Arundhati Roy:
   Egyet fizet, kettőt kap
     2003 május 20, forrás: ZNet

  Manapság, mikor versenyt kell futnunk azért is, hogy egyáltalán naprakészek lehessünk a témában: éppen milyen szabadságjogainkat tették zsebre, mikor csak kevesen engedhetik meg maguknak a luxust, hogy kicsit hazamenjenek az utcáról, hogy aztán egy kiválóan megírt, lábjegyzetekkel és referenciákkal ékes politikai programmal térhessenek vissza, ugyan miféle mélyértelmű ajándékot nyújthatnék át Önöknek?

  Ahogy válságról válságra sodródunk, melyeket a szatellit tévéállomások közvetlenül az agyunkba sugároznak, lábon állva, menet közben kell gondolkoznunk. A történetek háborúk romjain nyílnak meg. Lerombolt városok, felszaggatott földek, az elfogyó erdők és a haldokló folyók az arhívumaink. Könyvtáraink bombatölcsérek.

  Szóval mit is adjak Önöknek ma este? Néhány kényelmetlen gondolatot pénzről, háborúról, birodalomról, rasszizmusról és demokráciáról. Néhány aggodalmamat, melyek mint egy kitartó molylepke család köröznek az agyamban, és elrabolják az álmomat.

  Talán vannak, akik majd úgy vélik, udvariatlanság valakitől, aki úgy került be a Modern Nemzetek Nagykönyvébe, mint "indiai állampolgár", hogy idejön, és az USA kormányát kritizálja. Ami engem illet, nem vagyok nagy zászlólengető, nem vagyok hazafi, és tökéletesen tudatában vagyok, hogy minden állami eszmében ott van a gonoszság, a brutalitás, és az álszentség. De mikor egy ország már nem egyszerűen egy ország többé, hanem birodalommá válik, akkor a dolgok méretaránya drámai módon megváltozik. Tegyem tehát világossá, hogy ma este úgy szólok Önökhöz, mint az Amerikai Birodalom alattvalója? Úgy szólok Önökhöz, mint egy rabszolga, aki veszi a bátorságot, hogy a királyát kritikával illesse.

  Mivel az előadásoknak illik címet adni, ezt itt ma úgy hívják: Birodalmi demokrácia instant keverék (Egyet fizet, kettőt kap).

  Még 1988-ban történt, július 3-án, hogy a Vincennes nevű, Perzsa Öbölben állomásozó romboló cirkáló véletlenül lelőtt egy iráni utasszállító repülőgépet, és megölt 290 civilt. Megkérték akkor I. George Busht, aki azidőtájt éppen nyakig volt a válsztási kampányban, ugyan kommentálná az eseményt. Az említett finoman így szólt ekkor: "Soha nem fogok mentegetőzni az Egyesült Államok nevében. Nem érdekelnek a tények."

  Nem érdekelnek a tények. Micsoda tökéletes maxima az Új Amerikai Birdalom számára. Talán egy könnyed témavariáns még jobb volna: Tőlünk függ, hogy mik a tények.

  Mikor az Egyesült Államok megszállta Irakot, a New York Times és a CBS News közös felmérése úgy becsülte, hogy az amerikaiak 42 %-a szerint Szaddam Husszein közvetlenül felelős volt a World Trade Center és a Pentagon ellen elkövetett szeptember 11-i merényletekért. Az ABC News felmérése pedig arról számolt be, hogy az amerikaiak 55 %-a hitte úgy, hogy Szaddam Husszein személyesen támogatta az Al Quaidát. Ezen vélemények egyikét sem támasztják alá bizonyítékok (mert ilyenek nincsenek). Mindez megérzésen alapult, önszuggesztión, illetve a leánykori nevén "Szabad Sajtónak", valamint az amerikai demokrácia szent tartóoszlopának nevezett corporate tömegtájékoztatás szégyentelen hazugságain.

  Az USA Irak elleni háborúja széleskörű belföldi támogatottsága a dezinformáció és a megtévesztés többszörös alapján nyugodott, az USA kormánya által koordinálva, a vállalati média által hűségesen kibővítve.

  Túl az Irak és az Al Quaida közötti kitalált kapcsolatokon ott volt még az Iraki Tömegpusztító Fegyverekről szóló előregyártott hisztéria. Kisebbik George Bush odáig ment, hogy kijelentette: "öngyilkosság" volna az USA részéről, ha nem támadná meg Irakot. Újra csak előjött a régi jó paranoia, hogy t.i. egy kiéheztetett, lerombolt, ostrom alatt álló ország majd jön, és a földdel teszi egyenlővé Amerika Öhatalmasságát. (Irak nem az első ezen országok sorában - előtte jártak már Kuba, Nicaragua, Líbia, Grenada és Panama.) Ezalkalommal azonban nem csak a jószomszédi hiszti megszokott formájáról volt szó. Ez olyan Hiszti volt, aminek volt Célja. Régi doktrina, új palackban: mégpedig a Megelőző Csapás Doktrinája, avagy: Az Egyesült Államok Azt Tesz, Amit Akar, És Ez A Hivatalos Álláspont.

  Megharcolták és megnyerték az Irak elleni háborút, de nem találtak Tömegpusztító Fegyvereket. Még csak egy kicsit sem. Esetleg el lettek ásva, mielőtt felfedezhették volna őket. És csak egy megátalkodott bajkeverő kérdezhet olyasmit, hogy: Vajon ez a Szaddam Husszein miért nem használta őket inkább, mikor éppen megszállták az országát?

  Persze válasz nincs. Az Igazhitűek majd beérik azokkal a homályos tévériportokkal, melyek azt mutatják, ahogy valakik megtalálnak néhány tiltott kemikáliával teli hordót egy elhagyott bódéban. Ugyan még nincs konszenzus arra nézvést, hogy valóban kemikáliákról van-e szó, valóban be vannak-e azok tiltva, illteve, hogy a tartályokat, amelyben találták őket, lehet-e technikai értelemben valódi hordóknak nevezni. (Hallani arról is, hogy a helyszínen találtak még egy teáskanál hipermangánt, meg egy régi szájharmonikát is.)

