Bihari László
Hol vannak az egyetemisták?
Népszabadság, 2000.11.18.
A Műcsarnokban október végén megtartott konferencián,
ahol Joseph Beuys, a német képzőművész, akcionista – és ahogy magát nevezte:
forradalmár – életművéről beszéltek, a külföldi vendégek egyszer csak megkérdezték
a néhány jelen lévő magyart, hogy vajon miért nem jöttek el ide az egyetemisták,
hol vannak a progresszió ügyére érzékeny művészek, szakírók, újságírók,
aktivisták, és egyáltalán: miért nincs itt nagy erőkkel a média a világhírű
ember életművét feltáró első magyarországi konferencián?
Az egyik házigazda, a Műcsarnok
éléről nemrégiben leváltott Beke László azzal magyarázta a szomorú helyzetet,
hogy Magyarországon alig ismerik Beuys nevét, ráadásul az a néhány ember,
aki a jelentőségével is tisztában van, jószerével mind itt ül a teremben.
Amikor ezt az érdektelenséget tárgyalták, felállt egy dél-afrikai nő, Shelley
Sacks, aki egyébként ma Oxfordban él, és azt mondta, hogy ő már sejti,
hogy mi a helyzet Magyarországon. Ahogy megérkezett ide, rögtön föltűnt
neki, hogy itt arcba vágja az embert a rossz hangulat, csak éppen azt nem
látta, hogy miért. Most vált világossá számára, hogy ugyanolyan állapotok
uralkodnak itt, mint Dél-Afrikában a fehéruralom bukása után, amikor is
a törvények megváltoztak ugyan, a lényeg azonban maradt a régi: egy szűk
réteg uralma a többség felett. Ezt a rossz hangulatot, mint mondta, más
országokban is tapasztalta már, ahol lezajlott egy sikertelen, félig véghezvitt
forradalom, és az emberekbe beleragadt az elégedetlenség. Miután megdőlt
a gyűlölt rezsim, eltűnt a közösségi összetartó erő, amit addig a rezsimgyűlölet
fűtött, de megmaradt a frusztráció. Már nincs öszszetartás, az embereknek
fogalmuk sincs, hogy igazából mi a bajuk. És ez az a probléma, amivel Joseph
Beuys foglalkozott.
Grand Cherokee
Beuys azt tartotta, hogy minden embert hagyni kell
beszélni. Pontosabban mindenkiben van valamilyen értékes képesség, amelyet
ki kell bontakoztatni. Érdemes megnézni az arcokat azon a fényképen, amely
Beuys: Mézpumpa a munkahelyen címet viselő száznapos akcióján készült.
Ott a világ és az élet alapvtő dolgairól való vitára inspirálta a közönséget.
Az emberek a képen a lehető legtermészetesebb állapotban vannak, egymástól
nem zavartatva, ki álmodozik, ki a gyerekét babusgatja, ki a kedvesének
a vállára dől, ki gondolkodik, ki a többieket vizslatja, egyszóval otthon
vannak, és mégis együtt. Nem akármilyen pillanat ez. Senki nem akarja őket
meggyőzni semmiről, például arról, hogy vegyenek árut, nem kezelik őket
közönségként, mint a színházban, sőt még csak egymással sem kell versenyezniük
a sikerért, éppen ezért vannak ilyen jól. És még valami miatt: mert valami
összekapcsolja éppen őket. Beuys e száznapos akcióját 1977-ben vitte véghez
Kasselban, a kortárs képzőmővészet egyik legjelentősebb seregszemléjén,
a „documentán". A Fridericanum termeiben villanymotorokból és csőrendszerből
szerkezetet épített, amelyben méz cirkulált a földszint és az emeleti terem
között. Az installáció az élő szervezetekben működő keringést imitálta.
Beuys a Mézpumpával azt próbálta bemutatni, hogy az életnek az önfenntartás
nem a legmagasabbrendű tevékenysége, ahogyan az emberi szervezetben a keringés
és az anyagcsere sem önmagáért van, hanem végső soron a szellem működését
szolgálja, ugyanígy a társadalomban a termelés sem lehet minden dolgok
célja. Más szóval arról az utópiáról lenne szó, hogy az élet célja nem
a pénzszerzés, hanem a létezés célja az élet, azaz ideális esetben a gazdaság
nem rendelődik fölé a szellemi életnek, hanem szolgálja azt.
A konferencián Beuys egyik asszisztense, Peter
Schata tartott előadást a Mézpumpáról, az installáció szimbolikájáról.
Miután végzett, Beuys egy másik munkatársa, Rhea Thönges-Stringaris
kért szót, és elmondta, hogy e mű lényege az volt, hogy a terem zsúfolásig
megtelt vitatkozó, beszélgető emberekkel, mégpedig a legkülönfélébb korosztályokból.
