraboláig terjednek, most pedig elérkezett a sokszor “körüljárt”
legtökéletesebb formáig, a gömbig. Másfelől ezek a művek – legyenek bármennyire
illúziókeltőek vagy metaforikusak – a geometria szigorúan racionális tudományának
magja köré szerveződnek. Egyszeű geometriai műveletek valóságos kivitelezése,
modellezése révén pontokból, vonalakból síkok és háromdimenziós formák
születnek a szemünk előtt. A megfelelő sebességre felgyorsuló fényceruza
körmozgása összefüggő felületet tapogat le, fényfal burkolja be köpenyével
a virtuális testet.
A fényponttal történő rajzolás a tévé működésére emlékeztet, a kép
itt azonban mechanikusan és nem elektronikusan jön létre, a fényforrás
és a szemünk közé nincsen közbeiktatva kamera és katódsugárcső: a látvány
a maga primer közvetlenségében egyszerre kézzelfogható és mégis felfoghatatlan.
A fényvonalakban nem egy virtuális világ próteuszi módra folytonosan átalakuló
elektromos képeinek illúziója, hanem – úgy tűnik – egy absztrakt és állandó
igazság ölt testet. Ezt az állandóságot egy folytonosan mozgásban lévő
gépezet hozza létre és tartja életben, a mechanikus ritmusú, végnélküli
folyamatban periodikusan ismétlődve újra meg újra kezdődik elölről minden:
az egyre növekvő méretű, majd az egészen a fénypontra összezsugorodó gömb
a mikrovilágtól a makrovilágig (az atommag körül kering? elektronoktól
a születő-pusztuló kozmoszig) terjedő asszociációkat hívhat elő a nézőben.
Csörgő Attila művei már kezdetben többről szóltak, mint geometriai
szerkesztésekről, változatos transzformációkkal létrehozott, térben kirajzolódó
testek-formákról. De mi az, ami ezekben a művekben elénk tárul? Mit látunk?
A végső igazságok homályosan vibráló képének revelációjával szembesülünk
vagy pusztán a csábító illúzió fátyol-függönyét látjuk? Vajon az ideák
evilági tökéletlen árnyképeinek másodlagos tükrözésével találkozunk, vagy
éppen ellenkezőleg, maguk az ősformák villannak fel, sugároznak át az átszellemített
matérián, sűrűsödnek érzékeinkkel felfogható evidenciává? Vajon a forma
pusztán külső alak (figura) vagy a dolgok belső lényege, lételve (eidosz)?
Vagy csupán a szent geometria ideális számarányai öltenek testet, esetleg
a mérnöki precizitással kidolgozott gépezetek olajozott működésében jól
sikerült feltalálói kísérletet láthatunk? A választ ne a művészetellenes
Platónnál, és ne a “földhözragadt” Arisztotelésznél, ne a számmisztikus
Pütagorasznál, és ne is a zseniális ezermester Arkhimedésznél keressük,
hanem Hérakleitosznál: pantha rhei – minden változik.
Bodóczky István
LIFE AFTER LIFE
A Bartók 32 Galéria virtualizálódása
A kortárs magyar művészeti élet egyik legfeltűnőbb sajátossága a politizáló művészet szinte teljes hiánya. Az ötvenes évek erőszakos művészetpolitikájának eredményeként a progresszív művészek még a környékét is elkerülték a politika-gyanús művészetnek és ma is alig akad olyan, aki – ha csak távolról is – társadalmi kérdésekkel foglalkozna. Jellemző például, hogy még feminista kérdések is csak igen elvétve, vagy csak nagyon áttételesen jelennek meg a mai magyar művészetben.
Úgy tűnik azonban, hogy míg a művészek legteljesebb
mértékben távoltartják magukat a politikától, a politikába kezd visszaszivárogni
a „kultúrairányító szándék”. Ezt jelezte például az is, hogy az elmúlt
évben a Művelődési Minisztérium kétfelé osztódott, majd az, hogy a két
fej egyikét „Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának” nevezték el.
