Noam Chomsky
SAMU BÁCSI IGAZI ARCA
(What Uncle Sam Really Wants, ©Noam Chomsky, 1986-92 - fordította Erhardt Miklós)
 

Az USA legfõbb külpolitikai céljai

A hazai pálya védelme

Az Egyesült Államok és a többi ország kapcsolatának gyökerei persze az amerikai történelem kezdetéig nyúlnak, de a Második Világháború valódi vízválasztó volt. Kezdjük tehát onnan.
Míg a legtöbb ipari versenytársunkat térdre kényszerítette, vagy egyenesen tönkretette a háború, az Egyesült Államok mérhetetlen hasznot húzott belõle. Az anyaföldet nem érte támadás, az ipari termelés pedig több mint a háromszorosára ugrott.
Az Egyesült Államok a háborút megelõzõen is messze a világ vezetõ ipari hatalma – így volt ez már a század kezdetétõl. Ekkor azonban, írd és mondd, a világ javainak 50%-át mi bírtuk, és két óceán õrizte a partjainkat. Soha a világtörténelemben nem volt még példa rá, hogy valamely hatalom ilyen mérvû ellenõrzést gyakorolhatott volna a világ felett, és ilyen túlzott biztonságban érezhette volna magát.
Azok, akiknek a szava dönt az amerikai politikában, nagyon is jól tudták, hogy az USA a Második Világháborúból mint a történelem elsõ valóban globális hatalma fog kiemelkedni, és a háború alatt és után gondosan tervezgették, milyenre is formálják ezt a háború utáni világot. Mivel pedig ez egy nyílt társadalom, el is olvashatjuk ezeket az – amúgy igen egyenes és világos – terveket.
Amerika világ-mérnökei, a stratégák, a Külügyminisztériumtól a Külkapcsolatok Tanácsáig  – utóbbi az egyik legfontosabb csatorna, melyen keresztül az üzleti vezetõk befolyással élhetnek a külpolitikára –, mind egyetértettek abban, hogy az Egyesült Államok dominanciáját meg kell õrizni. A vélemények azonban szélesen megoszlottak a tekintetben, hogy hogyan is kellene ezt kivitelezni.
A keményvonalas szélsõség egyik dokumentuma a Nemzetbiztonsági Tanács  68-as számú Memoranduma, 1950-bõl. Az NBT 68 Dean Acheson külügyminiszter álláspontjára épül, és annak a Paul Nitzének a tollát dicséri, akivel még mindig találkozhatni (õ volt például Reagan egyik közvetítõje a fegyverzet-korlátozási tárgyalásokon). A dokumentum egy olyan „visszarendezési stratégiát” célzott meg, amely majd „kineveli a szovjet rendszerbe ültetett pusztító magvakat”, és ekkor majd mi diktáljuk az újabb rendezés feltételeit a „Szovjetunióval (vagy a jogutód állammal / államokkal)”.
Az NBT 68 által javasolt politika bizonyos „áldozatokat és fegyelmet” követelt volna az amerikaiaktól – más szóval hatalmas katonai kiadásokat és a szociális szolgáltatások megkurtítását kellett volna elviselniük. Szükség lett volna arra is, hogy visszavegyenek a „szélsõséges toleranciából”, amely túl nagy teret adott a politikai ellenvéleményeknek.
Ez a politika ekkor valójában már gyakorlati lépésekben is megnyilvánult. A Kelet-Európában mûködõ USA kémszervezetet még 1949-ben új hálózattá alakították, melynek irányítója az a Reinhard Gehlen lett, aki azelõtt a Keleti Fronton tevékenykedõ náci hírszerzés feje volt. Ez a hálózat csak az egyik részét képezte a széleskörû USA-náci szövetségnek, mely villámsebesen magába szippantotta a legkomolyabb háborús bûnösöket, majd kiterjesztette a mûködését Dél-Amerikára és más területekre is.
Hadmûveleteiknek része volt egy olyan, USA-náci védnökség alatt álló „titkos hadsereg” állítása, melynek dolga a még Hitler által alapított katonai egységek ügynökökkel és katonai felszerelésekkel való támogatása, lévén ezek az egységek az ötvenes évek elején még aktívak a Szovjetunióban és Kelet-Európában. (Mindez nyílt titok az Egyesült Államokban, azonban mindenki átsiklik fölötte – pedig biztosan felszaladna néhány szemöldök, ha valami módon az derülne ki, hogy, teszem, a Szovjetunió rendszeresen ügynököket és katonai felszereléseket dobált le a Sziklás Hegységben, ahol még Hitler által alapított csapatok mûködtek.)

A liberális szélsõség

Az NBT 68 még csak a keményvonalas szélsõség produktuma, melynek kapcsán – ne felejtsük el, ez a stratégia nem csak elméletben létezett – számos intézkedést be is vezettek. Most tehát nézzük a másik szélsõséget: a galambokat, a sólymok után. A fõgalamb kétségkívül az a George Kennan, aki a Külügyminisztérium tervosztályát vezette 1950-ig, mikor is Nitze lépett a helyébe. Véletlenül a Kennan irodája volt a felelõs a Gehlen hálózatért.
Kennan volt az egyik legintelligensebb, legkövetkezetesebb stratéga az USÁ-ban, aki rendkívül fontos szerepet játszott a háború utáni világ megformálásában. Írásai a „puha vonal” kivételesen érdekfeszítõ illusztrációi. Ha meg akarjuk érteni az országunkat, célszerû átfutni a 23-as számú Politikai Irányvonaltervet, melyet Kennan a Külügyminisztérium stratégiai tervosztálya számára írt 1948-ban. Ilyesmik olvashatók benne:
Miénk a Föld javainak 50%-a, ugyanakkor az összlakosság 6%-a… Ez a helyzet óhatatlanul irigységet és elkeseredést vált ki másokból. Az elkövetkezõ idõszakra az a legfõbb feladatunk, hogy kidolgozzuk a kapcsolatoknak egy olyan mintázatát, amely lehetõvé teszi, hogy fenntartsuk ezt az egyenlõtlen helyzetet… Ehhez el kell vetnünk mindenfajta érzelgõsséget és álmodozást; a figyelmünket pedig mindenütt a közvetlen nemzeti célkitûzéseinkre kell összpontosítanunk… Fel kell hagyjunk azzal, hogy ködös… és irreális célokat emlegetünk, mint az emberi jogok, az életminõség javítása és a demokratizáció. Közeledik a direkt erõpolitika ideje. Minél kevésbé köt majd bennünket az idealista jelszavak ballasztja, annál könnyebb lesz a dolgunk.
 A PIT 23 természetes szigorúan titkos dokumentum volt. A nyilvánosság békítésére továbbra is szükségesnek mutatkozott az „idealista jelszavak” zajos hirdetése (ahogy azóta is, szakadatlanul), de itt az egyik stratéga szólt a fajtársaihoz – nem hát volt szükség szépítgetésre.
Ugyanezen elvek sütnek át azon a leiraton, melyet Kennan 1950-ben intéz a Latin-Amerikai országok USA nagyköveteihez; ebben megjegyzi, hogy az USA külpolitikájának központi kérdése „a nyersanyagkészletünk (t.i. Latin-Amerikáé) védelme” kell legyen. Le kell tehát számolni a veszedelmesen eretnek gondolattal, mely, a titkosszolgálati jelentések szerint, Latin-Amerika-szerte terjedõben volt, és amely szerint „az egyes kormányokat közvetlen felelõsség terheli a népesség életszínvonalát illetõen”.
Az amerikai stratégák az ilyen gondolatokat válogatás nélkül kommunizmusnak bélyegzik, bármiféle politikai nézõpontból merülnek is fel az emberekben. Lehetnek azok akár egyházi alapon szervezõdött segélycsoportok, vagy bármi egyéb, ha ezt az eretnekséget támogatják: kommunisták.
Az is világossá van téve a nyilvános dokumentumokban, hogy mi ennek az oka. Egy magasan kvalifikált kutatócsoport 1955-ben azt állította, hogy a kommunista hatalmak (ami tehát a kommunizmus szó valódi, gyakorlati jelentése) lényegi fenyegetése abban rejlik, hogy elutasítják a nekik szánt szerepet – azaz, hogy „kiegészítsék a nyugati ipari gazdaságokat”.
A továbbiakban Kennan megmagyarázza, miféle eszközökhöz fordulhatunk azon ellenségeinkkel szemben, akik az eretnekség áldozatául esnek:
A végsõ megoldás talán kellemetlennek tûnik, de… habozás nélkül rendõri eszközökkel kell térdre kényszerítenünk a helyi kormányt. Nincs ebben semmi szégyenletes, lévén a kommunisták lényegük szerint árulók… Jobb, ha egy erõs rezsim van hatalmon, mint ha egy liberális, amennyiben utóbbi túl engedékeny, kényelmes, és teli van kommunista beszivárgókkal.
Az ilyen gondolatok persze nem a háború utáni liberálisok fejébõl pattantak ki, mint amilyen Kennan is volt. Amint arra Woodrow Wilson külügyminiszter már 30 évvel ezt megelõzõen rámutatott, a Monroe Doktrína valódi jelentése, hogy „az Egyesült Államok a saját érdekeit tekinti. A többi amerikai nemzet integritása esetlegesség, nem végcél”. Wilson, az önmeghatározás apostola, egyetértett abban, hogy ez az érv „kétségbevonhatatlan”, jóllehet „nem volna politikus” a nyilvánosság elé vinni.
Wilsonnak akkor is ilyesmik járhattak a fejében, mikor megszállta – többek között – Haitit és a Dominikai Köztársaságot, ahol a harcosai gyilkoltak, pusztítottak, darabjaira zúzták a politikai rendszert, az USA nagyvállalatok kezébe helyezték az ellenõrzést, és kialakították a terepet az õket követõ kegyetlen, korrupt diktatúráknak.

Az „Érdekzóna”

A Második Világháború alatt külügyminisztériumi, illetve a Külkapcsolatok Tanácsa által felkért kutatócsoportok a háború utáni rendezésben az ú.n. „Érdekzónának” szántak központi szerepet, amely zóna értelemszerûen az amerikai gazdaság érdekeit szolgálta volna.
Az Érdekzóna magába kellet, hogy foglalja a nyugati féltekét, Nyugat-Európát, a Távol-Keletet, az (éppen felbomló) Brit gyarmatbirodalmat, a mérhetetlen energia-tartalékokkal rendelkezõ Közel-Keletet (amelyre Amerika, a britek és a franciák kiszorulásával, végre rátehette a kezét), a Harmadik Világ fennmaradó részét, illetve lehetõleg a teljes bolygót. Amint lehetõség adódott, a terveket tettek követték.
Az új világrendben minden terület specifikus funkciót kap. Az ipari országokat a „nagy mûhelyek” dolga vezetni, mint Németország és Japán, amelyek a háborúban elégségesen bizonyították messzemenõ alkalmasságukat (és immár USA ellenõrzés alatt fognak termelni).
A Harmadik Világ „legfontosabb funkciója a nyersanyagforrás, illetve a piac biztosítása” a kapitalista ipari társadalmak számára, ahogyan egy 1949-es külügyminisztériumi memorandum fogalmaz. Ki kell tehát „zsákmányolni” (Kennan kifejezése), Európa és Japán újjáépítése érdekében. (A dokumentum konkrétan Délkelet-Ázsiáról és Afrikáról beszél, de a gondolat általános.)
Kennan még azt is érzékeltette, hogy Európa számára hasznos pszichés hatással bírhat Afrika kizsákmányolása. Olyasmit természetesen senki sem éreztetett, hogy Afrikának kéne kizsákmányolnia Európát, az újjáépítés, illetve az esetleges kedélyállapoti javulás érdekében. Ezeket az immár nyilvános dokumentumokat manapság csak kutatók olvassák, akik láthatólag semmi furcsát, vagy irritálót nem találnak ebben az egészben.
A Vietnámi Háborúnak is ezt a szereposztást kellett biztosítania. Mivel a vietnámi nacionalisták nem akarták elfogadni azt, el kellett hát taposni õket. A veszély nem abban állt, hogy esetleg ki akarnák terjeszteni a hatalmukat, hanem az, hogy a nemzeti függetlenség veszedelmes példáját állíthatják a térség többi országa elé.
Az USA kormányának két fontos szerep maradt. Az elsõ a szélesen terpeszkedõ „Érdekzóna” védelme. Ehhez igen fenyegetõ tartást kellett felvenni, biztosítandó, hogy ebben a szerepében senki se óhajtson osztozni vele – ez egyben a nukleáris fegyverkezési hajsza egyik indítóoka.
A kormány második szerepe a high-tech ipar költségvetési támogatásának megszervezése. Különbözõ okokból kifolyólag a választott módszer jórészt a katonai kiadások fokozása volt.
A szabadkereskedelem remek téma a közgazdasági tanszékeknek meg az újságok vezércikkíróinak, de a nagyvállalati szektorban vagy a kormányban nincs olyan, aki komolyan venné a doktrínákat. A USA gazdaságának nemzetközi szinten versenyképes szektorai mind állami támogatást élveznek: a tõkeintenzív mezõgazdaság (vagy agrárbiznisz), a high-tech ipar, a gyógyszergyártás, a biotechnológia, stb.
Ugyanez érvényes a többi ipari társadalomra is. Az USA kormánya az adóbevételeket költi kutatásra és fejlesztésre, és – jórészt a katonai szektoron keresztül – államilag garantált piacot teremt a feleslegtermelésre. Ha pedig valami piacosítható, arra a magánszektor rögtön ráugrik. A közös teherviselés és a magánprofit ilyen rendszerét nevezik más szóval vállalkozási szabadságnak.

A hagyományos rend visszaállítása

A háború utáni stratégák, mint Kennan, azonnal rájöttek, mekkora fontossággal bír az amerikai vállalatok egészséges mûködése szempontjából, hogy a többi nyugati ipari ország mihamarább kilábaljon a háborús pusztításból, és így képes legyen USA termékek importjára, illetve befektetési lehetõségek nyújtására. (Japánt is nyugati országnak tekintem itt, követvén a dél-afrikai hagyományt, mely szerint a japánok „tiszteletbeli fehérek”.) Alapvetõ volt azonban, hogy ezeknek a társadalmaknak az újjáépítése nagyon pontosan meghatározott módon történjen meg.
A hagyományos, jobboldali rendet kellett visszaállítani, melyben az üzlet dominál, a munkásság megosztott és meggyengült, az újjáépítés terheit pedig közvetlenül a dolgozó osztályok és a szegények viselik.
A terv legnagyobb akadálya az antifasiszta ellenállás volt, ezért hát visszaszorítottuk a világon mindenütt, gyakran fasisztákat és náci-kollaboránsokat állítva a helyébe. Ehhez néha szélsõséges erõszak alkalmazására volt szükség, de máskor lágyabb eszközökkel zajlott, mint a választások megcsáklyázása, vagy az elkeseredetten várt élelmiszersegélyek visszatartása. (Errõl kellene szólnia minden, a háború utáni történelmet tárgyaló tankönyv elsõ fejezetének, a valóságban azonban szinte szóba sem kerül.)
A tendencia 1942-ben veszi kezdetét, mikor Roosevelt elnök egy francia admirálist, Jean Darlant tesz meg egész Francia Észak-Afrika általános kormányzójává. Darlan élvonalbeli náci-kollaboráns, valamint a Vichy-kormány (a nácik franciaországi bábkormánya) által meghirdetett antiszemita törvények kidolgozója.
De ennél jóval fontosabb volt az elsõ felszabadított európai terület – Dél-Olaszország, ahol az USA, Churchill tanácsát követve, jobboldali diktatúrát segített megvalósítani, melynek fejévé a fasiszta hõst, Badoglio tábornokot, és azt a III. Viktor Emánuel királyt tette meg, aki maga is fasiszta kollaboráns volt.
Az USA stratégái rájöttek, hogy a „veszélyt” Európában nem egy esetleges szovjet agresszió jelenti (melynek bekövetkeztében egyetlen komoly elemzõ, így Dwight Eisenhower sem hitt), hanem jóval inkább a munkás –és parasztbázisú antifasiszta ellenállási mozgalom, a maga radikális demokratikus ideáljaival, illetve a helyi kommunista pártok politikai súlya és népszerûsége. Megakadályozandó a gazdasági összeomlást, mely tovább növelte volna a kommunista pártok befolyását, illetve elõsegítendõ a nyugat-európai állam-kapitalista gazdaságok megerõsödését, az USA megalkotja a Marshall Tervet (melynek keretében Európának több mint 12 milliárd dollár kölcsönt, illetve segélyt folyósítanak 1948 és 1951 között. Ezt az összeget azután arra használták fel, hogy az Európába irányuló USA exportnak mintegy az egyharmadát fedezzék vele, az 1949-es csúcsévben.)
Olaszországban a kommunista párt által vezetett, munkás –és paraszt bázisú mozgalom a háború alatt hat német hadegységet megbénítva felszabadította Észak-Olaszországot. A délrõl északra elõrenyomuló amerikai erõk pedig útjukban feloszlatták az antifasiszta ellenállást és visszaállították a háború elõtti fasiszta rezsim alapstruktúráját.
Olaszország, egészen a szervezet megalapítása óta, a CIA felforgató tevékenységének egyik legkiemeltebb területe volt. A CIA-nek nagy gondot okozott volna, ha a kommunisták törvényesen megszerzik a hatalmat az 1948-as, kulcsfontosságú választásokon. Rengeteg technikát vetettek be, úgymint a fasiszta rendõrség újraszervezése, a szakszervezetek megtörése, vagy az élelmiszerszállítmányok visszatartása, de még így sem lehettek bizonyosak, hogy a kommunisták vereséget szenvednek majd.
A legelsõ Nemzetbiztonsági Tanácsi memorandum, az NBT 1 (1948), számos lehetséges akciót sorol fel arra az esetre, ha a kommunisták megnyernék a választásokat. Az egyik ilyen tervezett reakció a fegyveres beavatkozás volt, azaz olaszországi földalatti akciók katonai segélyezése.
Néhányan, különösen maga George Kennan, már a választások elõtt katonai akciót akartak indítani – esélyt sem adván a dolgoknak. Mások azonban meggyõzték, hogy a felforgatás elegendõ lesz a helyzet kézbentartásához, és nekik lett igazuk.
Görögországba, a németek visszavonulása után, brit csapatok vonultak be. Felállítottak egy korrupt rezsimet, ami okot adott a népi ellenállás megújulására, Nagy-Britannia pedig, a maga háború utáni gyengeségével küszködve, képtelennek bizonyult fenntartani az ellenõrzést. Az Egyesült Államok 1947-ben vonult be, támogatván egy olyan, gyilkos háborút, mely mintegy 160.000 halottat számolt.
A háborút kínzások, több tízezer görög politikai menekült, úgynevezett „átnevelõ táborok” további tízezrek számára, valamint a szakszervezetek és a független politizálás minden további lehetõségének szétverése tették teljessé.
Ezzel Görögországot kiszolgáltatták az amerikai befektetõk és a helyi üzleti körök kényére-kedvére, miközben a lakosság nagy része a puszta megélhetés érdekében emigrálni kényszerült. A kedvezményezettek között számos náci-kollaboránst találni, míg az elsõdleges áldozatok azok a munkások és parasztok, akik részt vettek a kommunisták vezette antifasiszta ellenállásban.
Ez a fegyvertény – Görögország sikeres megvédelmezése a saját lakosságától – szolgált a Vietnámi Háború modelljeként – amint azt Adlai Stevenson kifejtette az ENSZ elõtt, 1964-ben. Reagan tanácsadói ugyanerre a mintára építették a Közép-Amerikai helyzetre vonatkozó tanácsaikat, és így történt ez számos további térség esetében is.
Japánban Washington 1947-ben bevezette az ú.n. „fordított kurzust”, mely egyszeriben végett vetett az óvatos demokratizálódásnak, melynek irányába a MacArthur tábornok-féle katonai vezetés lépéseket tett. A fordított kurzus elnyomta a szakszervezeteket és a többi demokratikus erõt, a hatalmat pedig olyan vállalati elemek kezébe helyezte, amelyek támogatták a Japán fasizmust – az állami -és magánhatalom rendszerét, mely a mai napig kitartóan mûködik.
Mikor az USA csapatok 1945-ben bevonultak Koreába, feloszlatták a helyi népi kormányt, melyet nagyrészt a Japánokkal szembeforduló antifasiszták alkottak, és brutális elnyomásba kezdtek, a japán fasiszta rendõrségre és japán megszállás alatt kollaboráló koreaiakra alapozva. Körülbelül 100.000 embert gyilkoltak meg Dél-Koreában, még a Koreai Háborút megelõzõen, ebbõl 30 - 40.000-et az egyik kistérségben, a Cheju-szigeten kitört parasztlázadás leverése közben.
A kolumbiai fasiszta puccs, mely Franco Spanyolországának mintájára zajlott le, nem hozott sok tiltakozást az USA kormánya részérõl; sem a venezuelai katonai államcsíny, sem az egyik fasiszta-csodáló restaurációja Panamában. Azonban Guatemala történetének elsõ demokratikus kormánya, melynek Roosevelt New Deal-je lebegett a szeme elõtt, keserû ellenállásba ütközött az USÁ-ban.
A CIA 1954-ben puccsot szervezett, mely Guatemalát pokollá változtatta. Azóta is az, rendszeres USA intervenciókkal és támogatással, különösen Kennedy és Johnson alatt.
Az antifasiszta ellenállás felszámolásában az egyik fontos tényezõ olyan háborús bûnösök besorozása volt, mint az SS tiszt Klaus Barbie – a háború alatt Lyon Gestapo fõnöke. Itt kapta a becenevét is: a Lyoni Mészáros. Hiába követte el a legundorítóbb bûnöket, az amerikai hadsereg kémfeladatokkal bízta meg Franciaországban.
Mikor Barbie-t 1982-ben végre kiadták Franciaországnak, és ott háborús bûneiért bíróság elé állították, Eugene Kolb, nyugalmazott fõhadnagy az amerikai kémelhárítástól, a következõképpen nyilatkozott a vádlott ügynökként való alkalmazásával kapcsolatban: Barbie „képességeire hatalmas szükségünk volt… Ügynöki tevékenységének célpontja a földalatti Francia Kommunista Párt és az ellenállás volt”, az amerikai felszabadítók új ellenségei.
Mivel az Egyesült Államok ott folytatta, ahol a nácik abbahagyták, tökéletesen érthetõ, hogy az ellenállás leküzdésének valódi specialistáit alkalmazták. Késõbb, mikor nehézkessé, vagy éppen lehetetlenné vált tovább védelmezni ezeket a kincset érõ fiúkat Európában, sokukat (így Barbie-t is) „átpárologtatták” az Egyesült Államokba vagy Latin-Amerikába, igen gyakran a Vatikán és fasiszta papok segítségével.
Ott olyan, az USA által támogatott rendõrállamok katonai tanácsadói lettek, melyek, gyakran meglehetõs nyíltsággal, a Harmadik Birodalom mintájára alakultak. Vagy kábítószer –és fegyverkereskedõk lettek, terroristák és terrorista-oktatók – akik latin-amerikai parasztokat tanítottak be a Gestapo által kimódolt kínzási technikákra. Néhány náci-tanítvány Közép-Amerikában végezte, így alapozván meg a közvetlen kapcsolatot a haláltáborok és a halál-csapatok között – köszönhetõen az USA és az SS háború utáni szövetségének.