Sokan csak úgy odatévedtek és ott ragadtak, mások, mint a különféle alternatív
mozgalmak képviselői, egyenesen oda jöttek, a méz szaga betöltötte a helyet,
amely egy zümmögő méhkaptárhoz hasonlított, és ahol Beuys távollétében
is fennmaradt a nyüzsgés. Sokszor észre sem vették, hogy ő is ott van.
– Ez a lényeg. A hangulat, amely elszállt. Egy olyan hangulat, amelyet
ma nagyon nehéz megtalálni Magyarországon, sőt azt beszélik, hogy másutt
sem sokkal jobb a helyzet.
Azon a napon, amikor a Műcsarnokban a Mézpumpáról
volt szó, a Népszabadságban megjelent egy cikk, amelyben a következő mondatok
olvashatóak: „Valószínűleg nincsenek csodák. Minden korosztály ugyanazon
a hiábavaló, de szükségszer kerülő úton járja végig az idealisztikus értékek
elveszejtésének állomásait. A sikerek köntösébe csomagolt tévedésekét,
a hatalom kábulatában születő hibákét, s a bűnökét, melyek az indulás,
a kezdet elgondolásaitól való cinikus elszakadás anorganikus evolúciójából
származnak." – Bojár Iván András azt veszi számba itt, hogy a harmincas
korosztály (mellesleg én is oda tartozom) hogyan jutott el a felnőttkorba,
a sikerhez meg a hatalomhoz. Úgy, hogy lecserélte az eszméit Grand Cherokee-ra,
meg A3-as Audira, állapítja meg a szerző.
A forradalom mi vagyunk
Bojár Iván András megállapításának súlyát Shelley
Sacks életével tudnám érzékeltetni. A ma negyvenes éveiben járó nő, mint
már említettem, Dél-Afrikában nőtt fel, jómódú, zsidó családban. Nagy háztartást
vezetett a család, fekete bőrű cselédeket tartottak. A felcseperedő Shelley
szerette őket, sokat beszélgetett velük, és nehezen értette meg, hogy miért
az udvaron esznek, míg a család bent a házban, a nagy asztalnál. A szülők
nem nézték jó szemmel, hogy milyen szoros kapcsolat fejlődött ki a lányuk
és az alkalmazottak között, és ez mind több baj forrása lett. Ahogyan a
szülők, a szolgálók is megpróbálták törésig vinni a konfliktust: a már
huszonkét éves Shelleyt meghívták egy szeánszra, ahol felkínálták neki,
hogy megtanulhatja valamelyik ősi afrikai kultúrkör gyógyító eljárásait,
ezáltal pedig maga is mintegy feketévé válhat. Shelley rohadtul megijedt,
három napig gondolkodott, majd nemet mondott, rövidesen azonban rá kellett
jönnie, hogy fehér emberként sem tud már élni ebben az országban. Elvégezte
a képzőművészeti akadémiát, de teljesen fölöslegesnek és abszurdnak érezte,
hogy mint művész beilleszkedjen ebbe a rendszerbe, és a műveivel próbáljon
érvényesülni. Ekkor döntött úgy, hogy felkeres Európában egy Joseph Beuys
nevű illetőt, akiről az a hír járta, hogy hasonlóképpen elfogadhatatlannak
érzi a művészet mai szerepét meg a világ helyzetét általában. Beuys mellett
Shelley Sacks azt tanulta meg, hogy a világ jelenlegi állapota nem olyan
adottság, amibe bele kell törődni, sőt a változást éppen önmagunkban kell
elkezdeni, belül. Beuys ebben a művészetnek alapvető szerepet jelölt ki,
úgy gondolta, hogy a művészet egyedüli legitim feladata a világ átalakítása
lehet: minden kreatív tevékenység felfogható művészetként, amely a világ
megformálására irányul. Shelley Sacks ma az Oxford Brooks Egyetem szociális
plasztika kutatócsoportjának vezetője, és a világ különböző pontjain tart
csoportos művészeti foglalkozásokat, amelyek a társadalmi feszültségek
megértését és kifejezését szolgálják.
Visszatérve a saját generációmhoz, Shelley Sacks
esete a fenti recept szerint másként is alakulhatott volna. Mint ifjú képzőművész
beletörődhetett volna a világ rútságába, amelyet „feldolgozhatott" volna
a műveiben (jó pénzért), egyszóval választhatta volna „az indulás, a kezdet
elgondolásaitól való cinikus elszakadást". Az apartheid idején.
