Monika Wucher,
Nagy Attila, Hecker Péter,
Christoph Rauch és Várnagy Tibor
BESZÉLGETÉSE HAMBURGBAN,
A KIÁLLÍTÁS ZÁRÁSA ELŐTTI ÉJSZAKÁN

Várnagy Tibor:  A megnyitón ott volt jónhány olyan német művész, akiket a pesti közönség is ismer: Sibylle Hofter (ld. a képen), Werner Degreif, Gert Westphal, Andreas Oldörp vagy például Altorjai Gábor. Kik voltak ott, akiket mi nem ismerünk?

Monika Wucher: Hát először is tényleg nagyon sokan voltak, például a művészek közül Heiner Blumenthal, Andreas Slominski, Eckhard Karnauke, és aztán voltak olyan tekintélyes szakemberek, mint dr. Uwe Schneede, a Kunsthalle igazgatója, dr. Leppien, a Kunsthalle osztályvezetője, az egyetem művészettörténeti tanszékének professzora, aztán Thomas Strauss művészettörténész és mások.

Várnagy Tibor: Na jó, akkor kezdjük az első teremmel!

Nagy Attila: Ez a kint dolgozó művészek egy csoportjának a lakószobája volt, ahova a nyitvatartási időben a nézőknek is be lehetett menni. Itt is volt néhány műtárgy.

Várnagy Tibor: Ezeket én még csak fotókról láttam. A Beöthy- Eike-Július-Várnai féle lemezjátszókat leszámítva itt csak Beöthy Balázsnak voltak munkái?

Nagy Attila: A Balázs színes korongjai voltak a falon, aztán a matrac a cigikkel, szóval a Tízparancsolat, ezek az ő dolgai voltak.

Monika Wucher: Van ott még egy kabát, egy kifestett kabát.

Hecker Péter: Az az Ádám Zoli féle kabát.

Nagy Attila: Na és a mi asztalunk áll még ott, azoké, akik ott laktunk. Akkor a következő a Sugár féle terem. Itt van a Petemák, a Nemes Csaba, a Lengyel András és a Tolvaly Ernő, na és a Sugár.

Monika Wucher: Nem egészen értem, hogy a János miért állította ki éppen ezt a munkáját? Rákérdeztem, de csak általánosságokat mondott. Hogy ez foglalkoztatja.

Várnagy Tibor: Ezt mondta?

Monika Wucher: Hogy gondolta, hogy belefér ebbe a témába. Amire ebben a teremben talán a leginkább felfigyelt a közönség, az a Lengyel András féle Kosuth-gyűjtemény. Gondolom, mert a Kosuth-ot ismerik és persze csodálkoztak, hogy ez most tényleg eredeti, vagy nem.

Várnagy Tibor: Viszont az András két grafikája, a Kossuth nótával, az nem lett lefordídtva.

Monika Wucher: Sajnos nem, mert erre már egész egyszerűen nem jutott idő. Meg aztán egy népdalt jól lefordídtani nem olyan egyszerű.

Várnagy Tibor: Különben erre talán korábban az András is gondolhatott volna.

Nagy Attila: Én egy pár embernek lefordítgattam.

Monika Wucher: Volt itt egy híres - itt a városban és Nyugaton legalábbis nagyon híres - sztárkurátor, aki első nap megnézte a kiállítást és kérte, hogy írjam meg neki, hogy mit jelent ez, vagy hogy mi ez?
Kár, hogy a Nemes Csaba csak egy-egy példányt küldött a Sensus Communis plakátjaiból.

Várnagy Tibor: Nem azt beszéltétek meg, hogy ezt itt  sokszorosítjátok?

Monika Wucher: Nem, és ezt most sem írta. Mikor erről Pesten beszéltünk, akkor csak annyit mondott, hogy plakátszerűen kellene felragasztani és kérdezte, hogy ki tudnánk-e fizetni a sokszorosítás költségeit? Úgy 100 márkáról lett volna szó és ezt természetesen meg lehetett volna oldani. Csak nem tudom, hogy végül miért nem csinálta meg? Ez most, ahogy így van, se nem igazán plakát, se nem kép. Nem is tudtuk igazán, hogy hogy rakjuk föl?

Nagy Attila: Igen, utólag jött a Beöthy Balázs és szólt nekem, hogy ragasztani kellett volna és nem pedig üveg alá. Akkor meg már késő volt. Tényleg úgy nézett ki, hogy nagyon sokan az utolsó pillanatig berhelték a saját munkájukat. Erről meg tényleg csak annyit tudtunk, hogy majd a Szentjóbyék hozzák. Aztán meg is kaptuk és föl is tettük, hogy minden kép fölkerüljön.

Várnagy Tibor: Egyébként hogyan kezdett el fölépülni a kiállítás?

