„…Milan Knízák 1940-ben született Pilsenben. Pedagógiát, matematikát, képző-, és zeneművészetet tanult, 1958 óta számos önálló és kollektív kiállításon szerepelt. A matematikán, zenén, és a képzőművészeten túl foglalkozik építészettel, tervez bútorokat, ékszereket, ruhákat. Anyanyelvén kívűl angolul és németül ír és publikál verseket, tanulmányokat, illetve készít egyedi művész-könyveket (ez utóbbiakkal szerepelt 1977-ben a 6. Documentán). Az általa alapított Aktual nevű alternatív rock-csoport a 60-as évek végén egyik előfutára volt a későbbi punk zenének, jóllehet Knízák kompozícióinak kortárs zenei vonatkozásai is vannak. A lemez és magnófelvlételeken mellett készített filmeket, videókat, s nem utolsó sorban akciókat, happeningeket 1963-64-től kezdve, s ez a felsorolás valószínűleg közel sem teljes. Milan Knízák a Fluxus egyik legizgalmasabb kelet-európai alakja. ”

     (Várnagy Tibor: Fireprints
- Foto, 1987/7)

Milan Knízák és Beke László beszélgetése a Kassák Klubban
- Andy Warhol halála napján

MK: … A harmadik film szintén eseményeket mutat be a 60-as évekből. 1964-65 táján J. Chalupecky – aki egy fontos kritikus volt Prágában – hívta fel a figyelmet arra, hogy Allan Kaprow, Wolf Vostell és mások ilyesmiket csinálnak. J. Chalupecky vitte el az én dokumentációimat is ezeknek az embereknek. Ez tulajdonképpen a Fluxus-tevékenység kezdete volt. Kapcsolatba kerültem George Maciunas-szal New Yorkban, akivel ugyancsak sok dokumentumot cseréltem. Maciunas ki is nevezett engem a kelet-európai Fluxus vezetőjének, de bevallom, hogy sem akkor, sem azóta nem sok közöm volt a Fluxushoz. Úgy éreztem, és úgy érzem, hogy még ebben is túl sok a művészet.
BK: Mit jelentett kelet-európainak lenni abban az időszakban?
MK: Ez egy nagyon sajátos érzés volt akkoriban. Teljesen egyedül voltam, egyedül éreztem magam egész Kelet-Európában. Ugyanakkor kaptam visszajelzéseket más művészektől.
BL: A Fluxust túl művészinek tartotta?
MK: Nagyon fiatal voltam, és tele voltam a forradalom gondolatával – francia forradalom, orosz forradalom –, és az életet, az életmódot szerettem volna megváltoztatni, nem pedig a művészetet. A Fluxusnak viszont ez utóbbi volt a célja. Én viszont nem egy új lapot akartam nyitni a művészettörténetben, hanem gyökeres életforma váltást. Megalapítottam az Aktual nevű csoportot.
BL: Csak zárójelben jegyízem meg, a mi generációnkban elég sok embert izgatott fel ez akkoriban.
MK: A csoport minden tagja beletetováltatta a karjába azt, hogy Aktual.
BL: (Csinos kis ellentmondás!)
MK: Persze ez a csoport is előbb művészetet szeretett volna csinálni, de aztán mégis sikerült átalakítanom mozgalommá, kifejezetten nem művészeti célokkal, hanem ismétcsak az élet megváltoztatása szempontjából. Nem tudom hányan tartoztunk ebbe a csoportba, de elég sokan 1965-67 táján. Jóhogy a csoporton belüli fluktuáció is elég nagy volt, de azért így is nap mint nap legalább száz ember vett körül.