A beteges múltba menekülés, a természet erőltetett
szembeállítása a 20. század vívmányaival, a technika-ellenesség, a kortárs
művészet-ellenesség, a szekták terjedése, az alkohol és a drogfogyasztás
növekedése, az intolerancia, az idegengyűlölet, általában a másságtól való
irtózás mind annak a tünetei, hogy Magyarországon óriási mértékű
az emberek jelennel (és önmagukkal) való elégedetlensége és szkepticizmusa.
A tömeges félelem és nagyfokú frusztráció eredményeként növekszik
a gyűlölet, az agresszió. Történelmi példákból pedig jól tudható, hogy
a hasonló szituációk hová vezetnek: elkerülhetetlenné válik a rituális
áldozat. A politika egyre nehezebben képes kezelni a helyzetet és ha mást
nem tehet, a feldühödött tömegek spontán választására „rásegít” amikor
bűnbakot választanak.
Úgy tűnik, hogy most – legalábbis az első menetben
– a kortárs művészet is az áldozat szerepét kezdi betölteni. Egyre nagyobb
nyomás kezd nehezedni a kultúra egyes szervezőire, kuratóriumi tagokra,
szerkesztőkre, a kortárs művészeti kiállítóhelyek vezetőire. Folyóiratok
kompromisszumokra kényszerítése, kiállítások kierőltetése, bezáratása
ma már (újra) szerepelnek a repertoárban. Sőt, a kortárs művészet
kiállítóhelyének lerombolására és sóval felhintésére is van már példa.
A történet:
A Bartók 32 Galéria a XI. kerületi önkormányzat
által fenntartott galéria, amely 1991 és 1999 között a kortárs művészet
terepén mintegy 100 m2-t jelentett. A Galériát 1993 októberétől 1998 szeptember
30-ig Tatai Erzsébet művészettörténész vezette, mint kinevezett igazgató.
1998-ban újra meghirdették az állást. Az ügymenet szerint a vezető személyéről
az Önkormányzat Kulturális Bizottsága javaslata alapján a képviselőtestület
dönt, és a szavazás eredményének megfelelően a polgármester nevezi ki az
új igazgatót. (Már ez az ügymenet is érdekes: a galéria vezetőjének kinevezéséhez
nem elegendő az önkormányzat saját szakmai testületének ajánlása, azt a
képviselők kétharmadának is meg kell szavaznia!)
A vezető posztra pályázó hat személy közül a
Kulturális Bizottság csak a korábbi verzetőt, Tatai Erzsébetet javasolta
megszavazásra, mégsem ő lett az igazgató (Október
1-től zárva?!!! címmel Várnagy Tibor már megírta a szavazás
körüli cirkusz történetét. Balkon 1998/9, pp. 31-32. és 1998/10, p.2.)
Az első sikertelenül végződő szavazás után a második is eredménytelen volt,
ekkor az Önkormányzat Tatai Erzsébetet további egy évre felkérte a galéria
vezetésére. Ezalatt az egy év alatt az új képviselőtestület (többsége)
megkezdte a Bartók 32 Galéria módszeres felszámolását.
1998 december 8-i ülésén „A képviselő testület 22 igen szavazattal,
4 tartózkodással és 13 ellenszavazattal – minősített szótöbbséggel –
úgy döntött, hogy önálló, kulturális, közművelődési intézményt hoz létre
Karinthy Szalon néven és összevonja a Bartók ’32 Galériával úgy,
hogy a Bartók 32 Galéria telephelyként működik” ( – idézet a Képviselőtestület
1998. December 8-i rendes, nyilvános ülésének jegyzőkönyv kivonatából.
– Érdekes, hogy itt a 22 igen, a szavazók 56,4 %-a, minősített többségnek
számított, míg a Galéria igazgatójának megszavazásánál 67 % (kétharmados
többség) jelentette a minősített többséget!)
Következő lépésként „A képviselő-testület február
11-i ülésén a 23/199/XI. ÖK/II. 11. sz. határozata alapján úgy döntött,
hogy megszünteti a Bartók ’32 Galéria önálló intézményi státusát…elfogadta
a Karinthy Szalon alapító okiratát, mely szerint a Bartók ’32 Galéria a
Karinthy Szalon telephelyévé válik. Ez utóbbi működését – az új intézmény
vezetőjének kinevezésével egyidőben kezdi meg - várhatóan 1999. június
1-től.”