Mindenünk a demokrácia

USA stratégák egyik magas szintû dokumentumban a másik után vallják, hogy az új, USA-vezette világrendre leselkedõ legnagyobb veszélyt a Harmadik Világ nacionalizmusa jelenti – amit néha ultranacionalizmusnak is neveznek. Olyan „nacionalista rezsimekrõl” van szó, amelyek magukévá teszik „a populáris követelést a tömegek alacsony életszínvonalának azonnali javítására”, illetve a hazai igényeket szem elõtt tartó termelésre.
A stratégák alapvetõ célja – hallani újra és újra –, megakadályozni, hogy az ilyen „ultranacionalista” rezsimek valaha is hatalomhoz jussanak – illetve, ha valami véletlen folytán mégis megtörténik, úgy elmozdítani azokat, és olyan kormányokat állítani a helyükbe, melyek kedveznek a hazai és idegen tõkebefektetésnek, az exporttermelésnek, illetve a haszonnak az országból történõ kivitelének. (Ezeket a célokat egyetlen titkos dokumentum sem veszi kérdésesnek – ha az ember amerikai stratéga, együtt szívja be azokat az anyatejjel.)
A demokrácia és a társadalmi reformok elleni támadás sosem népszerû az áldozat-országokban. Az ott élõk közül nehezen fognak tömegek tapsolni örömükben, csak az a kis csoport, amely kapcsolatban áll az USA-üzletekkel, és hasznot húz belõlük.
Az USA tudja, hogy az erõszak alkalmazásának lehetõségére kell építeni, és a katonasággal – „Latin-Amerika legkevésbé Amerika-ellenes politikai csoportjával”, ahogy Kennedy tanácsadói fogalmaztak – lép szövetségre, amely így megbízhatóan eltapos minden olyan népi kezdeményezést, amely valahogy kikerül az ellenõrzés alól.
Az USA – mint Costa Rica este példázza – csak akkor hajlandó eltûrni a szociális reformokat, ha a munkaerõ jogait továbbra is semmisnek veszik, és fenntartják a megfelelõ klímát a külföldi befektetésekhez. Miután a costa ricai kormány mindig betartotta ezt a két alapszabályt, megengedték neki, hogy a reformjaival játszadozzon.
A másik probléma, amit a titkos dokumentumok egyre-másra emlegetnek, a Harmadik Világ országainak szélsõséges liberalizmusa. (Ez különösen Latin-Amerikában volt probléma, ahol a kormányok nem voltak megfelelõen elkötelezve a kõkemény ellenõrzés és a mozgásszabadság korlátozása mellett, illetve ahol a jogrendszer olyan elmaradott volt, hogy a bûnüldözés a munkája során megkövetelte egyes bizonyítékok meglétét.)
Az e feletti siránkozás végig hallik a Kennedy idõszakban (az azt követõ idõszakok dokumentációjának titkosítását még nem oldották fel). Kennedy liberálisai makacsul kitartottak amellett, hogy orvosolják a demokrácia szélsõségeit, melyek lehetõséget adnak a „szubverzióra” – tehát arra, hogy az emberek ne a megfelelõ gondolatokat gondolják.
Az Egyesült Államok mindazonáltal nem érzéketlen a szegények szenvedésére. Az 1950-es évek közepén Costa Rica-i nagykövetünk például azzal a javaslattal élt, hogy a United Fruit Company, mely gyakorlatilag Costa Ricát mûködtette, vezessen be „néhány, viszonylag egyszerû, felszínes hangulatjavító intézkedést, melyek igen pozitív pszichológiai hatással lehetnek a munkásokra”.
John Foster Dulles külügyminiszter nyilvánvalóan egyetértett, azt mondván Eisenhower elnöknek, hogy ha rendben akarjuk tudni a latin-amerikaiakat, „nem árt kicsit kényeztetni õket, hadd higgyék, hogy az ember ragaszkodik hozzájuk”.
Mindezek fényében nem olyan nehéz megérteni az USA harmadik világ-politkáját. Következetesen ellenezzük a demokráciát, ha annak következményeit nem tudjuk kézben tartani. A valódi demokráciával az a baj, hogy az egyes kormányok nagy valószínûséggel beleesnek az eretnekségbe, hogy a saját népük szükségleteit, és nem az amerikai befektetõkét hajlanak szem elõtt tartani. A londoni Royal Institute of International Affairs egyik, az Amerika-közi rendszert vizsgáló tanulmánya arra a következtetésre jut, hogy, miközben az USA a demokráciáról szónokol, valójában a „kapitalista magánvállalkozás” elkötelezettje. Ha a befektetõk jogait veszély fenyegeti, a demokráciának mennie kell; ha ezeket a jogokat védelemben részesítik, a gyilkosok és az embernyúzók tehetik, amit jónak látnak.
Hosszú a listája a parlamentáris kormányoknak, melyeket USA támogatással, nem ritkán közvetlen beavatkozással bénítottak, illetve buktattak meg: Irán 1953, Guatemala 1954 (illetve 1963, a Kennedy által támogatott katonai puccsal, megakadályozandó a demokrácia visszatértét), Dominikai Köztársaság 1963 és 65, Brazília 1964, Chile 1973, és a lista folytatható. Az USA politika kísértetiesen hasonló volt El Salvadorban és számos más helyszínen, világszerte.
A módszerek nem túl vonzóak. Amit az USA-pénzelte kontrák tettek Nicaraguában, vagy amit terrorista képviselõink tesznek El Salvadorban vagy Guatemalában, nem mindennapi gyilkosságok. A hangsúly a brutális, szadista kínzásokon van – sziklákhoz csapott csecsemõk, lábuknál fogva felakasztott nõk, akiknek elõbb levágják a mellét, és lehámozzák az arcbõrét, hogy elvérezzenek, emberek, akiknek a feje lándzsahegyen végzi. A lényeg: csírájában elfojtani a független nacionalizmust és a népi erõket, melyek esetleg valódi demokráciát valósítanának meg.

A jó példa veszélye

Az eljárás minden országra érvényes, legyen akár a legjelentéktelenebb. Sõt, gyakran éppen a legszegényebb, leggyöngébb országok keltik a legnagyobb hisztériát.
Vegyük Laosz esetét – a hatvanas években valószínûleg nem volt nála szegényebb ország a földön. Olyannyira, hogy a legtöbben az ott lakók közül sem tudták, hogy létezik; csak azt tudták, hogy egy kis faluban laknak, és hogy van egy másik kis falu a közelben.
Ám amint kezdetét vette valami, nagyon alacsony szintû, szociális forradalom, Washington gyilkos „titkos bombázásoknak” vetette alá a Laoszt, óriási lakott területeket törölvén el gyakorlatilag a föld színérõl, olyan hadmûveletek során, melyeknek – el is ismerték – semmi közük sem volt az USA Dél-Vietnámban vívott háborújához.
Grenadát a térképen is nehéz megtalálni. Mintegy százezer lakosa van, akik jórészt szerecsendió termesztésbõl élnek. Mikor azonban Grenadában valami lágy szociális forradalom indult el, Washington azonnal ugrott, hogy elhárítsa a veszélyt.
Az 1917-es bolsevik forradalomtól kezdõdõen, egészen a kelet-európai kommunista kormányok bukásáig a késõ nyolcvanas években, minden USA agressziót a szovjet veszedelemmel szembeni védekezésként lehetett indokolni. Mikor tehát az Egyesült Államok megszállta Grenadát 1983-ban, az USA vezérkari fõnöke elmagyarázta, hogy egy estleges, Nyugat-Európa elleni szovjet támadás esetén egy ellenséges Grenada megakadályozhatja a Karib tengerrõl Nyugat-Európába irányuló olajszállítmányok átjutását, s így nem tudnánk megvédeni ellenséges támadás alatt álló szövetségeseinket. Ma ez nevetségesen hangzik, de általában éppen az ilyen sztorikkal lehet a nép támogatását megnyerni az agresszióhoz, terrorhoz és felforgatáshoz.
A Nicaragua elleni támadást az az állítás igazolta, hogy amennyiben nem állítjuk meg „õket”, át fognak szivárogni a határon Harlingennél, Texasba – ami csak két nap autóútnyira van. (A mûveltebbek számára persze voltak más, ugyanilyen plauzibilis, ám kicsit szofisztikáltabb érvek is.)
Ami az amerikai üzleti körök érdekeit illeti, Nicaragua akár el is tûnhetett volna a térképrõl, senki nem vette volna észre. Ugyanez érvényes El Salvadorra. Mégis, az USA mindkettõt gyilkos támadásoknak vetette alá, melyek többszázezrek életébe, és több milliárd dollárba kerültek.
Mindennek van oka. Minél gyengébb, szegényebb egy-egy adott ország, annál nagyobb veszélyt jelent, mint példa. Ha egy apró, szegény ország, mint Grenada, képes jobb életszínvonalat biztosítani a lakosainak, akkor más, több forrással rendelkezõ helyeknek is eszébe juthat megkérdezni: „Mi vajon miért nem próbáljuk meg?”
Ez az elõbbieknél jóval nagyobb, és jelentõs forrásokkal rendelkezõ Indokinára is igaz volt. Jóllehet, Eisenhower és a tanácsadói folyvást rizsrõl, ónról és gumiról háborogtak, valódi félelmük az volt, hogy ha Indokina népe megteremti a függetlenséget és az igazságosságot, akkor Thaiföld lakossága is ringbe száll, és ha az is mûködik, akkor Malaysia is megpróbálja, és hamarosan egész Indonézia független pályára áll, és így az Érdekzóna egyik jelentõs területére keresztet vethetünk.
Ha olyan globális rendszert akarunk, amelyben az amerikai befektetõk mindig szabad jelzést kapnak, akkor nem engedhetjük meg, hogy a darabkái ide-oda kóboroljanak. Meglepõ, hogy milyen világosan szólnak errõl a korabeli dokumentumok – még a nyilvánosak is. Vegyük például Allende Chiléjét.
Chile meglehetõsen nagy ország, rengeteg természeti kinccsel, de azért szó sincs arról, hogy az Egyesült Államok összeomlott volna, ha Chile függetlenné válik. Miért okozott ez mégis akkora gondot? Kissinger szerint Chile „vírus” volt, mely „megfertõzte volna” az egész régiót, Olaszországig bezárólag.
40 évnyi CIA felforgatás ellenére Olaszországban még mindig volt munkásmozgalom. Azt látni, hogy Chilében egy szociáldemokrata kormány kerül hatalomra, káros befolyást gyakorolt volna az olasz szavazókra. Teszem azt, még az a furcsa gondolatuk támadna, hogy átvegyék az ellenõrzést a saját országuk felett, és felélesszék a CIA által a 40-es években aláásott munkásmozgalmat.
USA stratégák, egészen Dean Acheson késõ negyvenes évekbeli szereplésétõl a mai napig arra figyelmeztetnek, hogy „elég egy rohadt alma, és dobhatjuk ki az egész ládát”. A veszély tehát az, hogy a „rothadás” – a társadalmi és gazdasági fejlõdés – esetleg elterjed.
A „rohadt alma elmélet” népszerû neve: dominó-elv. Abban a változatban, amellyel az embereket ijesztgetik, Ho Shi Minh szokott kenuba szállni, majd partra Kaliforniában, és így tovább. Elképzelhetõ, hogy némely USA vezetõ bedõl ennek a nonszensznek – végül is lehetséges –, de egy racionális stratéga soha. Õk pontosan tudják, hogy a valódi fenyegetés a „jó példa” veszélye.
Néha ez egészen világosan kifejezésre is jut. 1954-ben, mikor az USA éppen arra készült, hogy megdönti a guatemalai demokráciát, az egyik külügyminisztériumi hivatalnok rámutatott, hogy „Guatemala növekvõ veszélyt jelent Honduras és El Salvador stabilitására. Agrárreformjai hatékony propaganda-fegyverek; nagyívû szociális programja pedig, hogy segíti a munkások és parasztok gyõzedelmes harcát a felsõbb osztályok és a nagy külföldi érdekeltségek ellen, túlontúl nagy visszhangot kelt Közép-Amerika szomszédos népei körében, akik hasonló körülmények között élnek.”
Más szóval, az USA „stabilitást” akar, azaz biztonságot a „felsõbb osztályok és a nagy külföldi érdekeltségek” számára. Ha ezt a formális demokrácia eszközeivel sikerül biztosítani, semmi baj. Ha nem, a „stabilitásra” leselkedõ fenyegetést, melyet a jó példa jelent, csírájában kell kiirtani, mielõtt a vírus megfertõzne másokat.
Ilyen veszélyt a lehetõ legkisebb folt is hordozhat, ezért azt el kell távolítani.

A három-térfeles világ

Az 1970-es évektõl kezdõdõen a világ lassan hárompólusú vagy trilaterális rendszerré alakult – három nagy gazdasági tömb áll versenyben egymással. Az elsõ egy yen-alapú tömb, melynek Japán alkotja a központját, az egykori japán gyarmatok pedig a perifériáját.
A harmincas és negyvenes években ezt a zónát Japánban „Egyesült kelet-ázsiai jóléti övezet”-nek nevezték. Az USÁ-val való konfliktusuk abból származott, hogy Japán ugyanolyan típusú ellenõrzést igyekezett gyakorolni itt, mint a nyugati hatalmak a maguk érdekszférájában. A háborút követõen azonban újraalkottuk számukra a régiót. Ekkor már nem jelentett problémát a japán kizsákmányolás – az volt a lényeg, hogy a mi mindent átfogó hatalmunk árnyékában tegyék.
Rengeteg sületlenséget írtak már össze arról, hogy a tény, hogy Japán az egyik fõ versenytársunk lett, ékes bizonyítéka az USA nagylelkûségének – lévén maga teremtette meg a saját ellenfeleit. Valójában a politikai lehetõségek jóval szûkösebbek voltak. Az egyik az volt, hogy helyreállítjuk a Japán birodalmat, immár teljes egészében a saját ellenõrzésünk alatt (végül ezt a politikát folytattuk).
A másik az lett volna, hogy távol tartjuk magunkat a területtõl, lehetõvé tesszük, hogy Japán és Ázsia többi része a maga független pályáját kövesse, kívül az amerikai Nagy Érdekzónán. És ez elképzelhetetlen volt.
Ezenfelül a Második Világháború után Japánt senki sem gondolta lehetséges konkurenciának – még perspektivikusan sem. Valahogy úgy gondolták, hogy Japán, ott a kéklõ távolban, majd gyárt valami csecsebecséket, de azon túl semmit. (Volt ebben persze egy jó adag rasszizmus.)
Japán jórészt a Koreai, majd a Vietnámi Háború révén talált magára, melyek élénkítõ hatással voltak a termelésre, és hatalmas hasznot hoztak az országnak.
Voltak azért a háború utáni években olyan stratégák is, akik messzebbre láttak; George Kennan is közéjük tartozott. Azzal a javaslattal élt, hogy az Egyesült Államok támogassa ugyan a japán iparosítást, de egy fontos megszorítással: a japán kõolajimportnak USA ellenõrzés alatt kell maradnia. Kennan szerint ez mindig vétójogot biztosítana számunkra, amennyiben Japán esetleg kirúgna a hámból. Az USA megfogadta a tanácsot, és fenntartotta a japán olajimport és az olajfinomító-ipar feletti ellenõrzést. Japán még a hetvenes évek elején is mindössze 10%-át ellenõrizte a saját kõolaj-forrásainak.
Ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy az Egyesült Államoknak ilyen nagy az érdekeltsége a Közép-Kelet olajmezõivel kapcsolatban. Nem nekünk kell az az olaj; egészen 1968-ig Észak-Amerika volt a föld legnagyobb kõolajtermelõje. De nagyon is rajta akarjuk tartani a kezünket a világhatalomnak ezen az aduászán, és biztosítani akarjuk, hogy a haszon elsõsorban az USÁ-ba és Nagy Britanniába áramoljon.
Többek között ezért is tartottuk fenn a fülöp-szigeteki katonai bázisunkat. Ez a bázis is része annak a globális intervenciós rendszernek, melynek fõ célja biztosítani, hogy a Közép-Keleten a bennszülött erõk ne váljanak az „ultranacionalizmus” prédájává.
A második fõ konkurens tömb Európában alakult ki, német központtal. Az Európai Közös Piac megszilárdításával igen nagy lépést tesz elõre. Európa gazdasága összességében nagyobb volumenû, mint az Egyesült Államoké, nagyobb számú, és képzettebb a népessége.
Ha valaha sikerül együttesen fellépniük, és integrált hatalommá válniuk, az USA könnyen másodrangú hatalommá válhat. Ez annál is valószínûbb, hogy a Németország-vezette Európa élen jár a projektben, hogy Kelet-Európát visszahelyezze hagyományos szerepébe, mint gazdasági gyarmatot, alapjában véve, mint a Harmadik Világ részét.
A harmadik az USA által dominált, dollár-alapú tömb. Éppen a közelmúltban terjesztették ki Kanadára, legfõbb kereskedelmi partnerünkre, de hamarosan magába foglalja majd Mexikót és a félteke további területeit is, olyan „szabadkereskedelmi megállapodások” révén, melyek elsõsorban az USA befektetõk és az üzlettársaik érdekeit vannak hivatva szolgálni.
Mindig is úgy gondoltuk, hogy Latin-Amerika jog szerint minket illet. Ahogy Henry Stimson (Franklin Delano Roosewelt és Taft háborúügyi minisztere, illetve Hoover külügyminisztere) egyszer elejtette, az csak a „mi kis hátországunk, sosem zavart senkit”. A dollár-alapú tömb biztonságának megõrzése annyit tesz, hogy Közép-Amerika és a Karib Szigetek független fejlõdését továbbra is minden erõnkkel lehetetlenné tesszük majd.
Ha nem látjuk át az USA küzdelmét az ipari riválisai és a Harmadik Világ ellen, a külpolitikája úgy tûnhet fel, mint véletlen tévedések, következetlenségek és zavarok sora. Valójában azonban, a lehetõségek szabta határok között, a vezetõink meglehetõsen jól teljesítették vállalt kötelességeiket.