  Eközben, úgy mellékesen, egy nagyon is új, mellékesen igen brutális nemzet megtizedelt egy ősi civilizációt.

  Aztán ott vannak azok, akik azt mondják: "És akkor mi van, ha Iraknak nem voltak vegyi -és tömegpusztító fegyverei? Mi van, ha nem voltak Al Quaida kapcsolatai? Mi van, ha Oszama bin Laden legalább annyira gyűlöli Szaddam Husszeint, mint az Egyesült Államokat? A Kisebbik Fiú megmondta: Szaddam Husszein "Gyilkos Diktátor" volt. Az érvelés tehát továbbra is működik, Iraknak "rendszerváltásra" volt szüksége.

  Ne is törődjünk azzal, hogy negyven évvel ezelőtt, a CIA, még J. F. Kennedy elnöksége alatt, maga hajtott végre rendszerváltást Bagdadban. 1963-ban, egy sikeres államcsínyt követően, a Ba'ath párt került hatalomra Irakban. Az új Ba'ath rezsim ezt követően, a CIA listái alapján, módszeresen kiirtott többszáz baloldalinak tartott orvost, tanárt, ügyvédet és politikust. Egy teljes értelmiségi osztályt mészároltak le. (Ugyanezzel a technikával mészároltattak le százezreket Indonéziában és Kelet-Timorban.) Mondják, az ifjú Szaddam is kivette a részét a vérfürdőből. 1979-ben azután, a Ba'ath párton belüli villongásokat követően Szaddam Husszein lett Irak elnöke. 1980 áprilisában, mikor Szaddam éppen a Shiiták legyilkolásával volt elfoglalva, Zbigniew Brzezinsky nemzetvédelmi tanácsadó kijelentette: "Nem látunk alapvető érdekellentétet az Egyesült Államok és Irak között". Washington és London nyíltan - és fő alatt is - támogatta Szaddam Husszeint. Pénzelték, felszerelték, felfegyverezték, és ellátták olyan kettős hasznosítású alapanyagokkal, melyeket tömegpusztító fegyverek gyártására lehet felhasználni. Pénzügyileg, anyagilag és erkölcsileg támogatták legsúlyosabb túlkapásait. Támogatták az Irán elleni 8 éves háborút, a kurdok elleni gáztámadást (Halajaba, 1988), azokat a bűntetteket tehát, melyeket 14 évvel később majd újra felmelegítenek, és további indokként használnak Irak megszállására. Az első Öböl Háborút követően a "Szövetségesek" felkelést szítottak a baszrai Shíiták körében, majd másfelé néztek, mikor Szaddam leverte a felkelést, és ezreket mészárolt le bosszúból.

  A lényeg az, hogy amennyiben Szaddam Husszein eléggé "ördögi" lehetett ahhoz, hogy a történelem legalaposabban kidolgozott előre bejelentett gyilkossági kísérletét indítsák meg ellene (lásd a "Shock and Awe" hadművelet indulását), akkor az is bizonyos, hogy azokat, akik azelőtt támogatták, legalábbis bíróság elé kellene állítani mint háborús bűnösöket. Miért nem szerepelnek amerikai és angol állami tisztviselők a legveszedelmesebb bűnözők portréit viselő gusztustalan kártyapakliban?

  Mert, ha a Birodalomról van szó, a tények nem számítanak.

  Persze, de ez mind a múlt, mondják nekünk. Szaddam Husszein szörnyeteg, akit meg kell állítani, most. És csak az USA képes megállítani. Hatékony technika: használjuk a jelen sürgető erkölcsi elvárásait, hogy elfedjük a múlt ördögi bűneit és a jövőre vonatkozó számító terveket. Indonézia, Panama, Nicaragua, Irak, Afganisztán - a lista folytatható. A jövő számára kínálkozó brutális rezsimek az alábbiak: Egyiptom, Szaud-Arábia, Törökország, Pakisztán és a közép-ázsiai köztársaságok.

  John Ashcroft tábornok a közelmúltban kijelentette: az USA jogait "nem valamely kormánytól vagy dokumentumból eredezteti, hanem... magától az Istentől kapta". (Minek is törődnénk az ENSZ-szel, ha az Isten is kéznél van?)

  Ez tehát a helyzet. Itt vagyunk mi, a világ népei, szemközt egy olyan Birodalommal, mely küldetését a mennyekből kapta (további biztosítékként pedig ott van neki még a világtörténelem leghatalmasabb tömegpusztító fegyver-arzenálja). Szemközt egy olyan Birodalommal, mely fenntartja magának a jogot, hogy kedve szerint indítson háborúkat, hogy a népirtás ősöreg, kipróbált módszerével mentsen meg népeket káros ideológiáktól, vallási fundamentalizmusoktól, diktátoroktól, szexizmustól és szegénységtől. A Birodalom dolgozik, a Demokrácia pedig az új csatakiáltást adja hozzá, a maga gyáva módján. Demokrácia, bombákkal házhozszállítva. A halál elenyésző ár, hogy kipróbálhassuk az új árut: Birodalmi Demokrácia Instant Keverék (forraljuk fel a vizet, adjuk hozzá az olajat, dobjuk le, és robban).

  Persze a feketék, barnák, sárgák, vörösek, kékek, lilák nem számítanak igazi embereknek. Persze a halálunk sem számít olyan igazi halálnak. A történeteink nem igazán számítanak történelemnek. Sosem is számítottak annak.

  Ha már a történelemnél tartunk: az elmúlt hónapokban, miközben a világ csak nézett, Irak USA általi megszállását élőben közvetítették a tévécsatornák. Csakúgy, mint Oszama bin Laden, csakúgy, mint a tálib rezsim, Szaddam Husszein állama egyszerűen eltűnt. Ezt követte az, amit az elemzők "hatalmi vákumnak" neveznek. A városokból, melyek ostrom alatt álltak, napokig élelem, víz és elektromos áram nélkül, a szünet nélkül bombázott városok, az ENSZ bojkott tíz éve alatti rezsimben kiéheztetett és nyomorba döntött emberek hirtelen elvesztették a városvezetés látszatát is. Egy hétezer éves civillizáció süllyedt a teljes anarchiába. Élőben.