1999. május 20-án zárt ülésen megválasztották a
Karinthy Szalon igazgatóját. Heten pályáztak, abból három pályázat volt
formailag megfelelő (itt a történelem-művészettörténet szakos diploma nem
volt elegendő, viszont a Marxista-leninista Esti Egyetem, a „foxi-maxi”
gyorstalpalón kiállított diploma megfelelt). Mindemellett a Kulturális
Bizottság egyik pályázót sem javasolta elfogadásra. A testület mégis megválasztotta
az egyik „untauglich” aspiránst.
Eközben Tatai Erzsébet munkaterve alapján folytak
a kiállítások a galériában. 1998 decemberében saját koncepció alapján Sic
transit gloria mundi címmel rendezett csoportos kiállítást. Ezt 1999-ben
egyéni kiállítások követték: Németh Ilona, Anna Amadio és Alain Huck, Fábián
Noémi, Audrey Ng, Kozári Hilda, Benczúr Emese kiállításai. Mint utóbb kiderült,
ezek a kiállítások illegálisak voltak, ugyanis a képviselőtestület (utóbb)
nem hagyta jóvá a munkatervet.
A munkatervet, amelyet Tatai Erzsébet már 1999 januárjában beadott
az önkormányzatnak, a testület csak az 1999. április 14-i (!) ülésén tárgyalta.
Néhány nappal az ülés előtt Szőke László alpolgármester arra kérte Tatai
Erzsébetet, hogy májusban „xy” nevű képzőművésznek rendezzen kiállítást
a Bartók 32 Galériában. A galéria vezetője nem próbált kiállítási koncepcióról,
művészi minőségről beszélni, csupán az emberi tisztességre hivatkozott,
amikor közölte, hogy ő már jóval korábban felkért művészeket a kiállításra,
akik erre készülnek, és nem lenne rendes dolog egy hónappal a kiállításuk
előtt azt lemondani. Az alpolgármester, akit úgy látszik a legkevésbé sem
zavart, hogy éppen az Önkormányzat kéri már előre a következő évi pontos
munkatervet, erre csak azt válaszolta: “Maga ilyen merev?” (Csak
reménykedni lehet, hogy az adott szó megtartása nem minden politikus számára
azonos a merevséggel!)
Ekkor beindult a politikában legújabban divatossá
vált módszerek alkalmazása, a „szívatás”. A testületi ülésen a Bartók 32
Galéria munkatervének jóváhagyásához az egyik képviselő (aki „készült”,
és megnézte Audrey Ng, kínai származású művész épp akkor nyíló kiállítását)
a következőket fűzte: “Képzeljék el képviselő társak, miféle kiállítás
van a Bartók ’32 Galériában: kitömött állatok (sic!) vannak a földön” Miután
további gúnyos megjegyzéseivel sikerült megnevettetnie a testületet, szónoklatában
idegengyűlöletének is hangot adott: “Mi közünk van nekünk egy japán, amerikai
állampolgárhoz, mondják meg nekem a képviselőtársak, mi közünk van nekünk
ehhez..." Ezután a Fidesz frakcióvezető kijelentette, hogy a Bartók 32
Galéria munkatervére a Fidesz frakció tartózkodással fog reagálni (így
kijelentő módban!). A szavazás eredménye a következő volt: 17 igen, 24
tartózkodás, vagyis a képviselő-testület nem fogadta el a munkatervet.
Indoklás nincs, képviseleti demokrácia van.
Ezután a Kulturális Bizottság ismét tárgyalta a
munkatervet. A bizottság nem tartotta szükségesnek, hogy erről ismét szavazzanak,
hiszen ők egyszer már elfogadták a munkatervet, ekkor azonban az alpolgármester
bejelentette, hogy a galéria átvilágítását fogja kérni.