Nem tudom, hogy a kapitalista világrendnek behódolni
mennyiben megbocsáthatóbb, mint a letűnt dél-afrikai rendszernek. Azért
nem tudom, mert nehéz lenne mondjuk a fajüldözés bűneit összehasonlítani
azzal a ténnyel, hogy a világon megtermelt javak nyolcvan százalékát a
Föld lakóinak húsz százaléka élvezi, aminek következtében a világ szegényebbik
részén milliók esnek áldozatul járványoknak, éhínségnek, háborúknak, vagy
egyszerűen csak százezrével veszítik el lakóhelyeiket a Világbank által
támogatott környezetpusztító beruházások miatt. Beuys egyszerűen megállapította,
hogy az a gazdasági berendezkedés, amit kapitalizmusnak neveznek, valamint
az az államkapitalizmus, amit kommunizmusnak hívnak, egy fejlődés állomásai,
amelyeket természetesen meg kell haladni. És ebben egy evolúciós folyamattól
várta az előrelépést, az egyes ember kezdeményezéseitől, mert Beuys az
ideológiától irtózott. Azt tartotta, hogy akár egy döglött nyúl is nagyobb
hatást gyakorolhat a társadalomra, mint az elmélet.
Bojár idézett mondatában ezzel szemben szerepelt
egy kifejezés: „anorganikus evolúció". Mármint a fiatalkori elgondolásoktól
való elszakadást határozza meg így. Hallatlanul pontos kifejezés.
Nézzük hát, mi lenne ennek az ellentéte, mi lenne organikus. Képzeljük
el Budapesten azt az akciót, amit Joseph Beuys indított el 1982-ben, Kasselban,
a „documenta 7" alkalmából. A híres 7000 tölgy projektre gondolok. Azzal
kezdte, hogy hétezer bazaltoszlopot szállíttatott oda a város központjába,
a múzeum előtti térre. Egy ekkora halom olyan nagy, hogy már megkerülni
is komoly munka, szinte eltorlaszolta a teret. A halom ék alakú volt,
az ék hegye pedig egy kis tölgyfacsemetére mutatott. A fa mellett információs
pult állt, ahol az akcióhoz verbuváltak önkénteseket, és a népszavazáson
alapuló demokrácia intézményét népszerűsítették. Beuys ugyanis a képviseleti,
illetve pártdemokráciáról azt gondolta, hogy alkalmatlan a társadalom érdekeinek
képviseletére, ami – azt hiszem – a mai Magyarországon aligha szorulna
magyarázatra, jóllehet az ennek alternatívájaként javasolt közvetlen demokráciáról
annál kevesebbet tudunk. Tehát képzeljük el, hogy mondjuk a Hősök terén
kiállna valaki egy akkora kőhalom mellé, ami elfoglalná a fél teret, és
azt mondaná, hogy ültessünk el hétezer fát a városban, mindegyik mellé
ássunk el egy bazaltoszlopot, és ez emlékeztessen minket arra, hogy saját
sorsunkat magunknak kell a kezünkbe vennünk, és emlékeztessen arra, hogy
a világ rendje mennyire természetellenessé vált stb., stb. Ugye, nehéz
elképzelni ma Budapesten azt a hangulatot, ami ezután következne, amikor
is a lakók vitatkozni kezdenének az utcán a demokráciáról, mint a taxisblokád
idején, és ásót ragadnának, hogy fákat ültessenek? Pedig Kasselban ez történt.
Beuyst, az utópista forradalmárt több éven át követte rengeteg aktivista,
akik közösen erdősítették a várost. Minden ősszel és tavasszal ötszáz-ötszáz
bazalttömböt szállítottak el a halomból, és ugyanennyi fát ültettek melléjük.
Az eredmény: a város szociális élete megváltozott. Kopár terek helyén parkok
alakultak ki, kerthelyiségek, kávéházak nyíltak, beindult a korzózás, még
az öltözködési szokásokra is hatást gyakorolt a változás. Hogy azt már
ne is említsem, ami a fejekben történhetett. Beuys ezzel az akcióval ugyanis
leginkább azt szerette volna elérni, hogy a fejekben induljon meg a változás.
Beuys 1986-ban meghalt. Ami ezután következett Kasselban,
az már sajnos nagyon is elképzelhető magyar vonatkozásban is. A fák gondozására,
védelmére szánt pénz elfogyott, azt ugyanis főként Beuys teremtette elő.
Mint Rhea Thönges-Stringaris, a 7000 tölgy alapítvány munkatársa elmondta
a Műcsarnokban: a városi önkormányzat nem igazán támogatta az ügyet. Sokan
szorgalmazni kezdték, hogy ritkítsák meg a fákat, mert nincs elég parkolóhely.
A város vezetői, belátván, hogy a fák gondozására pénz kell, bizonyos facsoportokat
kiárusítottak műgyűjtőknek mint műtárgyat, a pénzt pedig alapítványnak
adták. Csakhogy a vásárlók némelyike aztán bekerítette vagy fallal vette
körül a saját fáját mint tulajdont.
…ha kell, mint fa jövök
A fenti mondás Beuystól származik. Hat évvel a halála
előtt elültetett két pálmát Afrika és India között, egy szigeten. Az egyik
rövidesen kihajtott és magasra nőtt, a másik azonban nem. Ez a fa 1986
januárjában bújt ki a földből, amikor Beuys meghalt.