Nagy Attila: Mikor megérkeztünk, a Kada nekiállt a saját munkájának, mi meg elkezdtük fölrakni a többit. Például a nagyteremben a Gerhest, mellé a Tóth Gábort. Szóval ami teljesen egyértelmű volt, meg amihez minden megvolt. Bár például a Gerhes pamacsaihoz azt a virágtartót nekünk kellett összeütni. Aztán később megérkeztek a  Balázsék, viszont neki rögtön el kellett mennie egy asztalt szerezni. Mikor ez sikerült, akkor ő az asztalon dolgozott, illetve Komoróczkyval együtt csinálták meg azt az egész termet. Ott közben kilyukadt az egyik portfolió, az Imre Marié, aki vízzel töltötte meg ezeket a nylontasakokat. Kifolyt belőle a víz, úgyhogy a Balázs ezt hegesztgette. Ezután csinálta meg azt a másik teremet, amiről az előbb beszéltünk, összeállította a lemezjátszókat. Így ő az utolsó percig a saját ügyeivel foglalkozott, illetve főleg azokkal, amikben mint szerző is szerepelt.

Beöthy Balázs és Komoróczky Tamás kiegészítése
Beöthy Balázs "Többfunkciós asztal" című munkájához

A Komoróczky meg a Ravasz a Sugár féle teremben megcsinálta a Peternák munkáját, aztán mikor sikerült szerezniük egy diavetítőt, akkor a nagyteremben az Ádám Zoli munkáját. A Christoph szerezte és állította be nektek a fridzsidereteket, ő csinálta meg az újságokat és a Révészt. Ja, és együtt csináltuk meg vele a Várnai Tavirózsáit. A Werner (Degreif) és a Wolfgang (Oelze) a Litván Gáborral dolgozott.

Várnagy Tibor: És ti mikor hoztátok be a lámpát?

Nagy Attita: Elég hamar, talán a második napon. Úgyhogy ott még arra is volt idő, hogy lebasszanak miatta. Titeket megkerestek?

Monika Wucher: Volt egy ember fönn, akit egyszer a világítás miatt megkérdeztünk, hogy ez most milyen fény, milyen filmeket használjunk? És akkor ő mondta, hogy ő a felelős azért, hogy kint világítson a lámpa és hogy ezt nem lehetett volna a  megkérdezése nélkül egyszerűen csak behozni.

Nagy Attila: Velem elég mérges volt, szidott titeket, hogy legalább nektek kellett volna erre engedélyt kémi. Én elnézést kértem tőle.

Várnagy Tibor: Ez a részéről persze inkább valamiféle presztízs ügy volt, mert gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy ez a lámpa a kiállítóterem adott sarkán kívül vagy belül világít. Mellette jobbra, balra két elég tiszességes méretű ablak van. Szóval attól, hogy most ez belül van alig kisebb a fény odakint. Hogy emiatt ott nem lehet látni, ez hülyeség.

Nagy Attila: Mindegy, én elnézést kértem tőle, mondtam, hogy igaza van, meg kellett volna kérdezni. Hát ez ismerős, a portásokkal odahaza is ugyanez a helyzet. Végül befutott a másik busz is, akkor a Pacsika nekiállt a maga vécécsészéit kifaragni papírból. Azt ilyen napi nyolc órában faragta. Akkor jött a Vető.

Monika Wucher: Ez az utolsó napon volt. Elmentünk a nagypiacra rózsákért, mert meg volt rendelve, de érte kellett menni. A kocsit közben néha meg kellet szerelni, mert időnként nem akart elindulni. Azért nem lehetett lehetett például az első napon elmenni asztalért. A rózsák után jött a Szilinek a Talált Tárgyak Irodája, mert az is csak az utolsó napon derült ki, hogy néhány dolgot mégiscsak hajlandók a kiállítás számára kölcsönadni és akkor még meg kellett szerezni a monitorokat és a videókat...

Várnagy Tibor: A Szilié szerintem nagyon szellemes volt, ahogy mindig, de a János munkája is nagyon tetszett. Méghozzá azért, mert nemcsak egy “jó Vető” volt, hanem egy új Vető is. Szóval friss. Nagyon örültem ennek a darabnak. Szép lett. Szerintetek melyikek voltak a legjobb munkák?

Nagy Attila: Az enyim például (derültség). De a lámpa tényleg nagyon fasza.

Várnagy Tibor: Amikor erről először láttam képeket, akkor nem értettem. De aztán jött egy olyan fotó, ahol kintről lett lefényképezve és akkor bekattant. Úgyhogy onnantól kezdve ez számomra is a kiállítás egyik fénypontja volt, annál is inkább, mert túl azon, amit ez önmagában jelent, egyúttal még a Várnaira is egy szép reflexió. Vagy hát valami olyasmi, ami egymást erősíti. És ilyen volt még a Beöthy Balázs Tízparancsolata a Sugár relációjában, vagy például a Gerhes-Böröcz-Tóth Gábor, a Tolvaly-Lengyel. Aztán nem is tudom, a lemezjátszók meg a Litván Gábor dolgai, a Komoróczky Tamás göpzijei az Ádám Zoli Szfinxével.