  Vandálok törték fel a boltokat, hivatalokat, szállodákat és kórházakat. Az amerikai és brit katonák álltak és néztek. Azt mondták, nincs parancsuk. Valóban, csak arra volt parancsuk, hogy öljenek, arra nem, hogy megvédjék az embereket. Világos volt, hogy miért vannak ott. Az irakiak biztonsága nem az ő dolguk. Annak a kevésnek a biztonsága, ami az iraki infrastruktúrából megmaradt, nem az ő dolguk. Az iraki olajmezők biztonsága viszont nagyon is az. Hát persze. Az olajmezőket már szinte azelőtt "biztosították", mielőtt az invázió megindult volna.

  A CNN és ABC egyre-másra játszotta be és ismételte a pusztítás képeit. A kommentátorok, katonai és kormányszóvivők úgy festették le az eseményeket, mintha a "felszabadított nép" élné ki a zsarnoki rendszerrel szemben felgyülemlett dühét. Donald Rumsfeld védelmi miniszter a következőket mondta: "Nem elegáns. A szabadság nem elegáns, a szabad emberek pedig dönthetnek úgy, hogy bűnt kövessenek el, hogy hibázzanak, hogy rosszat cselekedjenek." Tudták Önök, hogy Donald Rumsfeldben egy anarchista rejtőzik? Az jár a fejemben, vajon így látta a dolgokat a Rodney King összeverését követően kirobbant Los Angeles-i felkelés idején is? Megosztaná vajon a Szabadság Szedett-Vedettségéről szóló nézeteit azzal a kétmillió emberrel, akik jelenleg az USA börtöneinek lakói? (A föld "legszabadabb" országában vannak a legtöbben börtönben a világon.) Megvitatná a dolgot fiatal afro-amerikaiakkal, akiknek 28 %-a fogja felnőtt éveinek egy részét börtönben tölteni? Meg tudná magyarázni, miért szolgál egy olyan elnököt, aki 153 kivégzés fölött védnökösködött, míg Texas kormányzója volt?

  Mielőtt az Iraki Háború megindult volna, az Újjáépítési és Humanitárius Segítség Hivatala (ORHA) elküldött egy listát a Pentagonnak, mely a 16 legfontosabb helyet tartalmazta, melyeket mindenképpen meg kell védeni. A Nemzeti Múzeum volt a második a sorban. A múzeumot, az ősi kultúra tárházát nemcsak kirabolták, de meg is szentségtelenítették. Mai ismereteink szerint  Irak az egykori Mezopotámia területén fekszik. A Tigris és az Eufrátesz partjainál kialakult civillizáció hozta létre a világ első írását, az első naptárat, az első könyvtárat, az első várost, és bizony, az első demokráciát. A babiloni Hammurabbi fektetett le először olyan törvényeket, melyek a polgárok társadalmi életét szabályozták. Olyan törvénykönyvet íratott, melyben az elhagyott nők, a prostituáltak, a rabszolgák, sőt, még az állatok is rendelkeztek jogokkal. A Hammurabbi törvénykódexet nemcsak mint a törvényesség születését, de a társadalmi igazság elvének megértésére tett elő kísérletet is tiszteljük. Az USA kormánya nem is választhatott volna megfelelőbb helyet, hogy eljátssza törvénytelen háborúját, hogy kimutassa az igazságossággal szembeni groteszk megvetését.

  A fosztogatások idején, az egyik Pentagon sajtótájékoztatón Donald Rumsfeld, A Sötétség Hercege, még az őt oly hűségesen szolgáló média-bűntársainak is nekiment, mondván: "A tévében ugyanazokat a képeket mutatják újra meg újra, hússzor is látjuk azt az embert, aki egy vázával sétál ki egy épületből, hogy az ember már azt gondolja, 'Jézusom, ennyi váza volt ott?! Hogy lehet, hogy ennyi váza van egyetlen országban?'"

  Nevetés burjánzott végig a termen. Mi lett volna, ha a harlemi szegények rabolják ki a Metropolitan Múzeumot? Azt is ugyanilyen jókedv övezte volna?

  Az ORHA 16-os listáján az utolsó név az Iraki Olajügyi Minisztérium neve volt. Ennek az egynek biztosítottak védelmet. Azt hitte talán a megszálló sereg, hogy a muzulmán országokban a listákat fejjel lefelé olvassák?

  A televízió azt közli velünk, hogy Irakot felszabadították, meg hogy Afganisztán a legjobb úton van afelé, hogy a nők menyországa legyen, hála Bushnak és Blairnek, a huszonegyedik század eme vezető feministáinak. Valójában egyszerűen tönkretették Irak infrastruktúráját. A népre éhínség vár. Az élelmiszkészleteket kifosztották. A városok pedig teljes adminisztrációs zűrzavarba süllyedtek. Irak a Shiíták és a Szunniták közötti polgárháború felé sodródik. Eközben Afganisztán visszasüllyedt a tálibok előtti anarchiába, területét ellenséges hadurak szabdalják.

  Magát mindettől nem zavartatva, Kicsi Bush május 2-án indította el 2004-es kampányát, remélvén, hogy majd újra elnökké választják. A történelem valószínűleg legrövidebb repülésének végeztével egy katonai jet landolt az Abraham Lincoln anyahajó fedélzetén, mely olyan közel horgonyzott a parthoz, hogy a sajtó nyomására kormánytisztviselők elismerték, azért lett odaállítva, hogy a legjobb tévés látószöget biztosítsák a beszédhez. Bush elnök, aki amúgy sosem volt katona, vicces ruhában mászott elő a kabinból - USA katonai bomberdzseki, bakancs, repülős szemüveg, sisak. Integetvén éljenző híveinek, bejelentette az Irak
feletti győzelmet. Óvatosan persze csak azt mondta, "ez csak egyetlen győzelem a terror elleni háboróban... (mely) folyik tovább".

  Fontos volt elkerülni a győzelem határozott kinyilvánítását, mert a Genfi Egyezmény szerint a győztes hadseregnek viselnie kell a megszálló hadsereg jogi kötelezettségeit, a Bush adminisztrációnak pedig semmi kedve ilyen terhekhez. Meg aztán, ahogy a 2004-es választások közelednek, szükség lehet még egy győzelemre a "terror elleni háborúban", amellyel majd tetszeni lehet a választóknak. Szíriát már hízlalják is a disznóöléshez.