Pusztítás idegenben

Jószomszédi politika
Vajon mennyire jól követtük George Kennan útmutatásait? Mennyire szigorúan vetettünk el minden „ködös és irreális célt, mint az emberi jogok, az életminõség javítása és a demokratizáció”? A demokrácia iránti elkötelezettségünkrõl már volt szó. De mi van a másik kettõvel?
Koncentráljunk Latin-Amerikára, és kezdjük az emberi jogok kérdésével. Lars Schoultz, a latin-amerikai emberi jogok kérdésének vezetõ akadémiai szaktekintélye, egyik tanulmányában rámutat, hogy „az USA segélyek túlnyomó mértékben mindig olyan latin-amerikai országok kormányaihoz folytak, melyek kínozták saját polgáraikat.” Semmi kapcsolatban nincs tehát azzal, hogy az illetõ országnak mennyire van szüksége segítségre, csak ahhoz, hogy mennyire hajlandó szolgálni a gazdagság és a kiváltságok érdekeit.
Edward Herman közgazdász átfogó tanulmányai világszinten szoros kapcsolatot mutatnak ki a kínzások és az USA segélyek között, és magyarázattal is szolgálnak: egymástól függetlenül mindkettõ a kedvezõ üzleti klíma kialakításával kapcsolatos. Ezzel az erkölcsi vezérelvvel összevetve olyan ügyek, mint a kínzás vagy a mészárlás, jelentéktelenné szürkülnek.
Mi a helyzet az életminõség javításával? Feltehetõen erre irányult a Kennedy elnök féle „Összefogás a fejlõdésért” , bár a tételezett fejlõdést jórészt az USA befektetõk igényei diktálták. A létezõ rendszert erõsítette meg és terjesztette ki, mely szerint a latin-amerikaiak dolga export-terményeket termeszteni, és csökkenteni a belsõ fogyasztásra termelt alapélelmiszerek termelését, mint a kukorica és a bab. Az „összefogási” programok hatására például a szarvasmarha-tenyésztés volumene nõtt, miközben a szarvasmarha-fogyasztás csökkent.
Az ilyen agár-export fejlõdési modell rendszerint „gazdasági csodát” eredményez, növekvõ GDP-vel, és éhezõ lakossággal. Ilyen politika alkalmazása esetén a népi ellenállás óhatatlanul fokozódik, melyet azután terrorral és kínzásokkal lehet elcsendesíteni.
(A terror alkalmazása valahogy mélyen gyökerezik a jellemünkben. John Quincy Adams már 1818-ban üdvözölte a terror „üdvös hatékonyságát”, amennyiben „törvényen kívüli indiánok és négerek vegyes hordáival” van dolga az embernek. Mindezt Andrew Jackson floridai tombolását igazolandó írta – melynek következtében írmagja sem maradt a bennszülött népességnek, az egykori Spanyol érdekeltség pedig USA fennhatóság alá került –, mély benyomást téve bölcsességével Thomas Jeffersonra és a többiekre.)
Elsõ lépésben a rendõri erõkre kell támaszkodni. Ez kulcsfontosságú, mivel a rendõrség korán képes észlelni és megszüntetni az elégedetlenséget, mielõtt még „nagyobb mûtét” (ahogy a stratégiai dokumentumok nevezik) válna szükségessé. Ha mégis eljön a nagyobb mûtét ideje, akkor ott van a hadsereg. Amennyiben pedig valamely latin-amerikai – elsõsorban karibi és közép-amerikai régióbeli - ország hadserege felett is elvesztenénk az ellenõrzést, akkor jön el az idõ a kormány megdöntésére.
Az olyan országok, melyek megkísérelték megfordítani a modellt, mint például Guatemala Arévalo és Arbenz demokratikus kapitalista kormányai idején, vagy a Dominikai Köztársaság Bosch demokratikus kapitalista rezsime alatt, amerikai ellenségesség és erõszak céltáblái lettek.
A második lépés tehát a hadsereg alkalmazása. Az USA mindig megpróbált kapcsolatokat kiépíteni idegen országok hadseregeivel, mert ez az egyik módja az elkanászodott kormányok megdöntésének. Az ilyen kapcsolatok képezték az alapját a chilei katonai puccsnak 1973-ban, és az indonéziainak, 1965-ben.
Már a puccsokat megelõzõen ellenségesen léptünk fel a chilei és az indonéziai kormánnyal szemben, de továbbra is szállítottunk nekik fegyvereket. Tarts fenn jó viszonyt a megfelelõ tisztekkel, és azok majd megdöntik neked a kormányt. Ugyanez az érvelés húzódott meg az Izrael közvetítésével zajlott iráni amerikai fegyverszállítások mögött a 80-as évek elejétõl, a tranzakcióban részt vett magas rangú izraeli katonatisztek szerint – ezek a tények jól ismertek már 1982-ben, jóval azelõtt, hogy a túszejtések megkezdõdtek volna.
Kennedy elnöksége idején az USA dominanciájú latin-amerikai katonai erõk új küldetése a „hemiszféra védelme” helyett a „belsõ biztonság” fenntartása lett (ami gyakorlatilag egyet jelent a saját néped ellen vívott háborúval). Ez a sorsszerû döntés „közvetlen (USA) bûnrészességhez” vezetett a „Heinrich Himmler kivégzõosztagait idézõ módszerekben” – mondja Charles Maechling visszatekintõ ítélete; Maechling 1961 és 66 között felkelés-ellenes stratéga volt.
A Kennedy-vezetés kövezte ki az utat az 1964-es brazíliai államcsínyhez, mely hozzájárult a túlságosan is függetlenné váló brazil demokrácia elpusztításához. Az USA lelkesen támogatta az államcsínyt, miközben katonai vezetõi neonáci stílusú nemzetbiztonsági rendet honosítottak meg, kínzásokkal, elnyomással, stb. Ez hasonló fejlemények egész járványát indította el Argentínában, Chilében és mindenütt a féltekén, a hatvanas évek közepétõl a nyolcvanas évekig – végletesen véres korszak ez.
(Azt gondolom, jogi szempontból minden alap megvolna ahhoz, hogy a Második Világháborút követõen minden amerikai elnököt bíróság elé állítsanak. Vagy saját jogon nyilvánvaló háborús bûnösök, vagy súlyos háborús bûnök bûnrészesei voltak mindannyian.)
A tipikus katonai ügymenet elõször gazdasági összeomlást kreál, gyakran USA tanácsadók elõírásai alapján, majd úgy döntenek, hogy átadják a problémát a civileknek, kezeljék azok. A nyílt katonai kontroll már nem feltétlen szükséges, mivel új eszközök állnak rendelkezésre – például a Nemzetközi Valutaalap által gyakorolt ellenõrzések (mely szervezet, csakúgy, mint a Világbank, olyan kölcsönöket juttat harmadik világbeli országoknak, melyek alapját jórészt az ipari nagyhatalmak szolgáltatják).
A kölcsönök fejében a Valutaalap gazdasági „liberalizációt” szorgalmaz: az idegen tõke által áthatott és ellenõrzött gazdaságot, a népességnek biztosított szolgáltatások radikális kurtítását, és így tovább. Az ilyen intézkedések tovább szilárdítják a gazdag osztályok és a külföldi befektetõk hatalmát („stabilitás”), illetve megerõsítik a Harmadik Világ klasszikus, kétszintû társadalom-modelljét – felül a szuper-gazdagok (és az õket kiszolgáló, viszonylagosan jómódú szakember-osztály), alul az elszegényedett, szenvedõ tömegek.
A katonaság után maradt eladósodás és gazdasági káosz csaknem bizonyossá teszi, hogy követni fogják a Valutaalap által meghatározott szabályokat – hacsak a népi erõk valahogy nem jutnak be a politikai küzdõtérre, mely esetben szükség mutatkozhat a katonaságra, hogy visszaállítsa a „stabilitást”.
Brazília esete igen tanulságos. Olya gazdag természeti erõforrásokban, hogy akár a világ egyik leggazdagabb országa lehetne, ráadásul az ipara is jó ütemben fejlõdik. Azonban, nagyrészt az 1964-es puccsnak, és az azt követõ, mennybe dicsért „gazdasági csodának” köszönhetõen (nem említve itt a kínzásokat, gyilkosságokat, és a „népességellenõrzés” egyéb eszközeit), a legtöbb brazil helyzete jószerivel etiópiai szinten mozog – mindenesetre sokkal rosszabb, mint mondjuk Kelet-Európában.
A brazil Oktatásügyi Minisztérium jelentése szerint az oktatási költségvetés több mint egyharmada az iskolai étkeztetésre megy el, mert a közoktatásban résztvevõ legtöbb diák vagy az iskolában étkezik, vagy sehol.
A South magazin (az egyik, Harmadik Világgal foglalkozó üzleti lap) szerint a brazíliai csecsemõhalandóság mértéke meghaladja a Sri Lankait. A népesség egyharmada él a szegénységi küszöb alatt, és „hétmillió elhagyott gyerek koldul, lop és ragasztózik az utcákon. Sokmillió ember számára egy viskó jelenti az otthont az egyik nyomornegyedben… vagy, egyre növekvõ mértékben, egy talpalatnyi föld a híd alatt.”
Ez Brazília, a világ egyik természeti kincsekben leggazdagabb országa.
A latin-amerikai helyzet mindenütt hasonló ehhez. Egyedül Közép-Amerikában, az USA-támogatta erõk által a hetvenes évek vége óta, a demokráciára és szociális reformokra törõ mozgalmak megtizedelése során meggyilkoltak száma eléri a 200.000-et. Ezek az eredmények teszik az Egyesült Államokat „követendõ példává korunk demokráciáért vívott gyõzedelmes harcában”, ahogy a liberális New Republic fogalmaz, telve csodálattal. Tom Wolfe meg azt tanítja nekünk, hogy a nyolcvanas évek volt „az emberiség által valaha megtapasztalt egyik legdicsõbb aranykor”. Ahogy Sztálin szokta volt mondani, szinte „beleszédülünk a sikerbe”.

El Salvador keresztre feszítése
El Salvadorban, az amerikai kormány által hatalomra juttatott és támogatott diktátorok évek hosszú során át gyakorolták kínzásokkal, gyilkosságokkal tarkított rémuralmukat – és mindez olyasminek bizonyult, aminek az USÁ-ban nincs jelentõsége. Gyakorlatilag soha senki nem készítet beszámolót a történtekrõl. A hetvenes évek végére azonban az Egyesült Államok szemét csípni kezdi egynémely dolog.
Az egyik ezek közül, hogy a nicaraguai diktátor, Somoza hatalma meggyengülni látszott, ezzel pedig a USA térség feletti hatalomgyakorlásának egyik legfontosabb bázisa került veszélybe. A másik veszélyforrás még fenyegetõbb volt. El Salvadorban a hetvenes évek során jelentõs növekedésnek indultak az úgynevezett „népi szervezetek” – földmûves-egyesületek, szövetkezetek, szakszervezetek, egyházi bázisú Bibliaolvasó körök, melyek önsegélyezõ csoportokká alakultak, és így tovább. Veszélybe került a demokrácia!
1980 februárjában El Salvador érseke, Oscar Romero, levelet intézett Carter elnökhöz, melyben arra kérte, hogy ne küldjön tovább katonai segítséget az országot vezetõ katonai juntának. Mint írja, az ilyen segélyeket arra fordítanák, hogy „tovább élesítsék igazságtalan elnyomást a nép szervezeteivel szemben”, melyek azért küzdenek, hogy „tiszteletben tartsák a legalapvetõbb emberi jogaikat” (mondanunk se kell, micsoda újság volt ez hallani Washingtonban).
Romero érseket néhány héttel késõbb, egy mise alatt meggyilkolják. Meggyilkolását (csakúgy, mint számtalan további atrocitást) szokás a neonáci Roberto d’Aubuisson számlájára írni. D’Aubuisson az El Salvadort jelenleg kormányzó ARENA párt „örökös” vezetõje volt; a párt tagjainak, mint a jelenlegi elnöknek, Alfredo Christianinak is, hûségesküt kellett tenniük neki.
Több ezer paraszt és városi szegény vett részt egy évtizeddel késõbb egy Romero emlékére rendezett szentmisén, együtt számos külföldi érsekkel, a USA azonban a távolmaradásával tüntetett. A salvadori egyház formálisan Romero szentté avatását kérte.
Mindez alig érdemelt említést abban az országban, amely Romero gyilkosait kiképezte és pénzelte. A New York Times, a „lap, melyben mindennek nyoma van”, nem közölt szerkesztõségi cikket a gyilkosságról, sem akkor, amikor történt, sem a azt követõ években, ahogy a megemlékezésrõl sem jelent meg se cikk, se hír.
Két héttel a gyilkosság elõtt, 1980 március 7-én kihirdették a rendkívüli állapotot El Salvardorban, és teljes erõvel megindult a népesség elleni hajtóvadászat (folyamatos USA segítséggel és részvétellel). Az elsõ nagyobb támadás a Sumpul folyami vérfürdõ volt, a hondurasi és el salvadori hadsereg összehangolt hadmûvelete, melyben legkevesebb 600 embert mészároltak le. Csecsemõket daraboltak fel machetékkel, nõket kínozta és fojtottak meg. A folyón még napokkal késõbb is emberi testek darabjai úsztak lefelé. A térségben voltak egyházi megfigyelõk, akik azonnal továbbadták a hírt, de az USA mainstream médiája nem ítélte azt eléggé fontosnak ahhoz, hogy leközölje.
A háború fõ áldozatai parasztok voltak, valamint szakszervezetisek, diákok, papok, és bárki, aki azzal volt gyanúsítható, hogy a nép érdekeinek szolgálatában mûködik. Carter elnökségének utolsó évére, 1980-ra az áldozatok száma tízezerre emelkedett, 1981-ben, Reagan elsõ évében pedig már mintegy tizenháromezer volt.
1980 októberében az új érsek elítélte a biztonsági erõk tevékenységét, mint „a védtelen polgári lakosság elleni irtóhadjáratot, genocídiumot”. Két hónapra rá José Napoleón Duarte, az USA kedvenc „mérsékeltje”, mikor kinevezték a junta polgári elnökévé, ugyanezt a biztonsági szolgálatot ünnepli, „a nép érdekében, a felforgatás ellen folyatott állhatatos küzdelméért”.
A „mérsékelt” Duarte játszotta a fügefalevél szerepét a katonai irányítók számára, így biztosítandó a további USA pénzeket, miután a fegyveres erõk megerõszakoltak és meggyilkoltak négy amerikai, egyházi szolgálatban álló nõt. Ez ugyanis némiképp itt is felkavarta a kedélyeket; salvadoriakat halomra ölni egy dolog, de amerikai apácákat megerõszakolni és kivégezni mégiscsak határozott PR baki. A média azután valahogy elvette a sztori súlyát, a Carter-vezetés és vizsgálóbizottság útmutatásainak megfelelõen.
A frissen hatalomra jutó reaganiták jóval tovább mentek, mikor megpróbáltak igazolást találni a történtekre – név szerint Alexander Haig külügyminiszter, és Jeane Kirkpatrick, az USA ENSZ-nagykövete. De még így is szükségesnek mutatkozott tetõ alá hozni egy kirakatpert néhány évvel késõbb, s ezzel egyben felmenteni a bûn alól a gyilkos juntát, no és persze a játékmestert.
A független el salvadori lapokat, amelyek esetleg tájékoztathattak volna az atrocitásokról, még idejekorán tönkretették. Jóllehet mainstream, üzletpárti lapokról van szó, még ezek is túl fegyelmezetlennek tûntek a katonai ízlés számára. A problémát 1980-82-ben került rendezésre, mikor is az egyik fõszerkesztõjét a biztonsági erõk meggyilkolták, a másiké pedig elmenekült az országból. Szokás szerint ezek az események sem ütötték meg azt a fontossági mértéket, hogy az amerikai lapok pár szónál többet fecséreljenek rájuk.
1989 novemberében hat jezsuita pap, a szakácsuk és annak a lánya esett a katonaság áldozatául. Még ugyanazon a héten további legalább 28 el salvadori civilt gyilkoltak meg, köztük az egyik nagy szakszervezet vezetõjét, az egyetemi nõszervezet vezetõjét, egy indián farmerszövetkezet kilenc tagját és tíz egyetemistát.
A hírügynökségi telexek továbbítottak egy sztorit Douglas Grant Mine AP-tudósítótól, melyben a szerzõ arról számol be, ahogy katonák hatolnak be a fõváros, San Salvador egyik munkás-negyedébe, elfognak hat férfit, hozzájuk csapnak még egy 14 éves fiút, falhoz állítják és lelövik õket. „Nem papok vagy emberjogi aktivisták voltak – írja Mine –, a haláluk így szinte senkinek nem tûnt fel” – ahogy a cikke sem.
A jezsuitákat az Atlacatl Battalion, egy az Egyesült Államokban kitalált, kiképzett és felfegyverzett elit kommandó végezte ki. A kommandó 1981 márciusában alakult, mikor is az USA fegyveres erõk speciális kiképzõiskolája tizenöt felkelés-ellenes specialistát vezényelt El Salvadorba. A Battalion szakterülete kezdetektõl a tömeggyilkosság volt. Az egyik amerikai kiképzõ így jellemezte katonáit: „Kivételesen vérszomjasak… Mindig nehéz volt elérni, hogy foglyokat hozzanak, ne csak füleket.”
1981 decemberében a Battalion részt vett egy hadmûveletben, ahol a gyilkosság-, erõszak -és gyújtogatás-orgiának során több mint ezer civil esett áldozatául. Késõbb falvak felrobbantásában, többszáz civil golyó, kötél és egyéb módszerek révén való kivégzésében segédkezett. Az áldozatok túlnyomó többsége nõ, gyermek és öreg volt.
Az Atlacatl Battaliont az amerikai különleges erõk röviddel azelõtt képezték ki, hogy meggyilkolták volna a jezsuitákat. Ez jellemzi a Battalion teljes létét – a legszörnyûbb vérengzések akkor történtek, mikor frissen kaptak USA kiképzést.
El Salvador „fióka demokráciájában” 13 éves gyerekeket gyûjtöttek be elkerített negyedekbe vagy menekülttáborokba, és bevonulni kényszerítették õket. Ott az SS-tõl átvett módszerekkel szoktatták õket fegyelemre, kiöltek belõlük minden emberi érzelmet, gyakran megerõszakolták õket, hogy felkészítsék õket a sokszor szexuális és sátánista felhangokkal bíró gyilkosságokra.
Az el salvadori hadsereg kiképzési módszereit egy dezertõr leírásából ismerjük, aki 1990-ben politikai menedékjogot kapott Texasban, a Külügyminisztérium követelése ellenére, hogy toloncolják vissza El Salvadorba. (A nevét a bíróság titokban tartotta, hogy így védjék meg a salvadori halálcsapatoktól.)
A leírásokból tudjuk, hogy a behívottaknak kutyákat és keselyûket kellett megölniük, úgy, hogy átharapják a torkukat, egészen addig rázva õket, hogy a fejük leessen; végig kellett nézniük, ahogyan a katonák feltételezett ellenállókat kínoztak és öltek meg – letépték a körmeiket, levágták a fejüket, darabokra vágták a testüket és a levágott végtagjaikkal bohóckodtak.
Egy másik esetben egy, az Atlacatl Battalion alá tartozó el salvadori halálcsapat egyik tagja, César Vielman Joya Martínez adott részletes beszámolót arról, hogy miféle közük volt az USA tanácsadóknak és a salvadori kormánynak a halálcsapatok tevékenységéhez. A Bush-vezetés minden erõfeszítést megtett, hogy elhallgattassák és visszaküldjék El Salvadorba, a csaknem biztos halálba, az emberi jogi csoportok tiltakozása, és a Kongresszus azon kérelme ellenére, hogy a hallgassák meg a tanúvallomását. (Hasonló elbánásban részesült a jezsuiták meggyilkolásának legfontosabb szemtanúja.)
Az el salvadori katonai kiképzés eredményeit naturális pontossággal mutatta be az America címû jezsuita lapban Daniel Santiago, egy El Salvadorban mûködõ katolikus pap. Ír egy parasztasszonyról, aki egyik nap hazatérvén azt találta, hogy három gyermeke, az anyja és a nõvére mind az asztal körül ülnek, levágott fejük gondosan elhelyezve mindegyikükkel szemben az asztalon, a kezük pedig a rájuk helyezve, „mintha a testük simogatná fejüket”.
A Salvadori Nemzeti Gárda gyilkosainak nehézséget okozott, hogy a 18 hónapos csecsemõ fejét rögzítsék az asztalon, ezért rászögelték a kezeit. Az asztal mértani közepén pedig, ízlésesen elrendezve, egy nagy mûanyag zacskó, tele vérrel.
Santiago tiszteletes szerint az ilyen jelenetek egyáltalán nem mentek ritkaságszámba.
A halálcsapatok nem egyszerûen megölik az embereket El Salvadorban – lefejezik õket, a fejüket lándzsákra tûzik, és elszórják a tájban. A férfiakat nem csak kibelezi a Salvadori Kincstári Rendõrség; levágott nemi szervüket a szájukba tömik. A salvadori nõket nem csak megerõszakolja a Nemzeti Gárda; kivágják a testükbõl a méhüket, és az arcukra borítják. A gyerekeket nem elég megölni; addig rángatják õket ide-oda a szögesdróton, míg le nem hullik minden hús a csontjaikról, miközben a szüleiket arra kényszerítik, hogy ezt végignézzék.
Santiago tiszteletes ezután rámutat, hogy az effajta erõszak azután kezdett igazán elharapódzni, mikor az egyház elkezdett földmûves szövetségeket és önsegélyezõ csoportokat alakítani, megkísérelvén, hogy a legszegényebbeken segítsen.
Mindazonáltal ennek a hozzáállásunknak meglett a maga haszna. A népi szervezeteket megtizedelték, ahogy azt Romero érsek megjósolta. Tízezreket mészároltak le, milliókból lettek menekültek. Ez az USA történetének egyik legbecstelenebb epizódja – és még mennyi konkurense van!