Az átvilágítás során azonban semmi kifogásolnivalót
nem találtak, az erről szóló dokumentumban ez áll: „…a Bartók ’32
Galéria nem helyi igényeket kielégítő közművelődési intézmény, hanem fővárosi
kitekintésű, speciális rétegigényt elégít ki. Elképzelhetőnek tartjuk,
hogy megőrizve elkötelezettségét a kortárs művészet és képviselői iránt,
a főváros működtesse a továbbiakban.”
Június 15-én a Kulturális Bizottság nyilvános ülésén ismét tárgyalták
volna a galéria (és egyes kerületi közösségi házak) munkatervét, de erre
a galéria vezetőjét (akit egyébként meghívtak az ülésre) a portások „felsőbb
utasításra” nem engedték be, mondván, hogy nincs több hely a teremben.
(A nyilvános ülést ugyanis a kisteremben tartották!)
A Karinthy Szalon igazgatója, aki mostantól a Bartók
’32 Galéria vezetőjének a főnöke, már a legelső perctől világossá tette,
hogy a kiállító helynek tömegigényeket kell kielégíteni, már amennyiben
egyáltalán megtartja azt a kerület, mert vannak olyan híresztelések,
hogy el akarják adni.
Tatai Erzsébet nem várta meg megbízatásának végét,
már júniusban felmondott. Benczúr Emese kiállítás zárása, június 27. egyben
a Galéria és az igazgató búcsúztatása is volt.
A kontextus:
Az, hogy bezárnak egy galériát, önmagában nem feltétlenül
érdekes. A Bartók 32 Galéria sorsa azonban mégis figyelemreméltó. Egy avantgárd
mű vagy kiállítás betiltása, egy kortárs művészeti galéria bezárása akár
pozitívumként is értékelhető, amennyiben az provokatív, újszerű szellemiségének
következménye. Azt jelentheti, volt akkora a töltése, hogy nem csupán
felborzolja a kedélyeket, de komoly cselekvésre is készteti ellenzőit.
Vagyis a betiltás (ami mindig félelemből ered) erejének a jele. A
megdermedt konvenciókat megkérdőjelező, kikezdő mű, a dekonstrukció, ami
az újnak teremti meg a helyét mindig komoly ellenállásba ütközik. Ez azonban
csak ritkán marad tisztán művészeti kérdés – gyakran „rátapad” a
politika és más célok érdekében használja fel a helyzetet (Erről szólt
a Hannibál tanárúr című film is). A politika beavatkozása pedig
teljes mértékben deformálja az ügyet, hiszen érvre nem érvvel válaszol,
kiemeli azt az eredeti kontextusból és úgy próbálja azt „megoldani”. Ezzel
a „maszatolással” még attól az elégtételtől is megfosztják a „betiltottat”,
hogy az a progresszív kultúra mártírjának érezhesse magát.
A Bartók 32 Galériát az elmúlt években is érték
támadások a magukat kirekesztettnek érző művészek részéről. Ám ezt a galéria
komoly szakmai presztízse még ellensúlyozhatta. Most azonban szakmai-közéleti
ügyből politikai ügy lett: bizonyos politikai erők az elégedetlenkedők
(akik végül maguk is áldozattá válnak) képviseletét saját hatalmi
pozíciójuk kiterjesztésére, politikai ellenfeleik „megleckéztetésére” használták
fel.
Más hasonló esetekből azonban még ennél is
félelmetesebb „minta” kezd kirajzolódni: a bezárt iskolák, a megszüntetett,
összevont kulturális intézmények az első áldozatok egy félelmetes rituáléban.
És akkor még örülhetünk, hogy igazi vér nem folyik.
A huszadik századi technika vívmányainak köszönhetően
a történet scince-fiction-szerű fordulatot vett: a dematerializálódott
galéria tovább él.
Utóhang:
A galéria web oldalán (http://www.c3.hu/~bartok32/
) a következő szöveg jelent meg:
“A Bartók 32 Galéria 1991 és 1999 között kortárs képzőművészeti kiállítóhelyként
működött.
’Alapítója és fenntartója a Főváros XI. kerületi Önkormányzat, célja
a mai élő művészet bemutatása, olyan alkotások kiállítása, amelyek most,
napjainkban születnek, amik kimondottan e térre tervezettek és másutt nem
kerültek bemutatásra. A kiállítási programban túlnyomórészt hazai művészek
szerepelnek, de külföldi kiállítók is bemutatkozhatnak.’