  Az öreg náci, Herman Goering mondta volt: "Mindig el lehet érni, hogy az emberek engedelmeskedjenek a vezetőiknek... Csak azt kell mondjuk nekik, hogy támadják őket, a pacifistákat meg ki kell kiáltani hazafiatlannak, olyanoknak, akik a hazát veszélybe sodorják. Ez működik mindenütt."

   Igaza van. Pofon egyszerű. Erre épül a Bush-rezsim. Rohamléptekben számolódik fel a különbség választási kampány és a háború, a demokrácia és az oligarchia között.

   Az ilyen kampány-háborúk egyetlen követelménye, hogy amerikai életek ne vesszenek, mert az megingatja a választók bizalmát. De most valahogy elsimították a háborúban elesett amerikai katonák kérdését is, többé-kevésbé.

   Az Operation Shock and Awe megindulását megelőző egyik sajtótájékoztatón Tommy Franks tábornok bejelentette, "Nem volt még ilyen hadjárat a történelemben." Talán igaza van.

   Nem vagyok hadtörténész, de mikor harcoltak meg utoljára egy ilyen háborút?

   Miután az ENSZ "jó hivatalait" (gazdasági szankciók, fegyverzetellenőrök) arra használták, hogy biztosan térdre kényszerítsék Irakot, kiéheztessék a népet, megöljenek félmillió gyereket, súlyosan károsítsák az infrastruktúrát, miután megbizonyosodtak arról, hogy a fegyverzet nagy részét megsemmisítették, a "Koalíció" a világtörténelem vélhetően leggyávább és legsunyibb aktusaként beküldte megszálló seregét!

   Iraki Szabadság Hadművelet? Nana! Inkább: Fussunk Versenyt, Csak Elébb Hadd Töröm El A Lábad Hadművelet.

  Alighogy megkezdődött a háború, Franciaország, Németország és Oroszország kormányai, amelyek elutasították a háborút legitimáló ENSZ Biztonsági Tanácsi határozat megszületését, egymás lábát taposták abbéli igyekezetükben, hogy kinyilvánítsák, mennyire kívánják, hogy az Egyesült Államok győzzön. Jacques Chirac felkínálta a francia légteret az angol-amerikai légierőnek. A németországi USA katonai bázisok nyitva álltak az ügy számára. Joschka Fischer német külügyminiszter nyilvános beszédben reménykedett a Szaddam-rezsim "gyors összeomlásában". Ugyanezt tette Vlagyimir Putyin. Ezek azok a kormányok, amelyek összedolgoztak Irak erőszakos lefegyverzésén, mielőtt még rohantak volna azok vállát veregetni, akik végül megtámadták. Túl a reményen, hogy osztozhatnak a koncon, bíztak abban is, hogy a Birodalom majd tiszteletben tartja a még a háborút megelőzően aláírt iraki olaj-szerződéseiket. Csak a nagyon naivak várhattak mást a jó öreg imperialistáktól.

   Túl a háborús készülődés idején az ENSZ-ben elhangzó nekibuzdulásokon és fennhéjázó moralizálásokon, a válság pillanatában a Nyugati kormányok egyetértése - a népességük nagy része véleményének ellenére - mindent elsöprőnek bizonyult.

   Mikor a török kormány időlegesen meghajolt az ország lakossága 90%-ának akarata előtt, és lemondott az amerikai kormány ajánlatáról - a török föld katonai célokra történő átengedésének fejében beígért több milliárd kemény dollárról -, azzal vádolták meg, hogy híján van a "demokratikus elveknek". A Nemzetközi Gallup Intézet felmérései szerint egyetlen európai országban sem volt az "Amerika és szövetségesei által egyoldalúan megindítandó" háború támogatottsága 11%-nál  magasabb. Anglia, Olaszország, Spanyolország, Magyarország és a többi kelet-európai állam kormánya azonban dicséretben részesült, hogy figyelmen kívül hagyták az országaik lakossága többségének akaratát, és támogatták a törvénytelen inváziót. Ez, vélhetően, teljes összhangban volt a demokratikus elvekkel. Hogy is hívják ezt? Új Demokrácia? (lásd: Új Brit Munkáspárt?)

   A kormányok megvesztegethetőségének éles ellentéteként, hetekkel az inváziót megelőzően, február 15-én, a közös erkölcsiség minden eddiginél ékesebb bizonyítékaként, öt kontinensen több mint 10 millióan vonultak az utcára a háború ellen. Önök közül is sokan köztük voltak, ebben biztos vagyok. Mindannyiunkat figyelmen kívül hagytak, a legteljesebb megvetés közepette. Bush elnök az alábbiakat közölte a háborúellenes tüntetésekre reagálva: "Olyan ez, mint... szóval én egy célcsoportra alapozva fogom meghatározni a politika irányát. A vezető szerepe az, hogy egy a biztonságra épülő politikát határozzon meg, jelen esetben az emberek biztonságára épülőt". A Demokrácia, a modern világ szent tehene válságban van. Mély válságban. Minden túlkapást a demokrácia nevében követnek el. Kicsivel több csak már, mint egy üres szó, egy csinos váz, hiján minden tartalomnak és jelentésnek. Azt jelenti, amit csak akarunk. A Demokrácia a Szabad Világ kurvája, hajlandó felöltözni, levetkőzni, hajlandó minden ízlést kielégíteni, tetszőlegesen használható és kihasználható.

   Egészen a közelmúltig, mondjuk 1980-ig, úgy tűnt, hogy a demokrácia valóban képes lesz a tényleges társadalmi igazságosság megvalósítására.

   De a modern demokráciák már elég ideje léteznek ahhoz, hogy a neoliberális kapitalisták kitanulják, hogyan lehet a dolgot kiforgatni önmagából. Mesterei annak, hogy hogyan lehet beszivárogni a demokratikus intézményekbe - a "független" törvényhozásba, a "szabad" sajtóba, a parlamentbe -, és hogyan lehet a céljaikhoz hajlítani azokat. A társasági globalizáció projektje feltörte a kódot. Szabad választások, szabad sajtó, független bíróságok - mindez mit sem jelent azóta, hogy a szabad piac áruvá tette őket, amit az vehet meg, aki a legtöbbet kínálja.