Nicaragua megleckéztetése
A hetvenes években nem csak EL Salvador esett ki az amerikai mainstream média látókörébõl. A nicaraguai diktátor, Anastasio Somoza 1979-es elmozdítását megelõzõ 10 esztendõ során az amerikai televízió – valamennyi csatornát értve ez alatt – pontosan egy órát szentelt Nicaraguának, és az is teljes egészében az 1972-es managuai földrengésrõl szólt.
1960 és 1978 között a New York Times összesen három szerkesztõségi cikket hozott Nicaraguáról. Nem arról van szó, hogy ne történt volna ott semmi – mindössze ami történt, nem volt figyelemre méltó. Nicaragua nem volt érdekes, ameddig Somoza zsarnoki uralmának nem volt kihívója.
Mikor lett kihívója, név szerint a szandinisták a hetvenes évek végén, az Egyesült Államok elõször megpróbálkozott a „Somozizmussal, Somoza nélkül” – azaz, az egész korrupt rendszer érintetlen marad, éppen csak valaki mást helyeznek az élére. Ez nem mûködött, ezért Carter elnök megpróbálta megtartani Somoza Nemzeti Gárdáját, mint az USA hatalomgyakorlás biztosítékát.
A Nemzeti Gárdát már annak elõtte is jelentékeny brutalitás és szadizmus jellemezte. 1979 júniusában már kemény atrocitások jellemezték a szandinisták ellen vívott háborújukat, lakónegyedekben robbantottak Managuában, több tízezer ember halálát okozva. Ekkor a managuai nagykövetünk telexezett a Fehér Házba, mondván, „meggondolatlan” lépés volna leállítani a Gárdát, mert ez esetleg károsan befolyásolná a politikai szándékot, hogy õk maradjanak hatalmon, és a szandinisták ne férkõzhessenek be.
Az Amerikai Államok Szervezetéhez  delegált USA nagykövet is a „szomozizmus Somoza nélkül” policy mellett érvelt, de a szervezet egyértelmûen elutasította a sugalmazást. Néhány nappal késõbb Somoza, a nicaraguai nemzeti kincstár maradékával Miamiba repült, a Gárda pedig összeomlott.
A Carter vezetés vöröskeresztes jelzésû repülõgépeken menekítette ki a Gárda vezetõit az országból (ami háborús bûn), és Nicaragua határánál elkezdte újraszervezni a Gárdát. Argentínát is bevetettük az érdekeink képviseletében. (Argentína abban az idõben neonáci generálisok uralmát nyögte, akik megtették azt a szívességet, hogy egy rövid idõre felhagytak a saját népük kínzásával és gyilkolásával, és segítettek újjáalakítani a Gárdát – amely a keresztségben hamarosan a kontrák, vagy „szabadságharcosok” nevet kapta.)
Reagen az õ révükön indított nagyléptékû terrorista háborút Nicaragua ellen, melyet még annál is halálosabb gazdasági háborúval párosított. Ráadásul a többi országot is megfélemlítettük, hogy azok se küldjenek segélyeket.
De láss csodát, a csillagászati összegû katonai segély ellenére, az Egyesült Államoknak nem sikerült számottevõ katonai erõt létrehozni Nicaraguában. És ez igen érdekes, ha jobban belegondolunk. Sehol a világon, soha nem volt még gerilla szervezet, amely akár töredékét is kapta volna a forrásoknak, melyeket az USA a kontrák rendelkezésére bocsátott. Ilyen támogatással akár még az Egyesült Államok hegyvidékein is érdemes volna gerilla-felkelést indítani.
Miért ment vajon az USA ilyen messzire Nicaraguában? A valós magyarázatot az egyik nemzetközi fejlesztési szervezet, az Oxfam adta meg, mikor megállapította, hogy a 76 országot alapul véve, ahol aktivitást fejtett ki, „Nicaragua… kivételesnek számított a kormány elkötelezettségének erejét tekintve… hogy a lakosság életfeltételeit javítsa, és minél aktívabb részvételre bátorítsa õket a fejlõdési folyamatban.”
A négy közép-amerikai ország (El Salvador, Guatemala, Honduras, Nicaragua) közül, ahol az Oxfam erõs jelenléttel bírt, egyedül Nicaraguában történtek lényegi erõfeszítések a földtulajdon egyenlõtlenségének kezelésére, az egészségügy, az oktatás és a mezõgazdasági szolgáltatások kiterjesztésére a szegény családok irányába.
Más ügynökségek is hasonló történettel álltak elõ. A nyolcvanas évek elején a Világbank a saját projektjeit „rendkívüli mód” sikeresnek nevezte Nicaragua több szektorában, „jóval sikeresebbnek, mint bárhol másutt a világon”.
Az Amerika-közi Fejlesztési Bank 1983-as jelentése szerint „Nicaragua jelentõs elõrehaladást tett a szociális szektorban, ami alapot teremt a hosszú távú társadalmi-gazdasági fejlõdéshez”.
A szandinista reformok sikerétõl az USA stratégáiban meghûlt a vér. Tisztában voltak vele, hogy – mint azt José Figueres, a costa ricai demokrácia atyja megjegyezte – „a történelemben elõször Nicaraguának olyan kormánya van, amely gondját viseli népének.” (Jóllehet, Figueres negyven éven át Közép-Amerika vezetõ demokratikus politikusa volt, a való világot illetõ, elfogadhatatlan kommentárjai számûzve voltak az amerikai médiából.)
A gyûlölet, amit a szandinisták azzal keltettek, hogy megpróbálták (sikerrel!) a forrásaikat átirányítani a rászorulóknak, valóban csodaszámba ment. Csaknem minden USA stratéga osztotta, és igazi õrjöngéshez vezetett.
Még 1981-ben az egyik külügyminisztérium belsõs azzal hõzöngött, hogy mi majd „Közép-Amerika Albániáját” csináljuk Nicaraguából – azaz egy szegény, izolált, politikailag radikalizált országot –, hogy romokba dõljön a szandinisták álma, hogy egy új, az addigiaknál példaértékûbb politikai modellt alkossanak Latin-Amerika számára.
George Shultz a szandinistákat „rákos sejteknek” nevezte, melyek „a kontinensünket rágják”, és amelyeket el kell el kell pusztítani. A politikai paletta másik végpontján Alan Cranston, a Szenátus egyik fõliberálisa azt mondta, hogy amennyiben nem volna lehetséges elpusztítani a szandinistákat, hát majd egyszerûen hagyjuk õket „megdögleni a saját levükben”.
A USA tehát háromfrontos támadást indított Nicaragua ellen. Elõször is szélsõségesen erõs nyomást gyakoroltunk a Világbankra és az Amerika-közi Fejlesztési Bankra, hogy hagyjanak fel minden projekttel és asszisztenciával.
Másodszor, elindítottuk a kontra-háborút, együtt egy illegális gazdasági háborúval, hogy véget vessünk annak, amit az Oxfam jogosan a „jó példa veszélyének” nevezett. A kontrák amerikai parancsra, „könnyû célpontok” ellen végrehajtott, kegyetlen terrorista-támadásai, no meg a bojkott, segítettek véget vetni a gazdasági fejlõdés és a szociális reform minden reményének. Az USA terror biztosította, hogy Nicaraguának folytonos mozgósításban kelljen tartania a hadsereget, s nem legyen képes szánalmasan szegényes és korlátozott forrásait az USA-támogatta diktátorok és reaganita bûntettek után maradt romokat újjáépítse.
Julia Preston, az egyik legrespektáltabb Közép-Amerika tudósító (akkoriban a Boston Globe-nak dolgozott) arról számolt be, hogy „egyes államigazgatási hivatalnokok elégedettnek mondták magukat, látván, hogy a kontrák hogyan gyengítik a szandinistákat azzal, hogy kikényszerítik a szegényes források háborús célokra történõ átirányítását, tehát elvonását a szociális program megvalósításától”. Ez kulcsfontosságú, mivel éppen a szociális programok képezték a gyökerét a jó példának, mely megfertõzhette volna a térség többi országát, és megcsáklyázhatta volna a kizsákmányolás és rablás amerikai rendszerét.
Még katasztrófa-enyhítõ segélyt sem voltunk hajlandók küldeni. Az 1972-es földrengés után a Nicaraguába juttatott USA segély mértéke csillagászati volt – melynek jó részét aztán a „mi fiunk”, Somoza tett zsebre. 1988 októberében egy még szörnyûbb természeti katasztrófa sújtotta az országot: a Joan nevû hurrikán. Egy penny nem sok, annyit sem küldtünk, mert ha küldtünk volna, az még a néphez jutott volna el, nem csak valami gazdag gengszter zsebébe. Sõt, a szövetségeseinket is meggyõztük, hogy lehetõleg minél kisebb mértékben segítsenek.
A pusztító hurrikán, és üdvös következményei, a várható tömeges éhínség és a teljes gazdasági összeomlás, megkétszerezték az erõfeszítéseinket. Éhezõ nicaraguaiakat akartunk, hogy téves gazdaságirányítással vádolhassuk a szandinistákat. Ha egyszer nem akartak a mi ellenõrzésünk alá tartozni, hát szenvedjenek és pusztuljanak.
Harmadszor, diplomáciai csúsztatásokkal igyekeztünk felmorzsolni Nicaraguát. Amint Tony Avrigan írta a costa ricai Mesoamerica címû lapban: „A szandinisták áldozatául estek Oscar Arias costa ricai, és többi közép-Amerikai államelnök ügyes cselének, aminek ára a februári (1990) választások elvesztése volt.”
Nicaragua számára az 1987 augusztusi béketerv jó megoldás volt, írja Avrigan: hajlandóak lettek volna elõrehozni néhány hónappal a nemzeti választásokat, és beengedték volna a nemzetközi megfigyelõket, ahogy 1984-ben is tették, „ha cserébe visszahívják a kontrákat, és befejezõdik a háború...” A nicaraguai kormány teljesítette a béketerv minden feltételét, de erre ügyet sem vetett senki.
Ariasnak, a Fehér Háznak és a Kongresszusnak soha esze ágában sem volt, hogy életbe léptesse a béketerv bármelyik aspektusát. Az USA konkrétan megtriplázta a kontrákhoz irányított CIA utánpótlást szállító repülõk számát. Néhány hónap alatt a béketerv kimúlt.
A választási kampány kezdetén az USA világossá tette, hogy az országot fojtogató embargó és a kontra-terror folytatódni fog, ha a szandinisták nyernék a választásokat. Valami törzsökös nácinak, vagy meg nem tért sztálinistának kell lenned ahhoz, hogy egy ilyen feltételekkel megkonstruált választást szabadnak, vagy igazságosnak tekints – és a határtól délre kevesen is ringatták magukat ilyen illúziókba.
Próbáltak volna valaha ilyet tenni az ellenségeink… a képzeletükre bízom, hogyan reagált volna erre a média. Ami az egészben a megdöbbentõ, az, hogy a szandinisták még így is a szavazatok 40%-át kapták, miközben a New York Times fõcímekben köszöntötte az „USA fair-play gyõzelme boldogságában egyesült” amerikaiakat.
Az elmúlt tizenöt év közép-amerikai USA „sikerei” valódi tragédiával érnek fel – nem pusztán az áldozatok sokkoló száma miatt, de azért is, mert egy évtizede még voltak perspektívái egy valódi demokratikus fejlõdésnek, az alapvetõ emberi igények kielégítésének, amint azt El Salvador, Guatemala és Nicaragua korai sikerei mutatják.
Ezek az erõfeszítések eredményeket hozhattak volna, és példát adhattak volna a többieknek, akiket hasonló problémák sújtanak – amitõl persze az USA leginkább félt. A veszélyt sikeresen elhárítottuk, meglehet, örökre.

Pokolföldje: Guatemala
Van egy ország Közép-Amerikában, amely mégis kapott valami figyelmet az USÁ-tól, még a szandinista forradalmat megelõzõen: Guatemala.1944-ben a forradalom megdöntötte az ördögi diktatúrát, és elvezetett egy demokratikus kormány megalakulásához, mely alapjában véve a roosewelti New Deal alapján szervezõdött. Az ezt követõ tíz esztendõs demokratikus közjáték során megindult valamiféle, sikeresnek mutatkozó, független gazdasági fejlõdés.
Ez konkrétan hisztérikus állapotot keltett Washingtonban. Eisenhover és Dulles arra figyelmeztettek, hogy az Egyesült Államok „önvédelmi és önfenntartási érdekei” kerülnek veszélybe, ha el nem pusztítják a vírust. A titkosszolgálati jelentések egyáltalán nem csináltak titkot a guatemalai kapitalista demokrácia keltette veszélyekbõl.
Egy 1952-es CIA-memorandum az „USA érdekeivel ellenkezõnek” mondja a guatemalai helyzetet, köszönhetõen a „kommunista befolyásnak… mely a szociális reformok és a nemzeti politizálás harcos elõtérbe helyezése”. A dokumentum felhívja a figyelmet, hogy Guatemala „a közelmúltban fokozott mértékben kezdte támogatni más közép-amerikai országok kommunista és Amerika-ellenes tevékenységét”. Az egyik elsõ helyen említett példa egy José Fiueresnek juttatott, 300.000 dolláros, feltételezett kölcsön volt.
Mint már említettem, José Figueres volt a costa ricai demokrácia megteremtõje, valamint Közép-Amerika vezetõ demokratikus figurája. Jóllehet, lelkesen együttmûködött a CIA-val, „ügyünk legfontosabb példaképének” nevezte az Egyesült Államokat, és az USA costa ricai nagykövete az „United Fruit Company létezõ legjobb közép-amerikai reklámemberének” tekintette, Figueres karakterében mégis volt valami határozott, független vonás, s így nem tarthattuk olyan megbízhatónak, mint Somozát, vagy az alkalmazásunkban álló többi helyi gengsztert.
Az Egyesült Államok retorikájában így hát potenciális „kommunistának” lett nyilvánítva. Ha tehát Guatemala pénzt juttat neki, hogy a választási gyõzelmét segítse, ez annyit tesz, hogy Guatemala kommunistákat támogat.
Még nagyobb baj, folytatódik ugyanezen dokumentum, hogy a demokratikus kapitalista kormány „radikális és nacionalista intézkedései”, köztük „külföldi gazdasági érdekeltségek, és különösen a United Fruit Company üldözése”, elnyerték „csaknem a teljes lakosság támogatását és beleegyezését”. A kormány a továbbiakban az „eleddig politikai értelemben passzív parasztság mobilizálását” tervezi, aláásandó a nagy földbirtokosok hatalmát.
A 44-es forradalom továbbá elindított „egy erõs nemzeti mozgalmat Guatemala felszabadításáért, a múltban jellemzõ katonai diktatúra, társadalmi elmaradottság és ’gazdasági kolonializmus’ alól”, és „a legtöbb politikailag tudatos guatemalai önérdekeinek kiszolgálásával elnyerte azok lojalitását”. Még rosszabbra fordultak a dolgok, mikor a sikeres földreform elkezdte fenyegetni a szomszédos országok „stabilitását”, amelyek elõl persze nem maradt rejtve a dolog.
Röviden, a helyzet elég nyugtalanító volt. Ezért a CIA végrehajtott egy sikeres államcsínyt. Guatemala átalakult azzá a mészárszékké, ami ma is, rendszeres USA beavatkozásokkal, mihelyt a dolgok kezdenének elszabadulni.
A hetvenes évek végére az atrocitások újra elkezdték túllépni a rémséges normát, és ez már szóbeli tiltakozást keltett. És mégis, annak ellenére, amit sokan hisznek, Guatemala gyakorlatilag ugyanolyan mértékben kapta tovább a katonai támogatást Carter „emberi jogi” rezsimje alatt is. Az ügyben a szövetségeseink is felsorakoztak mögöttünk – különösen Izrael, melyet részben azért is tekintünk „stratégiai aranyfedezetnek”, mert oly sikeresen irányítja az államterrorizmust.
Reagan alatt a guatemalai népirtás közeli helyzet támogatása extatikus méreteket öltött. A guatemalai kis Hitlerek legszélsõségesebbikét, Rios Montt-ot Reagan a demokráciának teljességgel elkötelezett férfiúként ünnepelte. A nyolcvanas évek elején Washington barátai guatemalaiak, fõleg felföldi indiánok tízezreit mészárolták le, és további számolatlan esetekben kínoztak és erõszakoltak meg civileket. Óriási területek lakosságát tizedelték meg.
1988-ban a La Epoca címû, frissen megjelent guatemalai újságot a kormány terroristái felrobbantották. Ugyanebben az idõben nálunk a médiát az töltötte el mérhetetlen aggodalommal, hogy az USA-pénzelte nicaraguai napilap, a La Prensa, mely nyíltan buzdított a kormány megdöntésére, valamint támogatta az amerikai üzemû terrorista hadsereget, kénytelen volt néhány számát nélkülözni, papírhiány okán. Ez azután felháborodott szóözönt indított el a Washington Post-ban, és másutt, a szandinista totalitarianizmus rémségeivel kapcsolatban.
A La Epoca elpusztítása mindazonáltal semmiféle érdekességgel nem szolgált, hogy bárki is írt volna róla, jóllehet, az amerikai újságírók elõtt nem volt titok, ami történt. Nem is volt várható persze, hogy az amerikai média arról írjon, hogy az amerikaiak által pénzelt biztonsági erõk elhallgattattak a vékonyka független hangot, mely néhány héttel azelõtt megpróbált szót emelni a guatemalaiakért.
Egy évvel késõbb a La Epoca egyik újságírója, Julio Godoy, aki a robbantást követõen elmenekült, rövid látogatásra visszautazott Guatemalába. Mikor visszaérkezett az Államokba, a közép-amerikai helyzetet a kelet-európaival vetette össze. Godoy szerint a kelet-európaiak „szerencsésebben, mint a közép-amerikaiak”, mert
míg Moszkva prágai bábkormánya megalázza és ellehetetleníti a reformereket, addig Washington guatemalai bábkormánya meg is gyilkolja õket. És még mindig teszi; a népirtásnak (vagy ahogy az Amnesty International nevezi), a „politikai gyilkossági kormányprogramnak” már több mint 150.000 áldozata van.
A sajtó vagy behódol, vagy, mint a La Epoca esetében, eltûnik.
„Szinte azt gondolhatnánk – folytatja Godoy –, hogy némelyek a Fehér Gázban azték isteneket imádnak, és közép-amerikai vérét áldozzák nekik.” Végül idézi az egyik nyugat-európai diplomatát, aki valahol így fogalmazott: „Amíg Amerika nem változtat a régióval kapcsolatos hozzáállásán, addig ott igazságnak és reménynek helye nincs”.