Nagy Attila: A Vető munkája nekem is nagyon tetszett, aztán a....

Monika Wucher: Tényleg? Huuuu!

Sil István Lost and Found (a talált tárgyak hivatalából kölcsönzött tárgyak)
Maria Lavman - Vető János: Klaviatura Joe Jonasnak, John Cagenek, Erdély Miklósnak és Frank Zappának (részlet)

Várnagy Tibor: Miért, nektek nem tetszett?

Monika Wucher: Nem, nem annyira... Ez egy ilyen díszletnek nézett ki. Szóval ilyen színpadias...

Nagy Attila: De nem. Az azért jó. Bár a német rózsa nagyon furcsa: nincs rajta annyi tövis.

Monika Wucher: Nincs micsoda?

Nagy Attila: Tüske! Hogy a tövisek közelében van az a csomó lufi és pláne, hogy ezek a léggömbök ilyen klaviatura-szerűen vannak elrendezve. És, ha hozzáérsz, akkor kidurran. Szóval nekem ez tetszett.

Várnagy Tibor: Ezt János mondta is, hogy a nézők nyugodtan kidurranthatják az összes léggömböt, mert ez végülis egy hanginstalláció.

Monika Wucher: Ja, és az szép volt, hogy Zappa neve is belekerült a címébe. Ezt a János már
kézzel írta oda. (Frank Zappa azokban a napokban halt meg, s így Maria Larvman és Vető János munkája a  Klaviatura / Joe Jonasnak, John Cagenek, Erdély Miiklósnak és Frank Zappának címmel szerepelt - a szerk.)

Nagy Attila: Aztán jó a pemzli is, amit meg akartak venni.

Monika Wucher: Ez egyébként, a Gerhesnek ez a két borotvapamacsa (Gerhes Gábor: "A csehszlovák és a kínai pamacs Böröcz András munkája előtt Gerber Pál festményéről beszélget, de titokban mindketten Beöthy Balázs szobrára gondolnak - ld. oldalt) lett a közönség kedvence.
Vannak is ilyen rendelések a vendégkönyvben, hogy kérnek a katalógus második részéből, de csak akkor, ha a Gerhes munkájáról lesz benne kép.

Várnagy Tibor: Na, akkor most nagyon elégedettek lesznek, mert történetesen épp egy olyan képet választottunk a borítóra, ahol Hajo Schiff a Gerhes borotvapamacsi előtt jegyzetel. Amiről én még többektől nagyon lelkes véleményeket hallottam azok a Várnai féle Tavirózsák és Litván Gábor a megnyitója.

Monika Wucher: Ezeket nekem is mondt\ák.

Nagy Attita: Jó volt a Böröcz is, meg a Füsti Kristóféké is. De engem nem is ez... Szóval erről mi beszélgettünk, akik ott laktunk. Mii egészen másképpen látjuk, mert a végére már herótunk lett a munkától.

Monika Wucher: Te Attila, nem szívesen laktatok ott?

Nagy Attila: Dehogyisnem! Szóval például a Komoróczky Tamás szintén tisztában volt vele, hogy ez mit jelent -és ő még most ráadásul éppen egy másik kiállítás rendezéséről is érkezett -, szóval így ő persze, hogy azt választotta, hogy nem lakott ott. Namost azt, hogy ott hencikélünk, ahol dolgozunk, ezt én még hejettes szomlyazó korunkból megszoktam, hogy azt ne mondjam élveztem, mert azért van ennek valami romantikája. Viszont most ettől most egyszerűen herótom lett.

Monika Wucher: Hogy micsoda?

Nagy Attila: Herót. Hát ezt nehéz lenne lefordítani. Szóval nagyon elegem lett ezekből a munkákból. Nem azért mert rosszak, vagy jók, hanem mert most ez nyomasztó volt.

Monika Wucher: Akkor miért nem költöztetek át? Ezt meg tudtuk volna oldani.