   Hogy teljesen átlássuk, miféle ostrom alatt áll a Demokrácia, elég belepillantani, mi folyik néhány kortársi demokráciában. A Világ Legnagyobbjában: Indiában, (amiről nemrég sokat írtam, ezért ma nem térek ki rá). A Világ Legérdekesebbjében: Dél-Afrikában. A Világ Legerősebbjében: az USA-ban. És - ami talán a legtanulságosabb -, nézzük meg, miféle tervek születnek a Világ Legifjabbjában: Irakban.

   Dél-Afrikában a fekete többség 300 éven át tartó brutális elnyomását követően a gyarmatosító, apartheidre épülő kisebbségi fehér uralom 1994-ben átadta helyét egy nem faji jellegű, többpárti demokráciának. Fenomenális győzelem volt ez. A hatalomban eltöltött két év után az Afrikai Nemzeti Kongresszus figyelmeztetés nélkül térdre borult Piac Isten előtt. A masszív szerkezet-átalakítási, privatizációs és liberalizációs program csak tovább növelte a gazdagok és szegények közötti rémes egyenlőtlenségeket. Több mint egymillióan veszítették el a munkájukat. Az alapvető szolgáltatások, az áramszolgáltatás, az ivóvíz és a lakhatás társasági privatizációjának következtében 10 millió dél-afrikait, csaknem a lakosság egynegyedét vágták el az ivóvíztől és az elektromos áramtól. Kétmillió embert lakoltattak ki.

   Eközben a századokon át a brutális kizsákmányolás privilégiumait élvező fehér kisebbség ma nagyobb biztonságban van, mint valaha. Továbbra is a kezükben van a föld, a farmok, a gyárak, és az ország bőséges ásványkincsei. Számukra az apartheidből a neoliberalizmusba történő átmenet nem sok vizet zavarhatott. Ez ma olyan apartheid, ami még a lelkiismeretet is békén hagyja. És a Demokrácia nevében folyik.

   A Demokrácia lett a Birodalom eufémizmusa a neoliberális kapitalizmusra.

   A demokrácia gépezetének kiküszöbölésére irányuló felforgató tevékenység hatékonyan működik a fejlett világ országaiban is. Politikusok, média-bárók, bírók, erős vállalati lobbyk és kormányzati tisztviselők alkotják azokat a szofisztikált, titkos együttállásokat, melyek tökéletesen aláássák az érzékeny egyensúlyt alkotmány, bíróságok, parlament, irányítószervek és - talán a legfontosabb, a független tömegtájékoztatás között, amely pedig a parlamentáris demokrácia szerkezeti alapját adná. Az említett összefonódás pedig egyre kevésbé finom, egyre inkább nyilvánvaló.

   Az olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi például többségi tulajdonosa a legnagyobb olasz napilapoknak, magazinoknak, tévécsatornáknak és könyvkiadóknak. A Financial Times beszámolója szerint Olaszország összes tévénézője mintegy 90 %-át tartja ellenőrzése alatt. A közelmúltban, az egyik ellene folyó megvesztegetési per során, miközben éppen ütötte a vasat, hogy ő az egyetlen ember, aki meg tudja menteni Olaszországot a baloldaltól, így háborgott: "Meddig kell még vállalnom ezeket az áldozatokat?" Rossz jelek ezek a fennmaradó 10 %-nyi olasz tévénéző számára. Mi a Szabad Szó ára? Kinek a Szabad Szava?

   Az Egyesült Államokban a berendezkedés összetettebb. A Clear Channel Worldwide Inc. a legnagyobb rádióállomás-tulajdonos az országban. Több mint 1.200 csatornát üzemeltet, melyek együtt a piac 9 %-át adják. A vállalat első embere dollár százezrekkel támogatta Bush választási kampányát. Mikor amerikaiak százezrei vonultak az utcákra, hogy az Iraki háború ellen tüntessenek, a Clear Channel országszerte háborúpárti hazafias felvonulásokat szervezett ("Rallies for America"). Az eseményeket a saját rádiócsatornáin reklámozta, majd kiküldte a saját riportereit, hogy azokról mint szenzációkról tudósítsanak. Az előregyártott konszenzus korában szabad az út az előregyártott hírek előtt. Közel az idő, hogy a média hírstúdiói odahagyjanak minden látszatot, és színházi rendezőket szerződtessenek újságírók helyett.

   Ahogy az amerikai szórakoztatóipar egyre háború-szerűbb lesz, Amerika háborúi pedig egyre szórakoztatóipar-szerűbbek, érdekes átfedéseknek lehetünk tanúi. A dizájner, aki azt a 250.000 dolláros díszletet tervezte Qatarban, amelyből Tommy Franks tábornok vezényelte le a Shock and Awe hadművelet tudósításait, tervezett díszleteket a Disney, az MGM és a "Jó reggelt, Amerika" számára is.

   Durva irónia, hogy éppen az Egyesült Államok, ahol a Szólásszabadság oly lánglelkű védelmezői élnek, és amely mindig is a leghatékonyabb törvényi szabályozással rendelkezett (egészen a közelmúltig) annak védelmére, nyirbálta meg ilyen súlyosan a teret, ahol ez a szabadság meg is nyilvánulhatna. Furcsa, kitekert módon éppen az a hevület és düh, mely Amerikában a Szólásszabadság jogi és konceptuális védelmét kíséri, leplezi ezen szabadság gyakorlási lehetőségeinek gyors erodálását.

   Az amerikai hír -és szórakoztatóipar nagyrészét néhány nagyvállalat ellenőrzi - az AOL-Time Warner, a Disney, a Viacom, a News Corporation. Ezek közül mindegyik tulajdonában illetve irányítása alatt vannak tévéállomások, filmstúdiók, lemeztársaságok és könyvkiadók. Gyakorlatilag nincs kivezető út.

