"Az életminőség javítása, helyi szinten"
 

A BIG Torino 2002-t, a 35 év alatti művészek torinói nemzetközi bemutatóját április 19-től május 19-ig látogathatta a közönség, és tekinthette meg a mintegy száz képzőművészeti projektet, illetve a kapcsolódó színházi, zenei, konyhaművészeti eseményeket. A fiatal, másodszor megrendezésre kerülő biennálé a fiatal mediterrán művészek kétévenkénti bemutatójának jogutódja az északolasz városban. A szervezők az idén Michelangelo Pistolettót kérték fel művészeti igazgatónak, aki a 'Big Social Game' (Nagy Társadalmi Játszma) címet adta az eseménynek, és a cím által adott kontextushoz keresett munkatársakat illetve művészeket. A képzőművészeti kiállítás kurátorai a c.a.l.c. művészcsoport, Giacinto di Pietrantonio és Corinne Diserennes voltak. A biennálé főszponzorai az Európai Únio, Torino önkormányzata, Piemonte megye és a FIAT.
A kiállításnak volt két hagyományos szekciója, ahová a kurátorok a szociális kontextushoz valamilyen formában kapcsolódó, kész művekkel hívtak meg művészeket, sokban támaszkodva többek között a tavalyi Tiranai Biennálé kiállítóira. A BIG Torino egyik hagyománya továbbá a BIGguest szekció, ahol az idén az Internetet volt a vendég. A meghívott művészek még 2001-ben előzetesen a helyszínen tanulmányozhatták a helyi viszonyokat, hogy a projektjeikkel szorosabban kapcsolódhassanak a kontextushoz, illetve arra bíztatták a kollaboratív-interaktív projektek alkotóit, hogy a biennálé teljes időtartama alatt a helyszínen tartózkodjanak.
A kiállítás olasz sajtóvisszhangja meglehetősen ellentmondásos volt, főleg a jobboldali sajtó részéről érkeztek támadások, de a művészeti szaklapok is keveselték a 'látnivalót'.

Az alábbiakban Omi Sheiderbauerrel, Teresa Alonsóval, a c.a.l.c. művészcsoport tagjaival, a BIGguest szekció kurátoraival beszélget Erhardt Miklós és Dominic Hislop.
Torino, 26.04.02
 

Dominic: Volt ezelőtt kurátori tapasztalatotok?

Omi: Isten őrizz, ez az első! (nevetve) És az utolsó.

Teresa: Talán neked. Én még szeretnék... Valójában ez egy olyan év lett volna, mikor leállunk, hogy lássuk, merre lehetne tovább lépni. De aztán jött Michelangelo felkérése és belevágtunk, mert arra gondoltunk, hogy az a legjobb módja, hogy elgondolkozzunk, hogy elhelyezhessük a magunk munkáját valahová, hogy megismerjük mások munkáját - szóval tanulni szerettünk volna.

Miklós: Mit tanultatok Torinóban, mint művészek és mint kurátorok?

O: Annyit tudtam, hogy döntéshozónak kértek föl minket, hogy döntsünk a tematikáról, a tartalomról, projektekről, de azt hiszem, kezdetben nem tudatosult bennünk kellőképpen, hogy mennyire világosan kell fogalmaznunk, ebben a kontextusban, a Big Social Game kontextusában, hogy a későbbiekben ne termeljünk ki problémákat. Nem mértem föl kellőképpen, hogy mennyire érzékeny a politikai helyzet jelenleg Olaszországban. Tudtam, hogy a művészet képes lehet provokálni, inspirálni, de nem akartunk nézeteltéréseket a művészekkel.

M: Mi volt az eredeti szándékotok a BIGguest szekcióval és mennyire vagytok megelégedve az eredményekkel?

O: A bigguest.net abból a feloldhatatlan problémából született, hogy milyen országot hívhatnánk meg vendégnek a Biennáléra . Egyáltalán nem ismerünk ugyanis olyan művészeket, akik reprezentálhatnák a nemzetüket. Ehelyett azután azt mondtuk Michelangelónak, hogy talán az Internet lenne a legjobb választás, nem is annyira provokatív szándékkal, mint inkább azért, hogy mindenhonnan meghívhassunk embereket, ő meg azt mondta: "Remek, gyerünk, csináljuk!". Ez az egész 'Big Social Game' dolog olyasmit jelentett nekünk, hogy 'Mínusz egy Biennálé'. Mi szerettünk volna lenni az Anti-Biennálé. Egy új modell. Nagyon ambiciózusak voltunk. Mert mind azt mondtuk, hogy ha sikerül elég radikálisnak lenni, ha csak olyan embereket hívunk meg, akik nem pusztán kapcsolódnak a társadalmi kontextushoz, vagy arról gondolkoznak, de szeretnének változtatni is a dolgokon, akkor kialakíthatunk egy új biennálé-modellt.
Olyan embereket kerestünk, akik egyrészt kapcsolódnak a szociális szférához, másrészt a fizikai megjelenés és az interaktivitás  szintjén is izgalmas dolgokat csinálnak - tehát akik vállalják a kockázatot, mert az interaktivitás mindig kockázattal jár, hogy a dolog valóban interaktív-e.

