András Edit:
Andorra különösen közel van

Fogarasi András munkája címét – A is der Name für ein Modell (A egy modell neve) – Max Frisch Andorra című drámájától kölcsönözte. Az alcím Andorra 2003--2004-es turistaszlogenjét -- „Különösen közel” -- használja, amely maga is mentális viszonyulást céloz meg inkább, semmint fizikait. Fogarasi András installációja őrzi ezt a célzatos ambivalenciát, azt a kifejezett méltatlankodást, hogy hiszen Andorra itt van az orrunk előtt, épp csak hasra nem esünk benne. Akárcsak az a jelenségcsoport, amelyet a művész láthatóvá akar tenni, illetve fel akar tenni mentális térképünkre.
A kelléktár maga is csúszkál fizikai és mentális valóság, realitás és fikció, a konkrét, jól megragadható tények és a percepció, a beépítés között. Látszólag korrekt, steril információkat kapunk Andorráról a racionalitást, semlegességet sugalló, hideg, ezüstszínű alumíniumtablókon, ám egy tákolt faépítményről lenézve, azon átvergődve tárul csak fel ez a világ, mintha valamely természettudományi múzeumban, még inkább vándorcirkuszban járva csodabogarakat vennénk szemügyre. Hiába van Andorra fizikailag igazán közel, Spanyolország és Franciaország határán, egyben olyan is, mint valami egzotikus, a múltból itt maradt zárvány, nemcsak két nagy európai ország, de korok, mentalitások közé is beékelődve. Azt a csábító illúziót kelti, mintha ki lehetne lépni fizikai valóságunkból, s elvonulni valamely modern kori lakatlan szigetre, amely nem követi a másutt érvényes szabályokat, működési modelleket. Ebbe az álmok és vágyak, tagadások és elfojtások, jótékony eltávolítások közötti résbe nyomakodik be a művész, és belezavar az így keletkezett idilli délibábba.

A faszerkezet egyszerre sugall sebtében felhúzott falat, határt, egyfajta normatív szabályozót, de hirtelenjében felállított pódiumot is önjelölt hordószónokok számára vagy a tanúk padját, amely mindenünnen jól látható, s cseppet sem biztosít védelmet. Az ipari, kereskedelmi kiállításokról, vásárokról jól ismert tablók a földre rakva mintha a kiállítás előtti állapotot mutatnák, amikor a hangsúlyok, a sorrend még változhat, mígnem minden beáll egy logikus, tényszerű, úgymond a valóságot reprezentáló narratívába. Ennek létében a művész nem igazán hisz, őt a megelőző stádium, a sokféle, egymásnak ellentmondó információk halmaza érdekli, s az az intellektuális munka, amelynek révén ez a kaotikus massza kanonizált tudássá rendeződik -- kiszorítva a félelmet keltő asszociációkat, projekciókat. Mintegy rákényszeríti a nézőt, hogy maga rakja össze, értelmezze a látottakat, ahelyett hogy „ready-made” tudást, bizonyosságot kapna.
Különféle valóság- és fikciószegmensek keverednek a tablókon, aláásva többek között azt az illúziót is, miszerint a művészet jótékony kívülállást, a dolgok felett állást biztosítana. Piaci márkát jelző turistalogó, utcai dokumentumfotó keveredik home-made videóval a fogyasztói paradicsom zárt világáról, politikai agitációs anyag a népesség alakulását felvázoló diagrammal, meggyőző tudományos apparátussal, továbbá az Andorra című színdarab első svájci bemutatójának fotójával. Sokkal inkább mentális működésünk látleletét látjuk, semmint koherens narratívát egy egyszerre ismerős és idegen országról. Éppen úgy, ahogy Andorra Frisch számára is csak projekciós mezőt jelentett ahhoz, hogy a látszólag semleges Svájc antiszemitizmusának, idegengyűlöletének működését felvázolja. Azt a folyamatot, amelynek révén ezek a mozgatók -- függetlenedve mindenféle ténytől vagy racionalitástól -- beépülnek a tudatba, majd elkezdik élni saját életüket, továbbá hogy miképp épülnek be még az áldozat tudatába is, aki azonosul a rávetített képpel: az identifikáció bonyolult és egyáltalán nem természetnél fogva adott mechanizmusának megjelenítését látjuk. E vonal mentén már összetapadnak az egyes elemek, mert míg Andorra kívül marad a köreinken, a hasonló színű zászlóval rendelkező Románia nemzeti szimbólumok túlhalmozásával jelzett nacionalizmusa már aligha, akárcsak a nyugati szomszéd, Ausztria idegeneket segítő agitprop csoportjának bármily jószándékú, mégiscsak leegyszerűsítő és kiút mutatására képtelen politikai retorikája. A vámmentes paradicsomba tett bevásárló turizmust megörökitő videó mint egy hályog homályosítja el a tisztán látást, a fogyasztás látszólagos demokratizmusa mögött meghúzódó kemény profitérdekeltségek égbekiáltó egyenlőtlenségeit. Ez a vonatkozás aligha idegen a transzformáció állapotában élő helyi világunktól. S a diagram, amely a népesség alakulását mutatja Andorrában, miszerint a helyi lakosság kezd háttérbe szorulni az idegenekkel szemben, nem kelt-e déja vu élményt? Az azt kísérő nemzetvédő retorika s xenofóbia bizonyára -- sugallja a művész, akinek számára Andorra szintúgy modell saját helyzetünk neuralgikus pontjainak megértésére, szőnyeg alá söpört problémáinak megvilágítására.
Az a fajta politikus, elkötelezett művészet és kritikai attitűd, amelyet Fogarasi András képvisel, ritka mifelénk, mint a fehér holló, mert egyrészt stabilan tartja magát a hit, hogy a művészet valamely tiszta sziget, ahová vissza lehet vonulni a világ mocska elől, másrészt pedig a rendszerváltással relevanciáját vesztett underground politizálás és ellenkulturális attitűd helyére nem lépett másfajta, az új helyzetnek megfelelő politikus művészet és művészeti felelősségérzet. Ez a fajta konceptuális művészet perifériára szorul a másik oldalról, a piac felől is, amely a gyors meggazdagodás és hírnév aranyborját kínálja, feledtetve a művészet reflektív, társadalmilag érzékeny vonulatát. Andorra alighanem valóban különösen közel van.