Panama megszállása
Panama felett az ellenõrzést hagyományosan a lakosság kevesebb mint tíz százalékát adó, kicsiny európai elit gyakorolta. Ez megváltozott 1968-ban, mikor Omar Torrijos, egy populista tábornok államcsínyt hajtott végre, melynek révén lehetõvé vált, hogy a fekete és mesztic szegény rétegek, legalább részben, osztozzanak a katonai diktatúra hatalmából.
1981-ben Torrejos egy repülõszerencsétlenség során életét vesztette. 1983-ra a hatalom valódi birtokosa Manuel Noriega lett – egy bûnözõ, Torrijos és az USA hírszerzés egykori embere.
Az amerikai kormány nagyon jól tudta, hogy Noriegának része volt a drogkereskedelemben, legalább 1972 óta, mikor a Nixon vezetés a megöletését tervezte. Valahogy mégis ottmaradt a CIA fizetési listáján. 1983-ban az amerikai szenátus egyik bizottsága arra a következtetésre jutott, hogy Panama fontos központja a drogkereskedelemnek és az abból származó pénzek mosásának.
 Az USA kormánya továbbra is díjazta Noriega szolgálatait. 1986 májusában a Drogellenes Ügynökség  igazgatója dicsérte Noriega „erõteljes kábítószer kereskedelem ellenes politikáját”. Egy évvel késõbb ugyanez az igazgató „üdvözli szoros szövetségünket” Noriegával, miközben Edwin Meese fõügyész leállította az USA Igazságügyi Minisztériuma Noriega ügyében folytatott egyik bûnügyi nyomozását. 1987 augusztusában egy Noriegát elítélõ szenátusi határozatot támadott meg Elliott Abrams, a Külügyminisztériumnak az USA Közép-Amerika –és Panama-politikájáért felelõs hivatalnoka.
És mégis, mikor Noriegát végül, 1988-ban vád alá helyezik Miamiban, egy kivételével minden vád olyan tevékenységekre vonatkozott, melyek 1984 elõtt zajlottak – mikor még nem volt a „mi fiúnk”, aki segítette az USA Nicaragua elleni háborúját, aki USA jóváhagyással befolyásolta a választási eredményeket, és aki általában véve kielégítõen szolgálta az USA érdekeit. Szó sem volt arról, hogy hirtelen felfedeztük volna, hogy egy gengszterrel és drogkereskedõvel állunk szemben – ezt mindvégig tudtuk.
Mindez nem igazán meglepõ, ahogy egyik tanulmány a másik után bizonyítja. Egy brutális zsarnok akkor lesz hirtelen „gazemberré” és „mocsokká”, mikor elköveti a legnagyobb bûnt: a függetlenséget. Ezt az általánosnak mondható baklövést pedig akkor követik el, mikor nem elégszenek meg a szegények kifosztásával – amivel nincs semmi baj –, és kikezdenek a kivételezettekkel, amivel magukra vonják az üzleti vezetõk haragját.
A nyolcvanas évek közepére ez a bûn már terheli Noriega számláját. Egyebek közt úgy tûnt, egyre nyögvenyelõsebben támogatja az USA kontra-háborút. Függetlenedése a Panama-csatornával kapcsolatos érdekeinket is veszélyeztette. 1990 január 1-ével ugyanis a csatorna irányítása nagyrészt visszaszáll Panamára, 2000-re pedig az övék lesz a teljes ellenõrzés. Jó idõben gondoskodnunk kellett tehát arról, hogy Panama olyan emberek kezébe kerüljön, akik a kezünkbõl esznek majd.
Miután többé nem bízhattunk Noriega szolgálataiban, mennie kellett. Washington gazdasági szankciókat léptetett érvénybe, melyek földig rombolták a gazdaságot, aminek terheit elsõdlegesen a színes bõrû többség szenvedte. Õk is gyûlölni kezdték Noriegát, nem utolsósorban azért, mert õ volt a felelõs a gazdasági háborúért (amely törvénytelen volt, ha ez valakit érdekel), mely a gyermekeiket éhezésre kényszerítette.
Ezután megpróbálkoztunk egy katonai államcsínnyel, de nem arattunk sikert. Végül, 1989 decemberében, az USA azzal ünnepelte meg a Berlini Fal leomlását és a Hidegháború végét, hogy egyszerûen lerohanta Panamát, többszáz, esetleg többezer polgári áldozatot hagyva maga mögött (a pontos számokat nem ismeri senki, és a Rio Grandétól északra kevesen is próbálják kideríteni). Ez visszaadta a hatalmat az európai elitnek, akiket a Torrijos puccs kiütött a nyeregbõl – még épp idõben, hogy engedelmes „kormányunk” legyen a Panama-csatorna 1990. január 1-i adminisztrációváltására (ahogy arra a jobboldali európai sajtó felhívta a figyelmet).
A fent vázolt folyamat során az amerikai sajtó úgy táncolt, ahogy Washingtonból fütyültek, mindig az aktuális igényeknek megfelelõen válogatva ki a gazembereket. Olyan akciókból, melyek felett azelõtt szemet hunytunk, hirtelen bûnök lettek. 1984-ben például Arnulfo Arias nyerte a panamai elnökválasztást. Noriega megváltoztatta a választási eredményeket, nem kevés erõszak és csalás révén.
Ekkor azonban Noriega még nem engedetlenkedett. Õ volt a panamai emberünk, az Arias-pártról pedig az volt a közkeletû felfogás, hogy veszedelmes „ultranacionalista” elemeket tartalmaz. Ezért a Reagan-vezetés megtapsolta az erõszakot és a csalásokat, és rögtön Panamába küldte George Shultz külügyminisztert, hogy legitimálja a megcsáklyázott választási eredményt, és a „demokrácia” Noriega-féle modelljét állítsa a tévelygõ szandinisták elé.
A washingtoni média-szövetség és a legnagyobb újságok nem beszéltek a választási csalásokról, viszont még ugyanabban az évben kiátkozták a szandinistákat, a jóval szabadabb és becsületesebb választásaikért – mert ott nem az történt, amit akartunk.
1989. májusában Noriega újra érvénytelenítette a választási eredményeket, ezúttal azonban az üzleti ellenzék egyik képviselõjével, Guillermo Endara kárára. Noriega ekkor kevesebb erõszakot alkalmazott, mint 1984-ben. A Reagan-vezetés mégis összetéveszthetetlen jelét adta, hogy immár Noriega ellen fordult. A megjósolható forgatókönyvnek megfelelõen a sajtó haragjának adott hangot, látván, hogy Noriega nem képes megfelelni magasröptû demokratikus normáinknak.
A sajtó szenvedélyesen támadni kezdte az emberi jogok sorozatos megsértését is, mely azelõtt valahogy nem érte el az ingerküszöbüket. Mire megszálltuk Panamát 1989 decemberében, a sajtónak már sikerült teljesen démonizálnia Noriegát, átváltoztatván Attila a hun óta a legnagyobb szörnyeteggé. (Ez lényegében válasz volt Kaddhafi, Líbiai elnök démonizálására.) Ted Koppel arról szónokolt, hogy „Noriega a nemzetközi gazemberek azon speciális testvériségéhez tartozik, mint Kaddhafi, Idi Amin és Khomeini Ayatollah, akiket minden amerikai szívbõl gyûlöl”. Dan Rather „a drograblók és véglények világranglistájának élére” helyezte. Valójában Noriega mindvégig kisstílû bûnözõ maradt – éppen olyan, mint amilyen akkor volt, mikor még a CIA fizette.
Az Americas Watch például 1988-ban lehozott egy beszámolót a nem túlságosan rózsás panamai emberi jogi helyzetrõl. De, ahogy ez a riport, és más felmérések is világossá tették, Noriega jogsértései távolról sem voltak olyan súlyosak, mint a többi térségbeli USA-ügyfélnél tapasztalható, és semmivel sem rosszabbak, mint akkor, amikor Noriega még házi kedvencünk volt, aki úgy ugrált, ahogy mi fütyültünk.
Vegyük például Hondurast. Jóllehet ez nem olyan, gyilkos teroorista állam, mint El Salvador vagy Guatemala, az emberi jogi sérelmek itt valószínûleg súlyosabbak, mint Panamában. Tény, hogy Hondurasban van egy CIA által kiképzett katonai egység, amely egymaga több atrocitásért felel, mint Noriega összesen.
Vagy gondoljunk olyan, Amerika által támogatott diktátorokra, mint Trujillo a Dominikai Köztársaságban, Somoza Nicaraguában, Marcos a Fülöp szigeteken, Duvalier Haitin, és egy sor további diktátorra a 80-as évekbõl. Ezek mind sokkal kegyetlenebbek voltak, mint Noriega, de az Egyesült Államok lelkesen támogatta õket, iszonyatos atrocitásokkal terhelt évtizedeken át – mindaddig, amíg a haszon fennakadás nélkül kiáramlott ezekbõl az országokból, majd be, az Egyesült Államokba. A George Bush vezetés továbbra is megbecsülésérõl biztosította Mobutut, Ceausescut és Saddam Husseint, többek között, akik mind sokkal nagyobb bûnözõk, mint Noriega. Indonézia diktátorát, Suhartót például, aki vélhetõen a legnagyobb gyilkos mind között, a washingtoni média továbbra is „mérsékelt”-ként kezeli.
És láss csodát, pontosan abban a pillanatban, mikor Panamát megszállta, Noriega emberi jogi visszaéléseitõl feltüzelve, a Bush-vezetés bejelentette, hogy magas technológiai tartalmú cikkeket fog eladni Kínának. Jegyezzük itt meg, hogy a tét egy mintegy 300 millió dolláros üzlet volt USA vállalatok számára, és hogy a tárgyalások mindössze néhány héttel a Tienanmen téri vérfürdõ után titokban újra indultak.
Még ugyanezen a napon – Panama megszállásának napján – a Fehér Ház azt is bejelenti, hogy tervezi (és röviddel ezt követõen meg is tette) feloldani az Irak felé irányuló kölcsöntilalmat. A Külügyminisztérium komoly arccal meg is magyarázta a döntést, mondván, hogy ez segít elérni „az USA export növelésének célját, valamint jobb helyzetet biztosít számunkra az iraki emberi jogi helyzet kezelésére…”.
A minisztérium akkor sem változtatott a pózon, mikor Bush durván elutasította az iraki demokratikus ellenzék (bankárok, szakemberek, stb.) közeledését, valamint megbénította a Kongresszus erõfeszítéseit, hogy elítéljék régi barátja, Szaddam Husszein rémséges bûntetteit. Bush bagdadi és pekingi haverjaival való összevetésben Noriega olyannak tûnik, mint Teréz anya.
 Az invázió után Bush bejelenti, hogy az USA egymillió dolláros segélyben részesíti Panamát. Ebbõl 400 milliót USA vállalatok kaptak, hogy exportálják termékeiket Panamába, 150 millióval a banki kölcsönöket fizették vissza, 65 millió pedig kölcsönök formájában folyt be a magánszektorba, illetve USA befektetõk garanciáira fordították. Más szóval, a segélynek mintegy a felét az amerikai adófizetõk ajándékozták az amerikai üzleti köröknek.
Az inváziót követõen az USA visszahelyezte a bankárokat a hatalomra. Noriega ügyei a drogkereskedelemmel nevetségesek az övékhez képest. Panamában a drogkereskedelmet mindig is elsõsorban a bankok irányították – lényegében nincs semmiféle banki szabályozás, ezért a bankrendszer természetes felvevõje a bûnözésbõl befolyó pénzeknek. Ez alapult Panama rendkívül mesterséges gazdasága, és ez így maradt – valószínûleg az addiginál magasabb fokon – az invázió után is. A Panamai Védelmi Erõket is alapvetõen ugyanazokkal a tisztekkel szervezték újra.
Általában véve minden ugyanaz, csak most megbízhatóbb szolgák ülnek a bársonyszékekben. (Ugyanez a helyzet Grenadában is, mely az amerikai megszállást követõen fontos központja lett a kábítószer kereskedelembõl származó pénz mosásának. Nicaragua is fontos átmenõ területévé lett az amerikai piacra irányuló kábítószer kereskedelemnek, miután az Washington megnyerte az 1990-es választásokat. (A módszer mindig ugyanaz – és mindig ugyanúgy rejtve marad.)

Délkelet-Ázsia fertõtlenítése
Az USA indokínai háborúi is ugyanezen a módon zajlottak. 1948-ra a Külügyminisztérium már világosan látta, hogy a Vieth Minh, a Ho Shi Minh vezette francia-ellenes mozgalom Vietnám valóságos nemzeti mozgalma. A Viet Minh azonban nem engedte át az ellenõrzést a helyi oligarchiának. A független fejlõdést részesítette elõnyben, és nem vette figyelembe a külföldi befektetõk érdekeit.
Félelem ébredt tehát, hogy a „rothadás átterjed”, és a „vírus” esetleg „megfertõzi” a területet, hogy újra a stratégák évrõl évre szajkózott szlogenjeit kölcsönözzük. (Eltekintve néhány õrülttõl és gyengeelméjûtõl, senki sem tartott hódításoktól – egyszerûen a sikeres fejlõdés pozitív példájától rettegtek.)
Mit kell tenni, ha felüti a fejét a vírus? Elõször lokalizálni kell, és el kell pusztítani, majd be kell oltani a lehetséges áldozatokat, hogy a betegség ne terjedhessen tovább.Körülbelül ennyiben foglalható össze az USA stratégiája a Harmadik Világban.
Ha lehetséges, célszerû a helyi katonasághoz folyamodni, hogy elpusztítsa a vírust. Ha ez nem megy, a saját erõnkre kell támaszkodni. Ez többe kerül, és nem túl vidám dolog, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Vietnám olyan hely volt, ahol meg kellett.
A hatvanas évek végén az USA minden kísérletnek megálljt parancsolt, melyek politikai úton próbálták rendezni a konfliktust – még azokat is, melyekkel a saigoni tábornokok éltek. Ha politikai rendezés történik, esetleg még valami folyamat indul meg egy olyan fejlõdés felé, melyre nincs befolyásunk – egy ilyen kimenetel lehetetlenség.
Ehelyett egy tipikus dél-amerikai stílusú terror-államot hoztunk tetõ alá Dél-Vietnámban, megcsáklyáztuk Laosz történelme egyetlen szabad választását, csak mert a rossz oldal gyõzött, és leállítottuk a választásokat Vietnámban, mivel napnál világosabb volt, hogy ott is a rossz oldal gyõzött volna.
A Kennedy vezetés a Dél-Vietnám elleni támadást a masszív állami terrorból a nyílt agresszió felé eszkalálta. Johnson óriási expedíciós erõket küldött Dél-Vietnám ellen, és a háborút kiterjesztette egész Indokinára. Ezzel a vírus rendben ki is pusztult – Indokina meg örülhet, ha száz év alatt kiheveri a gyógyulást.
Miközben az Egyesült Államok független fejlõdés kórságát annak gyökerénél, Vietnámban irtotta, egyben gondoskodott arról is, hogy nehogy továbbterjedjen, támogatván a Suharto-féle hatalomátvételt Indonéziában, 1965-ben, pénzelvén Ferdinand Marcost a fülöp-szigeteki demokrácia megdöntésekor 1972-ben, támogatván a dél-koreai és thaiföldi statáriumot, és így tovább.
Suharto 1965-ös indonéziai államcsínyét különösen üdvözölte az egész Nyugat, mivel ellehetetlenített az egyetlen helyi tömegbázissal rendelkezõ politikai pártot. Ez az elkövetkezõ néhány hónap során együtt járt mintegy 70.000 helyi lakos, jórészt nincstelen parasztok lemészárlásával – „halovány fény Ázsia felett”, ahogy a New York Times vezetõ publicistája, James Reston lelkesültségében nevezte, egyben biztosítván olvasóit, hogy Amerikának fontos része van a diadalban.
A Nyugat el volt bûvölve, hogy üzletet köthet Indonézia új, „mérsékelt” vezetõjével, ahogy a Christian Science Monitor Suharto tábornokot nevezte, miután az némi vért lemosott a kezeirõl – s eközben tetemek százezreivel bõvítette a listát Kelet-Timorban és másutt. Ez a spektakuláris tömeggyilkos a „szíve mélyén jóindulatú”, biztosít minket a nagybecsû londni The Economist – nyilvánvalóan a nyugati óriásvállalatokkal szembeni hozzáállására utalván.
Miután 1975-ben befejezõdött a Vietnámi Háború, az USA legfõbb stratégiai célja az lett, hogy maximalizálja azon országok elnyomását és szenvedését, melyeket katonai erõvel már pusztasággá tettünk. A kegyetlenség foka meglehetõsen megdöbbentõ.
Mikor a mennoniták megpróbáltak ceruzákat küldeni Kambodzsába, a Külügyminisztérium mindent megtett, hogy ezt megakadályozza. Mikor az Oxfam megpróbált tíz napelemes szivattyút küldeni, ugyanez volt a válasz, csakúgy, mint mikor vallási csoportok ásókat akartak Laoszba küldeni, hogy kiáshassák az amerikai bombázások után maradt fel nem robbant bombákat.
Mikor India megpróbált 100 vizibivalyt küldeni Vietnámnak, hogy pótolják az amerikai támadásokban elpusztult hatalmas csordákat – és ne felejtsük el, ebben a primitív gazdaságban a vizibivaly egyszerre jelenti a trágyát, az igavonot, a túlélést – az Egyesült Álllamok azzal fenyegetõzött, hogy megvonja az Ételt a Békéért segélyt. (Ez biztos igen tetszett volna Orwellnek.)  Nincs olyan kegyetlenség, mely elég volna a washingtoni szadistáknak. A mûvelt osztályok tudnak eleget ahhoz, hogy tudjanak másfelé nézni.
Hogy Vietnámot végleg kivéreztessük, közvetve, a szövetségeseinken, Kínán és Thaiföldön keresztül támogattuk a Vörös Khmert. A kambodzsaiaknak a vérükkel kell fizetniük, hogy bizonyosak lehessünk, nem lesz semmiféle gyúgyulás Vietnámban. A vietnámiakat meg kell büntetni, mert ellenálltak az amerikai erõszaknak.
Ellentétben azzal, amit mindenki – legyen bal vagy jobboldali – állít, az Egyesült Államok legfontosabb céljait elérte Indokinában. Vietnámot leromboltuk. Megszûnt a veszély, hogy valamiféle sikeres fejlõdés mintát adjon a térség többi népének.
Ugyanakkor nem volt ez persze totális gyõzelem. A perspektivikus cél az lett volna, hogy Indokinát újra beépítsék az USA-uralta globális rendszerbe, és ez még nem valósult meg.
De az alapvetõ cél – a kulcsfontosságú cél, amely valóban számított – az volt, hogy kipusztítsuk a vírust, és ez sikerült is. Vietnám egy romhalmaz, és az USA mindent megtesz, hogy az is maradjon. 1991 októberében az USA megint csak lesöpörte az asztalról európai és japán szövetségesei makacs érveit, és megújította a Vietnám-ellenes embargót és szankciókat. A Harmadik Világnak meg kell tanulnia, hogy többé ne merje felemelni a fejét. A világ rendõre fáradhatatlanul üldözni fogja õket, ha elkövetik ezt a kimondhatatlan bûnt.