Nagy Attila: Nem, mert fölkeltem és akkor ennek úgy vége volt. Nekiálltunk dolgozni és akkor már az ember arra figyelt. Szóval engem végülis két kérdés foglalkoztatott és így utólag meg most már pláne. Menet közben merült föl bennem, hogy van-e köztünk “kortárs magyar művészek” között egy valamiféle fundamentumot képzőkíváncsiság, viszonyulás, reagálás, harapás, kakaó - egym\ás dolgaira? Ez akkor fogalmazódott meg bennem, amikor kider\ült, hogy itt az fog történni, amit mi csinálunk. Hogy itt nem lesz megszervezve semmi, és tudomásul kell vennünk, hogy az lesz, amit mi csinálunk. De kik ezek a mi? Mitől vagyunk mi mi? Mitől fogunk beindulni, hogy valamit közösen csináljunk? Mikor megérkeztünk ide, elég sokan - tizenöten vagy hányan -, én például azért választottam azt, hogy ott lakjak a kiállítótérben, mert ott együtt tudtam lakni olyanokkal, akikről azt feltételeztem, hogy tudunk majd együtt csinálni valamit (Történészek figyelem! A későbbi  Négy Nagy Gazdag - Nagy Atti, Kada, és Hecker Peti - lakott akkor a KX kiállítóterében együtt !! - a szerk). Nagyon érdekelt, hogy mi lesz ebből. Ahhoz valószínűleg több idő kellett volna - de lehet, hogy ez csak illúzió -, hogy össze tudjanak jönni az emberek, túl azon, hogy mindenkinek megvan a maga véleménye az ügyről. Hogy ezen kívül, tudunk-e a közös jelenléttel valamit kezdeni, vagy csak úgy nézünk egymásra, hogy jó, te ezt mondod, én meg azt. És a másik, hogy mit tud majd ezzel az itteni közönség kezdeni? Hogy egy hamburginak, akinek valószínűleg semmiféle ismerete sincs a magyar művészetről, miképpen fog kiderülni az, hagy itt most valami mondjuk egy plágium vagy egy reflexió? Ott volt például a Böröcz a rajza. Fölmerült, hogy most kitegyük-e mellé a Hősök tere fényképét, vagy ne? Aztán nem tettük ki.

Hecker Péter: Igen ez így volt és ezt többen szóvá is tették. Szóval többen mondták nekem, hogy itt nagyon személyes dolgokat találtak.

Várnagy Tibor: Ezt nem értem. Az biztos, hogy egy német néző számára a munkák bizonyos jelentésrétegei fölfejthetetlenek. Ha megnézték a Böröcz rajzát, akkor ez nekik egy rajz és ebben a formában egy javaslat, hogy egy sokfigurás emlékművön a lovas figurákat cseréljék ki törpékre. Ennél több nem hiszem, hogy lejött nekik, még akkor se, ha mondjuk jártak már a Hősök terén, mert az már nem valószínű, hogy megjegyezték, hogy ezek a magyarok honfoglaló törzseinek a vezérei, vagy hogy ez az egész szoborcsoport mikor készült, s egyebek. Ezen az sem változtatott volna, ha kiraksz egy fényképet, meg egy három oldalas leírást, mert hát érted! Szóval az a kérdés, hogy ezt  a nézők most mint hiányosságot fogták-e fel, vagy pedig épp ellenkezőleg, olyasminek ami ebben személyes, amitől ez számukra hiteles, és ilyen értelemben pozitív elem? Mert annak ellenére, hogy ez itt most nekik nem lett kicsontozva, ezek minden további nélkül  visszakereshető/ellenőrizhető ügyek Csak én nem vagyok benne biztos, hogy őket valóban ezek a részletek érdeklik?

Monika Wucher: Ez éppenhogy egy speciális oldala volt ennek a kiállításnak. Tehát, hogy ebben voltak ilyen, mondjuk hogy a német közönség számára részben rejtett dolgok. De ezt ők elfogadták. Azt pedig én is nagyon didaktikusnak tartottam volna, ha mindenhol mindenféle magyarázó szövegek meg reprodukciók vannak, szóval ilyen hivatkozások.

Nagy Attila: Namost a másik kérdés, hogy voltak-e egyáltalán olyan művek, amik mellé oda lehetett volna tenni valamit? Na jó, a Kosuth, a Tolvaly Ernő,...

Várnagy Tibor: Hát kinél nem?

Nagy Attila: Hát akkor mondom: a Vető János, aztán nem tudom, hogy a Kecskés Péterhez mit lehetett volna odatenni.

