Arundhati Roy
    „A HÁBORÚ AZ BÉKE”
         Oct 18, 2001 (forrás: www.zmag.org)

    Amint besötétedett Afganisztán fölött, 2001. október 7-én, az USA kormánya, a Nemzetközi Terroristaellenes Szövetség (az ENSZ új, kollaboráló képviselője) támogatásával megindította a légicsapásokat Afganisztán ellen. A tévécsatornák Cruise-rakéták, Tomahawkok, ‘bunker-romboló’ rakéták és Mark 82-es kereső bombák kompjúter-generálta képein csüggtek. A kisfiúk világszerte elkerekedett szemekkel bámultak, még nyafogni is elfelejtettek az új videójátékokért.  Az immár puszta monogrammá visszavedlett ENSZ-t még csak meg sem kérték, hogy a támadást elrendelje. (Mint Madeleine Albright mondta volt, „Az USA multilaterálisan cselekszik, ha teheti, és unilaterálisan, ha kell”). A terroristák elleni ‘bizonyítékokat’ csak a ‘Szövetségen’ belüli barátokkal osztották meg, akik azok megvitatása után közölték: nem lényeges szempont, hogy a ‘bizonyítékok’ kiállnák-e egy birósági vizsgálat próbáját. Ezzel a gesztussal a jogalkotás több évszázados múltja került egyetlen szempillantás alatt a szemétre.
    Semmi sem menthet egy terrorista akciót, legyen az vallási fundamentalisták, magánmilíciák, népi ellenállási mozgalmak műve - vagy öltöztessék akár egy elismert kormány igazságos háborúja jelmezébe. Afganisztán bombázása nem bosszú New Yorkért és Washingtonért, hanem egy újabb terrorista akció a világ népei ellen. Az ártatlan polgárok kioltott élete nem ellentételezi, hanem növeli majd a New Yorkban és Washingtonban elpusztult ártatlan emberek borzalmas listáját.  Népek ritkán nyernek, kormányok ritkán vesztenek el háborúkat. Az embereket megölik. A hidrafejű kormányok levedlenek, majd újra összeállnak. Először zászlók zsugorfóliáiba csomagolják az emberek fejét, hogy megfojtsák a valódi gondolatokat, majd ugyanezekből a zászlókból készül a szemfedő az önkéntes halottak megcsonkított testére. Mindkét oldalon, mind Afganisztánban, mind Amerikában, az emberek túszok a saját kormányuk acióiban. Az átlagemberek, anélkül, hogy ennek tudatában volnának, mindkét országban közös köteléken osztoznak - együtt kell élniük a vak, kiszámíthatatlan terror jelenségével. Minden adag bombára, amit Afganisztán fölött kioldanak, válaszként ott van Amerikában a tömeghisztéria megfelelő mértékű emelkedése, az antrax, a további gépeltérítések és további terror akciók fenyegetése miatt.
    Nem könnyű megtalálni a kivezető utat a világban jelenleg tomboló terror és brutalitás örvényléséből. Itt az idő, hogy az emberi faj megálljon egy pillanatra, hogy leszálljon az ősi és az újabb kori kollektív bölcsesség forrásaihoz. Ami szeptember 11-én történt, mindörökre megváltoztatta a világot. Szabadság, haladás, jövedelem, jólét, technológia, háború - ezek a szavak mind új értelmet nyertek. A kormányoknak el kell ismerniük ezt az átalakulást, és egy csipetnyi becsületességgel és alázattal kell közeledniük az új feladataikhoz. Sajnálatos módon mindezidáig nincs jele, hogy a Nemzetközi Szövetség vezetői magukba néztek volna. Vagy akár a Tálibok.  A légicsapások bejelentésekor George Bush elnök a következőket mondta: „Mi békés nemzet vagyunk”. Amerika kedvenc nagykövete, Tony Blair (aki mellékesen az Egyesült Királyság miniszterelnöki címének birtokosa) pedig visszhangozta: „Mi egy békés nép vagyunk”.  Most már tehát tudjuk. A disznók lovak. A lányok fiúk. A háború béke.  Néhány nappal később, az FBI központban elmondott beszédében Bush elnök így szólt: „Most mi jövünk. Az Amerikai Egyesült Államok. A világ legszabadabb nemzete. A nemzet, melyet olyan alapvető értékekre építettek, melyek elutasítják a gyűlöletet, elutasítják az erőszakot, elutasítják a gyilkosságokat és elutasítják a gonoszt. Nem fogunk meghátrálni.” Alább olvasható azon államok listája, amelyekkel Amerika hadban állt - és amelyeket bombázott - a II. Világháború óta: Kína (1945-46, 1950-53); Korea (1950-53); Guatemala (1954, 1967-69); Indonézia (1958); Kuba (1959-60); Belga Kongó (1964); Peru (1965); Laosz (1964-73); Vietnam (1961-73); Kambodzsa (1969-70); Grenada (1983); Líbia (1986); El Salvador (1980s); Nicaragua (1980s); Panama (1989), Irak (1991-99), Bosznia (1995), Szudán (1998); Jugoszlávia (1999).  Most pedig Afganisztán.