Az Öböl Háború
Ha a propaganda fátylai mögé tekintünk, az Öböl Háború ugyanezeket a vezérelveket illusztrálta.
Mikor Irak 1990 augusztusában megszállta Kuvaitot, az ENSZ Biztonsági Tanácsa azon nyomban elítélte Irakot, és szigorú szankciókat léptetett életbe ellene. Vajon hogyan lehetett az ENSZ válasza ennyire gyors és ilyen példátlanul határozott? Az amerikai kormányzati-média szövetség rögtön szállította a választ.
Elõször is, mondták, az iraki agresszió példátlan bûn, ezért példátlanul látványos reakciót érdemelt. „Amerika ugyanúgy foglal állást, ahogy mindig is tette – az erõszak ellen, azok ellen, akik erõszak alkalmazásával váltják fel a törvény szavát” – tudatta velünk George Bush, Panama megszállója, az egyetlen amerikai államfõ, akit a Nemzetközi Bíróság „törvénytelen erõszak alkalmazás” miatt elítélt (lásd a Nicaragua elleni amerikai támadás ügyében született NB ítéletet). A média és a mûvelt osztályok kötelességtudóan ismételgették a Vezetõ szavait, hüledezvén annak magasröptû elvein.
Másodszor, ugyanezen autoritások közhírré tettek egy hosszú litániát, hogy az ENSZ végre azt teszi, amiért létrehozták. Állították, hogy mindez lehetetlen lett volna a Hidegháború vége elõtt, mikor az ENSZ hatékonyságát a szovjet felforgatás és a Harmadik Világ harsány Amerika-ellenes retorikája gyengítette.
Egyik állítás sem állja ki semmiféle alapos vizsgálat próbáját. Az Öböl Háború esetében semmiféle magasröptû elv nem játszott szerepet, sem az USA, sem bármely másik fél részérõl. Nem a Szaddam Husszein által elkövetett agresszió volt a példátlan reakció oka – csak az, hogy nem a megfelelõ lábra lépett.
Szaddam Husszein gyilkos gazember – ugyanaz, aki az Öböl Háborút megelõzõen is volt, mikor még a barátunk és kedvenc kereskedelmi partnerünk volt. Kuvait megszállása kétségkívül atrocitás volt, de semmiben nem haladta meg más, az USA és szövetségesei által irányított bûntettek horderejét, és közel sem volt annyira rémes, hogy néhány azok közül. Kelet-Timor Indonézia általi megszállása és annektálása például csaknem népirtás méretû pusztítással járt, hála Amerika és szövetségesei határozott támogatásának. A 700.000-es lélekszámú lakosság csaknem egynegyedét pusztították el, és ez a mészárlás arányaiban felülmúlja a Pol Pot-féle vérengzést, ugyanezekben az években.
ENSZ nagykövetünk (a könyv írásakor New York állam szenátora), Daniel Moynihan az alábbiakban jellemezte az ENSZ elõtt Kelet-Timorral kapcsolatban végzett munkája gyümölcseit: „Az Egyesült Államok a dolgok ilyen kimenetelében bízott, és ezért dolgozott. A Külügyminisztérium remélte, hogy az ENSZ szankciói semmiféle hatékonysággal nem fognak bírni. Ez volt a feladatom, melynek következetes végrehajtása során jelentõs sikereket könyvelhettem el.”
Az ausztrál külügyminiszter egyszerûen azzal indokolta országa belenyugvását Kelet-Timor megszállásába és bekebelezésébe (valamint Ausztrália részvételét abban, ahogy Indonézia kirabolta Timor gazdag olajkészleteit), hogy „a világ meglehetõsen igazságtalan hely, ahol számos példáját találni az erõszakos kisajátításnak”. Mikor viszont Irak szállta meg Kuvaitot, ugyanez a kormány hangos közleményt tesz közzé, mely szerint „nagy országok nem szállhatják meg következmények nélkül kisebb szomszédaikat”. Nincs az a cinizmus, amely megzavarhatná a Nyugat moralistáinak lelki békéjét.
Ami azt illeti, hogy az ENSZ végre azt teszi, ami a dolga, a tények magukért beszélnek – de a politikai korrektség õrei, akik vaskézzel vigyázzák a kommunikációs csatornákat, nem engednek semmiféle hozzáférést. Az ENSZ tevékenységét éveken át a nagyhatalmak bénították, és elsõsorban is az Egyesült Államok – nem a Szovjetunió, vagy a Harmadik Világ. 1970-tõl kezdõdõen az Egyesült Államok messze több Biztonsági Tanácsi határozatott vétózott meg, mint bármely más ország (Nagy Britannia a második, Franciaország a harmadik, és tõle jóval lemaradva a Szovjetunió csak a negyedik).
Az ENSZ-Közgyûlések története is hasonló képet mutat. A Harmadik Világ „harsány” Nyugat-ellenes retorikája pedig általában nem más, mint felhívás a nemzetközi jog, a ragadozó nagyhatalmak útjában álló eme szánalmasan gyenge korlátozás tiszteletben tartására.
Az ENSZ azért tudott választ adni az iraki agresszióra, mert az USA – ez egyszer – megengedte neki. Az ENSZ szankciók példa nélkül való szigorúsága pedig az USA intenzív nyomásgyakorlásának volt az eredménye. A szankcióknak jó esélyük volt arra, hogy mûködjenek, egyrészt harsányságuk miatt, másrészt azért, mert kivételesen a szokásos kerékkötõk – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország – is alávetették volna magukat azoknak.
De az Egyesült Államok még a szankciók lehetõvé tételét követõen is lezárta a diplomáciai megoldás útját, azzal, hogy, Nagy-Britanniával karöltve, illetve a helyi olaj-államok családi diktatúráinak támogatásával, óriási katonai erõt vezényelt a Perzsa-öbölbe. Mindenki más részvétele pusztán névleges volt.
Egy kisebb, elrettentést célzó katonai erõ állomásoztatása talán elegendõ lehetett volna, hogy jelentõs érvényt szerezzenek a szankcióknak – de egy félmilliós hadsereget nem lehet állomásoztatni. A gyors katonai felfejlõdésnek egyetlen célja volt, hogy ne sikerülhessen Irakot békés eszközökkel Kuvait feladására bírni.
Miért nem volt a diplomáciai megoldásnak semmilyen vonzereje? A Kuvait augusztus 2-én történt megszállását követõ néhány hét során világosan látszani kezdtek egy politikai rendezés körvonalai. A Biztonsági Tanács 660-os számú határozata, mely Irakot a Kuvait területérõl való visszavonulásra szólította fel, egyben felhívást intézett a határvita egyidejû, tárgyalásos rendezésére is. A Nemzetbiztonsági Tanács ebben az összefüggésben mérlegelt egy iraki javaslatot a Kuvaitból való kivonulásra.
Úgy tûnik, egyszerre két kérdés is felmerült: elõször is Irak perzsa-öböli kijáratának problémája, melyhez Iraknak tartós bérletet vagy egyéb ellenõrzési lehetõséget kellett volna kapnia két lakatlan árterület felett, melyeket a brit birodalmi rendezés Kuvaithoz csatolt (és ezzel Irak gyakorlatilag tengeri kijárat nélkül maradt); másodszor annak a vitának a megoldását, mely egy vitatott határterületen két mérföldre Kuvait belsejébe nyúló olajmezõ miatt robbant ki.
Az USA röviden elutasította a javaslatot, és mindenfajta tárgyalás lehetõségét. Augusztus 22-én, anélkül, hogy tényszerû tájékoztatást adott volna az iraki kezdeményezésrõl (melyrõl minden valószínûség szerint tudott), a New York Times arról számolt be, hogy a Bush-vezetés határozott szándéka blokkolni a „diplomáciai utat”, attól való félelmében, hogy ezzel a „krízis élét vesztené”. (Az alapvetõ tényeket egy héttel késõbb a Long Island-i Newsday hozta le, de a média jórészt tartotta magát hallgatási fogadalmához.)
A bombatámadásokat megelõzõ, utolsó ismert ajánlatban, melyrõl USA hivatalnokok 1991. január 2-án adtak hírt, a Kuvait területérõl történõ teljes iraki csapatkivonás szerepelt. Határkérdésekrõl nem esett benne szó, de az ajánlatot egyéb, „csatlakozó” kérdésekkel kapcsolatos, közelebbrõl meg nem határozott megállapodások kontextusában tették: ilyen kérdések voltak a térségben található atomfegyverek, illetve az izraeli-arab konfliktus.
Utóbbihoz tartozik Dél-Libanon illegális izraeli megszállása, amely egyben az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1978. márciusi, 425-ös számú határozatának folyamatos figyelmen kívül hagyását jelenti, lévén az a megszállt területrõl való azonnali és feltétel nélküli kivonulásra szólította fel Izraelt. Az USA válasza az volt, hogy nincs diplomáciai út. A média elhallgatta a tényeket, az egy Newsday kivételével, és tovább dicsérte Bush elvi szilárdságát.
Az „USA” azért utasította el a „csatlakozó” kérdések mérlegelését, mert a diplomáciai megoldás ellen foglalt állást mindenfajta „csatlakozó” kérdésben. Ez világossá lett már hónapokkal a Kuvait iraki megszállása elõtt, mikor az Egyesült Államok elvetette Irak tárgyalási javaslatát a tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban. Az ajánlatban Irak azzal a javaslattal élt, hogy felszámolja teljes kémiai és biológiai tömegpusztító fegyverzetét, amennyiben a térség többi országa is ezt teszi a maga tömegpusztító fegyverzetével.
Lévén ekkor Szaddam még Bush barátja volt, ezért válaszra méltatták, és a válasz igen tanulságos volt. Washington ugyanis üdvözölte Irak javaslatát, hogy felszámolja tömegpusztító fegyvereit, ugyanakkor nem javasolta ezt összekötni „egyéb fegyverzet-rendszeri kérdésekkel”.
Közelebbrõl nem került említésre egyetlen konkrét „fegyverzet-rendszer” sem, és jó okkal. Izrael nemcsak jó eséllyel rendelkezik kémiai és biológiai fegyverzettel – de ez az egyetlen ország a Közel-Keleten, melynek vannak nukleáris fegyverei (darabra körülbelül 200). Azonban az „izraeli nukleáris fegyverzet” olyan szókapcsolat, melyet semmiféle USA kormányhivatalnok nem írhat le, vagy ejthet ki a száján. Egy ilyen mondat ugyanis felvetné a kérdést, hogy vajon miért nem illegálisak az Izraelnek nyújtott segélyek, lévén az 1977-es, külföldi segélynyújtást szabályozó törvény tiltja bármely olyan ország pénzügyi támogatását, mely titkos atomfegyverprogramon dolgozik.
Az iraki megszállástól függetlenül az USA folyamatosan megbénította a „béke-folyamatot” a Közel-Keleten, ideértve, hogy lehetetlenné tette nemzetközi konferenciák összehívását a palesztin önrendelkezési jog elismertetésre érdekében. Az USA mintegy húsz éven át egyedül képviselte ezt az álláspontot. Az ENSZ szavazások évrõl-évre jól mutatja a dolgok állását; 1990 decemberében, az Öböl-válság kellõs közepén, egy nemzetközi konferencia összehívását célzó újabb javaslat szavazati aránya 144 – 2 volt (a két ellenszavazat az Egyesült Államok és Izrael részérõl érkezett). Ennek pedig semmi köze se Irakhoz, se Kuvaithoz.
Az USA makacsul elutasított minden lehetõséget az iraki agresszió problémájának a nemzetközi jog által elõírt békés eszközökkel való megoldására. Ehelyett leküldte a pályáról a diplomáciát, és a konfliktust szigorúan az erõszak területére koncentrálta, ahol egy semmiféle visszatartó erõvel nem szembesülõ szuperhatalom minden kétséget kizárólag felülkerekedik egy Harmadik Világbeli ellenfelén.
Ahogy ezt már tárgyaltuk, az USA rendszeresen hajt végre vagy támogat agressziót, még jóval kriminálisabb körülmények között is, mint Kuvait iraki megszállása. Csakis a legelkötelezettebb komisszár nem érti, hogy mit jelentenek ezek a tények, vagy akár az a tény, hogy azon ritka esetekben, mikor az USA véletlenül elítéli és ellenzi valamely ügyfele vagy szövetségese egy-egy illegális akcióját, mindig van a háttérben valamiféle szerencsés „árukapcsolás”.
Vegyük Namíbia dél-afrikai megszállását, melyet a Nemzetközi Bíróság és az ENSZ a hatvanas években törvénytelennek nyilvánított. Az USA éveken át érvelt a „nyugodt diplomácia” és a „konstruktív elkötelezettség” mellett, tetõ alá hozván egy olyan megállapodást, amely bõkezû díjazásban részesítette Dél-Afrikát (ideértve Namíbia legnagyobb kikötõjét) az agresszióért és az atrocitásokért, ahol az „árukapcsolás” egészen a Karib térségig éreztette a hatását, és jelentõs elõnyöket hozott a nemzetközi üzleti érdekeknek.
Visszavonták a kubai csapatokat, melyek Namíbia szomszédját, Angolát védték egy esetleges dél-afrikai támadástól. Jószerivel ugyanolyan módon, mint Nicaraguában az 1987-es „béke-megállapodást” követõen, az USA tovább támogatta a jómaga és szövetségesei (Dél-Afrika és Zaire) által pénzelt terrorista hadsereget, így készítvén elõ a terepet egy nicaraguai stílusú „demokratikus választás” számára, ahol a szavazók a kilátásba helyezett gazdasági szankciók és terrorista támadások terhe alatt járulnak az urnákhoz, és hozzák meg a „helyes” döntést.
Mindeközben Dél-Afrika nyugodtan fosztogatta és pusztította Namíbiát, és „agressziós bázisnak” használta a szomszédjai ellen. Csak a Reagan-Bush években (1980-88) a dél-afrikai erõszak mintegy 60 millió dollárnyi anyagi kárt okozott, és több mint másfél millió ember pusztulásához vezetett a szomszédos országokban (nem számítva Dél-Afrikát és Namíbiát). Az amerikai komisszár-osztály azonban képtelen meglátni a tényeket, és tovább dicsõíti George Bush hihetetlen erkölcsi erejét, hogy így ellenáll az „árukapcsolásnak” – mihelyt persze valaki beleköp a levesébe.
Általánosan szólva, az „árukapcsolás” ilyetén elutasítása nem-igen jelent mást, mint hogy valaki elutasítja a diplomáciát magát, amely mindig is tágabb összefüggések figyelembe vételét tételezi. Kuvait esetében az amerikai álláspont különösen törékeny alapokon nyugodott. Miután Szaddam Husszein elvetette a sulykot, a Bush-vezetés azt kezdte képviselni, hogy Irak agressziós potenciálját meg kell semmisíteni (ami egy korrekt álláspont, éles ellentétben azzal, hogy korábban még Szaddam atrocitásait és agresszióit támogattuk), és a biztonság érdekében térségi rendezésre szólított fel.
Nos, ezt árukapcsolásnak lehet nevezni. Az egyszerû tény annyi, hogy az USA attól félt, hogy a diplomácia „elveszi a válság élét”, ezért megbénította a diplomáciai „árukapcsolást” a háborúhoz vezetõ folyamat minden pillanatában.
A diplomáciai út elutasítása révén az USA elérte legfontosabb céljait a Perzsa-öbölben. A fõ kérdés ugyanis az volt, hogy a Közel-Kelet mérhetetlen energiaforrásai az ellenõrzésünk alatt maradjanak, és az általuk termelt mérhetetlen haszon tovább táplálja az USA és kedvenc brit ügyfele gazdaságát.
Az USA megerõsítette a dominanciáját is, és jó leckét adott arra nézvést, hogy a világot bizony erõvel kell uralni. Miután pedig ezeket a célkitûzéseit megvalósította, Washington a továbbiakban a „stabilitás” megõrzésén dolgozott, szorgalmasan gyomlálva a demokratikus átalakulás minden veszélyét az Öböl-menti zsarnok-államokban, és hallgatólagos beleegyezését adva Szaddam Husszeinnek, mikor az vérbe fojtotta elõbb a shiiták népi felkelését az ország déli részén, néhány kilométerre az amerikai vonalaktól, majd a kurdokét is, északon.
Azt azonban még nem sikerült Bush-nak megvalósítania, amit a New York Times vezetõ diplomáciai tudósítója, Thomas Friedman „minden világok legjobbikának” nevez: azaz „egy vaskezû iraki rezsim, Szaddam Husszein nélkül”. Így, írja Friedman, újra beköszöntenének azok a szép napok, mikor Szaddam „vasmarka” még „összetartotta Irakot, Amerika szövetségesei, Törökország és Szaúd-Arábia legnagyobb megelégedésére”, nem is említve itt a washingtoni fõnök üdvös megelégedését. A Perzsa-öböl jelenlegi helyzete annak a szuperhatalomnak a prioritásait tükrözi, aki az összes lapot a kezében tartotta – ez is olyan evidencia persze, mely láthatatlan a hit védelmezõi számára.

Az Irán/kontra elterelõ hadmûvelet
Az Irán/kontra sztori fõbb elemei már jóval az 1986-os nyilvánossá tétel elõtt ismertek voltak, egyetlen tény kivételével: hogy az Izrael közvetítésével bonyolított iráni fegyvereladások, és az Oliver North Fehér Házi irodájából irányított illegális kontra-háború kapcsolatban álltak egymással.
Az iráni fegyverszállítások nem 1985-ben kezdõdtek, mikortól a kongresszusi vizsgálat és a különleges ügyész követték a szálakat, hanem csaknem közvetlenül a sah bukása után, 1979-ben. 1982-re már köztudott volt, hogy elsõsorban Izrael látta el Iránt fegyverekkel – mindez ott díszelgett a New York Times címlapján.
1982 februárjában vezetõ izraeli figurák, akiknek a nevei késõbb felmerültek az Irán-kontra ügyben tartott meghallgatásokon, nyilatkoztak a BBC-nek, és kifejtették, hogyan mûködtek közre a Khomeini-féle Iránba irányuló fegyverszállítmányok szervezésében. 1982 októberében Izrael állam Egyesült Államokba akkreditált nagykövete nyilvánosan kijelentette, hogy Izrael „az Egyesült Államok… csaknem legmagasabb szintû együttmûködésével” küldött fegyverszállítmányokat Khomeininek. Az ügyben érintett magas beosztású izraeli hivatalnokok az indokokról is beszámoltak: a cél az volt, hogy kapcsolatokat építsenek ki olyan iráni katonai elemekkel, akik esetleg megdönthetik a rendszert, és visszaállíthatják a sah idejében jellemzõ berendezkedést – a megszokott ügymenet.
Ami a kontra háborút illeti, az illegális North-CIA mûködést érintõ alapvetõ tények már 1985-ben ismertek voltak (csaknem egy évvel azelõtt, hogy a botrány kirobbant volna, mikor is lelõttek egy USA szállító-gépet, és foglyul ejtettek egy amerikai ügynököt, nevezett Eugene Hasenfus-t). A média egyszerûen elfordította a fejét.
Végül is mi generálta az Irán/kontra botrány kirobbanását? Eljött a pillanat, mikor már nem lehetett többé eltussolni. Mikor Hasenfus gépét lelõtték Nicaraguában, miközben éppen CIA-fegyvereket szállított a kontráknak, és a libanoni sajtó arról számolt be, hogy az USA Nemzetbiztonsági Tanácsosa Bibliákat és csokis sütiket osztogat Teheránban, a sztorit egyszerûen nem lehetett már titokban tartani. Ezután derült fény a két jól ismert történet közötti kapcsolatra.
Ekkor belekezdtünk a károk mérséklésébe. A további cselekmények ugyanis errõl szóltak.

Kelet-Európa kilátásai
Ami igazán figyelemre méltó a nyolcvanas évek kelet-európai eseményeivel kapcsolatban, az, hogy az egyik birodalmi hatalom egyszerûen visszavonulót fújt. A Szovjetunió nemcsak engedélyezte alulról szervezõdõ mozgalmak mûködését, de egyenesen bátorította azokat. Van ennek néhány történelmi elõzménye.
Nem azért történt ugyanis, mert a szovjetek ilyen kedves fiúk – belsõ szükségszerûségek vitték rá õket. De megtörtént, s így a kelet-európai mozgalmaknak távolról sem kellett olyan lehetõségekkel szembenézniük, mint ha a mi pályánkon játszottak volna. A salvadori jezsuiták lapja helyesen mutatott rá, hogy náluk Václav Havelt (az egykori politikai elítéltet, akibõl Csehszlovákia elnöke lett) nem börtönözték volna be – jóval nagyobb eséllyel vágták volna darabokra, és hagyták volna ott, valahol az út mellett.
A Szovjetunió még mentegetõzött is múltbeli erõszakos fellépései miatt, és ez is példa nélküli. Az amerikai lapok mindezt úgy kommentálták, hogy, mivel a Szovjetunió elismerte, hogy Afganisztán megszállása bûntett volt, mellyel megszegte a nemzetközi törtvényeket, most annak adja tanújelét, hogy a végre csatlakozni kíván a civilizált világhoz. Ez aztán az érdekes reakció. Mert már csak egy lépés lett volna, hogy valaki az USÁ-ban arra a következtetésre jusson, hogy esetleg az Egyesült Államoknak is fel kéne nõnie a Kreml erkölcsi szintjére, és be kellene ismernie, hogy a Vietnám, Laosz és Kambodzsa elleni támadásaival megszegte a nemzetközi törtvényeket.
Az a kelet-európai ország, ahol a zsarnokság összeomlását szélsõséges erõszak kísérte, éppen az volt, ahol a szovjetek kisebb, mi pedig nagyobb befolyással bírtunk: Románia. Nicolae Ceausescu angliai látogatása során azelõtt királyi elbánásban részesült. Az Egyesült Államok kedvezõ nemzeti elbírálásban, kereskedelmi kedvezményekben és hasonlókban részesítette.
Pedig Ceausescu már akkor is az a brutális félõrült volt, aki késõbb, de mivel jórészt kivonult a Varsói Szerzõdésbõl és egyfajta független utat követett, úgy éreztük, hogy kicsit a mi oldalunkon tudhatjuk a nemzetközi küzdelemben. (Olyankor szoktuk támogatni a függetlenséget, mikor mások birodalmáról van szó, nem a mienkrõl.)
Másutt Kelet-Európában a felkelések meglepõen békések voltak. Volt valami kis elnyomás, de történetileg szemlélve 1989 teljesen egyedi dolog volt. Egyetlen eset sem jut eszembe, amely akár csak mérhetõ is volna hozzá.
Úgy vélem, Kelet-Európa kilátásai egyáltalán nem rózsásak. A Nyugatnak kész tervei vannak – nagy részébõl valami új, könnyen kizsákmányolható Harmadik Világot akar csinálni.
Azelõtt is fennállt egyfajta gyarmati viszony Nyugat –és Kelet-Európa között; valójában éppen az volt a Hidegháború egyik oka, hogy a szovjetek betették a kaput ez elõtt. Most újra kialakulóban van, és komoly konfliktus készülõdik a körül, hogy ki nyeri majd meg rablási és kizsákmányolási versenyt. A Németország vezette Nyugat-Európa (amely jelenleg vezet), vagy Japán (amely ugrásra készen lesi, hogy milyenek a profit-mutatók), vagy az Egyesült Államok (amely próbál akcióba lépni)?
Van rengeteg természeti erõforrás, amire rá lehet tenni a kezünket, meg rengeteg olcsó munkaerõ az összeszerelõ üzemekhez. De elõször is rájuk kell kényszeríteni a kapitalista modellt. A magunk számára ugyan nem fogadjuk el – de a Harmadik Világ, az más dolog. Ez az IMF-rendszer. Ha elérjük, hogy elfogadják, nagyon könnyû lesz kizsákmányolni õket, és gyorsan megtanulják az új szerepüket, mint valami Brazília vagy Mexikó.
Kelet-Európa sok szempontból vonzóbb számos befektetõ számára, mint Latin-Amerika. Az egyik az, hogy a lakosság fehér és kékszemû, ezért a mélyen rasszista társadalmakból – Nyugat-Európából, vagy az Egyesült Államokból – érkezõ befektetõk könnyebben megtalálják velük a hangot.
Még jelentõsebb, hogy Kelet-Európában az általános egészségügyi és oktatási normák jóval magasabbak, mint Latin-Amerikában – amely, a vagyonosok és privilegizáltak zárt szektorait nem számítva, katasztrófa sújtotta terület. Az egyik kivétel ebbõl a szempontból Kuba, mely megközelíti a nyugati egészségügyi és mûveltségi normákat, ugyanakkor a kilátásai nagyon sötétek.
A Kelet-Európa és Latin-Amerika között mutatkozó eltérések egyik oka, hogy a sztálini évek után utóbbiban az állami terror jóval magasabb szinten állandósult. A második ok gazdaságpolitikai.
Amerikai hírszerzési források szerint a hetvenes években a Szovjetunió mintegy 80 millió dollárt csurgatott Kelet-Európának. A helyzet merõben más volt Latin-Amerikában. 1982 és 1987 között mintegy 150 millió dollár vándorolt Latin-Amerikából a Nyugatra. A New York Times olyan becsléseket közöl, melyek szerint a „rejtett tranzakciók” (ide értve a kábítószer kereskedelembõl származó pénzeket, az illegális profitot, stb.) elérhetik a 700 milliós nagyságrendet. A dolog kihatása Közép-Amerikában különösen súlyos, de egész Latin-Amerikáról ugyanaz mondható el – mindenütt megállíthatatlanul terjed a szegénység, nõ a gyermekhalandóság, fokozódik a környezetpusztítás, az állami terror, az életminõség az évtizedekkel korábbi szintre zuhan vissza.
Afrika helyzete még rémesebb. A kapitalizmus katasztrófája különösen erõsen éreztette a hatását a nyolcvanas években, amivel „könyörtelen rémálmot” okozott a nyugati hatalmak körében, hogy az Afrikai Egységszervezet  vezetõjének pontos megfogalmazását használjuk. Jó illusztráció a WHO (Nemzetközi Egészségügyi Szervezet) becslése, mely szerint évrõl évre tizenegymillió gyerek hal meg a „fejlõdõ világban”, és ez a „csendes népirtás” gyorsan megállítható volna, ha a forrásokat az emberi szükségletek kielégítésére, és nem kevesek további gazdagodására fordítanák.
Egy olyan gazdaságban, melyet a nemzetközi óriásvállalatok és a pénzügyi tõke szükségletei és érdekei alapján alakítottak ki, a legtöbb „faj” feleslegesé válik. A szemétre fognak kerülni, ha a hatalom és a kiváltság nemzetközi struktúrái mindenfajta nyilvános ellenõrzés nélkül mûködnek.

