Pierre Schrammel
1935-ben született Párizsban, 1946 óta él Ausztriában. 1961-63 között a Bécsi Művészeti Akadémia növendéke, mesterei  Fritz Wotruba és A. P. Gütersloh. A 60-as években grafikával foglalkozik, 1966-ban elnyeri a Theodor-Körner grafikai díjat. A 70-es évektől a fotográfia kerül érdeklődése középpontjába, 1982-ben feleségével, a művészettörténész Dr. Gerlinde Schrammellel alapító tagja lesz annak a művészekből és művészeti szakemberekből álló társaságnak, amely Josef Wais vezetésével létrehozza a Fotogalerie Wien-t.

Pierre Schrammel jó másfél évtizede egy fekete-fehér fotósorozatát mutatta be nálunk, amelynek humora ugyancsak a rendkívűl fegyelmezett és visszafogott előadásmódon alapult. Minimalista, a végletekig redukált, már-már esztétizáló fényképek voltak ezek, olyasféle tárgyakról, mint egy az úttesten heverő kipuffogódob, ami nyilván valami rozoga gépkocsi alvázáról szakadt le, vagy üvegszilánkok dirib-darabjai egy közelebbről nem meghatározható funkciójú betonfelületen. Ezekhez az 1989-ben nálunk PHOTO/GRAPHICS címen bemutatott felvételeihez képest itt most egy egész eposzt látunk, nevezetesen a 2002-es Labdarúgó Világbajnokság valamennyi mérközését a csoportmérkőzésektől a döntőig, az összes csapatot és játékost, illetve az őket megtestesítő, megfelelő színű és számú műanyag ruhacsipeszt.
Pierre képein vagy kép-objektjein egy-egy játékos négy ruhacsipeszből áll, pontosan annyiból, amennyivel az adott meccsen viselt pólójukat és klottgatyájukat mosás után ki lehetne a szárítókötélre akasztani. Ennek megfelelően a tizenegyszer négy ruhacsipesz azokat a nemzeti színeket reprezentálja, amelyben az illető csapat az adott meccsen pályára lépett. Minden egyes kép két csapatot, azaz egy-egy mérközést ábrázol, s a képek összessége, a színek váltakozása, illetve a színkombinációk számának csökkenése, bizonyos színek eltűnése írja le azt a történetet, ami az elődöntőktől vezetett a világbajnoki döntőig. Mindez természetesen egyaránt mulatságos, ha a sport és a korabeli médiaesemény szemszögéből tekintjük, de akkor is, ha színtani vagy más festészeti, illetve művészeti problémaként közelítjük meg.