BK: Mit jelentett kelet-európainak lenni akkor?
MK: Őszintén szólva nem nagyon gondolkodtam róla. Elsősorban a munkámmal voltam elfoglalva, azzal hogy hogyan lehetne változtatni a dolgokon? Változást minden téren, és minden eszközzel: gesztusokkal, anyagokkal, szövegekkel, és így tovább. Mellesleg ebben az időben a filozófia iránt is érdeklődni kezdtem, s főleg a keleti filozófiákat tanulmányoztam. Ösztönösen kezdtem keresni az olyasmiket ahol nem teoriákról, hanem a teoriákkal szemben a cselekvésről volt szó. Maga a művészet, s hát aztán különösen, a művészet mint elméleti probléma, sohasem izgatott. Egyszerűen nem volt érdekes.
BL: Milyen stratégiákat választottak?
MK: Én úgy képzeltem, hogy az életformát kell megváltoztatni gyökeresen, és minden területen, amit csak el lehet képzelni. Megpróbáltunk együtt élni, kommunát alapítani, ami elég nagy gondot okozott a lakásproblémáktól kezve egy csomó mindenben. Mégis ebben az időszakban sikerült megalapoznom egy csomó mindent, amit a későbbiekben, mint művészeti projektet csináltam meg. Szinte mindent ami a 70-es években, vagy később készült, valamilyen értelemben erre az időszakra visszavezethető. Ez nem jelenti azt, hogy azóta semmi sem jutott eszembe, inkább csak azt, hogy akkoriban alapozódtak meg a későbbi dolgok.
BL: Itt Budapesten keringett annak idején egy történet, miszerint meghírdetett egy akciót, hogy egy bizonyos időpontban mindenki legyen a Vencel téren zöld ruhában, vagy legalábbis minél több zöld ruhadarabban.
MK: Ez nem egészen így nézett ki, de az tény, hogy rengeteg ilyen és ehhez hasonló akciót csináltunk. Sok történetet mesélnek, amelyeknek csak egy bizonyos százaléka valóságos.
BL: Hogyan ismerkedett meg Robert Whitmannel?
MK: A 60-as évek közepén Fluxus-fesztivált rendeztek Prágában, és volt egy bizonyos Robert Wittmann nevű jelentős Fluxus-művész. De két Robert Wittmann van, az egyik a csehszlovák, a másik az amerikai (Robert Whitman). Utóbbi Allan Kaprow tanítványa, viszont mind a ketten a Fluxushoz tartoztak. A prágai Fluxus-fesztivált 66-ban rendezték, ahol Ben Vautier, Dick Higgins, Alison Knowles voltak jelen.

BL: Mit szól ahhoz, hogy jó tíz évvel ezelőtti terveit – ékszerek, öltözködés – a punkok valósították meg?
MK: Részben boldog voltam, hogy láttam elterjedni és folytatódni az ötleteimet, részben meg szomorú, mert senki sem tudta, hogy ezek a dolgok Prágából jöttek. Ezzel szemben tény, hogy ma már divat- és bútorterveimet profi módon is megcsinálhatom olasz stúdiókban. Szóval kábé 20 év után a profi divattervezők és designerek is képesek felfigyelni ezekre a dolgokra. Nemrég egy csúcs-divatbemutatóval egybekötött konferencián vetítettem az imént látott régebbi filmemet, ami húsz évvel ezelőtti terveket tartalmaz. Ez Csehszlovákiában történt, de mint mondtam Olaszországban már meg is valósíthatom ezeket.
BL: Most az lenne célszerű, ha mások is kérdeznének.
Sebeő Talán: Miért érzi szükségét annak, hogy meg kell változtatni a világot?
MK: Ezt nem egészen így értettem, hogy meg kell változtatni, mert tisztában vagyok vele, hogy vannak az életünknek jó oldalai, amelyekhez nem kell hozzányúlni, vagy olyasmi is, amikhez nem lehet. Úgy képzelem ezt, mintha vitaminokat... mint amikor vitaminokat kap valaki, s ezáltal elevenebbé, vitálisabbá válik.
Széphelyi F. György: Nem bánja, hogy az, amit csinál, beépül a művészetbe?
MK: Ez inkább csak az elején volt probléma. Aztán rájöttem, hogy ezt lehetetlen megoldani. Most már csak azzal törődök, hogy az amit csinálok, az fontos és létező legyen. Beletörődtem abba, hogy a végén így is, úgy is művészetnek fogják tartani.
Ismeretlen: Azt olvastam, hogy 1973-ban letartóztatták. Igaz-e, hogy ez művészettel kapcsolatos ügy volt? S végül milyen a helyzete jelenleg Cseszlovákiában?
BL: Hadd kérdezzem meg, hogy provokatívnak, vagy életrajzi jellegűnek szánod ezt a kérdést?
Ismeretlen: Életrajzi jellegűnek.
(BL. Először csak a kérdés első felét tolmácsolja Knízáknak)
MK: Felejtsük el ezt a problémát, mert úgy vélem mi itt most csak a művészetről akarunk beszélgetni. A helyzetem mindenképpen jónak mondható Csehszlovákiában, mert ugyan publikálni, és munkákat bemutatni nem tudok, dolgozni azonban igen. Az elmúlt hat év nagyobb részét külföldön töltöttem. Rengeteg megbízásom és felkérésem van, és valahányszor pénzt hozok haza külföldről, mindig újra utazhatok.*