    Hát persze, hogy nem hátrál meg a világnak ez a Legszabadabb Nemzete. Nézzük, miféle szabadságot támogat? Határain belül a szólásszabadságot, a vallás, a gondolat szabadságát; a művészi kifejezés szabadságát, az étkezési kultúra szabadságát, a szexuális preferenciák szabadságát (bizonyos határokon belül), és számos további, csodálatos dolgot. Határain kívül az uralkodás, a megalázás és alávetés szabadságát - rendesen Amerika valódi vallása, a ‘szabadpiac’ szolgálatában.  Így hát mikor az USA kormánya ‘Végtelen Igazság Hadműveletnek’, vagy ‘Tartós Szabadság Hadműveletnek’ kereszteli el a háborúit, mi, a Harmadik Világ lakói egy kicsit összerázkódunk a félelemtől. Mert mi tudjuk, hogy némelyek Végtelen Igazsága mások számára Végtelen Igazságtalanság. És némelyek Tartós Szabadsága mások Tartós Alávettetése.  A Nemzetközi Terroristaellenes Szövetség jórészt a világ leggazdagabb országainak szűk csoportja.  ők, egymást közt gyártják és adják el a világ csaknem valamennyi fegyverét, ők rendelkeznek a világ kémiai, biológiai és nukleáris tömegpusztító fegyverzetének legnagyobb készletével. ők vívták meg a legtöbb háborút a modern történelemben, külön kiemelvén itt a népirtásokat, népek szolgasorba hajtását, etnikai tisztogatásokat és az emberi jogok semmibe vételét, valamint szponzoráltak, fegyverrel láttak el és pénzeltek megnevezetlen számú diktátort és despotát. ők dicsőítették, csaknem istenítették az erőszak és a háború kultuszát. A maguk borzalmas bűneivel a tálibok még mindig egy másik bajnokságban indulnak.
    A tálibok a Hidegháború farvizén, a romok, a heroin és a taposóaknák olvasztótégelyében öltöttek formát. Legidősebb vezetőjük alig múlt negyven. Sokan közülük nyomorékok, hiányzik egy szemük, egy karjuk vagy egy lábuk. Egy háborúgyalázta, hegekkel borított társadalomban nőttek fel. A Szovjetúnió és Amerika között, húsz év alatt, mintegy 45 milliárd dollár értékű fegyver és muníció csurrant-cseppent az országba. A legmodernebb fegyverzet volt a modernitás egyetlen olyan szilánkja, amely bejutott az amúgy középkori szinten álló kultúrába. Fiatal fiúknak - sokan közűlük árvák -, akik azokban az időkben nőttek fel, fegyverek voltak a játékaik, soha nem ismerték a családi élet biztonságát és kényelmét, sosem tapasztalák meg a nőtársaságot. Ma, mint felnőttek és vezetők, a tálibok nőket vernek, köveznek és erőszakolnak meg; úgy tűnik, nem tudják, mi egyébre használhatnák őket. A háborús évek kiöltek belőlük minden kedvességet, szánalmat és együttérzést.  A körülöttük hulló bombák robbanásainak ritmusára táncolnak. Végül pedig önnön szörnyűségüket a saját népük ellen fordították.
