Anna Beata Bohdziewicz: Fotónapló – A
független lény
Wtorek
3.05.88. W Stoczni Gadńskiej strajk… Podobne zdjęcia
jak w 1980 roku / Tuesday 3.05.88. Strike
in the Gdańsk Shipyard… Photos similar to those from
1980 / Kedd 1988.05.3. Sztrájk
a gdanski Hajógyárban ... Hasonló képek, mint
1980-ban
1981-ben az élet megváltozott
Lengyelországban. Nem csupán a társadalmi és a politikai élet. A
vizuális valóság is megváltozott. Olyan volt az egész, mint egy
hatalmas ünnep. Évek óta először mutathatták ki érzelmeiket és
gondolataikat félelem nélkül az emberek. A kamerába is bátran
tekintettek bele. Az arcuk tele volt boldogsággal, büszkeséggel
és reménnyel. Ezután egyfajta megvilágosodáson mentem át –
mindent nagyon tisztán láttam, és rájöttem, hogy fotózni akarok.
És azt is tudtam, hogyan akarom csinálni. Ugyanakkor miközben
ezeket a napokat dokumentáltam, éreztem, hogy a fényképek
önmagukban nem mutathatják meg és nem magyarázhatják el a
helyzet összetettségét. A Fotónapló ötlete ebben az
időszakban született meg bennem.
Az 1981. december 13-án bevezetett
szükségállapot brutálisan félbeszakította ezt a folyamatot. Egy
időre felhagytam a fotózással. Az élet ismét szürke lett,
szomorú és borús. A „szocialista norma” lett úrrá, és a
normalizálódás gyakran tragédiákat hozott magával. Czesław
Miłosz Ének a világ végéről (1943) című költeménye a
végről, ami most történik és ami egészen hétköznapi, tökéletesen
tükrözte az akkori érzelmeimet és a projektem mottójává vált.
Teljes címe: Fotónapló avagy ének a világ végéről. Mikor
egy nap láttam egy ismerős fotós képeit, aki a képek alá kézzel
írt szöveget, újabb megvilágosodáson mentem át – saját magamnak
kell feliratoznom képeimet! Így képes leszek pontosan
megmutatni, amit gondolok. Aztán mikor barátaim küldtek nekem
Párizsból egy kissé kozmikus hangzású Olympus XA2-es márkájú
zsebkamerát, az utcai fényképezés igazán könnyűvé vált. Az XA2
hűséges kísérőmmé vált éven át.
Środa 22.12.82. Zdobycz na
Święta / Wednesday 22.12.82. A capture for Xmas / Szerda
82.12.22. Karácsonyi zsákmány
A projektet 1982 novemberében kezdtem. A
legkorábbi Fotónapló oldalak kis fényképek voltak,
amiket négyzet alakúra vágott A4-es írógép lapokra ragasztottam.
A folyamatos nélkülözés ellenére, ami olyannyira jellemző volt a
Lengyel Népköztársaság gazdaságára, sikerült felhalmoznom egy
rakás írógép lapot, amire gumiarábikum segítségével ragasztottam
fel a képeket. Idővel e lapok szépen besárgultak, a ragasztó
felhullámosította a papírt, s a fekete filctollal írt feliratok
lilává fakultak. Ezután vettem egy fóliás irattartót
Németországban a szélesebb margók eltakarására és nekiláttam a
Fotónapló oldalainak megalkotásához, ezúttal már közvetlenül
fotópapíron. Bár nehezebb volt, de ezeket is elláttam
feliratokkal. Attól függően, hogy mivel írtam, változott a
kézírásom. Minden hiba vagy folt azzal járt, hogy újabb
másolatot kellett készítenem. A Dokument márkájú cseh
fotópapír használatával az írás sokkal könnyebbé vált, remek
nyomatok készültek. Ma már persze nyomtatót használok és kétféle
papír-formátumot: 21 x 21 cm (mint az eredeti írógéppapír) és 30
x 30 cm. Ezáltal érdekesebb, változatosabb szetteket tudok
létrehozni. Azt hiszem a több mint 32 év folyamán körülbelül
10000 oldalt készíthettem.
A Fotónaplót több mint 20 egyéni
kiállításon mutatták be Lengyelországban és külföldön, de számos
csoportos kiállításon is bemutattam. A Fotónaplót
különféle helyeken állítottam ki: hivatalos galériákban és
magánlakásokban, avantgárd-, és független kiállítóremekben,
illetve templomi terekben. De Fotónapló lapjai lógtak
már fák közé feszített zsinórokon is Turno-ban (1984) – csak a
hőtől elkezdtek behullámosodni, s így gyorsan le kellett szednem
őket. Vagy akasztgattam őket 40 m hosszú kötélre a Dungeons
of Manhattan-en Łódźban (1989). 1985-ben, Nyugat-Berlinben
a Zyndikaat Galéria zsúfolásig meg lett pakolva 600 lappal, ahol
a mennyezetre rögzített képek még a kiállítás rendezése közben
lepotyogtak. Berlinből a kiállítást Rómába szállították, ahol
épp rezidens voltam a II. János Pál Intézetben. A gyanakvó olasz
vámőrök hónapokig megtagadták a dobozok kiadását. A római
bemutató végül elmaradt, s mikor a képek fél év múlva
visszakerültek hozzám, számos lap hiányzott. Egy 80 képből álló
sorozat vándorkiállításként utazott az USA-ban (1987-1988), ahol
különféle egyetemek kiállítótermeiben kerültek bemutatásra a Private Photography: Out of Eastern
Europe című nagy Kelet-Európai kiállítás
társrendezvényeként. A kurátor, John P. Jacob a mai napig nem
juttatta vissza hozzám e képeket. 1990-ben, a Lengyel
Külügyminisztérium megbízott 60 – egyenként 30 fotóból álló
sorozat elkészítésével (1800 nagyítást szárítottam meg egy darab
kétoldalú szárítóval!). 10 nyelven írtam ki a feliratokat, és a
sorozatokat kiállították több mint 60 ország lengyel követségén.