Beöthy Balázs: A zenei tevékenységével kapcsolatban jó lenne, ha egy kicsit bővebben beszélne. Érdekelne hogyan készít zenét? Külön készülnek a filmekhez, vagy
általában foglalkozik zenével, zenekarokban, stúdiókban, vagy másképp?
MK: Gyerekkoromban nyolc évig tanultam zongorázni és gitározni. Húsz éves korom körül – a 60-as évek elején – kezdtem el saját zenéket csinálni. Volt egy pár lemezem, amiket már agyonjátszottam, s nem volt pénzem újabbakra. Meguntam, hogy mindig ugyanazokat hallgassam, és elkezdtem gyorsabban, meg lassabban lejátszani őket, majd a végén különféleképpen preparálni, majd széttörni, és egymással összeragasztani a különféle darabokat. Ez volt az első fázis, amikor ezeket a destruált, vagy dekonstruktív zenedarabokat csináltam. Ezekből nemrég Olaszországban meg is jelent egy lemez (Broken Music; Musica Nova Edition, Milano 1979). Aztán ezt abbahagytam, és építészettel kezdtem foglalkozni, és azt összeengedni a zenével. Építettem szimfóniát, és megpróbáltam az épületeket, az architekturális struktúrákat, mint különféle zenedarabok kottáit lejátszani. Aztán jött egy matematikai időszak.