    Minden tiszteletem  Bush elnöké, de a világ népeinek nem kell a tálibok és az USA kormánya között választaniuk. Az emberi civilizáció valamennyi szépsége - a művészetünk, a zenénk, az irodalmunk - mind ezen a két fundamentalista, ideológiai sarokponton túl fekszik. Ugyanolyan kevés az esély arra, hogy a világ népei valamennyien középosztálybeli fogyasztókká váljanak, mint arra, hogy mind egyetlen vallás híveivé szegődjenek. A kérdés nem annyira Jó és Rossz, Iszlám és Kereszténység harca, mint inkább a tér problémája. Hogyan kedvezzünk a különbözőségnek, hogyan tartóztassuk meg a hegemónia - mindenfajta hegemónia, gazdasági, katonai, nyelvi, vallási és kulturális- felé törő impulzust. Bármelyik ökologista meg tudja modani, hogy mennyire veszélyesen törékeny dolog a monokultúra. A világhegemónia olyan, mint ha egy kormánynak nincsen egészséges ellenzéke. Abból diktatúra lesz. Mintha műanyag zacskót húznánk a világra, és elvennénk tőle a levegőt. Előbb-utóbb ki fog pukkadni.
    Másfél millió afgán vesztette életét abban a húsz évnyi folyamatos konfliktusban, amely ezt az új háborút előzte meg. Afganisztán romjaira hullott, most pedig ezek a romok omlanak szét finom porrá. A légicsapások második napja óta úgy térnek vissza az amerikai pilóták a bázisokra, hogy nem dobták le a rendelkezésükre álló, elrendelt bombamennyiséget. Ahogy egyikük fogalmazott, Afganisztán „nem túl gazdag célpontokban”. A Pentagon egyik sajtótájékoztatóján meg is kérdezték Donald Rumsfeld védelmi minisztert, igaz-e, hogy Amerika kifogyott a támadható célpontokból.  „Először is újra támadjuk a célpontokat”, közölte, „másodszor pedig nem mi fogyunk ki a célpontokból, hanem Afganisztán...” Erre a jelenlévők a teremben széles jókedvre derültek.  A bombázás harmadik napján az USA védelmi minisztériuma közölte, hogy „uralják Afganisztán légterét”. (Úgy értették, hogy megsemmisítették mind a két, na jó, mind a 16 afgán repülőgépet?) Afganisztán földjén pedig az Északi Szövetség - a tálibok régi ellensége, így tehát a Nemzetközi Szövetség legújabb barátja - nyomul előre, hogy Kabult elfoglalja. (Csak az archívumok kedvéért mondjuk, hogy az Északi Szövetség bűnlajstroma nem sokban tér el a tálibokétól. Egyelőre azonban, miután nem időszerű, feledkezzünk meg erről az apró részletről). Ahmed Shah Masoodot, a Szövetség látható, mérsékelt, „szalonképes” vezetőjét egy öngyilkos merénylő ölte meg szeptember elején. Az Északi Szövetség maradéka pedig brutális kegyurak, volt kommunisták és rugalmatlan vallási vezetők törékeny konföderációja. Egy etnikai vonalak mentén megosztott, vegyes csoport, melynek tagjai közül néhányan már belekóstoltak a hatalomba a közelmúltban Afganisztánban.  Az USA légicsapások kezdete előtt az Északi Szövetség Afganisztán területének körülbelül 5 %-át tartotta ellenőrzése alatt. Most, a Szövetség segítségével és ‘légi témogatásával’ megerősödtek annyira, hogy a tálibokat kibillenthessék a hatalomból. Eközben a tálib harcosok, érezvén a küszöbön álló vereséget, megkezdték az átállást a Szövetség oldalára. A harcoló erők jelenleg azzal vannak elfoglalva, hogy térfelet és uniformist váltsanak. De egy ennyire cinikus vállalkozásban, mint ez, mindennek nehezen lehet jelentőséget tulajdonítani. A szeretet gyűlölet, észak az dél, a béke az háború.
