Andrási Gábor: Parketták és téglák

A parketta sok mindenre jó. Nemcsak burkoló, hanem fűtőanyag is lehet; a „szcéna” jól informált szereplőinél pedig a tudat felfokozott vágyképzetei a hasonló nevű, mértékadó periodikát idézik fel. Aztán gondolhatunk a parkett ördögeire meg a parkett-táncosokra is. De ezen a parkettán itt aligha fogunk táncra perdülni.
Rolf ugyanis nyersanyagként használja a régi bécsi parkettákat, méghozzá úgy, hogy modul jellegüktől is megfosztja őket. A síkként, felületként kezelt padlóból koncentrikus vágásokkal köröket és gyűrűket készít. Azt szeretné, ha újdonsült tárgy mivoltuk ellenére megkísérelnénk járkálni közöttük és rajtuk.
A magabiztosabbak kipróbálhatják a centrum-pozíciót is, és itt a galériában csak rajtuk múlik, meddig birtokolják. Bármilyen karakteres anyag is a régi parketta, hiába utal az idő múlására, a zárt és tökéletes geometrikus formák korlátozzák a nosztalgikus és romantikus képzettársításokat.
 
 

A téglák – mármint a kerámiatéglák – amilyen egyszerű, olyan tökéletes létezők. Tökéletesség terén felveszik a versenyt a körrel. A téglákból éleik mentén történő forgatásukkal teremnyi installációkat építő Türk Pétertől tudom, hogy a leghétköznapibb falazótégla-típus arányait az aranymetszés szerint határozták meg. A téglák engedelmes modulok; legtöbbször vakolattal takarják el a belőlük emelt falak struktúráját. Nemesebb, keményebbre égetett, időállóbb társaik a homlokzatra is kerülhetnek. Az efféléket nem szokás bevakolni. Így aztán hol hosszabb, hol rövidebb oldalukat fordítják felénk.
Ezeket a felületeket kezdte figyelni Aliona. Minél többet látott és fényképezett le belőlük, annál világosabbá vált, hogy a téglákra karcolt apró jelek – nevek, feliratok, ábrák és rajzok – egy csaknem észrevétlen kommunikációs rendszert alkotnak. Szöveges és képi médiumról, amolyan ős-graffitiról, vagy épület-tetoválásról van szó, amelynek üzenetei elborítják a házak falát, az épületek bőrét.

Megrendítően közvetlen, olykor nyersen szókimondó, máskor talányos közlendőjük a létezés egyszerű kinyilvánításától rugaszkodik a semmi felé. Itt jártam, én vagyok – mint a szerencsétlen sorsú fák kérgébe, omladozó várfalakba, kilátók lépcsőibe vésett, senkinek sem szóló híradások magunkról. Jelet hagyni – ha mást nem, legalább egy szikkadt meggymagot két kő között, mint Örkény egypercesében az utolsó négy magyar.
A jelhagyást valamilyen elemi ösztön diktálja, főképpen saját megnyugtatásunkra. Mert ezek a minket túlélő tárgyak testébe karcolt puszta létigék, másoknak ismeretlen nevünk, másoknak megfejthetetlen ábráink leginkább a tagolatlan magány megörökítői. Van–volt, asszony–férfi, öröm–bánat, élet–halál – ennél se többet, se kevesebbet, se közhelyszerűbbet, se emelkedettebbet nem mondanak a téglák.