6 fotó Milan Knizak Fluggefühl (1983) című sorozatából

BL: Hozzátenném, hogy olvastam a könyveiben, hogy arra ment rá, hogy ne legyen értelme a matematikai jeleknek. Ez egy teljesen őrült matematika volt.
MK: A matematikát próbáltam átvinni a zenébe, s olyan zenét csinálni, ami az agynak szól, vagyis amit nem a szokásos módon, hallás útján fogad be az ember, hanem inkább csak érzi. 1967 és 72 között működött az Aktual nevű együttesem – bár én közben két évig az USA-ban voltam –, amiről ma sokan azt mondják, hogy az első punk együttes volt a világon. Végül legújabban írtam egy olyan 50-60 dalt  – zenét és szöveget is –, csupa olyasmit amihez minden területről merítek.
BL: Gondolom ezt úgy kell érteni, hogy például színekból.
MK: A brémai rádió csinált velem egy órás műsort, amiből lemez is lett. Ami a filmet illeti, az első filmhez nagyon egyszerű zenét csináltam gitárral. A harmadiknál egy végtelenített szalagon csellózene szól. Mert volt egy kvartettem is még a 70-es években, ahol a négy hangszer mindegyike más ritmusban, más hangon, és más-más időtartamban játszott. Mindegyik teljesen független volt a másiktól. A prágai rádiótól most kaptam először egy megbízást, hogy készítsek zenét egy rádiójátékhoz. Nemrég Vancoverben voltam, s ott kizárólag zenével foglalkoztam, még írtam is róla. Szeretnék is egy könyvet összeállítani, ami kifejezetten a zenével foglalkozik.
BL: Úgy tudom könyveket is csinált.
MK: Tulajdonképpen a kényszerűség vezetett el, ehhez a műfajhoz, mert a 60-as évek elején még egyáltalán nem lehetett publikálni. Akkor kezdtem az Aktual újságokat, s egyéb  füzeteket, meg kiadványokat készíteni. Ezek persze nagyon limitált példányszámú kiadványok voltak. Később jöttek a könyvek, amelyeknek egyre súlyosabb lett a fedelük, úgyhogy könyvesboltokba, könyvtárakba aligha kerülhettek volna. Nem nagyon lehetne eladni őket, mert a borítójuk vasból, betonból, üvegből, s más efféle anyagokból készültek. De azért ezek mégiscsak igazi könyvek, szövegekkel, fotókkal, s mindenféle egyéb dokumentumokkal.
BL: Valamelyik korábbi Documentán volt ezekből egy nagyobb anyag.
Széphelyi F. György: Kérem mondjon valamit a könyvek tartalmáról.
MK: Ez azzal függ össze, hogy én nem nagyon csinálok eredetieket, pontosabban számomra a legfontosabb mégiscsak az, hogy sokszorosítva legyenek a munkáim. Szóval ezek a könyvek, mint tárgyak egyfelől információk a munkámról, másrészt különféle dokumentumokat, ha úgy tetszik eredetieket, illetve terveket tartalmaznak.
Sebeő Talán: A Plastic People nevű zenekarral volt valamilyen kapcsolata?
MK: Volt velük közös koncertünk 71-ben, mikor az Aktual már eléggé a vége felé tartott. J. Chalupecky már akkor is egy idős akadémiai professzor volt, de egy zseniális öregúr. Életében először volt rock-koncerten és a végén azt mondta, hogy az Aktuallal összehasonlítva a Plastic People egy kávéházi szalonzenekar. Egyébként épp öt nappal ezelőtt lett volna koncertjük Prágában. Kiplakátozták, meghírdették, aztán elmaradt.
Sebeő Talán: Az Ön lemezeit hol lehet megvásárolni?
MK: Olaszországban. A Musica Nova adta ki.
BL: Mi a véleménye a mai művészetről általában?
MK: A művészetet szerintem pillanatnyilag egy teljes zavarodottság uralja. A new wave lefutott, s most jön egy második hullám. Ennek ellenére én nem érzem magam bizonytalanságban. Az az érzésem, hogy most mindent meg szabad csinálni, amiért azelőtt morogtak – lehet régit, lehet újat, jót, rosszat, szépet, csúnyát –, és majd mindebből ki fog alakulni valami.
Fekete Balázs: A szellemi tulajdonról mi a véleménye? Az újdonságot hogyan fogja fel: mint értéket, vagy másképp?
MK: Semmi sem privát. Semmi sem magántulajdon. És azt gondolom, hogy egyáltalán nem kell újat csinálni. Az egy rettenetes dolog volt, mikor az embernek az volt a kötelessége, hogy mindig újat csináljon. Hála Istennek ennek vége!
Ismeretlen: Ön kiírta a Liget Galéria falára, hogy a művészet csak egy mankó. Hogyan kell ezt érteni?
BL: Megkért, hogy ezt most nagyon pontosan fordítsam.
MK: A művészet az önmagában pótlék, vagy segédeszköz, mert amikor az élet önmagában elég gazdag és erős, akkor nincs szükség ilyesféle segítségre. Egy nem feltétlenül szerencsés példával élve, ha benned lakik Isten, akkor nincs szükséged arra, hogy templomba járj.
Galántai György: Ez egy Lenin-mondás. Lenin mondta, hogy a művészet meg fog szűnni.
BL: Nem Lenin mondta, hanem Marx.
MK: Nekem semmi kifogásom Lenin ellen. Annak idején az Aktual csoport számára írtam egy dalt Szeretem Lenint címmel. Ez része volt az életemnek, és én akkor tényleg szerettem Lenint. Szerettem a lányokat, és szerettem Lenint, aki abban az időszakban valóban a forradalmat szimbolizálta számomra.
Galántai György: És közben továbbra is Fluxus-művész maradt, mert a Fluxusnak is ez volt az ideája.
MK: Ezt mondják rám, és ez valóban így is van, csak attól tartok, hogy a szívem mélyén mégsem eléggé. A Fluxus hívott meg New Yorkba, és ezért hálás is voltam. De aztán nagyon gyorsan észre kellett vennem, hogy ez a tevékenység ott csak egy nagyon vékony felületen működik. Tulajdonképpen néhány művész egymásnak csinálta ezeket az ügyeket. Amerikában mindig ugyanazokat az embereket láttam magam körül, és aztán ez kezdett unalmassá válni. Úgyhogy elhelyezkedtem, mint szobafestő, majd villanyszerelő, ami viszont tényleg fantasztikus volt.
Várnagy Tibor: Ezzel összefüggésben kérdezném, hogy hogyan látja a háború utáni amerikai és európai művészet fejleményeit?
MK: Való igaz, hogy az amerikai művészet sokkal jobb lett a háború után, mint amilyen előtte volt. Viszont ugyanakkor az sem elhanyagolható kérdés, hogy honnan nézzük mindezt? Az európai művészetben megszoktunk mindenféle kategóriákat, s egyebeket. Ha Amerikából nézzük az amerikai művészetet, akkor ez ott egy nagyon soványka dolog. Semmi több, mint a mindennapi élet halvány lereagálása. Amerika előretörése azonban mégis jó lecke volt Európa számára, épp azért mert ott mindez semmit sem jelentett. Ottani viszonylatban mindez nem volt túlságosan erős változás.
BL: Olvastam valahol, hogy az USA-ban két-három akciót is csinált. Az egyikre kérdeztem rá, ami New Yorkban volt.
MK: New Yorkban egy csöndes együttlétet hírdettem meg, ahol 24 órán át semmit sem volt szabad csinálni, csak ott lenni. Sem enni, sem inni, sem beszélni. Hatan jöttek el, s végül velem együtt hárman maradtunk. A többiek tűzoltólétrákon, s minden más módon szétspricceltek, de én nagyon jól éretem magam. Tetszett a dolog.
(Ismeretlen): Szentjóby Tamás van a vonalban, Milan Knízákot kéri a telefonhoz.
MK: Hallo, itt Milan Knízák, Szentjóby Tamással beszélek? … Fantasztikus… Hogy vagy? …. Természetesen…. Köszönöm… Ühün, jó…. Genfben? ….Most Genfben vagy?… Mi van Andyval? ….Meghalt?…Hogyan?….Szomorú…De mi történt? ….Köszönöm… Kösz szépen. Adom Beke Lászlót, ő is szeretne veled beszélni. …Kösz, remélem hamarosan találkozunk valahol. Szia.

