„…egy szerény, alig észrevehető fiatal lányról van szó, aki néhány éve végzett a Képzőművészeti Szakközépiskolában, és a maga észrevehetetlen módján mindenütt jelen van –  a barátai kiállításain, koncertjein –, és szinte észrevehetetlenül fényképez... olyan érzékeny emberről van szó, akinek lételeme a fényképezés, és naplószerűen fényképez.
Namost néhányszor sikerült külföldre kerülnie – elsősorban Angliába, és Párizsba – és ebből látunk most egyfajta vegyes-felvágottat ezen a kiállításon. Mert ő nem törekszik arra, hogy egyfajta stílusban, vagy egy fajta technikával dolgozzék, hanem vannak a munkái között ilyen virító színű színes xeroxmásolatok éppenúgy, mint gyönyörűen nagyított és kissé szolarizált felvételek. Ezek nagy többsége életkép, ami főleg fiatalok, vagy a periférián élő emberek csoportjait, egyéniségeit ábrázolja. És a legszebbek közülük a nagyon intim, csendélet-szerű részletek: egy harisnyás láb, amely előbukkan a homályból; vagy egy lámpavas – feltehetőleg Párizsból –, ami a szecessziós kovácsoltvas hajlatával éppenhogycsak belenyúlik a képmezőbe; vagy apró fényreflexiók egy-egy autónak az ablaküvegén. De az egészből valami nagyon határozott, nagyon tudatos, és egyszersmind finom lírai magatartás bontakozik ki. Ez tulajdonképpen az a nagyon nagyon egyéni, fényekkel és árnyékokkal dolgozó látásmód, ami Szilágyi Lenkét mesterré avatta…”