A világ csendõre
A század legnagyobb részében az Egyesült Államok volt messze a világ domináns gazdasági hatalma, és ezáltal a gazdasági hadviselés vonzó fegyverré vált, az illegális embargóktól az IMF-rendelkezések (gyengékkel való) betartatásáig bezárólag. Az elmúlt körülbelül húsz év során azonban az USA hanyatlani kezdett a Japánnal, vagy a németek vezette Európával való összehasonlításban (részben a Reagan-vezetés gazdasági gondatlanságának köszönhetõen, mikor is bált hirdettek a gazdagoknak, melynek költségeit a lakosság többsége és a következõ generációk viselték és viselik). Ugyanakkor azonban az USA katonai erejének már nincs kihívója.
Ameddig a Szovjetunió is a pályán volt, az USA kénytelen volt korlátozni az erõalkalmazást, különösen a távol esõ helyeken, ahol nem rendelkeztünk egyezményes erõfölénnyel. Miután a Szovjetunió olyan kormányokat és mozgalmakat támogatott, melyeket mi el akartunk tiporni, megvolt a veszélye, hogy egy harmadik világbeli USA intervenció nukleáris konfliktushoz vezessen. Miután megszûnt a szovjet elrettentés, az USA jóval szabadabban vet be erõszakos eszközöket világszerte, mely tényt az amerikai stratégia-elemzõk az elmúlt években mindig önelégülten ismerték el.
A résztvevõk legfõbb törekvése bármely konfrontáció esetén az, hogy olyan területre irányítsák a harcot, ahol nagyobb valószínûséggel aratnak sikert. Az Egyesült Államok ütõkártyája a katonai erõ – ha tehát azt az elvet fogadtatjuk el a többiekkel, hogy az erõ diktál a világban, nyert ügyünk van. Másfelõl, kevesebb elõnnyel jár számunkra, ha egy konfliktust békés úton orvosolnak, mivel ezen a területen a riválisaink egyenlõ, ha nem jobb esélyekkel indulnak.
A diplomácia különösen kellemetlen lehetõség, ha csak nem a fegyverek diktálják. Az USA céljai igen kevés össznépi támogatást élveznek a Harmadik Világban. Ez nem különösebben meglepõ, mivel Amerika nem mást, mint az uralom és a kizsákmányolás struktúráit igyekszik bevezetni. Egy diplomáciai megállapodás esetén legalább bizonyos fokig figyelembe kell venni a tárgyalások egyéb résztvevõinek érdekeit is, és ebbõl csak baj van, ha az ember célkitûzései nem kifejezetten népszerûek.
Ezért a tárgyalások rendesen olyasmik, amiket az USA igyekszik elkerülni. Minden propaganda ellenére hosszú éveken át ez volt a helyzet Délkelet-Ázsiában, a Közel-Keleten és Közép-Amerikában.
Ilyen háttérrel érthetõ, hogy a Bush vezetés a katonai erõalkalmazást fõ stratégiai eszköznek tekinti, szemben a szankciókkal vagy a diplomáciával (ahogy az Öböl-válság idején történt). De miután az USÁ-nak ma nincs meg a gazdasági alapja, hogy „rendet és stabilitást” vigyen a Harmadik Világba, kénytelen másokra támaszkodni, hogy fizessenek a tornagyakorlatért – melyre pedig szükség van, ahogy széles körben vélik, mivel valakinek ki kell küzdenie az urak iránti kellõ tiszteletet. A Perzsa-öböl olajtermelésébõl befolyó profit segít ugyan, de Japánnak és a német vezetésû kontinentális Európának is meg kell fizetnie a maga részét, miközben az USA, a nemzetközi üzleti sajtó útmutatását követvén, elvállalja a „zsoldos szerepét”.
A konzervatív Chicago Tribune gazdasági rovatvezetõje különös élességgel hangsúlyozza ezeket a témákat. „Bevállalós zsoldosoknak” kell lennünk, akiknek bõséges szolgálatait a riválisaik fizetik meg, a „biztonság piacán” arra kell használnunk „monopol-hatalmunkat”, hogy megtartsuk „ellenõrzésünket a világgazdasági rendszer felett”. Egyfajta globális védelmi rendszert kell mûködtetnünk, mondja, ahol az általunk eladott „védelmet” a többi gazdag hatalom „háborús prémiummal” fizeti meg.
Chicagóban vagyunk, ahol ezeket a szavakat mindenki érti: ha valakivel bajod van, hívd a maffiát, hogy törjék szét az illetõ csontját. És ha azután elmaradsz a prémiummal, azt a te egészséged is bánja.
A katonai erõalkalmazás a Harmadik Világ ellenõrzésére persze csak az utolsó opció. Az IMF, ha elvégzi a munkát, jóval költség-hatékonyabb eszköz, mint a haditengerészet és a CIA. De a „vasököl”, lesújtásra készen, jó, ha ott emelkedik a háttérben.
Ez a csendõr-szerep itthon is sok szenvedés oka. Minden sikeres ipari nagyhatalom az államra támaszkodik, hogy az védelmezze és támogassa az erõs hazai gazdasági érdekeket, az állami adóbevételek elosztását a befektetõk szükségleteinek megfelelõen irányítsa, és így tovább – ez az egyik oka annak, hogy sikeresek. Az Egyesült Államok az ötvenes évektõl kezdve ezeket a célokat nagyrészt a Pentagon-rendszeren keresztül valósította meg (ide értve a NASÁ-t és az Energiahivatalt, mely nukleáris fegyvereket gyárt). Mára teljesen rá vagyunk utalva erre a szisztémára, hogy eltartsa az elektronikai -és kompjúter-ipart, és általában a high-tech termelést.
A reaganita katonai vezetés Keynes-i szélsõségei további problémákat szültek. A források átruházása a gazdag kisebbségre és a többi hasonló kormányintézkedés a pénzügyi manipulációk hatalmas hullámait keltették, és lázas fogyasztásba hajszoltak mindenkit. Azonban termelõ beruházásokra igen kevés jutott, és az ország hatalmas adósságokba keveredett: kormányzati, vállalati, háztartási eladósodás, és a ki nem elégített társadalmi igények kalkulálhatatlan adóssága kíséri a társadalom sodródását egyfajta Harmadik Világbeli állapotba, a gazdagság és a kiváltság szigeteivel a nyomor és a szenvedés tengerében.
Ha egy állam hasonló stratégia felé kötelezte el magát, valahogy el kell terelnie az emberek figyelmét, hogy ne lássák, mi történik körülöttük. Ennek nincs sok módja. A legáltalánosabb a félelemkeltés, hogy valamely rémséges ellenség át akarja venni a hatalmat, illetve hódolatteljes imádat keltése nagy vezetõink iránt, akik egy szempillantás alatt megmentenek minket a katasztrófától.
Ez folyt végig a nyolcvanas években, nem kevés találékonyságot kívánva meg, mivel a bevált eszközt, a szovjet veszélyt, egyre nehezebben lehetett komolyan venni. Ezért hát a létünket fenyegetõ veszély Kadhafi és nemzetközi terrorista-hordái lettek, Grenada az ominózus légi bázisával, a Texas ellen vonuló szandinisták, hispano drogkereskedõk a fõ-mániákus, Noriega vezetésével, meg általában a begõzölt arabok. Legfrissebben pedig Szaddam Husszein, miután elkövette egyetlen bûnét – az engedetlenséget –, 1990 augusztusában. Ma még fontosabb felismernünk az örök igazságot: az elsõ számú ellenség a Harmadik Világ, mely azzal fenyeget, hogy „ellenõrizhetetlenné” válik.
Ezek nem természeti törvények. A folyamatok és az intézmények, melyek támasztják õket, megváltoztathatók. De ez rendkívül fontos kulturális, társadalmi és intézményi változásokat kíván, ide értve a demokratikus struktúrák átalakítását is, úgy, hogy több tétjük legyen, mint az üzleti élet képviselõinek idõszakonkénti kiválasztása a feladatra, hogy a belsõ és a nemzetközi ügyeket vigyék.

Agymosás itthon

A Hidegháború mûködése
Minden ellentétes híreszteléssel szemben sosem a nemzetbiztonság volt az USA stratégáinak és megválasztott hivatalnokainak fõ gondja; a történelmi dokumentumok ezt világosan megmutatják. Kevés komoly stratéga akadt, aki vitatta volna George Kennan álláspontját, miszerint „nem az orosz katonai erõ fenyeget minket, hanem az oroszok politikai ereje” (1947. október); vagy akár Eisenhower elnök kitartó vélekedését, hogy az oroszoknak nincs szándékában megszállni Nyugat-Európát, ezért a NATO legfontosabb szerepe, hogy „a hit és bizalom érzését erõsítse a veszélynek kitett népességben, melynek köszönhetõen politikailag kitartóbban állnak majd ellen a kommunisták próbálkozásainak”.
Az USA hasonló módon elvetette a hidegháborús konfliktus békés rendezésének lehetõségét, mivel az érintetlenül hagyta volna az említett „politikai fenyegetést”. A nukleáris fegyverek történetét taglaló mûvében McGeorge Bundy azt írja, hogy „nincs tudatában olyan komoly javaslatnak… hogy a ballisztikus rakétákat valahogy szerzõdés alapján be kellene tiltani, még mielõtt egyáltalán bevetették volna õket”, még ha ezek képezték is az egyedüli lehetséges katonai fenyegetést az USA számára. Mindig is az úgynevezett „kommunizmus” jelentette „politikai” veszély volt az elsõdleges kérdés.
(Ne feledjük: a kommunizmus tág kifejezés, és mindenkire értendõ, aki rendelkezik „a tömegmozgalmak feletti ellenõrzés képességével… amit mi képtelenek vagyunk utánuk csinálni”, ahogy John Foster Dulles külügyminiszter panaszkodott egy magánbeszélgetésen testvérének, Allennek, a CIA igazgatójának. „Mindig a szegényekre építenek – tette hozzá –, azok meg folyton a gazdagokat akarják kizsebelni”. El kell tehát bánni velünk, hogy megvédjük a magunk tantételét, mely szerint a gazdagoknak kell kizsebelniük a szegényeket.)
Természetesen mind az USÁ-nak, mind a Szovjetuniónak az lett volna jobb, ha a másik egyszerûen eltûnik. De mivel ez egyértelmûen a kölcsönös megsemmisülést vonta volna maga után, hát létrejött a Hidegháború néven ismert globális ügyviteli rend.
Az egyezményes álláspont szerint a Hidegháború két szuperhatalom konfliktusa volt, melyet a szovjet agresszió gerjesztett, mi pedig igyekeztünk megfékezni a Szovjetuniót, illetve megvédelmezni tõle a világot. Amennyiben ez egyfajta teológiai tantétel, úgy több szót nem is érdemel. Amennyiben viszont történelmi érvényre tart számot, könnyen próbának vethetjük alá, eszünkbe tartván egy igen egyszerû szempontot: ha meg akarjuk érteni a Hidegháborút, akkor a Hidegháború eseményeire kell figyelnünk. És ha így teszünk, egész másfajta képet kapunk.
Szovjet részrõl a Hidegháború eseményei ismétlõdõ intervenciók voltak Kelet-Európában: tankok Kelet-Berlinben, Budapesten és Prágában. Ezek az intervenciók azt az útvonalat követték, melyen csak századunkban háromszor támadták meg és döntötték romba Oroszországot. Az afganisztáni intervenció az egyetlen olyan példa, mely kívül esett ezen az útvonalon, de még mindig a szovjet határon zajlott.
Az USA oldalán azt látni, hogy világszerte végrehajtott intervenciókat, tükrözvén ezzel is, hogy az USA elérte a történelem elsõ valódi globális hatalma státuszát.
A hazai fronton a Hidegháború nagy segítségére volt a Szovjetuniónak abban, hogy végképp megerõsítse a katonai-bürokrata osztály hatalmát, az USÁ-nak pedig módot adott arra, hogy megszerezze a high-tech ipar számára az adófizetõk támogatását. Ezt ugyanis nem olyan egyszerû beadni a lakosságnak. A jó öreg harci készenlét technikáját vetették be – a rettegést a nagyhatalmú ellenségtõl.
A Hidegháború ezt is szállította. Mindegy, mennyire eszement a gondolat, hogy a Szovjetunió polipkarjaival fojtogatta volna a Nyugatot, a „Gonosz Birodalma” valóban gonosz volt, valóban birodalom volt, és valóban nem ismert kegyelmet. Mindkét szuperhatalom azzal tartotta kézben legnagyobb ellenségét – saját népét –, hogy a másik (meglehetõsen valóságos) bûntetteivel rémítette halálra.
A lényeget illetõen tehát a Hidegháború egyfajta hallgatólagos megállapodás volt a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, melynek hatálya alatt az Egyesült Államok nyugodtan vívta a maga háborúit a Harmadik Világban, és ellenõrizte európai szövetségeseit, míg a szovjetek vaskézzel irányították belsõ birodalmukat és a kelet-európai szatellit-államokat – miközben mindkét oldal a másik létével igazolta a belsõ erõszakot és az elnyomást.
Akkor hát hogyan ért mégis véget a Hidegháború, és hogyan változtatja meg ez a dolgok állását? Az hetvenes években megállt a szovjet katonai költekezés emelkedése, fokozódtak a belsõ feszültségek, a gazdaság stagnált, és nõtt a nyomás, hogy legyen végre vége a zsarnoki uralomnak. A szovjet hatalom nemzetközi szinten valójában már legalább harminc éve folyamatosan hanyatlott, ahogy a Védelmi Információs Központ  egyik tanulmánya kimutatta, 1980-ban. Néhány évre rá a szovjet rendszer összeomlott, a Hidegháború pedig a mindvégig jóval gazdagabb és hatalmasabb küzdõ fél gyõzelmével zárult. A szovjet összeomlás a nyolcvanas évek általános gazdasági katasztrófájának része volt, mely pedig jóval erõsebben éreztette a hatását a Nyugat uralta Harmadik Világ számos pontján, mint a szovjet birodalomban.
Amint azt már láthattuk, a Hidegháborúban jelentõs szerepet kapott az Észak-Dél konfliktus (szép eufemizmussal így nevezik ma az európai világhódítást). A szovjet birodalom jó része azelõtt csaknem gyarmati függésben volt a Nyugattól. A Szovjetunió független pályára állt, segítséget nyújtott a nyugati támadások célpontjainak, és gátolta a legrosszabb fajta nyugati erõszak elhatalmasodását. A szovjet zsarnokság összeomlásával várható, hogy a régió nagy része visszakapja hagyományos státuszát, a bürokrácia egykori felsõ rétege pedig eljátssza majd a Harmadik Világ elitjeinek szerepét, szépen meggazdagodván a külföldi befektetõk érdekeinek szolgálatában.
De miközben ez a különleges történelmi szakasz lezárult, az Észak-Dél ellentét tovább él. Az egyik fél ugyan feladta a mérkõzést, de az USA ugyanúgy támad, mint azelõtt – csak szabadabban, mivel a szovjet elrettentés már a múlté. Senkinek sem kellett volna meglepõdnie, hogy George Bush azzal ünnepelte a Hidegháború szimbolikus befejezését, a Berlini Fal leomlását, hogy azonnal megszállta Panamát, és teli torokból közhírré tette, hogy az USA csak akkor hagy fel a Nicaraguát sújtó gazdasági szankciókkal és katonai támadásokkal, ha a „mi oldalunk” gyõz a választásokon.
Elliott Abramsnak nem volt szüksége túlzott éleselméjûségre, mikor megjegyezte, hogy Panama amerikai megszállása azért volt szokatlan, mert nem kellet sehol a szovjet ellenlépéstõl tartani, ahogy az Öböl-válság számos kommentátorának sem, akik hozzátették, hogy az USA és Nagy-Britannia immár szabadon vethetnek be korlátlan erõket Harmadik Világbeli ellenfeleikkel szemben, mivel megszabadultak a szovjetek elrettentõ jelenlététõl.
Természetesen származnak bajok is abból, hogy vége a Hidegháborúnak. Nevezetesen az, hogy a hazai népesség ellenõrzéséhez új technikát kell találni – amint ezt sokan már a nyolcvanas években felismerték, ahogy ezt már láthattuk. Új ellenségeket kell gyártani. Nehezebb lett eltitkolni a tényt, hogy a valódi ellenség mindig is a szegények voltak, „akik ki akarják zsebelni a gazdagokat” – különösképpen a Harmadik Világ bûnösei, akik meg akarnak szabadulni a szolga-szereptõl.

Háború (bizonyos) kábítószerek ellen
A szétfoszlóban lévõ Gonosz Birodalmának egyik helyettese a Latin-Amerikai kábítószer kereskedõk fenyegetõ csoportja. 1989 szeptemberének elején az Elnök nagyszabású kormány-média rajtaütést indított. Abban a hónapban az AP hírügynökség kábelei több sztorit továbbítottak a drogokról, mint Latin-Amerikáról, Ázsiáról, a Közel-Keletrõl és Afrikáról együttvéve. Minden egyes televíziós hírmûsor hosszú blokkokat szentelt annak, hogy hogyan rombolják a drogok a társadalmunkat, hogyan válnak a létünket fenyegetõ legnagyobb veszéllyé, stb.
Mindennek közvetlen hatása volt a közvéleményre. Mikor Bush 1988-ban megnyerte a választást, az emberek azon a véleményen voltak, hogy az ország elõtt álló legsúlyosabb probléma a költségvetési hiány. Csak 3%-uk nevezte meg a kábítószereket. A média-hadjáratot követõen a költségvetéssel kapcsolatos aggodalmak elsimultak, a kábítószer-probléma pedig 40, sõt, 45%-ra ugrott, ami szokatlanul magas arány egy nyitott kérdés esetén, ahol nincsenek elõre megjelölt válaszok.
Ha tehát ma egy-egy állami ügyfelünk panaszkodik, hogy a kormányunk nem küld nekik elég pénzt, már nem azt mondjuk, hogy „az oroszok ellen kell”, hanem azt, hogy „meg kell állítanunk a kábítószer kereskedelmet”. Csakúgy, mint a szovjet veszély, az új ellenség is jó kifogás az USA katonai jelenlétére olyan helyeken, ahol lázadó tevékenység, vagy egyéb nyugtalanság mutatkozik.
A „háború a drogok ellen” tehát jó elterelõ hadmûvelet nemzetközi intervenciók esetére. Belföldön pedig nem annyira a drogokhoz, mint inkább a lakosság figyelmének eltereléséhez van köze, a belsõ városrészekben fokozódó elnyomáshoz, a szabadságjogok elleni támadás alapjának megteremtéséhez.
Mindezzel nem azt mondjuk, hogy a „szerhasználat” ne volna komoly probléma. A drogháború meghirdetésekor a dohányzás által okozott halálesetek számát mintegy évi 300.000-re becsülték, amihez még olyan 100.000 alkohol miatti elhalálozás jött. De a Bush vezetés nem ezekre a drogokra lõ. Hanem az illegális kábítószerekre, melyek számlájára, a hivatalos számadatok szerint, jóval kevesebb – mintegy évi 3.500 haláleset írható. Az egyik ok, hogy mégis ezek a drogok kerültek a célkeresztbe, az volt, hogy a fogyasztásuk évek óta hanyatlott, így a Bush vezetés biztonságosan megjósolhatta, hogy a „drog-háború” sikeresen csökkenti majd a kábítószer-használatot.
Az állami vezetés a marihuánát is megcélozta, amely egyetlen ismert esetben sem okozott még halált, a mintegy 60 millió fogyasztója ellenére. Valójában ezzel csak súlyosbították a drog-problémát – sok marihuána fogyasztó errõl a viszonylag ártalmatlan anyagról áttért súlyosabb, de könnyebben elrejthetõ drogokra, mint például a kokain.
Alighogy megfújták a harsonákat a drog-háború elõtt 1989 szeptemberében, az USA Kereskedelmi Képviselete meghallgatást tartott Washingtonban, hogy mérlegeljenek egy dohányipari megkeresést. Ennek értelmében az USÁ-nak szankciókat kellett volna életbe léptetnie Thaiföld ellen, mivel az erõfeszítéseket tett az USA dohány-import és dohányipari reklámok korlátozására.  Hasonló USA kormányzati exporttámogató akciók már lenyomták a japán, dél-koreai és taiwani fogyasztók torkán ezt a halálos narkotikumot, a fent említett halálozási arányszámokkal kísérve.
Az USA tisztifõorvosa, Everett Koop a Kereskedelmi Képviselet meghallgatásán kijelentette, hogy „miközben azt követeljük más kormányoktól, hogy lépjenek fel a kokain-kereskedelemmel szemben, a legnagyobb álszentség, hogy az Egyesült Államok dohányt exportál.” Hozzátette: „Évekkel késõbb, mikor a nemzet visszatekint majd a szabad-kereskedelem elvének erre az alkalmazására, botrányosnak fogja találni.”
A jelenlévõ thaiföldi képviselõk szintén tiltakoztak, jelezvén, az amerikai szankciók várható következménye az lesz, hogy visszájára fordul a thai kormány dohányzás-ellenes kampányai következtében megmutatkozó fogyasztás-csökkenés. Az USA dohánygyártók azon állítására, hogy az õ termékeik a legjobbak a világon, az egyik thaiföldi szemtanú így válaszolt: „Bizonyos, hogy az Aranyháromszögbõl  származnak a világ legjobb „termékei”, mi mégsem folyamodtunk azért, hogy a szabad-kereskedelem elveit ezekre is kiterjesszék. Hanem betiltottuk (azokat).” Kritikusok emlékeztettek a 150 évvel korábbi Ópium-háborúra, mikor a brit kormány kapui megnyitására kötelezte Kínát a Brit-Indiából származó ópium elõtt, fensõbbségesen érvelvén a szabad-kereskedelem erényei mellett, miközben Kínát hatalmas mértékû kábítószer-függõségbe hajszolták.
Itt van tehát a legütõsebb drog-sztori. Képzeljük csak el a fõcímeket: „Az USA kormánya a világ vezetõ kábítószer-kereskedõje.” Biztos vették volna a lapot. De a történet gyakorlatilag nem kapott sajtót, és senki sem jutott az egyértelmû következtetésekre.
A drog-kérdés másik nézete, amely nem kapott szinte semmi figyelmet, az USA kormányának a drog-kereskedelem Második Világháború utáni újraélesztésében játszott vezetõ szerepe. Ez részben akkor történt, mikor az USA megkezdte háború utáni feladatának, az antifasiszta ellenállás ellehetetlenítésének végrehajtását, és a munkásmozgalom a célkeresztbe került.
Franciaországban a kormányra leselkedõ veszélyt és a munkásmozgalom befolyását nagyban megnövelte, hogy a mozgalom lépéseket tett, megakadályozndó az egykori gyarmat, Vietnám amerikai segítséggel történõ visszafoglalásáért harcoló francia csapatok fegyverrel való ellátását. Ezért a CIA hozzáfogott, hogy meggyengítse és megossza a francia munkásmozgalmat – a legmagasabb rangú amerikai munkás-vezetõk segítségével, akik büszkén vállalták a feladatot.
Ehhez sztrájktörõkre és persze verõlegényekre volt szükség, akiket a maffia készséggel szállított. Persze nem csak a hecc kedvéért: a munkájukért ellenszolgáltatást vártak. Meg is kapták: felhatalmazták õket, hogy újra beindítsák a heroin-üzletet, melyet a fasiszta kormányok felszámoltak – ez volt a híres „Francia kapcsolat”, amely a hatvanas évekig uralta a drog-piacot.
Ekkorra a drogkereskedelem központja Indokinába került át, elsõsorban Laosz és Thaiföld területére. Ez az elmozdulás is egy CIA hadmûvelet mellékterméke volt – az említett országokban, a Vietnámi Háborúval egy idõben zajló, „titkos”, CIA-zsoldosokkal vívott háborúé. Hiszen nekik is járt valami fizetség a szolgálataikért. Késõbb, ahogy a CIA tevékenysége átkerült Pakisztánba és Afganisztánba, ott virágzott ki a drog-üzlet.
A Nicaragua ellen vívott illegális háború szintén megkönnyítette a helyi drogcsempészek dolgát, mivel az USA zsoldosaihoz tartó illegális CIA repülõgépek könnyû megoldást jelentettek az USÁ-ba irányuló kábítószer-szállítmányok számára. A szállítmányok néha  egyenesen az Amerikai Légierõ bázisain át jutottak be az országba, ahogy ezt csempészek beszámolóiból tudni.
A drog-üzlet és a nemzetközi terrorizmus (mely utóbbit néha „zavargás-elhárításnak”, „alacsony intenzitású konfliktusnak” neveznek, vagy hasonló eufémizmusokat találnak rá) közti összefonódás nem meglepõ. Az illegális hadmûveletek rengeteg pénzt emésztenek fel, és ennek nem szabad, hogy nyoma maradjon. Ráadásul nagy ilyenkor a kereslet a bûnözõkre. A többi már jön magától.

