Miltényi Tibor
EMLÉKMŰVEK
C.D.Fridrich festményein a természetet elmélyült csodálattal szemlélő
emberek a látványban magával a Teremtővel azonosulnak. A természet
fenségessége, s az énnek magát alárendelő romantikus személyiség Zátonyi
Friedrich idézetein többszörös kifordítás áldozatai. Egy fiú harsány virágmintás
ingben szemléli a végtelent. Ki tudja azonosul-e vele, ingének virágai
mindenesetre lepipálják a környéken lévő szegényes valódiakat.
Kopasz, szakállas figura kínosan középre komponálva a tengert nézi.
A kép a meditáció helyett a szimmetriáról szól. Tragikus látomássá elsősorban
a vakuvillanás lidérces fényhatása fokozza a naplementét félig takaró s
mozdulatában inkább önmagára, mint a természetre figyelő fekete ember fényképét.
Ez véletlenül épp a Friedrich által is megfestett partszakasz közelében
készült. A figura itt félig felénk fordul, mint Friedrich egyik utolsó
képén a koporsón ülő bagoly. De ő már egészen a szemünkbe néz. A legszomorúbb
kép: az ember helyén egyetlen árva toll.
A móló semmibe rövidülő talapzatát a horizontra illesztő kép balra
fent kicsit üres lett. Nosza, három sirály felröppen, és kész a pillanatfotó.
De mitől van, hogy mintha ezek a madarak öröktől ott lettek volna? Zátonyi
képein minden elem önmaga emlékműve.
A parton álló gyermek követ dob a vízbe. Végre egy igazi pillanatfotó?
A csobbanás után szabályos kört rajzol ki a hullám: a teljesség archetípusát.
Zátonyi ekkor exponál. Ám ez önmagában túl komoly neki, idézőjelbe kellene
tenni valahogy. Az örök szimbólumot most iszonyú betonhenger rajzolja ki
a horizont előtt. Belül (!) a varázsszó: Queen. Az istentelen gumijavító
cégér pedig már maga az embléma. Piszokfoltok az alján: bárányfelhőemlékek.
Misztikus fényű ablak előtt magányos vasaló. Fénnyaláb a fapados váróterem
UFO-szerű hamutartói előtt, a földön. Életnek semmi nyoma. Kvázi valóság
a valóságban a vizes ablakra ragasztott műlepke is a vigasztalan csepeli
várostáj fölött.
(A leszedett képeket Z.T. egy régi, kis méretű mappába tette s elindultunk.
Az úttest közepén megemelte a könnyű, vékony csomagot: Ennyi volt egy kiállítás.)
Szegő György:
Külvilág
Zátonyi Tibor fotói a
Liget Galériában
A fotótörténet is számon tartja azt az anekdotikus
esetet, mikor egy kohászokat fényképező fotográfus kiállításán a szakértő
nézők a nehéziparban nem ritka szilikózisról nyitottak vitát. Vagyís
a fénykép valahogyan valósággá lépett elő, annak a hangulati lehetőségnek
a megvalósulása nélkül, amely az izzó vas fényében villódzó formákat, mint
fotográfiai esztétikumot fogná fel. Ezt a jelenséget egyes teoretikusok
úgy interpretálták, 'hogy a fotó eleve másodlagos 'technikai hordozórendszer."
Míg a festészetnek nincs szükségszerűen külvilágproblémája, és a lehetséges
- nem csupán a valóságos - világok ábrázolásává vagy utánzásává lehet,
addig a fényképezésnek mindenkor külvilágproblémával van dolga . . . a
festészetnek mindig több a lehetősége, hogy esztétikailag megszabaduljon
a fizikai világ menetétől" -írja például Max Bence.
Ennek a felfogásnak a tarthatatlan szűkkeblűségét
több teoretikus leleplezte már, és a fotósok is még többen. Amint most
a Liget Galériában kiállító Zátonyi Tibor is ezt teszi fotóival. Az ő legkülönfélébb
témájú képein a külvilág paradox módon nem egyéb, mint kellő precizitással
lefényképezett belvilág, pontosabban a magány. Mert, ha a világ reprodukálása
nem is adatik neg e fotó számára, hozzáférhet a tapasztalat számára megközelíthetetlen
metafizikus stúdiumokhoz.
Zátonyi Tibor fotóinak témái látszólag tájképek,
gyakran poszt-indusztriális tájakkal. Christo misztikája juthat eszünkbe
a nejlonnal becsomagolt ZIL-teher-autóról, de 'a ponyvával betakart szénakazalról
is. Az emberi testet is, mint ruhába be és kicsomagolható tárgyat fényképezi.
A figurák magányát a víz, a növényzet, az állatok 'képi társításá'-val
fokozza a fotós. Ablaküvegek, kirakatok mögé szorult lepkék, malacok groteszk
másvilágokról adnak hírt. Ahogyan a kikötő-cölöpön felejtett madártoll,
az elvitorlázó hajó- vagy a vízbedobott, elmerült kő fodrai is. Minden
bizonnyal épp abba a profán túlvilágba vezető "alagutak" a fotókon látható
elvágott csövek, ott felejtett betoncsatorna-roncsok, oda lehet átlátni
a megálló átlyukasztott drótüvegén, a zászlóba bugyolált sörösüvegen át,
a bekapcsolva felejtett TV képernyőjén keresztül is.
A fotókon vissza-visszatérő centrális beállítások
- és azon belül a gyakori mellérendelt hármasságok Különösen a nekünk rendre
hátatfordító figurák és a mógöttük húzódó sejtelmes fényű horizontok közvetítik
az elvesztett középpont filozófikus magányát, éppúgy, mint ennek ma megélhető
szociális valóság-változatát. Ebből a belső hangulatból néha kizökkent
a képek némelyike: hol klasszikus hát aktokat idéző fényképek, hol szinte
a tárgyát vesztett fotót, hol a szociofotót vagy a punk imidzsét felelevenítő
szertelen külvilági manírja. De hát van-e belvilág külvilág nélküll? -
vethetjük fel a költői kérdést, amely ez esetben egyszerre rejt teoretikus
és a stíluszavarért felmentést adó válaszokat is.