D: Hogyan hasonlítanád össze ezt a biennálét a többivel, mondjuk a Velencei Biennáléval?

O: Azt hiszem, a mienk kockázatosabb. Van néhány olyan elem...  mi 'Big Social Game'-et csináltunk, Szeemann meg az emberi faj fennsíkját' ('The Plateau of Human Kind'). Mi a földön vagyunk, ő meg a mennyben. Ez mindent elmond. Ne érts félre, nagyon tisztelem őt azért, amiket régen csinált...

D: Mit csináltatok másképp, ahhoz képest, ahogyan egy kurátor dolgozik?

O: Az első gondolatunk éppen az volt, hogy most végre megpróbálhatunk úgy dolgozni, ahogy mindig is szerettük volna, hogy a kurátorok dolgozzanak. Azt mondtuk: 'Gyerünk, legyünk kicseszett jó kurátorok!'.  Nyílt emberek, nem olyanok, mint ezek a kis istenek, akik senkinek sem árulják el, hogy mások mit csinálnak.

T: És még ezzel együtt is meg voltunk lepve, hogy mit is jelent kurátornak lenni... Egyszerűen bedobnak néhány nevet, aztán kész, majd eljönnek a megnyitóra. Mindig úgy gondoltuk, enélkül a tapasztalat nélkül is, hogy amíg a kurátori rendszer nem változik meg, a művészetnek is kevés a reménye. Fölösleges, hogy a művészek új dolgokkal kísérletezzenek, ha kurátorok továbbra is ebben a rendszerben dolgoznak.

O: Azt hiszem, a kurátornak át kellene alakulnia egyfajta közvetítővé...

T: ... vagy kommunikátorrá - mert ezek az emberek általában végtelenül rossz kommunikátorok.

O:  Mindenek előtt ki kellene alakítaniuk a kapcsolatot azok között, akiket meghívnak, hogy lehetővé tegyék az együttműködést. Leginkább is olyan művészek számára, akik nincsenek ehhez hozzászokva. Mert őszintán szólva nem hiszem, hogy művész az, aki mindig egyedül akar lenni, dolgozni, kijelentéseket tenni. Legalábbis nem ebben a kontextusban.

Miklós: Hogyan építettétek fel a munkátokat, milyen döntéseket hoztatok?

O: Az első döntésünk, még a projektek kiválasztása előtt, az volt, hogy megcsináljuk a projectpool-t, hogy a munkák együtt fejlődhessenek. És ebből nagy zűrzavar származott, mert a művészek elkezdtek együtt dolgozni, elkezdtek megváltoztatni dolgokat az eredeti projektjükben, mert mások munkáiból új ötleteket kaptak. A másik gomdolatunk az aréna volt, mert különben hogyan találkoznánk a 'Big Social'-lal? Mikor először láttuk a kiállítás helyszínét, nagyon nagy gondot okozott, hogy hogyan lehetne kevésbé hierarchikussá tenni, hogyan lehetne elérni, hogy a monumentalitásával ne nyomja el a kiállított munkákat, aztán maga a tér mondta meg, mire van szüksége. Csináltunk egy vázlatot, és Michelangelo rögtön odaadta az építésznek, pedig akkor már volt egy létező terv. Ez az aréna, vagy agora arról szól, hogy a művészek egyre gyakrabban megadják a keretet is, amelyben kommunikálhatnak, amit megtölthetnek tartalommal a későbbiekben - tehát, hogy felelősséget vállalnak azért a rendszerért is, amit a munkájukkal kitöltenek. A projectpool meg az aréna működő modellek lehetnek a továbbiakban.