Ezek az oldalak a Bartók 32 Galéria 33 kiállítását
dokumentálják részletesen. A weblapok az egyes kiállításokat mutatják be
magyar és angol nyelven; a fényképek mellett a kiállító művészek rövid
életrajza is szerepel. Az esszék nagy részét már publikált kiállítási kritikákból
állítottuk össze.
1999. július 1-től a Bartók 32 Galéria virtuális galériaként működik
tovább. A XI. kerületi Önkormányzat képviselő-testülete többségi döntésének
megfelelően a Bartók 32 Galéria korábbi formájában megszűnt létezni. A
kiállító teremben, amely most már a Karinthy Szalon részét képezi nem lesz
több ’csak szűk réteget érintő’, kortárs kiállítás. Rendezvényeikkel a
továbbiakban tömegigényeket kívánnak kielégíteni.
A Bartók 32 Galéria koncepcióját szeretnénk továbbvinni;
részben az Interneten, részben más kiállítási helyszíneken való megjelenéssel.”
A LEGÚJABB (News) rovatban pedig ez olvasható:
OKTÓBER 1-TŐL ZÁRVA ?!!!
- NINCS IGAZGATÓJA A BARTÓK 32 GALÉRIÁNAK
Miközben mi a 90-es évek magyar művészetéről és művészeti intézményredszeréről vitatkoztunk - s bármilyen „szétdumálós” is volt ez a vita , mégiscsak ez volt eddig ezen a területen az évtized legnagyobb vitája -, mindennek hátterében lezajlott egy történet, ami különös megvilágításba helyezi az elmúlt hetek, hónapok során a Liget Galériában, az Új Művészet hasábjain, a Kossuth Rádió Gondolatjel, majd az MTV 2 Mélyvíz című műsorában és a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben, illetve a BALKON hasábjain elhangzottakat.
E történet azzal vette kezdetét, hogy Tatai Erzsébetnek,
aki 1993 novembere óta vezette a Bartók 32 Galériát, öt év - azaz több
mint 60 rendezvény, és az ezeket elemző, méltató megannyi publikáció -
után, most újra meg kellett pályáznia galériaigazgatói állását. Tegyük
fel, hogy ezzel eddig semmi probléma sincs, mert demokráciánk - de legalábbis
bürokráciánk - szempontjából csakugyan az a jó, és az a leghasznosabb,
ha minden önkormányzati intézmény vezetőjének öt évenként újra és újra
meg kell pályáznia állását. Még akkor is, ha egyébként a kérdéses intézmény
az adott időszakban olyan kitűnően is működött, mint esetünkben a Bartók
32.
Megjegyzem, ha valaki öt éven át jól vezet egy intézményt,
akkor egy külső pályázó az esetek túlnyomó többségében - és a papírforma
szerint - eleve esélytelen vele szemben. Mert az általános gyakorlat azt
mutatja, hogy öt év tapasztalat az adott intézmény működtetése szempontjából
értékesebb, mint az esetleges jó elméleti felkészültség és a kitűnő bizonyítvány.