    A globális hatalmak egymás közt ‘egy reprezentatív kormány felállításáról” beszélnek. Vagy, másfelől, hogy ‘visszaállítják’ a 89 éves volt uralkodó, Zahir Shah afgán királyságát, aki is 1973-as számüzetése óta Rómában él. Így megy ez a játék - támogassuk Szaddam Husszeint, majd ‘vonjuk ki a forgalomból’; pénzeljük a mudzsahedint, azután bombázzuk őket forgácsaikra; ültessük oda Zahir Shahot, és lássuk, hogy jó fiú lesz-e. (Lehetséges volna ‘felállítani’ egy reprezentatív kormányt?  Lehet esetleg demokráciát rendelni - extra sajttal és pepperonival?) Csordogálni kezdtek a hírek polgári áldozatokról, kihalt városokról, amelyekből az afgán lakosság tömegesen menekült a lezárt határok felé. A fő közlekedési utakat felrobbantották, vagy lezárták.  Azok, akinek van munkatapasztalatuk Afganisztánnal kapcsolatban, állítják, hogy november elejétől kezdve az élelmiszerszállító konvojok nem lesznek többé képesek elérni több millió afgánt (7,5 milliót, az ENSZ adatai szerint), akiket így az éhhalál mindennél valóságosabb veszélye fenyeget majd ezen a télen. Azt mondják, hogy a tél beállta előtti néhány maradék napban vagy háború lesz, vagy kísérlet arra, hogy élelmiszerrel lássák el az éhezőket. Nem mindkettő.  Humanitárius gesztusképpen az USA kormánya 37.000 élelmiszercsomagot dobott le repülőgépekről Afganisztán területén. A kormány szándéka összesen 5.000.000 csomag ledobása.  Még ez a mennyiség is mindössze egyetlen étkezésre lenne elég félmillió embernek, a kritikusan éhező jópár millióból. A segélyszervezetek munkatársai mindezt mint cinikus, veszélyes PR gesztust ítélték el. Mondják, hogy az élelmiszercsomagok ledobása több, mint haszontalan. Először is azért, mert az élelem sosem jut el azokhoz, akiknek igazán szükségük van rá. A veszélyesebb pedig az, hogy akik kimennek, hogy az élelmet felszedjék, kockáztatják, hogy aknára lépnek. Tragikus verseny az alamizsnáért.
Ennek ellenére az élelmiszercsomagok nagyon is fotogének. Tartalmukat a legnagyobb újságok közölték. Mondták nekünk, hogy az afgánok vegetáriánusok, a Muzulmán Diéta Törvény (!) betűje értelmében, úgyhogy az amerikai zászlóval díszített sárga csomagok tartalma: rizs, mogyoróvaj, babsaláta, eperlekvár, kekszek, mazsola, kenyér, almadzsem, fűszerek, gyufa, műanyag evőeszköz készlet, szalvéta és rajzos használati útmutató. Három év megszakítás nélküli aszály után egy levegőből ledobott légiétkezés Jalalabadban! A kulturális butaság szintje, az annak megértésére való képtelenség, hogy mit is jelent valójában többhónapnyi folyamatos éhezés és az embert felörlő szegénység, tetézve az USA kormányának azon kísérletével, hogy még ezt a dicstelen nyomort is a saját képének reklámozására használja fel, egyszerűen leírhatatlan.
    Fordítsuk meg egy pillanatra ezt a szcenáriót. Képzeljük el, hogy a tálib kormány bombázza New York Cityt, mondván mindeközben, hogy a valódi célpontjuk az USA kormánya és annak politikája.  És, tegyük fel, a bombázások közti szünetekben a tálibok ledobnának néhány ezer csomagnyi naant és kebabot, egy-egy afgán zászlóba csomagolva. Elégséges okot találnának ebben a jó new yorki polgárok, hogy megbocsássanak az afgán kormánynak? Még ha éhesek is, mégha szükségük is van az ételre, mégha meg is eszik, hogyan bocsáthatnák meg valaha is a sértést, a leereszkedést? Rudy Giuliani, New York City polgármestere visszaküldte egy szaúdi herceg 10 millió dolláros ajándékát, mert az egy rövid, baráti hangú üzenet kíséretében érkezett, mely Amerika közel-keleti politikájának némely negatív következményére hívta fel a figyelmet. A büszkeség olyan luxus volna, amihez csak a gazdagoknak van joguk?
    Nem csak hogy nem próbálják meg elfojtani, de még élesztik is ezt a fajta dühödt elkeseredést, és ez az, ami a terrorizmust létrehozza. A gyűlölet és a bosszúvágy nem mennek vissza a palackba, ha egyszer kiengedték őket. Minden egyes megölt ‘terroristáért’, vagy ‘terrorista-támogatóért’ ártatlanok százait is megölik. És minden száz meggyilkolt ártatlan emberrel jó esélyünk van arra, hogy jónáhány jövőbeni terroristát is megalkotunk.
    Hová vezet mindez?