   Az amerikai média-birodalmat egy aprócska klikk irányítja. Michael Powell, Colin Powell belügyminiszter fia, a Szövetségi Kommunikációs Bizottság vezetője ráadásul további deregularizációt sürget a kommunikációs iparágon belül, ami persze csak még nagyobb konszolidációhoz vezet majd.

   Ez tehát a helyzet - a Világ Leghatalmasabb Demokráciáját egy olyan ember vezeti, akit nem törvényes úton választottak meg. Amerika Legfelsőbb Bírósága ajándékozta meg a munkával. Nézzük hát az árat, amit az amerikaiak fizettek ezért a csalással szerzett elnökségért.

   Kisebbik George Bush elnöksége első három éve alatt az amerikai gazdaság több mint kétmillió munkahelyet veszített el. A csillagászati katonai kiadások, a társasági háborúskodás és a gazdagoknak biztosított adókedvezmények pénzügyi válságba sodorták az amerikai oktatási rendszert. Az Állami Törvénykezési Nemzeti Tanács felmérése szerint az USA államai 2002-ben összesen 49 milliárd dollárral kurtították meg a közszolgáltatási költségvetést, az egészségügyi -és szociális, valamint az oktatási kiadásokat. Ez év végéig további 25,7 milliárd dollár megvonását tervezik. Ez összesen 75 milliárd dollár. Bushnak a Kongresszushoz eredetileg benyújtott költségvetési igénye az Irak elleni háború finanszírozásához 80 milliárd dollárra rúgott.

   Ki fizeti meg a háborút? Amerika szegényei. A diákok, a munkanélküliek, az egyedülálló anyák, a kórházi betegek, az otthonaikban ápoltak, a tanárok és az egészségügyi dolgozók.

   És valójában ki harcolja a háborút?

   Megint csak Amerika szegényei. Az Iraki sivatag napsütésében sülő katonák nem a gazdagok gyermekei. Az egész amerikai Képviselőházban és Szenátusban mindössze egyetlen olyan képviselő van, akinek a gyermeke Irakban harcol. Az Amerika "önkéntes" hadseregébe belépő szegény fehér, fekete, latino és ázsiai fiataloknak, akik megélhetést és oktatási lehetőségeket keresnek, a szegénység küldi a behívót. Szövetségi statisztikák bizonyítják, hogy afrikai amerikaiak alkotják az USA teljes fegyveres erőinek 21 %-át, az Amerikai Hadseregnek pedig 29 %-át. Az afrikai amerikaiak népességi aránya mindössze 12 %. Nem ironikus az afrikai amerikaiak aránytalanul magas reprezentációja a hadseregben és a börtönökben? Valószínűleg a jó oldaláról kellene felfognunk a dolgot, és úgy tekintenünk, mint hatékony pozitív diszkriminációt. Csaknem 4 millió amerikait (a népesség 2 %-át) fosztottak meg a választójoguktól, főbenjáró bűnök elkövetése miatt. Ezek közül 1,4 millióan afrikai amerikaiak, ami annyit tesz, hogy a teljes fekete szavazóképes korú lakosság 13 %-a van a jogfosztottság állapotában.

   Az afrikai amerikaiakat a halál is pozitívan diszkriminálja. Amartya Sen gazdaságtörténész tanulmánya azt mutatja, hogy az afrikai amerikaiak csoportjának várható életkora alacsonyabb, mint a Kínában, az indiai Kerala államban (ahonnan én is származom), a Sri Lankában vagy a Costa Ricában születetteké. Bangladesi férfiak nagyobb eséllyel érik meg a negyvenedik születésnapjukat, mint az afrikai amerikai férfiak, innen a szomszédos Harlemből.

   Idén, azon a napon, mely amúgy ifj. Martin Luther King 74. születésnapja lett volna, Bush elnök nyilvánosan kritika alá vette a Michigani Egyetem fekete és latino hallgatókat előnyben részesítő pozitív diszkriminációs programját. "Megosztónak", "tisztességtelennek" és "alkotmányellenesnek" nevezte. A sikeres erőfeszítések, hogy a fekete szavazókat távol tartsák az urnáktól Florida Államban, hogy így George Bush megválasztasson elnöknek, természetesen sem tisztességtelenek, sem alkotmányellenesek nem voltak. Felteszem, az olyan pozitív diszkrimináció, melynek célcsoportját Fehér Srácok a Yaleről adják, sosem lehet az.

   Most már tudjuk, kik fizetik meg a háború árát. Tudjuk, kik harcolják meg. De vajon ki keres rajta? Ki viszi haza az összesen százmilliárd dollárosra becsült újjáépítési szerződéseket? Esetleg Amerika szegényei, munkanélkülijei vagy betegei? Esetleg az amerikai egyedülálló anyák? Vagy Amerika fekete és latino kisebbségei?

   Az Iraki Szabadság Hadművelet célja, nyugtat meg minket George Bush, hogy visszaadja az iraki olajat az iraki népnek. Azaz visszaadja az iraki olajat az iraki népnek, multinacionális társaságokon keresztül, úgymint a Bechtel, a Chevron, a Halliburton.

   Újra csak egy szűk, szoros kör, melyben egybefonódik a vállalati-, a katonai-, és a kormányvezetés. Arcátlan promiszkuitás, egymás kölcsönös beporzása.

   Gondolkodjunk el az alábbiakon: A Védelem-politikai Bizottság egy a kormány által kinevezett csoport, amely a Pentagon tanácsadója szerepét tölti be. Tagjait a védelmi miniszter helyettese nevezi ki, a kinevezéseket pedig maga Donald Rumsfeld hagyja jóvá. Az ülések zárt ajtók mögött zajlanak. A nyilvánosság semmi módon nem ellenőrizheti, ami odabent folyik.