Úgyhogy ennek a pályázati rendszernek mindezzel szemben egy előnye van,
hogy tudniillik a protekcionizmus, a korrupció és a hülyeség üde melegágya
legyen, melyek segítségével a még jól működő intézményeket is tönkre lehet
tenni. Ha viszont azt szeretnénk, hogy a különféle intézményvezetők ne
betonozzák be magukat posztjaikon, és így például ambíciózus fiatalok is
egyre többször egyre nagyobb lehetőségekhez juthassanak, azaz egy eleven,
pezsgő és nagyon mobilis korszak köszöntsön be kulturális intézményeink
életében, akkor ezt vonzóbbnál-vonzóbb intézmények és munkahelyek létesítésével
lehetne a legegyszerűbben megoldani. Nem kell rögtön építkezésekre gondolni,
elég, ha csak egy kicsit több pénzt áldozna ez az ország kulturára, s ezen
belül - a mi területünkön - pl. képzőművészeti könyvkiadásra, szakfolyóiratok
támogatására, oktatásra stb, s akkor máris lenne egy csomó ember, aki boldogan
változtatna munkahelyet. Mindenesetre, ha egy vezetőnek nem azért kell
elhagynia a posztját, mert ostoba, vagy korrupt volt a pályázatokat elbíráló
testület, hanem azért, mert valahol máshol - és remélhetőleg nem külföldön
- jobb lehetőséget kapott, akkor az illető minden bizonnyal úgy fogja átadni
az asztalát utódjának, hogy még be is avatja mindabba, amibe kell. És akkor
- de csakis akkor - fog megtörténni az, hogy nem viszi magával mindazokat
a tapasztalatokat és kapcsolatokat, amelyek egy-egy intézmény számára de
facto működőképes szellemi tőkét jelentenek, s így az adott intézmény még
vezetőváltás, vagy bármely más szerepcsere esetén is zökkenőmentesen és
színvonalzuhanás nélkül fog működni a mi legnagyobb örömünkre és megelégedésünkre.
Ez a történet azonban nem erről szól, hanem azzal
folytatódik, hogy a XI. kerületi Önkormányzat eleget téve bürokratikratikus
kötelességének, kiírta a Bartók 32 igazgatói állásának újabb öt évre szóló
pályázatát, és ez annak rendje-módja szerint meg is jelent a Művelődési
Közlöny 1998 március 24-i számában. A pályázatok leadási határideje 1998
április 23-a volt, és be is érkezett a felhívásra öt, azaz 5 darab pályázat.
Mármost Szegedi Ferenc polgármester úr a Kulturális és Média Bizottság
javaslatára fölkért egy szakértői csoportot (Sümegi Györgyöt, az Művelődési
és Közoktatási Minisztérium főosztályvezetőjét; Török Tamást, a Budapest
Galéria osztályvezetőjét: és Wehner Tibort, a Képző és Iparművészeti Lektorátus
munkatársát), hogy a beérkezett pályázatokat szakmailag értékelje. Az értékelés
április 30-án elkészült, és a szakértői csoport tagjai az öt pályázó közül
egyhangúlag és egyértelműen Tatai Erzsébet művészettörténész pályázatát
javasolták elfogadásra. Így az Önkormányzat Kulturális és Média Bizottsága
1998. május 6-án kelt előterjesztésében azt terjesztette a XI. kerületi
Önkormányzat Képviselő-testületének rendes ülése elé, hogy az Tatai Erzsébetet
bízza meg a Bartók 32 Galéria vezetésével az 1998 október 1-től 2003 szeptember
30-ig terjedő időszakban.
Ezzel szemben a május 12-i képviselőtestületi ülés
e teljes szakmai támogatást élvező javaslat ellenére mégsem nevezte
ki Tatai Erzsébetet, sőt senki mást sem a Bartók 32 Galéria élére.
A legtöbben ugyanis Tataira szavaztak, de mivel ez a többség nem volt „minősített”
Tatait nem tudták kinevezni. Ezt az első patt-helyzetet feloldandó, a Kulturális
és Média Bizottság június 9-én ismét a képviselőtestület elé terjesztette
ugyanezt a határozati javaslatot, de Tataira ismét csak a többség, s nem
pedig a „minősített többség” szavazott, melynek következtében a testület
ezúttal sem tudott vezetőt kinevezni a Bartók 32 Galéria élére.* Szóval
azért jó ez a vezetőújrakinevezéses szisztéma, mert nemcsak baromi hatékony,
hanem igen-igen gyors is.** Ezt követően tehát az Önkormányzat Művelődési
és Sport Irodája kénytelen volt újra meghírdetni a pályázatot a Művelődési
Közlönyben. Az újabb pályázat leadási határideje augusztus 24-e volt, de
Tatai Erzsébet nem adta be újra pályázatát.