Várnagy Tibor: Hidd el, hogy a Kecskés kilométernyi irodalmat tudott volna mellé tenni. A Vetőnél meg ott is van a címben egy csomó név, és... Hát, nevetni fogsz! Volt az a bizonyos egész kora kamaszkorunkat meghatározó magyar kaland-film, “Az oroszlán ugrani készül” és annak is az a legendás sztriptíz jelenete: az Illés együttes volt a bárzenekar, rengeteg lufi, ami azért kellett oda, hogy a Medveczky Ilona bájait valamivel el is takarják meg ne is, és amikor már az egész vászon tele volt lufikkal, akkor elkezdték kidurrantgatni őket. Mit gondolsz melyik Illés szám ment közben? A Sárga Rózsa. Namost én nem állítom, hogy a Jánosnak ez jutott eszébe, pláne azt, hogy ezt reflektálta - és ezt ezért oda ki kellett volna írni -, mert erről szó sincs, viszont azt is nagyon el tudom képzelni, hogy annak idején - tízegynéhány évesen - háromszor is megnézte ezt a filmet.
És van itt még egy érdekes dolog! A Pacsika mellé oda lehetett volna tenni az Erdély Hűség című objektjét - nagyon könnyű lett volna rekonstruálni -, csakhogy a Rudi munkáját az egész egyszerűen megsemmisítette volna. Annyival érettebb, tisztább, nagyvonalúbb... Szóval egy fiatalember ilyeneket még nyilván nem véletlenül nem tud kitalálni. Úgyhogy ebben az esetben jobb, hogy az eredeti nem volt ott, mert így legalább a hamburgiaknak úgy jött le, hogy ez nem egy az Erdélyhez képest gyenge dolog, hanem csak, hogy ez egy elég rendesen megcsinált Pacsika. Szüval, ami engem érdekelne, az inkább az, hogy mi lehetett az, ami átjöhetett egy olyan közönségnek, amelyik mentes a mi - akár pozitív, akár negatív - előítéleteinktől?

Nagy Attila: Jó, a Balázs asztala, az mennyire érthető?

Várnagy Tibor: Na Monika, itt a kérdés!

Monika Wucher: Pont az asztal? Talán igen. Hát mondjuk ott volt a cédula. Aki olvasta a címet, az rájöhetett volna. Ugyanez volt a Füsti-Bernát dolgával. Aki nem olvasta el a Bernát levelét - ami különben ki volt rakva -, az nem hiszem, hogy értette,  miről van szó.

Füsti Kristóf (Christoph Rauch): Rálátás a teremre Bernát András képeivel (részlet)

Várnagy Tibor: Lehet, de az minden különösebb szövegismeret nélkül is kiderült, hogy a két ajtószárny, illetve a köztük elhelyezett festmények összefüggenek. Másrészt azt meg többektől hallottam, hogy a német közönség mindent elég alaposan elolvasgatott.

Monika Wucher: Igen. Ez tényleg így volt és nemcsak a megnyitón, hanem később is azt tapasztaltuk, hogy a látogatók túlnyomó többsége meglepően hosszú időt szentelt annak, hogy végignézze a kiállítást.

Christoph Rauch: Nem volt ritka a fél órás látogatás. Hát persze olyan is előfordult, hogy bejött három srác és másfél perc múlva már el is mentek, úgyhogy közben még a vendégkönyvbe is beírtak. Méghozzá ilyeneket, hogy “honnan jöttetek, nincs semmi ötletetek”.

Nagy Attila: Számomra feltűnő volt a különbség az átlagos magyar tárlatlátogató és az itteni néző között. Komolyan! Ez nekem szemet szúrt. Például mindenki végigsilabizálta a Kada szövegeit. Végigolvasgatták, pedig ő nem egy szófukar művész.

Várnagy Tibor: Végülis az jelentett valamit a német közönség számára, hogy ez nem egy szokásos csoportkiállítás? Szóval ahol kiválasztanak egy ilyen “top hits” válogatást, ahogy itt ez például a velünk párhuzamos cseh kiállítás esetében is történt.

Monika Wucher: Hát szerintem ez nagyon fontos. Ezt egyébként is lehet mostanában érezni, hogy ezek a kurátorok által összeállított kiállítások teljesen egy kaptafára mennek. Drága anyagok, nagy méretek, hatalmas festmények, óriási szobrok. Szobrok ritka, különleges fémekből, üvegekből és ilyenek. Ezeknek a 80-as évekre jellemző kiállításoknak szerves része volt, hogy közben kialakult ez a kurátor-szerep, úgyhogy az elmúlt évtizedben Nyugaton már alig-alig fordult elő, hogy maguk a
művészek együtt csináltak volna meg valami bemutatót.

Várnagy Tibor: Ezt az itteni cseh és magyar kiállítás közti különbséget hogyan reagálta le a közönség?

Monika Wucher: Rögtön a megnyitón több embertől hallottam, hogy a cseh kiállítás unalmas.

Várnagy Tibor: Unalmas? Miért?

Milan Knizak két munkájának részlete a cseh kiállításról

Monika Wucher: Mert minden olyan és úgy van tálalva, ahogy azt kell, ahogy szokás. Szóval standard kiállítási méretek, egy műtárgy egy fal, minden a fal közepén, de azért úgy, hogy közben levegős is legyen. Szóval teljesen semleges és valahogy nagyon neutrális az egész. És akkor ennek ellenére például az egyik művész azt akarja elhitetni, hogy itt sebekről, sérülésekről, és ilyesmirkől van szó. Mert hiába ábrázolnak mondjuk tényleg sebeket, ez az egész ebben a formában nem passzol.

Várnagy Tibor: Na és az itteni nézőnek ez a magyar kiállítás hogy jött át?

