"...De az is úgy kezdődött, hogy azt se tudtam, egyáltalán minek megyek oda? Nem tüntetés volt ez, hanem – az elnevezése vagy címe szerint –  „Gyászmenet a Tiszáért”. Szóval egy olyasfajta rendezvénynek tűnt, aminek így első ránézésre semmi különösebben megfogható célja vagy értelme nem lehetett, mivel akkor már a halak javában pusztultak. Gondolom sokunkat a megrendültség vitt oda. S aztán mégiscsak valami jó értelemben vett fura érzésem támadt, amit akkor valahogy úgy regisztráltam magamban, hogy ez a Karátson Gábor is úgy beszél itt, mint egy művész. Ez, hogy úgy beszél, mint egy művész, ez egy évvel korábbi történet, nevezetesen Konrád György és Heller Ágnes vitájának tanulsága volt, Jugoszlávia bombázása kapcsán. Akkor Konrád beszélt úgy a bombázások ellen, mint egy művész. Vele szemben Heller Ágnes – a bombázások mellett –, tulajdonképpen minden elképzelhető politikai, történelmi, és morális érvet felhozott. Heller – a filozófus és társadalomtudós legjobb képességeit latba vetve –  kristálytiszta, logikus, érthető, és meggyőző volt. Konrád meg mindennek az ellentéte. Mintha őt jobban érdekelte volna, hogy mi játszódik le a konfliktus legkülönfélébb szereplőiben, s ehhez képest úgy tűnt jobban is érzékeli a résztvevők szándékait, vágyait, sérelmeit, vagyis a probléma gyökereit. Épp ezért a kiutat sem a bombáktól várta, hanem egy okosabb és bölcsebb politikai, kulturális és gazdasági diplomácia (civilek és profik) kitartó munkájától. Konrád tudta, hogy a bombázás nem fogja megoldani a konfliktust, sőt elmélyíti azt, és elodázza a megoldást. S azt is látta, hogy ezt nem is lehet napok-hetek, hanem csak évek alatt megoldani. De alapvető fordulatot akár már néhány hónap alatt is el lehetne érni. Aki odafigyelt, s nyomon követte mi történt később, azok számára ma már egyértelmű, hogy Konrádnak volt igaza, mivel a lényegében eredménytelen bombázások leállítását követően mégiscsak azokkal az eszközökkel sikerült normalizálni a helyzetet – pl. Hágába vinni Milo-t –, amelyeket Konrád a katonai beavatkozás helyett javasolt. A cián-szennyezés kapcsán pedig Karátson Gábor azt mondta – és elnézést, hogy itt a rövidség kedvéért a banalitásig egyszerűsítem a gondolatait –, hogy amennyiben a művész szemével tudnánk nézni a világot, akkor ezek az ilyesfajta balesetek minden különösebb nehézség nélkül megelőzhetőek lennének. Tudniillik egy cián-tó, az effektíve ronda és büdös. Márpedig ennél direktebb figyelmezetetést arra nézve, hogy itt valami nincs rendben, tulajdonképpen már nem is lehetne elképzelni. Teljesen valószínűtlen, hogy ez senkinek se tűnt fel. És, ha mi mégis olyan társadalmakat alkotunk, amelyek már az ilyen elemi jeleket és jelzéseket sem képesek lereagálni, akkor mi a garancia arra, hogy az árnyaltabb és összetettebb problémákat egyáltalán föl tudjuk még fogni, s meg tudjuk oldani?

Fe Lugossy Laca az előző év nyarán, 1999 júniusában „www.mennybenetel.hu” címmel mutatott be önálló kiállítást a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyében. A meghívóként is használt a/4-es színes plakáton ezen cím fölött egy hal képe volt látható. Akkor ez egy szép, ha úgy tetszik szellemes műnek tűnt, amiről azt gondolhattuk, hogy ez a most kialakuló internetes kultúrán ironizál, ahová ez a hal nyilvánvalóan a keresztény ikonográfiából került át. A hal ott eredetileg a lelket, a hálóban pedig a megtért lelkek közösségét, a megkeresztelkedettek csoportját jelentette. Ebben az összefüggésben viszont a számítógép képernyőjén – vagyis a neten –, a hal olyan hálóba kerül, ahol nem egy közösség tagja, hanem magányos fogoly. A címmel összefüggésben pedig éppen nem a halála, hanem a halhatatlansága, vagyis a mennybemenetele és az üdvözülése az, ami egyértelműen virtuális.
Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is eszébe jutott volna, hogy mindezt a jövőre, vagy pláne a tiszai halak jövőjére vonatkoztassuk, jóllehet a hal asztológiai értelemben az állatöv egyik jegye is, sőt azon világhónapé, amely a mi időszámításunk és hagyományaink szerint Jézus születésével kezdődött, és ami – mint egy hozzávetőlegesen kétezer esztendőt átfogó korszak –, valamikor a mi életünk során fordul át a vízöntő jegyébe. Vagyis amennyiben komolyan vennénk az általunk élt,  eleinktől megörökölt kultúrát, akkor ez – éppen számunkra – egy többszörösen is nagyon fontos jel. Szinte azt is mondhatnánk, bármi ami ezzel történik az nagy valószínűséggel omen, előjel. És minthogy alig több, mint fél évvel a Mennybemenetel.hu című kiállítás után, épp a halak jegyében folyt végig a cián a Tiszán, mindez – hát a legóvatosabban fogalmazva is –  meglehetősen furcsa és zavarba ejtő koincidenciának tűnhetett azok számára, akik egyáltalán fölfigyeltek rá. Akkor az jutott eszembe, hogy annak idején, mikor az emberek még hittek az ilyesmiben, vajon mennyivel pontosabb előrejelzéseket kaphattak? Számomra úgy tűnik nem a jelek, vagy jelzések voltak pontosabbak – s ebben volt igaza Karátson Gábornak –, hanem az, ahogy ezeket fogadták. Valahogy mintha komolyabban vették volna a mindenféle, részben a természet, részben a túlvilág részéről – akár a véletlenek, akár a sámánok, varázslók, vagy szent-emberek közvetítésével – nekünk küldött jeleket és jelzéseket..."
.