    Félretéve a retorikát egy pillanatra, gondolkodjunk el azon, hogy a világ még nem talált elfogadható definíciót arra, hogy mi is az a ‘terrorizmus’. Az egyik ország terroristája nagyon is gyakran egy másik ország szabadságharcosa. A kérdés lényegét az a mélyen beágyazott ambivalencia adja, mellyel a világ az erőszakhoz viszonyul. Ha egyszer elfogadtuk az erőszakot mint legális politikai eszközt, akkor a terroristák (felkelők vagy szabadságharcosok) morális és politikai elfogadhatóságának problémája nagyon vitás, szakadékos területté válik. Maga az amerikai kormány rengeteg lázadót pénzelt, fegyverzett fel és rejtegetett világszerte. A CIA és a pakisztáni ISI képezte ki és fegyverezte fel a mudzsahedint, akiket a 80-as években a szovjet megszállás alatt álló Afganisztán kormánya terroristákként kezelt. Ezalatt Reagan elnök közös csoportképet készíttetett velük, és az amerikai alapító atyák erkölcsi megfelelőinek nevezte őket. Pakisztán - Amerika szövetségese ebben az új háborúban - ma felkelőket szponzorál, akik a határon átszökve az indiai Kasmirban harcolnak. Pakisztán ‘szabadságharcosoknak’, India ‘terroristáknak’ nevezi őket. India a maga részéről vádolja azokat az országokat, akik támogatják és táplálják a terrorizmust, ám a múltban az indiai hadsereg képzett ki tamil szeparatista lázadókat, akik Sri Lankán akartak hazát teremteni - s akiknek szervezete, az LTTE-t, megszámlálhatatlan véres terrorcselekmény felelőse.  Pontosan úgy, ahogyan a CIA magára hagyta a mudzsahedint, miután azok az érdekeit kiszolgálták, India is röviden hátat fordított az LTTE-nek, egy rakás politikai indokból kifolyólag. Egy feldühödött LTTE öngyilkos merénylő végzett az egykori indiai miniszterelnökkel, Radzsiv Gandhival, 1991-ben.)
    Fontos volna, hogy a kormányok és a politikusok megértsék, hogy ezeknek a hatalmas, erőszakos emberi érzelmeknek a maguk szűk, rövidtávú céljai szerint való manipulálása, jóllehet hozhat pillanatnyi eredményeket, végül, kivédhetetlenül szörnyű következményekkel jár. A politikai célból lángra lobbantott és kizsákmányolt vallásos érzület a legveszedelmesebb dolog, amit kormányok és politikusok örökül hagyhatnak bármely népre - a magukét is beleértve. Azok, akik olyan társadalmakban élnek, melyeket vallási, vagy kommunális bigottériák szántottak fel, jól tudják, hogy minden vallásos szöveg - a Bibliától a Bhagwad Gitáig - félreértelmezhető oly módon, hogy a nukleáris háborútól a népirtásig és a vállalati globalizácóig mindenre indokkal tudjon szolgálni.  Nem akarom mindezzel azt sugalmazni, hogy a szeptember 11-i merényletet elkövető terroristákat ne kellene felkutatni és letartóztatni. Ennek meg kell történnie. De ez a háború volna a legjobb módja annak, hogy a nyomukra leljünk? Megtaláljuk vajon a tűt, ha leégetjük a szénakazlat? Ha eszkaláljuk a dühödt erőszakot, és valódi pokollá tesszük a Földet mindannyiunk számára?  Végül pedig vajon hány embert tudsz kikémlelni, hány bankszámlát befagyasztani, hány beszélgetést kihallgatni, hány e-mailbe belenézni, hány levelet kinyitni, hány telefont lehallgatni? A CIA már szeptember 11 előtt is több információt halmozott fel, mint amennyit feldolgozni emberileg lehetséges.  (Néha a túl sok adat valóban akadályozhatja a titkosszolgálati munkát - kisebb csoda, hogy az USA kémműholdjai tökéletesen lemaradtak azokról az előkészületekről, melyek megelőzték India 1998-as nukleáris tesztrobbantásait.)
    Az eltúlzott mértékű felügyelet logisztikai, etikai és polgárjogi rémálommá válik. Mindenkit az őrületbe fog kergetni. És a szabadság - ez a hihetetlenül értékes dolog - lesz az első áldozat. Már sebet kapott, és befelé vérzik.