Nagy Attila: Akikkel én beszélgettem, ők két dolgot emeltek ki. Az egyik, hogy nekik tényleg nagyon tetszett az, hogy ez egy olyan csoportos kidllítás, ahol a művészek együtt dolgoztak. Tehát nem az volt, amit megszoktak, hogy egy csoportkiállítás az öt egyéni kiállítás ízléses egy\ütt-tálalása. Nagyon tetszett nekik, hogy itt ötvenenvalahányan állítottak ki és jó hangulata van a kiállításnak. Megjegyzem azon, hogy ezt mondják én nagyon meglepődtem, mert mondom, nekem akkorra már herótom volt az egésztől.

Várnagy Tibor: Így utólag hogy látjátok, mit kellett volna másképp csinálnunk?

Monika Wucher: Több idő kell...

Várnagy Tibor: A kiállítás felépítésére, vagy az előkészítésére, vagy mindkettőre?

Monika Wucher: A rendezésre mindenképpen, de az sem ártott volna, ha  tényleg többen komolyabban végiggondolják, hogy mit akarnak csinálni.

Várnagy Tibor: Egyetértünk, de ezt szerintetek hogyan lehetett volna elérni?

Monika Wucher: Huuuuu... Tudom, hogy ez borzasztó nehéz, mert egyrészt tényleg volt ez az újság és mi is kétszer voltunk ott Pesten. Mi is próbáltuk összehozni a művészeket, hogy találkozzanak és beszélgessenek. De, ha már három ember összejön, akkor kiderül, hogy a különféle nézeteket és elképzeléseket egyeztetni nem is olyan egyszerű.

Várnagy Tibor: Erre lehetőséget adott volna az újság. Mikor először besszélgettetek erről különféle művészekkel Pesten, nagyon rövid időn belül kiderült, hogy rengeteg jó ötlet van, de ezeket első ránézésre elég nehéz lett volna közös nevezőre hozni. Így amikor ott tartottunk, hogy meg kellett volna szövegeznünk a kiállításra való felhívást, akkor be kellett látnunk, hogy ezt lehetetlen úgy megfogalmazni, hogy az mindenkinek jó legyen. Aztán néhány nap töprengés után jutott eszünkbe, hogy nem felhívást, hanem újságot kellene csinálni, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy ne mi döntsük el, hogy mit hagyunk ki és mit veszünk bele.

Monika Wucher: Itt ez nagyon szokatlan, hogy ilyen nyitott, és hogy mindent lehet csinálni és minden nyilvános. Itt mindig az van, hogy soha nem lehet tudni, hogy hogyan kerül valaki egy kiállításra, hogyan jön valami létre és az ember csak egyszerűen ott áll és csod\álkozik. Olyasmi itt nincs, hogy van egy felhívás, és mindenki résztvehet, akinek ötlete és kedve van. Itt csak felkéréssel megy a dolog, és mindenki tudja, hogy az mitől függ. Néha olyan kiállítás is van, amit a művészek maguk csinálnak. Pl. a Fest\észet 2000. Bár ilyen már rég nem fordult elő itt Hamburgban. Az egy olyan volt, amit több művész szervezett, és nagyon sokan vettek részt, de úgy, hogy a szervezők fölhívták, vagy levelet írtak azoknak, akikre gondoltak.

Várnagy Tibor: És emiatt az mint kiállítás egységesebb volt?

Monika Wucher: Nem. Csak abból a szempontból, hogy ott kizárólag festmények szerepeltek.
A problémája az egésznek az, hogy az emberek néha azt mondják, hogy ez alternatív, vagy hogy ez a kezdők metódusa. Gondolom azért is utalt Schiff cikke Böhmlerre, mert Böhmlernél szoktak a kezdők tanulni a főiskolán, de ott arról van szó, hogy a Böhmler osztályában többnyire ilyen kisebb munkákat készítenek, mint amilyenek itt is voltak, amelyek viszont nagyon játékos, de ugyanakkor szemtelen és provokatív dolgok. Christoph szerint az a fontos, hogy az nem mint egy tévedés jött át, hanem mint igazi akarat, mint ellenállás egy hivatalos, nagyszabású, “profi” kiállítással szemben. Hogy ez mégsem egy kezdő dolog, amiből majd ugyanolyan professzionalista hozzáállás lesz, ahová egyébként a művészek többsége el akar jutni. Hogy nem erről van szó.
Érdekes volt a kiállításon, hogy például eljött Hans Knoll. Megnézte a kiállítást, és kommentálta is. Az egyik KX tag, aki azon a napon teremőr volt, csak úgy fülelt, hogy micsoda, ez itt egy olyan híres, vagy fontos művész? Ez aranyos volt. Amit egyébként fontosnak tartunk a kiállításon, hogy egy szabad teret teremt, ami tulajdonképpen az egész struktúrájának köszönhető.