T: Én azt tanultam ebből az egészből, hogy a szólásszabadság az Interneten, meg a társadalomban nem ugyanazt jelenti. A valós tér nem bírja el az árnyaltságot. A másik, amit megtanultam, az, hogy az Interneten nagyon könnyű manipulálni az információt. Mindig abban bíztam, volt egy a naív reményem, hogy ezek jobb emberek, nem játszanak piszkos játékokat... Szóval, hogy becsületesebben állsz hozzá a témákhoz... komolyabban, őszintébben... de azt vettem észre, hogy erről szó sincs. Ugyanaz a média-játék folyik, mint máshol, vagy sztár leszel, vagy nem. Ugyanaz az ügy.

O: A neten jobban el lehet rejtőzni...

T: Ugyan! Miért lehetne?

O: Csak  arra gondolok, amit az rTMark csinált, ez az olcsó trükk az e-toy-jal  szemben - szemtől-szembe nem csinálták volna meg, csak mert megvolt ez az anonim net-tér, amit használhattak.

T: Azt gondolom, hogy az Interneten az most a legfontosabb tendencia, hogy a művészet és az aktivizmus összenőtt. Szóval a problémáinknak ahhoz is köze van, hogy ez a dolog milyen negatív és pozitív tapasztalatokkal jár, vagy hogy hiányoznak a tapasztalatok azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet együtt kezelni ezt a két dolgot. Milyen messzire mehet a művészet, hol szűnik meg művészetnek lenni, és hol kezdődik a politika, hol van a megfoghatatlan gát vagy kapcsolat a két dolog között?

M: Hol van éppen, mit gondolsz?

T: Nem tudom. Azt se tudom, hogy fontos-e használni azokat a direkt politikai felvetéseket, amiket a művészet most kitermel.- egyáltalán nem vagyok benne biztos.

O: Szerintem ott van a probléma művészet és aktivizmus között, hogy a művészek többet tudnak a politikáról és az aktivizmusról, mint a politikusok és aktivisták a művészetről. Ezek a fiúk, akikkel bajaink voltak , nem akarták észrevenni, hogy nekünk művészeti bajunk volt azzal, amit csináltak. Elsősorban is a c.a.l.c.-nak volt művészeti jellegű problémája az 'Everyone is an expert' szlogenjével, mert szerintünk a szlogen, amennyiben a projekt homlokára ragasztják, nagy mértékben gyengíti azt. Másfelől pedig, politikai értelemben, ha bevándorlókkal, clandestinikkel akarsz együtt dolgozni, ezzel a jelszóval, akkor senki sem fog közelebb menni hozzád, csak míg el nem tudják olvasni a szlogenedet, mert félnek.

T: Egyszerűen azt gondoljuk, hogy a dolog már nem így működik, ezekkel a politikus kijelentésekkel. Ez egy ódivatú reakció. Éppen az ellentétes reakciót generálja, mint amit el szeretnél érni.

O: Mindig mondtuk, hogy a projektjük maga egy hatalmas kritika, egy nagyon konstruktív kritika, amelynek nincs szüksége arra, hogy megosszon. Miért kell valami olyat bedobni, ami elveszi ezt a lehetőséget? Ez már nem művészet, szerintem. Ez propaganda. Ha a véleményemnek meg kell egyeznie a művész véleményével, ha meg akarom közelíteni a munkáját - ez inkább tűnik propaganda-gépezetnek, és nem műalkotásnak.

D: Valójában ennek a projektnek nem volt szüksége ilyesmire. Nagyon izgalmas és jó volt az anélkül is. Ha valaki közelebb ment volna hozzá, és elondolkodott volna rajta, hogy mi a helyzet ezzel a információcsere-dologgal , akkor abból levonhatott volna esetleg következtetéseket, megváltozhatott volna valami a gondolkodásában, a viselkedésében, de ha az első dolog, amit meglátnak, az ez a szlogen, akkor egyből meg van határozva, hogy a projekt meddig megy el, hova irányul, szóval kizárod a kiváncsiságot. Egyszóval olyan ez, mint egy figyelmeztetés, mindjárt a bejáratnál: csak azok menjenek be, akik egyetértenek. A legjobb pedig, ami egy projekttel történhet, az, ha valahogy nyitott marad. A művész persze közben tudhatja, hogy mi a szándéka, de mégis úgy mutatja be a közönségnek, mint valami kevésbé definiált dolgot, hogy az emberek anélkül léphessenek kapcsolatba vele, hogy valaki diktálná nekik, hogy mit kell gondolniuk, és mit kell tenniük. Az emberek szívesen beszállnak valamibe, amiben kreatívak lehetnek, míg az 'Experts...' szlogenje lezárja az utat, megmondja, hogy miről kell szólnia ennek a részvételnek. Nem szívesen mondanék olyat, hogy ez művészet, vagy nem művészet, csak hát a számomra ez a szlogen, amit egy jó projekthez kapcsoltak, valahogy rossz projektté teszi azt, kicsit rossz művészetté teszi.