   A Washington-i Center for Public Integrity kiderítette, hogy a Védelem-politikai Bizottság 30 tagja közül kilencen kapcsolatban állnak olyan vállalatokkal, melyek mintegy 76 milliárd dollár értékben kaptak katonai megrendeléseket 2001 és 2002 között. Egyikük, Jack Sheehan, nyugalmazott haditengerészeti tábornok a Bechtel, a nemzetközi ipari fejlesztési óriáscég elnökhelyettese. Riley Bechtel, a vállalat első embere tagja az Elnöki Export Bizottságnak. Az egykori belügyminiszter, George Shultz, aki tagja a Bechtel csoport igazgatótanácsának is, az Iraki Felszabadítási Bizottság tanácsadó-testületének vezetője. Mikor a New York Times riportere arról kérdezte, nem aggódik-e az érdekek feltűnő összeegyeztethetetlensége miatt, így válaszolt: "Nem tudom, hogy a Bechtelnek lesz-e mindebből számottevő haszna. De ha el kell végezni valakinek a munkát, a Bechtel éppen az a vállalat, aki el tudja végezni."

   A Bechtel jutalma egy 680 millió dolláros iraki újjáépítési szerződés lett. A Center for Responsive Politics ('Központ a Számonkérhető Politikáért') információja szerint a Bechtel több százezer dollárral járult hozzá a republikánusok választási erőfeszítéseihez.

   Az elhallgatásnak, információ-visszatartásnak Amerika terrorista-ellenes törvényei adják a jogi hátteret. A USA Patriot Act-ot (Hazafias Törvény), melyet a Képviselőtestület 2001 októberében fogadott el, világszerte számos ország hasonló rendelkezései követték. A törvényjavaslatot a Képviselőház 337 szavazattal 79 ellenében léptette életbe. A New York Times írta: "Sok törvényhozó szerint a törvényjavaslat valódi vitájára, de még elolvasására sem igen volt lehetőség."

   A Hazafias Törvény a szisztematikus, automatizált felügyelet korát jelzi előre. Felhatalmazza a kormányt, hogy olyan módon hallgasson le telefonokat, ellenőrizzen kompjútereket, kémkedjen emberek után, ahogy az néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. Az FBI-nak jogot biztosít arra, hogy ellenőrizze a könyvesboltok és közkönyvtárak forgalmát, az emberek vásárlásait, amennyiben terrorista-gyanú merül fel ellenük. Elmossa a határt beszéd és bűnelkövetés között, megteremti a feltételeket, hogy a polgári engedetlenséget törvénysértésként kezelhessék.

   Többszázra rúg azon személyek száma, akiket meg nem határozott feltételek mellett mint "törvényen kívüli felforgatókat" tartanak fogva. (Indiában ez a szám több ezer. Izraelben 5.000 palesztint börtönöztek be így.) Ezek nem állampolgárok, természetesen. Semmiféle jogokkal nem rendelkeznek. Egyszerűen "eltüntethetők", mint a chileiek, Washington régi szövetségese, Pinochet tábornok regnálása idején. Több mint ezer, többségükben muzulmán vagy közel-keleti származású személyt tartanak fogva, akik közül sok nem rendelkezhet jogi képviselővel.

   Túl a háború közvetlen költségeinek megtérítésén, az amerikaiak a saját szabadságukkal is fizetnek ezekért a "felszabadító" háborúkért. Az átlagamerikai számára a másutt megvalósuló "Új Demokrácia" ára az otthoni, valódi demokrácia halála.

   Eközben Irakot szépen készítik fel a "felszabadulásra". (Vagy esetleg mindvégig "liberalizációt" akartak mondani?) A Wall Street Journal arról számol be, hogy "a Bush vezetés tisztító terveket tett az asztalra, hogy az iraki gazdaságot az USA képére formálják."

   Éppen most fogalmazzák újra Irak alkotmányát. Újraírják a kereskedelmi törvényeket, az adótörvényeket és a szellemi tulajdonra vonatkozó törvényeket, hogy Irak gazdaságát amerikai stílusú kapitalista gazdasággá alakítsák.

   Az USA Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége amerikai vállalatokat hívott meg, hogy olyan szerződésekre licitáljanak, melyek az útépítéstől a vízvezetékeken, könyvterjesztésen keresztül a mobiltelefon hálózatokig terjedő skálán belül helyezkednek el.

   Kevéssel azt követően, hogy II. Bush bejelentette, azt akarja, hogy az amerikai farmerek táplálják a világot, Dan Amstutz, a világ legnagyobb gabonaexportőre, a Cargill egykori vezető menedzsere került az iraki mezőgazdaság rekonstrukciós munkálatainak élére. Kevin Watkins, az Oxfam egyik igazgatója ezt így kommentálta: "Dan Amstutz-t bízni meg Irak mezőgazdasági rekonstrukciójával annyi, mint Szaddam Husszeint ültetni az emberi jogi bizottság élére."

   Az a két ember, akiket arra szemeltek ki, hogy az iraki olajkérdést menedzseljék, azelőtt a Shellnek, a BP-nek és a Fluornak dolgoztak. A Fluor ellen fekete dél-afrikai munkások nyújtottak be keresetet, akik azzal vádolják a vállalatot, hogy az apartheid idején kizsákmányolta és emberhez nem méltó körülmények között dolgoztatta őket. A Shellről persze jól tudjuk, hogyan tette lakhatatlanná az ogoni törzs földjeit Nigériában.

   Tom Brokaw (Amerika egyik legismertebb tévés apafigurája) kicsit óvatlannak is bizonyult nagy nekibuzdulásában: "Az egyik dolog, amit biztosan nem akarunk", mondta, "az Irak infrastruktúrájának elpusztítása, hiszen az ország néhány napon belül a miénk lesz".

   Most, hogy a tulajdonviszony kérdései a helyükre kerültek, Irak készen áll az Új Demokráciára.

   Tehát, ahogy Lenin szokta volt kérdezni: "Mi a teendő?"

   Nos...