Christoph Rauch: A kurátorok, meg a galeristák előírják, hogy mit kell mutatni egy művésznek egy kiállításon. Ez gyakran azzal jár, hogy valamit el lehet adni.

Várnagy Tibor: Mikor kiderült számomra, hogy másfél millió forintot költöttünk, nagyon meglepődtem. Ez rengetegnek tűnik, holott ez a mi kiállításunkon szinte alig látszik. A többi rendezvény vajon mennyibe kerülhetett?

Monika Wucher: A cseheké több, mint a duplája! Pedig ott csak hat művész szerepel.

Várnagy Tibor: És azt ki finanszírozta?

Monika Wucher: Hamburg városa, az önkormányzat. Mi is tőlük kaptuk...

Várnagy Tibor: Jó, de az csak 10.000 DM volt, amihez nektek sikerült szereznetek még ötöt, illetve magyar részről a Minisztérium adott hozzá 200.000 Ft-ot, a MAOE 70.000-et, és akkor még ehhez jöttek a szponzorok, mint a KGB, vagy a Cserepesház segítsége (mert az újságok előállítását és postázását nekik köszönhetjük: ha fizetnünk kellett volna, akkor az is biztos, hogy egy újabb 50-60.000 forint). De vajon miért adott a város többet a cseh kiállításra, mint a miénkre?

Monika Wucher: Az Art Expo teljes kerete náluk 200.000 DM volt. Abból ment 50.000 a prágaiaknak, megint 50 a galeristáknak, akik külön programot csináltak a tőzsdén, és százezret  kapott a Kunsthalle és a Kunstverein. De ezt mi is csak utólag tudtuk meg, mert mikor a KX-esek szóltak nekünk, hogy van ez a lehetőség - ők tudták, hogy nekünk vannak kapcsolataink - akkor mi már csak a maradék büdzsére pályázhattunk. Ekkor már meg volt beszélve a prágai kiállítás, a Kabakov, és a Kunstverein.

Várnagy Tibor: Márkában kifejezve mi mennyit költöttünk összesen?

Monika Wucher: 24-25.000-et, ha 56 forinttal számoljuk.

Nagy Attila: De nem 56 a márka! Az több!

Monika Wucher: Akkor újra kell számolnunk.

Nagy Attila: Na és ti mennyit adtatok bele a saját zsebpénzetekből? Nem kellett eladnotok a tévét?

Monika Wucher: Nem, de van olyan tétel, amit még nem tudtunk teljes egészében kifizetni. A fotós, aki végül megcsinálta a katalógushoz a képeket 200 DM-val többet kért, mint amennyiben eredetileg megállapodtunk, és így most például a negatívokat nem adta oda, hanem csak nagyításokat kaptunk. És nagyon drukkolunk, hogy a maradék pénzünkből még a katalógus második részét is sikerüljön szépen megcsinálni.
 
 
 

    AMI KIMARADT

    Az utolsó pillanatban derült ki, hogy sem a Block csoport, sem Menesi Attila, sem Pereszlényi Roland, sem Várnai Gyula nem tud elmenni Hamburgba, így az ő munkáik közül egyedül Várnai Gyuláé valósult meg, illetve Menesi Attila könyvjelző-projektjét a katalógusban még remélhetőleg meg fogjuk tudni csinálni. El-Hassan Róza nem adott munkát, Gerber Pali pedig nem azt adta, amit eredetileg tervezett, hanem egy portfoliót. Szintén portfolióval szállt be a 6. szám listáján még nem szereplő Imre Mariann, Köves Éva, és Vincze Ottó, valamint az utolsó pillanatbanadott munkát Peternák Miklós és Szöveges Katalin.
    A megnyitóra többen terveztek akciót, illetve performanszt, így Elek Is, Kecskés Péter, Litván Gábor, Nagy Attila, illetve a helyszínen szóba került egy Beöthy-Komoroczky féle esemény is.
    Végül nem valósult meg a TNPU által proponált Major János kabátja című projekt sem.