M: A művészek általában tudatában vannak az időhiánynak - az e-toy is, szóval ez nem csak az 'Everyone is an expert'-re érvényes -, tehát propaganda-eszközöket használnak, mert tudják, hogy ha nem sikerül megragadni a nézőket a bejáratnál, akkor nem fogja őket érdekelni, amit csinálsz.

T: Mindez a kontextustól is függ. Mint a Tal Adler projektjénél, aki éppen most egy pártot alapít Izraelben, Jeruzsálemben, ott és most - ez egy nagyon is politikus projekt, abszolút értelemben, és nagyon igaza volt, mikor megkérdezték egy interjúban, hogy ah már, akkor miért nem foglal állást a politikai helyzettel kapcsolatban, hogy mi legyen a megszállt területekkel például, és azt felelte, hogy neki mindenkire szüksége van, mert ha közvetlen politikai nyilatkozatot tesz, akkor az emberek 75 százaléke nem fog odafigyelni rá.  Más modellekkel, más eszközökkel akar odafordulni az emberekhez.

M: Ezt csinálja az e-toy is.

O: Igen. Az e-toy nagyon sokat játszik a branding, a marketing elemekkel, a tömegtájékoztatás modelljeivel, de ha megnézed az itteni projektjüket, úgy csinálják ezt, hogy közben nagyon fontos kérdéseket vetnek fel többek között a gyerekek jövőjével kapcsolatban, a gyerekek és a média jövőjével kapcsolatban, mert a gyerekeket a média egyre jobban kizsákmányolja, ők a nagy üzlet, egyre jobban rájuk öszpontosul a figyelem. Csak nézz rájuk, úgy néznek ki  mint valami bábok, akik most pattantak ki egy videóklippből. Ezek a gyerekek naprakészek a divattal, a márkákkal kapcsolatban - tiszta őrület. Mert folyamatosan, rendkívül erősen manipulálva vannak. Az e-toy valahol ugyanazt a nyelvet használja, de egy tökéletesen más irányba viszi el a dolgot, hogy tudatosítsa a gyerekekben az egész szarságot, ami folyik . Szerintem nagyon fontos, hogy a művészek ezt tegyék - nem tudom, ki más tehetné még? Lehet, hogy felületes, vagy naív dolog, de azt hiszem, minden meghívott projekt ugyanarra fut ki, ezt pedig úgy tudnám megfogalmazni, hogy 'Az életminőség javítása helyi szituációkban'. És azt is szeretem, hogy ezek a megközelítések mennyire különbözőek, mennyire individuálisak. És azt szeretem a legjobban, hogy ezek az emberek ezt ki is mondják - mert a művészek általában nem ezt mondják, hanem olyasmiket, hogy 'magamnak csinálom, nem érdekel, mások mit gondolnak'. Ezek az emberek, akikel dolgoztunk, nem maguknak csinálják a dolgokat. Együttműködnek, azért csinálják, hogy változtassanak valamin. És ez újra egy jó kiindulási pontnak tűnik, mert volt ugyan egy társadalmi mozgalom a hatvanas években, de aztán az ideológiai szörnyűségekbe torkollott. Azt hiszem, mára érettebbek vagyunk, és jó projekteken dolgozunk.

D: Csak egy dolgot szeretnék említeni, amit veszélyesnek érzek, ahogyan t.i. a művészcsoportok a csoport-identitásukkal operálnak, nagyon erősen az előtérbe helyezik. Tudom, hogy az e-toy azért csinálja, hogy ezzel is modellezzék a rendszer képződményeit, de azért akkor is veszélyesnek tartom az ilyen ön-promóciót. Ahogy egy demonstráción is, mikor a szocialista párt, vagy bárki más, kijön egy transzparenssel, aminek a tartalmával még egyet is lehet érteni, mondjuk, de a hátulján ott van a párt logója, akkor úgy érzed, hogy itt valamit még el akarnak adni neked ráadásként, és ez visszatart a részvételtől, az anonimitásnak ez a hiánya.

T: Ez a művészeti rendszer miatt van így.