   Akár el is fogadhatjuk a tényt, hogy nincs a világon olyan hagyományos haderő, amely képes lenne sikeresen szembeszállni az amerikai hadi gépezettel. A terrorista támadások csak további alkalmat szolgáltatnak az amerikai kormány számára, hogy tovább fokozhassa a nyomást, amit az a maga részéről alig vár. Egy ilyen esetleges támadást követően, lefogadom, napokon belül átmegy majd a Patriot II is. Haszontalan azzal érvelni az USA-agresszió ellen, hogy az fokozza a terrorista csapások lehetőségét. Olyan lenne ez, mint a pontyot azzal fenyegetni, hogy vízbe dobjuk. Bárki tanúsíthatja ezt, aki olvasta a "Projekt Amerika új évszázadáért" ('Project for the New American Century') dokumentumait. A tény, hogy a kormány agyonhallgatta azt a szeptember 11-ről szóló Kongresszusi bizottsági beszámolót, mely szerint léteztek olyan titkosszolgálati információk, melyek a támadások lehetőségére figyelmeztettek, és amelyeket figyelmen kívül hagytak, további bizonyítékkal szolgál arra nézvést, hogy pózaikat illetően a terroristák és a Bush rezsim jó csapatot alkothatnának együtt. Mindketten a népet teszik felelőssé a kormányok tetteiért. Mindketten hisznek a kollektív bűnösségben és a kollektív büntetésben. A tetteikkel egymás malmára hajtják a vizet.

   Az USA kormánya eddig is napnál világosabb tanújelét adta, hogy milyen mértékben képes és hajlamos a paranoid agresszióra. A humán pszichológiában a paranoid agresszió általában idegi alapú bizonytalanságot jelez. Gondolhatjuk tehát, hogy nincs ez másképp a nemzetek pszichológiájában sem. A Birodalom azért paranoid, mert esendő, mert megvan a maga gyenge pontja.

   Az amerikai "anyaföldet" meg lehet esetleg védeni határőrizettel, nukleáris fegyverzettel, de a gazdaság messze kinyúlik a bolygó teljes széltében-hosszában. Előretolt gazdasági helyőrségei szem előtt vannak, és sebezhetőek. Már az Interneten is terjednek olyan amerikai és brit termékek és vállalatok gondosan elkészített listái, melyek megérettek a bojkottra. Túl a szokásos célpontokon - mint a Coca Cola co., a Pepsi és a McDonalds - olyan kormányügynökségek, mint az USAID, a brit DFID, brit és amerikai bankok, az Arthur Andersen, a Merril Lynch és az American Express is könnyen támadások kereszttüzébe kerülhetnek. Ezeket a listákat aktivisták világszerte egyre finomítják, egyre bővítik. A listák gyakorlati iránymutatók lehetnek a világban egyre növekvő, ám még formátlan düh számára. A Corporate Globalizáció "elkerülhetetlen" projektje hirtelen mintha egy kicsikét elkerülhetőként kezdene feltűnni.

   Naivak volnánk, ha azt gondolnánk, közvetlenül szembeszállhatunk a Birodalommal. A mi stratégiánk a Birodalom működési egységeinek elszigetelése, és egyenkénti ellehetetlenítése kell legyen. Egyetlen célpont sem lehet túl kicsi, egyetlen győzelem sem túl jelentéktelen. Fordítsuk a visszájára a gazdasági szankciók gondolatát, melyeket a Birodalom és Szövetségesei foganatosítanak szegény országokkal szemben. Rójuk ki a Népek Szankcióit minden egyes nagyvállalatra, amelyet a háborút követően iraki szerződésekkel jutalmaztak, csakúgy, ahogyan annak idején ennek az országnak az aktivistái, és a többiek világszerte támadták az apartheid intézményeit. Mindegyiküket meg kell nevezni, közszemlére állítani és bojkottálni. Kiszorítani az üzleti életből. Ez lehetne a válaszunk a Shock and Awe Hadműveletre. Erős kezdés lenne.

   A másik sürgető kihívás, hogy a társasági ellenőrzés alatt álló médiát mutassuk fel akként, ami valójában: igazgatótanácsi közlönyként. Meg kell teremtenünk az alternatív információszolgáltatás rendszerét. Támogatnunk kell olyan független kezdeményezéseket, mint a Democracy Now!, az Alternative Radio és a South End Press.

  A demokrácia visszaköveteléséért folyó küzdelem nehéznek ígérkezik. Egyetlen kormány sem garantálja a szabadságjogainkat. Éppen ők fosztottak meg tőlük. És, ha már egyszer feladtuk őket, akkor a visszaszerzésükre irányuló harcot forradalomnak hívják. Olyan harc ez, melynek kontinenseken és országokon át kell terjednie. Nem szabad figyelembe vennie a nemzeti határokat, de, ha meg akarjuk nyerni, éppen itt kell elindulnia, Amerikában. Az egyetlen intézmény, amely hatalmasabb az amerikai kormánynál, az maga az amerikai civil társadalom. Mi, a többiek, alattvalók vagyunk, vagy rabszolga-nemzetek fiai. Hatalmunk nekünk is van, de a közelség hatalma az Önöké. Önöknek bejárásuk lehet a Birodalmi Palotába, és az Uralkodó Szobáiba. Az Önök nevében hódít a Birodalom, és az Önök joga, hogy elutasítsák ezt. Megtagadhatják a harcot. Megtagadhatják, hogy azokat a rakétákat elszállítsák a raktártól a kikötőig. Megtagadhatják annak a zászlónak a lengetését. Elutasíthatják a győzelmi parádét.

   Önök az ellenállás hatalmas hagyományaival rendelkeznek. Elég elolvasniuk Howard Zinn könyvét, 'Az Egyesült Államok népének történeté'-t, hogy ne feledkezzenek meg erről.

   Önök közül többszázezren túlélték a szakadatlanul áradó propagandát, és aktívan harcolnak a saját kormányuk ellen. Az Egyesült Államokban jelenleg uralkodó ultra-hazafias közhangulatot tekintve ez legalább annyit nyom a latban, mint minden hazájáért harcoló iraki, afgán vagy palesztin küzdelme.

   Ha csatlakoznak a harchoz - nem százan, nem ezren, de milliónyian -, a világ többi részén kitörő örömmel fogadják majd Önöket. És látni fogják, milyen gyönyörű gyengédnek lenni ahelyett, hogy brutálisak lennénk, biztonságban lenni ahelyett, hogy rettegnénk. Barátok között lenni, ahelyett, hogy el lennénk szigetelve. Hogy szeretik, nem pedig gyűlölik Önöket.

   Fájdalom, hogy nem érthetek egyet az Önök elnökével, de meg kell mondjam: nem nagy nemzet az Önöké. Önök azonban még lehetnek nagy nép.

   A történelem nyújtja Önöknek az esélyt.

   Ragadják meg!