MK: Andy Warhol meghalt. Néhány órával ezelőtt egy New Yorki kórházban. Ismertem őt, de ezt most nagyon nehéz… Nehéz lenne bármit is mondani. Joseph Beuys azt mondta, hogy ő volt a legnagyobb csehszlovák művész.
BL: Ami már csak azért is különös, mert mi most ugyancsak egy csehszlovák művésszel beszélgetünk.
MK: Az jutott eszembe, volt egy könyv, amihez Andy Warhol édesanyja írt előszót. Róla azt kell tudni, hogy mindig ott ült valahol a Factory valamelyik félreeső szobájában. Ott élt mindvégig. És Warhol anyukája azt írta, hogy a fia gyönyörű, mert cseh.
BL: Szerinted is van benne valami olyan vonás - mondjuk például a rezzenéstelen, kicsit apatikus hozzáállása - amiből érezhető a cseh származása?
MK: Annyiban talán igen, hogy Warhol sokkal direktebb volt, mint a pop art többi művésze. Ha azt a művésznemzedéket nézzük, ők mind nagyon különlegesek voltak, és médiumhasználatukban is számos közös vonást találni. Warhol viszont kimondottan intellektuális volt, és mindig nagyon direkt. Rögtön minden információra lecsapott, és mindig mindenre azonnal reagált. Bizonyos értelemben a cseh Frantisek Kupkához hasonlíthatnám. Kupkánál is az volt, hogy mikor talált valamit, akkor mindig nagyon közvetlenül ment bele.
BL: Ha nincs több kérdés, akkor fejezzük be a beszélgetést.

*a kérdésre vonatkozóan később Milan Knízák néhányunknak elmesélte, hogy 1973 óta minden szovjet pártdelegáció prágai látogatása előtt néhány nappal elviszi a rendőrség, s a diplomáciai események végéig fogdában tartják. Hosszú idő után először jó másfél hónappal budapesti látogatása után mutathatott be egy képet Prágában, egy 1987 április végén megrendezett rockfesztivál egyestés csoportos kiállítása keretében. Ezt követően az első önálló kiállítását Csehszlovákiában 1989 áprilisában rendezte a brnoi Dom Panu Z Kunstatu (a szerk. jegyzete)