M: Az egész rendszer, a brandoláson, márkásításon alapuló kapitalista, vagy posztkapitalista rendszer így működik, és ezt másolja a művészeti rendszer. Mondhatjuk persze, hogy az egész a hatékonyságról szól, hogy erősebbek, koncentráltabbak lehessünk, hogy több helyre meghívjanak, hogy több pénzzel rendelkezhessünk, hogy hatékonyabban kommunikálhassunk. És erre nemigen tudnék mit válaszolni, de akkor is veszélyesnek tartom, és nem igazán hiszem el. Különben is egy kicsit szkeptikus vagyok ezeknek a dolgoknak a valódi hatásával kapcsolatban. Ha már az 'Everyone is an expert'-nél tartunk, amely név Joseph Beuys híres szlogenjének a parafrázisa, hát Joseph Beuys volt mondjuk az a művész, aki leginkább törekedett arra, hogy a társadalmi valóságot változatassa meg, de a hatása mára szinte semmi. Nem a művészekről beszélek, hanem a társadalmi valóságról.

T: Azt hiszem, jóval következetesebbnek kell lenni, erősebben kell koncentrálni a lokális szintre, ha változtatni akarsz.

O: Beuys túlságosan globalizáló volt. Meg egyre inkább egy trónra ültette magát, egyre magasabbra, Miklulást csinált magából. A kérdés, amit mindig föl kell tennem magamnak, hogy van-e valami az individualitáson túl? Mert amit eddig láthattunk, még ha úgy is tűntek, mintha azon túl lennének, hát nem voltak - mind reakciós volt a maga módján, valami kollektivista dogmához fordultak vissza, nem az evolúcióhoz, és ezt végtelenül érdekes kérdésnek találom, hogy van-e valami a művészi individualitáson túl? Mint tapasztalat, nem mint dogma, persze. Egyre inkább érzem, hogy ez a csoport, ahol dolgozunk, a lehető legjobb dolog, ami történhetett velem, mert sokkal többet tanulok, mint egyedül tenném - néha úgy érzem, hogy átalakultam valami kollektív lénnyé, mikor mondok valamit, úgy érzem, mintha mi mondtuk volna, vagy ha van egy ötlet, nem tudom, hogy kinek az ötlete volt, és nem is érdekel. Beuyst pedig nagyon érdekelte, és ez nekem egyre kevésbé tetszik. Különös, hogy a húszadik század legnagyobb művésze - ez volt a titulusa könyvek ezreiben - mintha nem lenne többé köztünk: eltávozott.

D: Meg elég homályos és művészies is volt. Szóval ezek a projektek itt nem olyanok. Nem művésziesek. A BIGguest projektjeinél inkább az lehet a közönség baja, hogy nehéz ezeket a dolgokat mint művészetet definiálni. Azt hiszem, ez jó dolog. Egy jobb lépés. Jobb a nem művészet kategóriájába tartozni, mert akkor közelebb vagyunk a való élethez. Nincsenek aktiválja a művészettel szembeni fenntartásokat: 'Ez olyasmi, amit nem értek, amihez nincs közöm...'.

M: Ez a fajta, pátoszmentes művészet elég nagy veszélyben tűnik lenni, mert mostanában újra a sztároké a terep - ez egy erős tendencia.

T: Sok függ a lokális politikai helyzettől is. Ha körülnézel, az együttműködésre épülő, társadalmilag elkötelezett művészet nagyon fejlett Németországban, meg az északi országokban. Spanyolország hátul kullog, de még csak 30 éve szabad...

O: Nagy-Britanniát példul a Satchi fivérek tökéletesen korrumpálták, ők nyomatják az individuális művészetet.

D: Nagy-Britannia nagyon cinikus a nagyon ártatlan, nagyon őszinte megnyilvánulásokkal szemben. Az elmúlt húsz évben nehéz volt olyan szív-tiszta megállapításokat tenni, ahogy azt Beuys csinálta, mert egyszerűen kiröhögtek volna. Ez különben a baj a brit politikai aktivizmussal is: a fiataloknak egyszerűen ciki közvetlen kijelentéseket tenni olyan dolgokkal kapcsolatban, amikben hisznek. Szóval csak az utolsó öt évben kezdett az aktivizmus kicsit kreatívabbá válni, olyan akciókkal, mint a 'reclaim the streets' tüntetések  , szóval egyre kreatívabban hoztak létre nyilvános szituációkat. Meg az Internet is arra vezet többek között, hogy egyre heterogénebb módokon történjenek változások. Nincs egy vezető, nem igazán van ideológia, hanem az Internet hozza össze valahogy a dolgokat. Az 'Everyone is an expert' is így került be a művészetbe: aktivisták voltak, akik kreatív aktivizmust műveltek , ami művészetként is működik...