Akik nyomon követik galériánk munkáját, azok emlékezhetnek rá, hogy a 2002-es Labdarúgó VB idején mutattuk be a Personal Press Projekt LABDA, ZÁSZLÓ, FÜGGÖNY, ABROSZ / ALAKÍTOTT FESTŐVÁSZON című kiállítását. Bakos Gábor projektfelelős akkor ennek keretében négy lealapozott festővászonból – a megfelelő hazai kisszövetkezetekkel – elkészíttetett objektet állított ki, melyek egyike egy focilabda volt. Az, hogy most a Labdarúgó EB-vel párhuzamosan mutathatjuk be Pierre Schrammel eme munkáit, ismétcsak annak tulajdonítható, hogy a sport, és azon belül a labdarúgás, mint egy lehetséges művészeti, vagy méginkább kulturális probléma többünket is foglalkoztat.
Amennyire tudom a labdarúgás – csakúgy, mint az olimpia – európai eredetű. Persze a foci nem olyan régi játék, bár amennyiben most csupán az újkori olimpiákat tekintjük, akkor azok csupán mindössze nyolc évvel kezdődtek korábban, mint ahogy megalapították a fennállásának éppen most a századik évfordulóját ünneplő Európai Labdarúgó Szövetséget. A labdarúgás négy évvel később, 1908-ban vált olimpiai sportággá, vagyis 22 évvel azt megelőzően, hogy az első Labdarúgó VB-t megrendezték.
Elgondolkodtathat bennünket, hogy vajon minek köszönhette a foci azt a rendkívüli népszerűséget, amire az elmúlt évszázad Európájában, majd a második világháborút követően szinte az egész glóbuszon szert tett? Feltehetően nem elegendő, ha csupán a labdajátékok és a sport kontextusában vizsgáljuk e kérdést, hanem ezzel párhuzamosan a modern kultúra-ipar és tömegkommunikáció kialakulását és fejlődését is figyelembe kell vennünk. Annál is inkább, mert az elmúlt évtizedekben a foci már messze nem csupán az egyike a különféle sportágaknak, hanem az a sportág, amelynek élő egyenes adásban történő közvetítései a legjelentékenyebb médiaeseményeknek számítanak világszerte. Ha a médiát nézzük, a labdarúgás immár nemcsak a rivális sportágak többségét, de a legtöbb kulturális és politikai eseményt is maga mögé utasítja. A foci népszerűsége gondolom annak tudható be, hogy valószínűleg sokkal látványosabb, szórakoztatóbb, izgalmasabb, fordulatosabb, mint általában a többi  sportág, ugyanakkor, ha a labdajátékok történetét nézzük, akkor tagadhatatlan, hogy a labdarúgás sokkal nyersebb és agresszívabb is, mint a régebbi eredetű labdajátékok, amilyen a tollaslabda, illetve az ebből kialakuló tenisz, ping-pong, röplabda stb.
Ezzel összefüggésben juthat eszünkbe, amit Cage mondott a zenéről, nevezetesen, hogy koncertre járni jobb, mint rádiót vagy hanglemezt hallgatni; de játszani egy hangszeren még annál is élvezetesebb, mint hallgatni, ahogy mások játszanak: a legizgalmasabb azonban zenét komponálni. Más kérdés, hogy a labdarúgóközvetítéseket a televízió képernyője előtt végigszurkoló nézőknek volna-e idejük, kedvük, energiájuk, megfelelő helyszínük és partnerük arra, hogy tollaslabdázzanak vagy ping-pongozzanak? Ha azt feltételezzük, hogy legalábbis egy részüknek volna, akkor viszont mégis mitől izgalmasabb számukra az a nemzeti színekbe csomagolt, s megannyi más vonatkozással és jelentéssel megterhelt kulturális konstrukció, amelyet itt most számunkra Pierre Schrammel objektjei modelleznek?

Mikor nemrég egy ösztöndíjjal néhány hetet Bécsben tölthettem, némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy az ottani “királyi televízió”, vagyis az ORF híradásai  nem a sporthírekkel, hanem az aktuális kulturális eseményekről szóló tudósításokkal végződnek. Ez természetesen ott sem jelenti azt, hogy főműsoridőben a fogyasztó ne kaphatná meg a maga sporthíreit, csakhogy ott ezt nem a híradó és az időjárás-jelentés között kapja, hanem azt követően, formálisan külön programként. De miért érdekes ez?
Nos, Pierre ezt az anyagát április folyamán Bécsben is bemutatta, ahol e kiállítását egy labdarúgó szakember nyitotta meg. Mi sem tűnt kézenfekvőbbnek, hogy mi is megpróbáljunk felkérni a kiállításmegnyitó aktusára egy a sporttal hivatásszerűen foglalkozó valakit. Akadt is egy sportújságíró ismerősünk, akit fölkerestünk ezügyben, de ő néhány nap gondolkodási idő után nemlegesen válaszolt. Akkor el kellett gondolkodnom, vajon érdemes-e ezt erőltetnünk? Bár a labdarúgás majdnem minden társadalmi csoport számára többé-kevésbé rendszeresen visszatérő beszédtéma, mégsem lehet puszta véletlen, hogy hiába kutatok emlékezetemben olyan sportszakember után, aki az elmúlt húsz év során valaha is ellátogatott volna a Liget Galéria bármely kiállítására.
 

UI: hogy a közelgő nyári olimpiáról se feledkezzünk meg, akik még nem ismernék, azok figyelmébe szeretném ajánlani Cs. Szabó Lászlónak a Görögökről címen kiadott esszékötetét (az Európa Kiadó Mérleg sorozatában jelent meg 1986-ban). Cs. Szabó kötetében számos információ található azokról az olimpiai játékokról, amelyeket i.e. 776-tól kezdve közel ezer éven át – nyolc évenként – rendeztek az ókori görögök. A korabeli olimpiák alighanem épp művészeti vonatkozásaikat és kulturális funkcióikat tekintve lehetnek ma is tanulságosak számunkra.