    Kormányok világszerte cinikus módon arra haszálják az eluralkodó pánikot, hogy saját érdekeik megvalósulását segítsék. Feloszlatnak mindenfajta kiszámíthatatlan politikai erőt. Indiában például, az All India People’s Resistance Forum tagjait, akik háború -és Amerika-ellenes szórólapokat osztogattak Delhiben, bebörtönözték. Még a szórólapok nyomtatására szolgáló nyomdagépet is lefoglalták. A jobboldali kormány (miközben olyan szélsőséges hindu csoportoknak nyújt menedéket, mint a Vishwa Hindu Parishad és a Bajrang Dal) betiltotta az Indiai Iszlám Diákmozgalmat, és megpróbál újra életbe léptetni egy terrorista-ellenes törvényt, ugyanazt, amelyet visszavontak volt, miután az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága beszámolója szerint inkább visszaéltek vele, mintsem használták volna. Többmilliónyi indiai állampolgár muzulmán vallású. Elérünk azzal valamit, ha elidegenítjük őket?
    Minden nap, míg a háború folytatódik, dühödt érzelmek szabadulnak rá a világra. A nemzetközi sajtónak kevés, vagy egyáltalában nincs független hozzáférése a háborús zónához. Akár hogy is, a mainstream média, különösen az USA-ban, már az oldalára fordult, és hasát kitárta a katonák és kormányhivatalnokok szajtóközleményei csiklandozásának. Az afgán rádióállomások elpusztultak a bombázásokban. A tálibok mindig is mélyen gyanakvóak voltak a sajtóval szemben. A propagandaháborúban nincs pontos becslés arról, hogy hány embert gyilkoltak meg, vagy milyen mértékű volt a pusztítás. Megbízható információ hiányában pedig túlzó hangok terjednek.  Szorítsd a füled a földre a világnak ezen a tájékán, és hallani fogod a morajlást, a szédülten növekvő  harag halálos dobolását. Kérem! Kérem, hagyják abba a háborút azonnal. Elegen haltak meg. Az intelligens rakéták egyszerűen nem elég intelligensek. Az összesajtolt erőszak egész raktárait robbantják fel.
    George Bush nemrég így kérkedett: „Ha cselekszem, hát nem fogok egy kétmillió dolláros rakétával egy tízdolláros üres sátorra lőni, és farba találni egy tevét. Ez biztos”.  Bush elnöknek tudnia kéne, hogy Afganisztánban nincs olyan célpont, amely megérné a rakétái árát. Talán, már csak a könyvelés miatt is, ki kéne fejlesztetnie olcsóbb rakétákat, olcsóbb célpontokhoz és olcsóbb életekhez a világ szegény országaiban. Az azonban talán nem jelentene annyira jó üzletet a Koalíció fegyvergyártóinak. Nem mondana semmit például a Carlyle csoportnak - mely az Industry Standard szerint a „világ legnagyobb magánpénzen működő cége”, a maga 12 miliárd dolláros tőkéjével.  A Carlyle a védelmi szektor befektetője, háborús konfliktusokból és fegyverzeti kiadásokból csinál pénzt.
    A Carlyle-t megfellebbezhetetlenül kiváló férfiak vezetik. A Carlyle elnök-vezérigazgatója az egykori USA védelmi miniszter (Donald Rumsfeld kollégiumi szobatársa), Frank Carlucci. A Carlyle további tulajdonostársai között találjuk az egykori USA államminisztert, III. James A. Bakert, Soros Györgyöt, Fred Malekot (az idősebb George Bush kampánymenedzserét). Az egyik amerikai napilap, a Baltimore Chronicle and Sentinel közlése szerint Idősebb George Bush éppen befektetéseket kutat fel a Carlyle számára az Ázsia piacokon. A beszámoló szerint nem elhanyagolható pénzeket vett fel azért, hogy ‘bemutatókat’ tartson potenciális kliens-kormányoknak. Aha. Szóval a dolog a családban marad, legyinthetnénk fáradtan.  Ott van azután a másik hagyományos családi biznisz - az olaj. Ne felejtsük el, hogy George Bushs junior elnök és Dick Cheney alelnök is az USA olajiparában alapozta meg a vagyonát.  