M: Eddig nem vettem észre az aktivizmusban túl nagy kreativitást, de elég rossz helyen lakom.

O: A legfontosabb, amit a művészetnek meg kell védenie az aktivistákkal, az akadémikusokkal, akárkivel szemben, az az önmegvalósítás. Aki jól főz, lehet művész. Hogy megmutathassa, hogy milyen kiváló ember. Mert nem mindenki bánik kiválóan a nyelvvel, de mondjuk kiválóan táncol. Hiper-pluralitás. Annyi út van, amin a művészethez közeledhetsz, vagy Istenhez, ahogy egy-két évszázaddal ezelőtt mondták volna. Erről van szó.

T: Azt hiszem, egyetértek Dominickel, hogy nem fontos művészetnek nevezni.

O: Ezzel próbálkoztunk, és azt hiszem, nem is sikerült rosszul.  Szerettük volna ezt a Nagy Társadalmi Játszmát valahogy hiper-plurálissá tenni, meg ellentmondásossá, kétértelművé, őrültté. Mindenhol meg akartuk törni a rendet, nem akartunk egységes képet adni.

M: Olvastam egy cikket egy szélsőjobboldali lapban. Valami ilyesmi volt a címe, hogy 'Az ízléstelenség apoteózisa'.

T: Igen, ez tipikus. Sosem mélyítenek el egyetlen információt sem, csak ítélkeznek eszement módon. Minden egyes sajtótájékoztatón, meg a megnyitó fogadáson is elmondtuk mindenkinek, hogy itt vagyunk, Pistoletto is itt van, van egy aréna, ahol meg lehet beszélni a kérdéseket, mindenről lehet beszélni. Amit nem értenek, amitől sértve érzik magukat - de az égvilágon senki sem jött oda egyikünkhöz sem, hogy megkérdezzen bármit is. Különben egyszerre támadnak minket szélsőjobbról, meg szélsőbalról is, tehát jól csinálunk valamit. Mintha  mind a két oldal félne attól, hogy mi közvetlenül próbálunk beszélni az emberekhez.

O: Igen, hogy kihúzzuk a show-t a lábuk alól.…

D: Volna mégegy kérdésem, azzal a felhívással kapcsolatban, amit a művészeknek küldtetek szét, a felkéréssel, hogy ássák bele magukat Torino társadalmi kontextusába. Nektek megvan a magatok hosszútávú 'élet-projektje'  Spanyolországban, ahol a helyi közösséggel szimbiózisban dolgoztok... szóval hogyan lehetne összevetni ezeket a különböző helyzeteket: benne élni egy közösségben, és úgy dolgozni, vagy 'nemzetközi' művésznek lenni, aki rövid időre érkezik ide, hogy hozzászóljon a helyi társadalmi kérdésekhez, majd megy is tovább? Lennie kell itt valami nagy különbségnek, még akkor is, ha mind a kettőt remek dolognak tartom. Mit gondolsz, milyen problémákat vethet mindez fel?

T: Világos, hogy nem juthatsz el ugyanarra a szintre, de a munkád adhat egy impulzust. Bizom benne, hogy sok projekt folytatódni fog lokális szinten, ahogy erre konkrét példák is vannak.

O: Nemcsak reméljük, de ebbe az irányba próbáljuk mozgatni a dolgot. A könyv, amit szeretnénk megcsinálni, az is arról szól, hogy továbbviszi a projekteket, mert nem szeretnénk halott ügyeket beletennni, nem szeretnénk dokumentációt csinálni. És, csak hogy visszakössem a kérdéshez, remélhetőleg a könyv képét fogja adni ennek a network-nek is, olyan lesz mint egy hyperlink a művészek között.

D: Nekem az volt a legfontosabb, hogy sok olyan emberrel találkoztam, akik projekteken dolgoznak, és nem kizárólag ön-promóción. El tudom képzelni, hogy más biennálékon inkább jelen van egy kompetitív fíling, hogy azt nézed, hogy mások hol tartanak a karrierjükben. Szóval sokkal inspiráltabnak érzem magam, mint bármikor az elmúlt években.

O: Személy szerint én is azt tartom a legfontosabbnak, hogy kezd betelni a telefonkönyvem. Rengeteg izgalmas emberrel találkoztam, kötni tudom ezeket az embereket, a projekteket egymáshoz.