annyira, hogy a körülötte élő emberek
nem látnak bele;
és belépni oda senki se mer,
mert fél a sötétségtől.
Ám a környező országok lakói
azt beszélik,
néha emberi hangot hallanak onnan,
lónyihogást, kakaskukorékolást,
ebből tudják, hogy egy nép élhet ott,
de nem tudják, milyen lehet..."
Sir John Mandeville, és Hayton örmény király tatár meséje(a vesszőnyaláb és az egyéni szabadság dilemmája)
Sir John Mandeville éppen I. Hayton örmény király útleírásából vette az összetartás mára közhellyé nemesült jelképét is:
„Mikor a Nagy Kán Kathay földjét meghódította, és uralma alá hajtott sok egyéb földeket, súlyos betegsébe esett, és biztos volt benne, hogy nem fog már abból felgyógyulni sosem, de belehal.
Így hát magához hívatta tizenkét fiát, és megparancsolta nekik, hogy egy-egy nyílvesszőt a kezükbe vegyenek, mit meg is tettek mindannyian.
Ekkor azt parancsolta nekik, kössék össze a vesszőket három kötéllel, szorosan, és ők így is cselekedtek megint.
Mikor ilymódon össze voltak mind kötözve mind a vesszők, legidősebb fiának azt parancsolta, törje őket el; az meg is próbálkozott, de hiába erőlködött.
Ekkor ugyanezt parancsolta többi tizenegy fiainak, és egyiküknek sem sikerült az összekötözött vesszőket eltörnie.
Végül a legutolsó fiához fordult:
„– Menj, gyermekem, oldozd el egymástól a vesszőket, és egyenként törd össze őket.’
Ő így is tett, és ahogy mondták neki, összetörte a nyílvesszőket, egyiket a másik után.
Ekkor a Király megkérdezte fiait, ők miért nem tudták eltörni a vesszőket, és ők azt válaszolták, hogy a vesszők nagyon szorosan voltak összekötözve.
Mire az Uralkodó ekként válaszolt, ‘akkor legfiatalabb öcsétek miként tudta olyan könnyedén megtenni ezt?’
‘Mert szétoldozta egymástól őket, válaszolták neki.’
Pontosan, mondta nekik apjuk, így legyen ez veletek is, mert amíg összetartanak titeket a szeretet, a hűség, és az egyetértés kötelékei, földi ember nem küzdhet ellenetek, ám amint meglazul a kötelék, vagyis abban a percben, amint egymás ellen harcra keltek, pusztulnotok kell.
Ám ha erősen szeretitek egymást, a népeknek urai lesztek.”[1]
Népek urai. Nem mellékes ez a mondat, az összetartás e jelképét használó tatárok nem honvédő háborút vívtak, hanem a világ legvadabb hódítói voltak, birodalomépítők – egységben az erőszak.
A vesszőnyaláb neve – a fasces – a régi Római birodalomból ered, a lictorok egy vörös bőrszalaggal átkötött fascest, azaz vesszőnyalábbal védett, kétélű bronzbárdot hordoztak a magisztrátus előtt, a köztársaság hatalmának jelképeként. Róma etruszk királyainak pedig tizenkét lictora, azaz vesszőnyalábhordozója volt – vegyük észre, hogy épp ennyien voltak a mese szerint a tatár Kán fiai.
Innen származik az itáliai fasizmus elnevezése – fascism, de lényegében ezt a tanulságot sugallta a francia forradalom egyik legmélyebb jelképe is, a vesszőnyaláb közé fogott Labrys, a kétélű bárd, mely máig díszíti a francia útleveleket. Nekem, sajnos, már mindig a kiközösítés jut eszembe az ilyen jelképesen nagy összetartásról – Non es nostrae fasciae[2] – nem vagy közülünk való.
Persze, ne csak az elnyomó államgépezetre gondoljunk itt, gúzsba köthetnek a tömeg bevett szokásai is. Sőt, a legtöbb esetben maga az állam is ezek által tudja igazán kordában tartani az egyént, sokkal jobban, és észrevétlenebbül, mint azt saját hatalmi gépezetének segítségével megtehetné. Legyenek csak egyformák, mint a nyílvesszők. Van ezzel kapcsolatban egy régi röpdolgozat-vázlatom.
„He that opposes his own judgement against the current of the times ought to be backed with unanswerable truth and he that has truth in his side is a fool as well as a coward if he is afraid to own it, because of the multitude of the men’s opinions. ‘Tis hard for a man to say, all the world is mistaken, but himself. But if it be so, who can help it?” – írta egykor Daniel Defoe.