    Ahogy azt a Tűzoltó utcai megbeszélés során jeleztem (ld. Utazó Epigon 5/6) a KX alaprajzát ismerve (ld. Új Epigon 5/1) és annak alapján, amit Sugár János az általa kiállítani kívánt munka méreteiről október 22-én a Liget Galériában mondott ((ld. Epigon 5/4), elég egyértelmű volt, hogy az ő műve csak abban a teremben fér el, amit StAuby Tamás november 15-én az Újlakban nézett ki a TNPU Kommandó számára. 15-én, amikor ezt Tamás felvetette, János már elment a Tűzoltó utcából. Így a társaság ezt azzal nyugtázta - miután fölhívtam figyelmüket, hogy ugyanarra a teremre két aspiráns jelentkezett -, hogy ezeket a kérdéseket úgyis csak a helyszínen lehet majd eldönteni.
        Sugár - többek egybehangzó állítása szerint ott a helyszínen - Hamburgban várta az alkalmat, hogy megbeszélhesse Tamással a dolgot. Tamás viszont úgy gondolkodott, hogy mivel neki fönntartják a termet, és mivel a TNPU esetében 20-30 kabátot föltenni a falra nem több, mint egy félórás művelet, ráér akkor megjelenni a helyszínen, amikor már nagyjából fölállt a kiállítás (s mivel ő Hamburgban egy ismerősénél lakott, így gyakorlatilag csak a kiállítóteremben futhatott össze a többiekkel). Végül Sugár december 4-én, vasárnap délután - többek unszolására - abban a teremben állította föl a maga installációját, ahol az egyáltalán elfért, és amelyet előzőleg Tamás is kinézett magának).
    Tamás még aznap este megjelent, és látta, hogy a többiek nem azt a termet tartották fent neki, amiről szó volt, hanem egy másikat. Erről még ekkor sem lett volna késő beszélni, de úgy tűnik ekkor már mindenki meg volt sértődve. Tamás azért, mert megkérdezése nélkül döntöttek - s például nem hívták fel telefonon -, a többiek azért, mert úgy érzékelték StAubyt nem érdekli az egész, és esze ágában sincs a kiállítás létrehozásában részt venni. Tamás elvárta volna, hogy távollétében legalább a TNPU Kommandó tagjai képviseljék a projekt érdekeit, ugyanakkor a Kommandó - további részletek megbeszélésének hiányában - egészen odáig még csak mint kinek-kinek a részvételi szándéka létezett (nevezetesen, mint azok csoportja, akik vittek magukkal erre a célra kabátot). Tény, hogy a 7 helyiség közül így a TNPU-nak nem a második (63 négyzetméter), hanem a harmadik legnagyobbat (50 négyzetméter) hagyták üresen, de hozzátartozik a dologhoz, hogy a Sugár által (is) elfoglalt termen kívűl az összes többi helyiség minimum egyik falán ablakok voltak (ami miatt a kiállítási felület kisebb).
    Tamás végül két nappal később, azaz a megnyitó előtti órákban tükörírással fölírta a falra, hogy ART-STRIKE 1990-93, majd egy kb. 50x100 cm-es tükröt helyezett el a terem szemben lévő sarkában úgy, hogy a terem bejáratán bepillantó átlagos testmagasságú néző kényelmesen elolvashassa a tükröződő feliratot, és egy az ajtónyílásban keresztbe elhelyezett fémcső segítségével jelképesen lezárta a helyiséget. A címfeliratozásnál a TNPU neve mellől a többiek  törölték a "kommandó" szót.

    A MÁKOM-E megnyitójára 7-én, 18 órakor került sor, egyórával korábban, ahogy a Kampnagel másik épületében rendezett cseh kiállítást megnyitották volna. Monika (Wucher) bevezetője és Litván Gábor performansza, azaz a MÁKOM-E megnyitója után többen átmentek a cseh vernissage-ra. Ekkor négy - StAuby későbbi kifejezésével élve - "művésznek öltözött huligán" a Major János kabátja című projekthez általuk vitt kabátot dobott be, néhány üres sörösüveg kíséretében a TNPU termébe. Van aki közülük ezt "spontán akció"-ként értelmezte, van aki utólag szégyelli magát miatta. A jelenet szemtanúi számára mindenesetre nem volt nyilvánvaló az akció művészeti jellege. Miután a többiek visszatértek a másik megnyitóról és kitakarították a termet, az előbbi társaság megismételte a jelenetet, de a bedobált üvegek és kabátok az est hátralévő részét leszámítva, vagyis a kiállítás időtartama alatt nem maradtak a teremben.
    Erre az eseményre - legalábbis a kiállítás sajtóját, és németországi fogadtatását tekintve - senki sem reflektált. Más a helyzet a MÁKOM-E hazai utóéletét illetően. Itt eddig az történt, hogy StAuby megtiltotta a MÁKOM-E keretében bemutatott művének reprodukálását, illetve az Autokatalízis című írásának közlését (Epigon 5/2) a MÁKOM-E katalógusában, és a MÁKOM-E-vel kapcsolatos további publikációk részére. Tovább bonyolítja az ügyet, hogy Tamás egy a Polifónia - még megjelenés előtt álló - katalógusa számára írott szövegben fejtette ki véleményét részben az incidenssel, részben a MÁKOM-E-vel kapcsolatban. Mikor erről értesültem, arra kértem, hogy a MÁKOM-E-re vonatkozó gondolatait a MÁKOM-E katalógusában, vagy pedig az Epigon eme 7-ik számában (is) fejtse ki, ő azonban erre nem vállalkozott.

Budapest, 1994 január