Az Afganisztánnal északnyugatról határos Türkmenisztán rendelkezik a világ harmadik legnagyobb földgáztartalékával, és egy 6 miliárd hordónyira becsült kőolajkészlettel. Ez elég arra, szakértők szerint, hogy Amerika energiaszükségletét a következő harminc évben kielégítse (vagy egy fejlődő  országét néhány száz éven át). Amerika mindig biztonsági tényezőként kezelte az olajkérdést, és minden olyan eszközzel védelmébe vette, amit szükségesnek ítélt. Kevesen kételkednek abba közülünk, hogy az USA Perzsa öbölbéli katonai jelenlétének kevés köze van az emberi jogi problémákhoz, az okot csaknem teljes egészében a stratégiai olaj-érdekek képezik.  Az olaj és a földgáz a Kaszpi tenger területéről jelenleg észak felé, az európai piacokra irányul.  Földrajzi és politikai értelemben Irán és Oroszország képezik a legnagyobb akadályt az amerikai érdekek útjában. 1998-ban Dick Cheney - akkor a Halliburton, az egyik legfontosabb olajipari szereplő elnök-vezérigazgatója - a következőket mondta: „Nem emlékszem, hogy egy terület valaha is olyan hirtelen tett volna szert stratégiai fontosságra, mint a Kaszpi térség. Olyan, mintha a lehetőségek egyik napról a másikra nyíltak volna meg.” Ez bizony így van.  Néhány éve az egyik amerikai olajóriás, az Unocal tárgyalásokat folytatott a tálibokkal, hogy engedélyezzék egy olajvezeték építését Afganisztánon keresztül Pakisztánba, és tovább, az Arab tengerig. Innen remélte az Unocal, hogy hozzáférhet a jövedelmező dél -és délkelet-ázsiai ‘fejlődő  piacokhoz”. 1997 decemberében tálib mullahok delegációja érkezett Amerikába, és még az USA Államminisztériuma tisztjeivel és az Unocal menedzsereivel is találkoztak Hustonban. Abban az időben a tálibok vonzalma a nyilvános kivégzésekhez, meg az, ahogyan az afgán nőkkel bántak, még nem merítette ki az emberiség elleni bűntett vádját, mint manapság teszi. A következő hat hónap során többszáz amerikai feminista csoport nyomása nehezedett a Clinton adminisztrációra.  Szerencsére sikerült meglékelniük az üzletet. Úgyhogy most jött el az USA olajiparának nagy pillanata.
    Amerikában a fegyveripart, az olajipart, a legnagyobb médiahálózatokat, valamint, nem mellékesen, az USA külpolitikáját ugyanazok az üzleti körök tartják ellenőrzésük alatt. Így tehát bolondság volna azt képzelni, hogy a fegyverekről és olajról és védelmi megállapodásokról folyó beszéd bármi valós szerepet kaphatna a médiában. A megzavart, szétesett emberek számára, akinek frissen sebezték meg a büszkeségét, akiknek a szeretteit tragikus módon meggyilkolták, akiknek dühe eleven és éles, az olyan idiotizmusok, mint a ‘Civilizációk összecsapása’, és a ‘Jó a Rossz ellen’ tipusú szövegek tévedhetetlenül hazatalálnak. Mindezt pedig kormányszóvivők adagolják cinikusan naponta, mint valami vitamint vagy antidepresszánst. A rendszeres orvosi kezelés biztosítja, hogy Amerika továbbra is ugyanaz a rejtély maradjon, ami mindig is volt - szokatlanul szűklátókörű emberek otthona, akiket egy betegesen paternalista, szégyentelen kormány irányít.  És mi lesz velünk, többiekkel, bénult címzettjeivel ennek a támadásnak, amelyről tudjuk, hogy végletesen abszurd propaganda? Az agyunkat sárga élelmiszecsomagokként bombázó, mogyoróvajjal és eperlekvárral bemázolt hazugságok és brutalitás mindennapi fogyasztóival?  Nézzünk félre, és együk meg, mert éhesek vagyunk, vagy meredjünk pislogás nélkül az Afganisztánban zajló kegyetlen színielőadásra, mígnem egyszerre szakad majd fel belőlünk, hogy elég volt?
    Ahogy az új évezred első éve száguld a vége felé, csak csodálkozhatunk - elkobozták vajon a jogunkat az álmokhoz? Képesek leszünk valaha újra elképzelni a szépséget? Lehetséges lesz-e még egyszer megfigyelni egy újszülött gyík bódult pislogását a napfényben, vagy válaszolni egy mormotának, aki a fülünkbe suttogott - anélkül, hogy a World Trade Center és Afganisztán jutna az eszünkbe?