Miért nem? Most ugyan mondhatnám, hogy Tatai nem maradt magára, mert például
a Független Képzőművészeti Műhelyek Ligája június 12-én kelt levelében
megírta a Kulturális Bizottságnak, hogy Tatai személye a szervezet számára
garanciát jelent a további együttműködésre, ami annak számára, aki tud
a sorok között olvasni, egészen nyersen azt jelenti, hogy amennyiben más
- és e szakmai szervezet számára nem elfogadható személy - kerül a galéria
élére, úgy a Liga esetleg mérlegelni fogja a Bartók 32 Liga-tagságának
felfüggesztését vagy megszüntetését.
StAuby Tamás, a TNPU intendánsa augusztus 6-án pedig elektronikus körlevélben
szólította fel a szakmai közvéleményt, hogy tiltakozzon az ellen, hogy
a XI. kerületi képviselőtestület a szakvéleményt semmibe véve hozta meg
döntését, és kérte Tatai Erzsébetet, hogy tartson ki a galéria mellett.
Ezzel együtt Tatai Erzsébet ekkor már teljesen kilátástalannak ítélte a
helyzetet, bár ebben nyilván az is közrejátszott - amire tudjuk, nem érdemes
hivatkozni -, hogy őt itt ezzel az eljárással nem egyszerűen csak megszivatták,
hanem még meg is alázták. Mert azért végülis öt év lelkesedéssel és áldozatvállalással
végzett munka, és ráadásul eredményes munka után a civilizált országokban
a leginkább kitüntetés és jutalom jár, nem pedig olyasfajta megszégyenítés,
hogy még akkor újra és újra meg kelljen pályáznia azt az állást, ahol addig
kitűnően végezte munkáját. Tudniillik a Bartók 32 Galéria mégiscsak a 90-es
években, és igenis Tatai Erzsébetnek és elődjének, StAuby Tamásnak köszönhetően***
vált a főváros és az ország kortárs művészetének egyik legjelentősebb -
ha nem épp a legjelentősebb - non-profit intézményévé.
Eddig a történet, és most nézzük a részleteket! Az első probléma nyilván az, hogy milyen körülmények jogosíthatnak fel egy önkormányzati képviselőt arra, hogy megvétózzon egy olyan határozati javaslatot, amely szakmailag teljesen egybehangzó támogatottságot élvez? Nos, én nem vagyok jogász, de a józan ész és a jogérzékem szerint nyilván olyan esetekben, mikor a határozati javaslatban foglaltak tartalmával összefüggésben formai kétség merül fel, tehát teszem azt kiderül, hogy a polgármester úr által felkért szakértői csoport tagjai történetesen a pályázó rokonai voltak, vagy mert kiderül, hogy a pályázó nevére kiállított, és a pályázat mellékleteként benyújtott diploma hamisítvány. Ha azonban ilyen vagy ehhez hasonló formai kétségek nem merülnek fel, akkor mire fel veheti egy önkormányzati képviselő magának azt a bátorságot, hogy szavazatával fölülbírálja a saját szervezete által megbízott külső és független szakemberek munkáját? Másképp fogalmazva, létezik-e az, hogy nálunk a képviseleti demokráciára keretei közt dilettáns pártkáderek bármiféle kontroll és felelősség nélkül teljesen önkényesen döntsenek szakmai kérdésekben?
Mert a második probléma ugyebár az, hogy ki vállalja
a felelősséget azért, ha a szakmai javaslat fölülbírálása felelőtlen cselekedet
volt, amit nem nehéz belátni, ha számba vesszük annak várható következményeit.
Tatainak 1998 szeptember 30-án lejár a szerződése. Az augusztus 24-én meghírdetett
pályázatról a képviselőtestületnek elvileg 30 napon belül, azaz szeptember
végéig kell dönteni. Amennyiben az illető önkormányzati képviselők tisztában
lettek volna ennek az intézménynek a működésével, úgy nyilván nem halaszthatták
volna vezetőjének kinevezését az utolsó pillanatra. Ahhoz ugyanis, hogy
a Bartók 32 Galériában október első heteitől kezdve kiállítások nyílhassanak,
azaz a vezetőváltás az intézmény működése szempontjából zökkenőmentes legyen,
legalább egy negyed év előkészítő munka szükséges, amit az intézmény alkalmazásában
lévő adminisztrátor, teremőr vagy technikus nem tud az intézményvezető
helyett elvégezni. Tekintve, hogy a galéria fenntartója, a XI. kerületi
Önkormányzat által nyújtott támogatás nem fedezi az intézmény működtetésének
teljes költségeit, Tatai Erzsébetnek a színvonalas programszervezés biztosítása
érdekében folyamatosan pályáznia kellett különféle kulturális és művészeti
alapítványokhoz. Ez év őszére pályázati úton 600.000 forintot szerzett
a Nemzeti Kulturális Alaptól a galéria programjainak megvalósítása számára.