Az egyik ilyen szett (alumínium lemezre nyomtatott képek)
évekkel később került vissza hozzám.
Általában már a fotó készítése pillanatában
megfogalmazódik bennem, milyen felirat kerül majd a kép alá. A
kép és a szöveg elválaszthatatlan egységgé vált, de a felirataim
nagyon különbözőek. Néha csak információk, olykor személyes
megjegyzések, szójátékok, máskor áttételes szövegek,
virágnyelven, amit inkább csak bennfentesek értenek. A Fotónapló
a Lengyel Népköztársaság gyermeke. Eredetileg jelképes
tüntetésnek szántam, egyfajta kísérletnek a valóság
kiigazítására, vagyis szépítésmentes bemutatására, úgy ahogy
volt. De ugyanakkor ez egyfajta napló is, dokumentum az
életemről. Nem voltam meglepve, mikor a cenzorok arra kértek,
távolítsam el egyik-másik, vagy több képemet is egy-egy
kiállításról. És mindig harcoltam érte, hogy e beavatkozások
lehetőleg láthatóak maradhassanak. Az első Fotónapló
kiállításon (Már majdnem egy éve történt címmel,
1983-ban) a krakkói ZPAF Galériában a cenzorok 230 képből több
mint 30-at visszatartottak. A legellentmondásosabbnak bizonyuló
felirat Wojciech Jaruzelski tábornok tévé szerepléséről készült
kép alatt volt olvasható: 1982 december 13. A tábornok
emlékeztet bennünket arra, mit tett egy évvel korábban. A
kép önmagában átment a szűrőn, de a feliratot kitörölték. A 15.
Fotográfiai Konfrontációk című rendezvényen Gorzów
Wielkopolskiban (1985) volt egy cenzor aki egy darab dróttal
piszkálta ki a Jerzy Popiełuszko atya temetését dokumentáló
képeimet az üveglapok közül. Mindezek után, mikor kértem, hogy
adják vissza őket, a szervezők közölték, hogy a fotók Varsóban
vannak, miközben a cenzori hivatal úgy nyilatkozott, hogy
Gorzówban maradtak. Már nem emlékszem végül honnan kaptam vissza
szétszaggatott fotóim darabjait. A cenzorok utolsó támadása
1987-ben történt Łódźban az FF Galériában, ahol leszedették a
teljes kiállítási anyagot.
Anna Bohdziewicz's last show
in Contemporaray Art Center Zamek Ujazdowski in Warsaw two
years ago (photo: Marek Grygiel)
Anna Bohdziewicz két évvel ezelőtti
kiállítása a varsói Kortárs Művészeti Központban /
Ujazdowski Kastély (fotó: Marek Grygiel)
A Fotónapló nagyon személyes projekt,
de a 80-as években inkább a politikai vonulata számított igazán.
Ha a „létező szocializmus” országában éltél, nem volt menekvés a
politika elől. Még az is politikai tettnek számított, ha
éjjelente a szamizdatként kiadott Joszif Brodszkij költeményeit
olvastad. Ma azt olvashatunk és írhatunk, amit akarunk, de új
totalitariánizmusok és új cenzorok ólálkodnak a láthatáron. A
globalizáció mindannyiunkat elsodorhat. A Fotónapló
viszont maradt ami volt – a magán- és politikai közélet elegye.
Mostanában gyakran állítok ki fotókat tévé programokról, hogy
olyan eseményeket mutathassak be a világ minden tájáról,
melyeknek én magam nem lehetek közvetlen szemtanúja.
Nem készítek fotókat minden nap, de 32 éve
folyamatosan ezt csinálom. Több száz fotóból mindig csak néhány
illik bele a Fotónaplóba. Időrendi sorrendbe teszem
őket, így születik meg az én történetem. Úgy is mondhatnám –
segítség nélkül jön létre. Számos kísértés ellenére megtartottam
ugyanazt a formát: fotók négyzet alakú fehér háttérrel, kis
méretben. Gyakran unom már, de úgy tűnik, nincs ennél jobb
megoldás. Fotókat készíteni túl könnyűvé vált az utóbbi években,
az internetet fotók és fotóblogok milliói lepték el, s így a
fényképek jelentősége leértékelődni látszik. Mit is lehetne még
hozzátenni e vizuális káoszhoz? Engem az az erős meggyőződés
hajt előre, hogy a Fotónapló más és egyedi.
Mikor lezárom a rekeszt a kamerán, az ujjaim
közt érzem az idő kegyetlen múlását. Fájdalmas. Egy ember vagy
egy esemény, akit/amit fotózok, visszavonhatatlanul a múlttá
lényegül át, és én egy másodperc töredékéig átlépek abba a
jövőbe, mikor már én sem létezem. Mikor majd úgy tekintenek a
képeimre, mintha valaki más szemével néznék, aki a jövőből
pillant vissza. A fotográfia mindig is a távoli múltat vagy a
messzi jövőt jelentette számomra. Sosem a jelent.
(fordította Farkas
Viola)