Hippolit Taine nem véletlenül választotta – többek között – épp ezt a Defoe-szöveget angol irodalomtörténetébe. Tetszett e könyv, oly érzelmes és költői volt nekem – legjobban azt szerettem, hogy az eredeti angol szövegeket és fordításaikat is elolvashattam a lábjegyzetek tükörvilágában – és az örmény származású Csíky Gergely gyönyörűen fordította magyar nyelvre az angol témájú francia könyvet.
Kedves lett nekem Defoe e pár mondata, mindig eszembe jut róla John Stuart Mill egy gondolata A Szabadságról írott esszékötetéből – ki is másoltam magamnak egy cetlire annak idején.[3]
E Defoe-szöveg tulajdonképpen rontáselhárító amulett. Ez is egyfajta konzoláció: consol – támasz – consolatio – támogatás – vigasztalás. (Talán jól esne F. Scott Fitzgeraldnak, ha hallaná: igen, szöveg is lehet vigasztalás összeomlás esetén.) Első fordításom után, kissé újra átgondolva a dolgot, a Defoe szöveg következő, változatát tartom megfelelőbbnek:
„Jogosan farag rá, aki fejjel megy a falnak, ám akinek igaza van, s mégis megtagadja azt, gyáva bolond, ha fél, csak, mert majd kiközösítik és eltapossa a tömeg. Nehéz azt mondani: – Mind hülyék vagytok –, de mit lehet tenni, ha ez van.”
E sorok írójáról, Daniel Defoe-ról mindig elmondják, hogy Dissenter volt – vallás dolgában másként gondolkodó.[4]E kifejezés példájaként – mintha csak Dr. Johnson szótárát akarnánk tovább írni (kellemes feladat) – a következő mutatványt nyújthatjuk John Stuart Milltől (angolul is, hogy az illusztrálni óhajtott angol dissent kifejezést eredeti környezetben is bemutassuk):
On Liberty (A szabadságról), I. fejezet, bevezetés
„Protection, therefore, against the tyranny of the magistrate is not enough : there needs protection also against the tyranny of the prevailing opinion and feeling ; against the tendency of society to impose, by other means than civil penalties, its own ideas and practices as rules of conduct on those who dissent from them ; to fetter the development, and, if possible, prevent the formation, of any individuality not in harmony with its ways, and compels all characters to fashion themselves upon the model of its own.”[5]
azaz:
„Az elöljáróság zsarnoksága elleni védelem nem elégséges tehát: a vélekedések’ s érzéseknek zsarnoksága ellenében is szükséges a védelem; a társaságnak hajlamával szemben, hogy azokra, kik eltérnek tőle, nem polgári büntetésekkel, de saját módszereivel, életszabályként rákényszerítse vélekedéseit és gyakorlatát; leláncolni a függetlenséget, lehetőség szerint minden, a működésének összhangzatától eltérő egyéniség’ kialakulását megakadályozni, s minden jellemet arra bírni, hogy az ő módijához szabják magukat.”[6]
[1] The Travels of Sir John Mandeville Translated with an Introduction by C. W. R. D. Moseley, Penguin Books, 1983. (p.148.)
[2] Pápai Páriz Ferenc latin szótárának Bod Péter féle kiadása, a Dictionarium Latino-Hungaricum (...) ezt a Petronius Satyriconából vett idézetet is megadja a Fascia szócikk mutatványai közt (jelzetlenül).
[3](Teli lehettem szabadságvággyal.) Amúgy is cetlikre másoltam minden kis történést-mondatot, amit megszerettem (Kosztolányi halála után egy csomó cetlit leltek a zsebében), eljátszadozom a gondolattal, ezek a cetlik is amulettek, a valóságnak jobb napokra emlékeztetőül-gyógyítóul eltett darabjai. Emlékek, lidércek mellünkre ugranak, emlék-gyógyszerek nyakunkban függenek.
[4] Arról nem is beszélve, hogy – az egyik eredetfejtési kísérlet szerint – „disszidál”, illetve „disszidens” kifejezéseink is e vallási eredetű fogalom leszármazottai. Ehhez érdemes elgondolkodni a máskéntgondolkodó voltára mindig is büszke, „disszidens” magyar költőnk névválasztására: Limes Victor, Határ Győző – aki legyőzte a határokat.
[5]John Stuart Mill, On Liberty. People’s edition. London: Longman, Green, Longman, Roberts, and Green. MDCCCLXV. 3.o.