Tekintve, hogy kinevezése nem történt meg, s mert az Önkormányzat senkit
sem nevezett ki időben, kénytelen volt ezt az összeget visszautalni az
alapítvány részére.
Vagyis az történt, hogy egy irgalmatlanul lassú
és bürokratikus procedurával - amelynek még mindig nincs vége - sikerült
tönkretenni egy jól működő intézményt, s egyenlőre csupán remélhetjük,
hogy nem végleg, hanem csak átmenetileg. A tisztelt önkormányzat mindenesetre
ebben a pillanatban még semmiféle garanciát sem tud nyújtani a Bartók 32
Galéria közönsége, intézményi- és szakmai partnerei számára arra nézve,
hogy a galéria működése meddig szünetel majd, ahogy arra nézve sem, hogy
az intézmény szakmai munkája valaha is ugyanolyan színvonalú lesz, mint
amilyen az elmúlt években volt. Szeretnénk megtudni tehát: ki vállalja
ezért az erkölcsi és az anyagi felelősséget? Amennyiben ugyanis felelős
politikusoknak tartják magukat mindazok az önkormányzati képviselők, akik
nemleges szavazatukkal, vagy tartózkodásukkal megakadályozták a Bartók
32 Galéria igazgatójának időben történő kinevezését,**** és valóban felelősséget
vállalnak ezért a döntésükért, úgy nem vitás, hogy
1. most már a nyilvánosság előtt kell megindokolniuk,
hogy milyen szempontok alapján bírálták fölül a pályázatokat értékelő szakvéleményeket?
2. október 1-i határidővel illene kifizetniük
a Bartók 32 Galériának mindazokat az összegeket, amelyektől az intézmény
bizonyíthatóan az ő döntéseik következtében esett el.
Ellenkező esetben ugyanis joggal gondolhatja azt a közvélemény, hogy
az illető önkormányzati képviselők nem kívánnak semmiféle felelelősséget
vállalni döntéseikért.
jegyzetek:
*19 képviselő: igen; 7 képviselő: tartózkodik; 3 képviselő: nem; 6 képviselő nem szavazott (vagyis 41 képviselő közül 35-en voltak jelen, akik közül 29-en adtak le szavazatot)
**Nem viccelünk, a pályázat bekérési határideje (április 23.), és az első szavazás (május 12.) között még csakugyan nem telt el 30 nap, holott közben a Kultúrális Bizottságnak még a szakértői véleményeket is be kellett szereznie. Más kérdés, hogy az újabb szavazásra már majdnem 30 nappal később került sor és, hogy még akkor sem született döntés.
***StAubyt ugyancsak furcsa körülmények között menesztette a XI.kerületi Önkormányzat. Először is csökkentették a Bartók 32 költségvetését, majd miután StAuby erre úgy reagált, hogy inkább lemond a saját fizetéséről, amennyiben ezt az összeget az intézmény működésére fordíthatja, az önkormányzat - StAuby szavait kiforgatva - "elfogadta lemondását".
****Nemmel szavazott: Dr. Bajnok István, Dr. Fenyvesy Zoltán, Fodor
Vince
Nem szavazott: Bánsági György
alpolgármester, Csanádi Bálint, Dr. Perjés Gábor, Dr. Zaránd Péter, Gulyás
Gábor, és Szegedi Ferenc polgármester
Tartózkodott: Balás Piri
László, Dr, Grigássy László, Gyorgyevics Miklós, Kis József, Kiss Mária,
Péterfiné L. Ildikó, és Dr. Tóth László kulturális alpolgármester