A háború béke.
A szabadság szolgaság.
A tudatlanság erõ.

A politikai közbeszéd fogalmai jellemzõen két jelentéssel bírnak. Az egyik a szótári jelentésük, a másik pedig az, amely a hatalom doktrínáit szolgálja.
Kezdjük a demokráciával. A köztudatban élõ jelentés szerint annyiban nevezhetünk egy társadalmat demokratikusnak, amennyiben az emberek valóságosan képesek részt venni az ügyek intézésében. A doktrínák demokráciája azonban kicsit más – az egy olyan rendszert ír le, amelyben a döntéseket az üzleti szektorok és a velük kapcsolatban álló elitek hozzák. A nyilvánosság dolga, hogy a közönséget biztosítsa, és nem a részvételt, ahogy ezt vezetõ demokratikus teoretikusok (esetünkben éppen Walter Lippmann) elmagyarázták. Az embereknek lehetõségük csak arra nyílik, hogy ratifikálják a náluk jobbak által hozott döntéseket, és támogatásukról biztosítsák egyiküket vagy másikukat, de olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak rájuk – mint például a közügyek –, nem szólhatnak bele.
Ha a népesség – a „publikum” – egyes rétegei hirtelen kilépnek apátiájukból, szervezkedni kezdenek és a politikai küzdõtérre lépnek, nos, az nem demokrácia, hanem – szakszóval –, demokratikus válság, olyan veszedelem, melyet így vagy úgy el kell hárítani; El Salvadorban halálcsapatokkal, otthon pedig finomabb, közvetettebb eszközökkel.
Vagy vegyük például a vállalkozási szabadságot, mely a gyakorlatban a közteherviselés és magán-haszon rendszerére értendõ, ahol a kormány masszív gazdasági intervenciókkal támogatja a gazdagok jóléti államának fennmaradását. Általában elmondható, hogy a közbeszédben minden olyan kifejezés, melyben a „szabad” szó szerepel, nagy valószínûséggel éppen a közvetlen jelentése ellenkezõjét takarja
Vagy ott a védekezés az agresszióval szemben, melynek jelentése – elõre megjósolható módon – agresszió.  Mikor az USA a hatvanas évek elején megtámadta Dél-Vietnámot, a liberális hõs, Adlai Stevenson (többek között), a tudtunkra adta, hogy mi most Dél-Vietnámot védelmezzük a „belsõ agresszióval” szemben – azaz, a dél-vietnámi parasztoknak az USA légierõ és az USA-irányította zsoldoshadsereg ellen elkövetett agressziójával szemben; ezek ugyanis elûzték a parasztokat az otthonaikból, illetve a déli gerilláktól „védett helyre”, koncentrációs táborokba gyûjtötték õket. S valóban, a parasztok szívesen támogatták is a gerillákat, miközben az USA bábállam nem volt más, mint üres díszlet, ahogy ebben mindenhol egyetértettek.
A tudatformáló rendszer pedig olyan csodás módon teljesíti a feladatát, hogy a tény, hogy az USA megtámadta Dél-Vietnámot, még a mai napon, harminc évvel az eseményeket követõen is kimondhatatlan, sõt, elképzelhetetlen a mainstreamben. Ennek megfelelõen a háborúval kapcsolatos, alapvetõ kérdések ma már semmi módon nem vitathatók meg. A politikai korrektség õrangyalai büszkék lehetnek erre a fegyvertényre, melyet még egy jól mûködõ totalitárius államban is nehéz volna utánuk csinálni.
Vagy vegyük a békefolyamatot. A naiv elme azt gondolná, hogy ez a békére irányuló erõfeszítések gyûjtõfogalma. Ilyen értelemben tehát az is beletartozik a közel-keleti békefolyamatba, mikor Szadat egyiptomi elnök 1971-ben teljes, végleges békeszerzõdést ajánl Izraelnek, melynek fõ vonalaival gyakorlatilag az egész világ, és a hivatalos USA politika is egyetért; vagy az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1976 januárjában kiadott határozata, melyet a legnagyobb arab államok terjesztettek elõ a Palesztin Felszabadítási Szervezet támogatásával, és amely, a csaknem teljes nemzetközi konszenzusnak megfelelõen, az arab-izraeli konfliktus ú.n. két államos rendezésére szólított fel; vagy a PFSZ sorozatos tárgyalási ajánlatai a nyolcvanas években Izrael felé, egymás kölcsönös elismerése érdekében; és az ENSZ Közgyûlés évenkénti szavazásai, legutóbb 1990 decemberében (szavazati arány 144:2), melyek tétje egy nemzetközi konferencia összehívása az izraeli-arab kérdés rendezése, és így tovább.
Akinek azonban van szeme a finomságokra, jól tudja, hogy a fent felsorolt erõfeszítések nem részei a békefolyamatnak. Ugyanis a békefolyamat politikailag korrekt jelentése csak azokat a dolgokat takarja, amiket az USA tesz – ami a fent említett esetekben éppen a béke irányában tett erõfeszítések megbénítása. Az idézett esetek így nem részei a békefolyamatnak, mivel az USA támogatta Szadat javaslatának izraeli elutasítását, megvétózta az ENSZ-határozatot, ellenezte a PFSZ és Izrael tárgyalásait és egymás kölcsönös elismerését, valamint rendszeresen csatlakozik Izraelhez, mikor az ellenzi – tehát megvétózza – valamennyi kísérletet a békés, diplomáciai rendezésre, történjen az az ENSZ keretein belül, vagy másutt.
A békefolyamat elnevezés szigorúan csak amerikai kezdeményezéseket illet, azaz egyoldalúan az USA által meghatározott rendezési terveket, melyeknek nem része a palesztin önrendelkezés elfogadása. Így megy ez. És aki nem képes elsajátítani az ehhez szükséges készségeket, jobb, ha más munka után néz.
Van számos további példa is. Ott van a részérdekek terminus. Az olajozottan mûködõ republikánus PR-gépezet a nyolcvanas években rendszeresen azzal vádolta a demokratákat, hogy azok a részérdekek pártja: a nõké, a munkavállalóké, az öregeké, a fiataloké, a farmereké – röviden: a lakosságé. A lakosság egyetlen szektora nem szerepelt soha a részérdekek listájában: az óriásvállalatok és általában véve az üzleti körök. Jó okkal. A politikailag korrekt nyelvezetben ugyanis az õ (rész-) érdekeik nemzeti érdekek, melyek elõtt mindenkinek fejet kell hajtania.
A demokraták erre elhaló hangon tiltakozni kezdtek, hogy õk ugyan nem a részérdekek pártja: õk is a nemzet érdekét szolgálják. Ez így is van, de az a demokraták nagy baja, hogy nem rendelkeznek republikánus ellenfeleik egyértelmû osztálytudatával. Utóbbiak esetében esély sincs szereptévesztésre: õk a társadalom tulajdonosainak és menedzsereinek képviselõi, akik elkeseredett osztályharcot vívnak a népesség tömegeivel – gyakran vulgár-marxista retorikához és elvekhez, soviniszta hisztéria –és félelemkeltéshez, az imádott nagy vezetõ képéhez, és a népesség ellenõrzésének egyéb normatív módszereihez folyamodva. A demokraták kötõdései nem ennyire egyértelmûek, azért nem is olyan hatékonyak a propaganda-háborúban.
Végül szóljunk még a konzervatív terminusról, mely újabban olyanokat illet, akik az erõs állam mellett érvelnek, mely határozottan beleszól a gazdaságba és a társadalmi életbe. Hatalmas állami költekezést kívánnak, a piaci kockázatot minimalizáló protekcionista intézkedéseket és állami garanciákat, minimalizálnák az egyéni szabadságjogokat törvényi vagy bírósági úton, védik a Szent Államot, nehogy az irreleváns polgárok beletekinthessenek az ügymenetbe – egyszóval olyan programokat hirdetnek, melyek a hagyományos konzervativizmussal tökéletesen ellentétesek. Az ugyanis, az Alapító Atya, John Jay szavaival, a népet tartja szem elõtt, „akié az ország”, s akinek ezért „kormányoznia kell azt”.
Nem olyan bonyolult a dolog, ha az ember egyszer ráérzett az ízére.
Hogy kihámozzuk a politikai közbeszéd jelentését, csak szimultán fordítanunk kell az anyanyelvünkre, dekódolnunk kell a média, az egyetemi társadalomtudósok és általában véve a világi papság kettõs nyelvezetét. A kettõs nyelvezet célja világos: hatására lehetetlenné válik, hogy összefüggõen, koherensen legyünk képesek beszélni olyan dolgokról, melyek emberi értelemben számítanak. És akkor bizonyos lesz, hogy az emberek nagyon keveset értenek majd meg abból, ahogy a társadalmunk mûködik, és ami a világban folyik – ezzel pedig nagyban segítjük a demokráciát, a szó politikailag korrekt értelmében.

Valódi és hamis szocializmus
Hosszan lehetne vitatkozni a „szocializmus” kifejezés értelmérõl, de ha jelent egyáltalán valamit, akkor azt jelenti, hogy a termelést maguk a munkások felügyelik, nem a tulajdonosok és menedzserek, akik uralkodnak felettük és valamennyi döntés a kezükben tartanak, legyen szó kapitalista vállalkozásról vagy abszolutista államról.
Szocialista államként említeni a Szovjetuniót, a doktriner kettõs beszéd érdekes esete. Az 1917 októberében lezajlott puccs Lenin és Trockij kezére játszotta az államhatalmat, akik gyorsan nekiláttak, hogy lebontsák a friss szocialista intézményeket, melyek az azt megelõzõ hónapok népi forradalma során jöttek létre – a gyári tanácsokat, a szovjeteket, a népi ellenõrzés minden formáját –, illetve hogy átformálják a munkaerõt egy, a vezetõ irányítása alatt álló, úgynevezett „munkás-hadsereggé”. Ha bármely jelentését vesszük is a „szocializmus” kifejezésnek, a bolsevikok bizonyosan minden létezõ elemének elpusztítására törtek. Azóta sem engedtek utat semmiféle szocialista elhajlásnak.
Ezek a fejlemények nem lepték meg a vezetõ marxista értelmiséget, akik éveken át kritizálták a Lenini doktrínákat (ahogy maga Trockij is), mivel azok minden autoritást az élcsapat-Párt és vezetõi kezében összpontosítottak. Az anarchista gondolkodó, Bakunyin, valójában már évtizedekkel azelõtt megjósolta, hogy a feltörekvõ értelmiségi osztály elõtt mindössze két út áll: vagy megpróbálják a maguk céljaira kizsákmányolni a népi küzdelmet, hogy így ragadják magukhoz az államhatalmat – mely esetben brutális, elnyomó Vörös bürokrácia lesz belõlük –, vagy a népi forradalom bukása esetén kialakuló államkapitalista államok menedzserei és ideológusai lesznek. Ez igen pontos meglátásnak bizonyult, mindkét lehetõséget illetõen.
A világ két nagy propagandagépezete nem ért egyet sok mindenben, de abban igen, hogy mindkettõ a szocializmus terminust használja arra, ahogyan a bolsevikok a szocializmus minden egyes elemét felemésztették. Ez nem meglepõ.
A bolsevikok azért nevezték a maguk rendszerét szocialistának, hogy kizsákmányolják a szocializmus erkölcsi tõkéjét. A Nyugat motivációja éppen az ellenkezõ volt: azzal hatástalanították a rettegett libertárius ideálokat, hogy a bolsevik börtönnel azonosították azokat, ezzel aláásva a népszerû reményt, hogy valóban lehet valamiféle haladás egy igazságosabb társadalom irányában, ahol az alapintézményeket demokratikusan ellenõrzik, és figyelembe veszik az emberi igényeket és jogokat.
Ha a szocializmus Lenint és Sztálint jelenti, akkor egészséges ember csak azt mondhatja rá: köszönöm, nem kérek belõle. És ha ez az egyetlen alternatíva a vállalati államkapitalizmusra, akkor sokan inkább be fognak tagozódni az autoriter struktúrába, ez lévén az egyetlen ésszerû választás.
A szovjet rendszer összeomlásával lehetõség nyílik újraéleszteni az eredetileg élénk és energikus libertárius-szocialista eszmét, mely nem bizonyult képesnek, hogy állja a nagy hatalmi rendszerek összehangolt, doktriner és elnyomó támadásait. Hogy mekkora ez a remény, senki sem tudhatja. De legalább egy akadály elkerült az útból. Ilyen értelemben a Szovjetunió eltûnése a szocializmus kisebbfajta gyõzelme, ahogy a fasiszta hatalmak veresége is az volt.

A média

Nevezzék õket „liberálisnak”, vagy „konzervatívnak”, a nagy elektronikus médiumok tulajdonképpen óriásvállalatok, melyek még nagyobb konglomerátumok tulajdonai, és ezekkel állnak kölcsönös kapcsolatban. Mint más vállalatok, õk is valamit árulnak a piacon. A piacot a hirdetõk alkotják – tehát további üzletek. Az áru a közönség. Az elit média esetében pedig, mely meghatározza az alapvetõ stratégiát, melyhez a többiek alkalmazkodnak, az áru ráadásul egy viszonylagosan privilegizált közönség.
Vannak tehát ezek az óriásvállalatok, amelyek meglehetõsen gazdag, privilegizált közönséget árulnak más vállalatoknak. Nem meglepõ tehát, hogy a világ bemutatott képei az eladók, a vásárlók, és az áru szûk érdekeit és értékeit tükrözik, részrehajló módon.
További faktorok ugyanezt a torzulást erõsítik. A kulturális menedzserek (kiadók, vezetõ újságírók) osztályérdeke és kötõdései azonosak az állami és üzleti menedzserekével, valamint egyéb privilegizált szektorokéval. Megfigyelhetõ, ahogyan vezetõ beosztású személyek rendszeresen áramolnak a nagyvállalatok, a kormány és a média között. Igen fontos, hogy a médiának bejárása legyen a vezetõ állami szervekhez, hogy fenntartsa a versenyképességet; a „kiszivárgások” például gyakran mesterséges konstrukciók, olyan megtévesztés, melyet az államvezetés a média együttmûködésével állít elõ, mely úgy tesz, mintha semmirõl sem tudna.
Az államvezetés cserébe megköveteli az együttmûködést és az alávetettséget. A többi hatalmi centrumnak is megvannak az eszközeik az ortodoxiától való elhajlások retorziójához, kezdve a részvénypiactól egészen az ellehetetlenítés és rágalmazás különbözõ apparátusaiig.
A végkimenetel persze nem teljesen egységes. Ahhoz, hogy a hatalom érdekeit szolgálja, a médiának a világ meglehetõsen realisztikus képét kell adnia. Ráadásul a szakmai integritás és becsület néha összeütközésbe kerül az alapküldetéssel. A legjobb újságírók alaposan ismerik a mediális termékeket alakító tényezõket, és kihasználják a kínálkozó réseket. Az eredmény pedig, hogy kritikusan és szkeptikusan olvasva, végül is rengeteget tanulhatunk abból, amit a média elõállít.
Az elektronikus média csak része egy nagy tudatformáló rendszernek; ennek további elemei a véleményformáló lapok, az iskolák és egyetemek, az akadémiai intézetek és így tovább. A médiáról jóval többet tudunk, különösen a presztízs-médiáról, mivel az ideológia-kritikusok erre fordították a legtöbb figyelmet. A tág értelemben vett rendszert nem tanulmányozták olyan alapossággal, mivel az kiterjedésénél fogva ellenáll a szisztematikus vizsgálatnak. De jó okunk van azt gondolni, hogy ugyanazokat az érdekeket képviseli, mint a média.
 A tudatformáló rendszernek, mely ugyanazt állítja elõ, amit – az ellenségeinkrõl szólva –  „propagandának” szoktuk nevezni, két jól megkülönböztetett célcsoportja van. Az egyik az, melyet néha „politikailag érdekelt osztálynak” neveznek, a népességnek az a durván 20%-a, mely többé-kevésbé mûvelt, van bizonyos meggyõzõdése és részt vesz döntési folyamatokban. Esetükben alapvetõen fontos, hogy elfogadják a doktrínákat, mivel olyan pozícióban vannak, ahol maguk is stratégiai tevékenységet végeznek.
Ott van azután a maradék 80%-nyi,  Lippmann által „nézõk”-ként, vagy „megvadult horda”-ként aposztrofált lakosság. Az õ dolguk parancsokat követni és elhúzódni a fontos emberek útjából. Õk az igazi tömeg-média célcsoportja: a képeslapoké, a tévékomédiáké, a Super Bowl-é és így tovább.
A tudatformáló rendszer e szektorai arra szolgálnak, hogy eltereljék a mosdatlan tömegek figyelmét, és megerõsítsék a társadalmi alap-erényeket: a passzivitást, a vezetésnek való alávetettséget, a kapzsiság és az érdekhajhászás mindenek feletti erényét, a másik semmibe vételét, a képzelt vagy valós ellenségektõl való rettegést, és így tovább. A cél, hogy a megvadult hordát megvadult állapotban tartsák. Nincs abból semmi hasznuk, ha a világ dolgaival idegesítik magukat. Mindez érthetõ – ha túl sokat látnának a valóságból, még a végén nekiállnának, hogy megváltoztassák.
Nem akarom ezzel kizárni annak lehetõségét, hogy az átlagember is befolyásolja a médiát. Az uralkodó intézmények – a politikában, a gazdaságban és a tudatformálásban – nem immunisak a nyilvánosság nyomására. A független (alternatív) média is fontos szerepet játszhat. Jóllehet, per definitionem igen szûkösek a forrásaik, ugyanúgy tesznek szert jelentõségre, mint az alulról szervezõdõ mozgalmak: azzal, hogy összehozzák az egyenként szûkös forrásokkal rendelkezõ egyéneket, akik az együtt gondolkodás révén képesek megsokszorozni a hatékonyságukat és a tudásukat – éppen ez az a demokratikus veszély, melytõl annyira retteg az uralmi elit.

A jövõ
Megváltoztak a dolgok
Fontos észrevennünk, hogy mennyit változott a politikai szcéna az elmúlt 30 év során, köszönhetõen a népi mozgalmaknak, melyek a maguk laza és kaotikus módján szervezõdtek olyan kérdések körül, mint a polgári jogok, a béke, a feminizmus, az élõ környezet, és egyéb, az egész emberiséget érintõ ügyek.
Elég, ha a Kennedy és a Reagan vezetést vesszük példának, melyek alapstratégiájuk és elkötelezettségük tekintetében számos ponton igen hasonlóak voltak. Mikor Kennedy hatalmas nemzetközi terrorista kampányt indított Kuba ellen, miután az invázió sikertelennek bizonyult, majd ezt követõen a dél-vietnámi gyilkos állami terrort nyílt agresszióval váltotta fel, nem volt tapasztalható semmilyen mérhetõ tiltakozás.
Csak miután többszázezer amerikai katonát vezényeltek a térségbe, egész Indokina lángokban állt, és százezreket gyilkoltak meg, lépte túl a tiltakozás a marginalitás küszöbét. Ezzel szemben, mihelyt a Reagan vezetés kiejtette a száján, hogy közvetlen beavatkozást terveznek Közép-Amerikában, elégséges mértékû tiltakozás robbant ki ahhoz, hogy az államterroristák jobbnak lássák más eszközökhöz folyamodni.
A vezetõk esetleg kárognak a „Vietnám-szindróma” elmúltáról, de azért igen óvatosak. A Bush vezetés egyik Nemzetbiztonsági Stratégiai Vizsgálata, mely éppen az Öböl-háború szárazföldi akciója pillanatában szivárgott ki, megjegyzi: „Olyan esetben, mikor az USA nála jóval gyengébb ellenféllel áll szemben” – és a valódi államférfi csak ilyenekkel bocsátkozik felelõsen harcba – „a cél nemcsak a gyõzelem, de a gyors és minél végérvényesebb gyõzelem”. Minden más kimenetel „kínos” volna, és esetleg „aláásná a politikai támogatottságot”, amit amúgy is eleve igen ingatagnak tételeznek.
Mára a klasszikus beavatkozás fel sem merül, mint lehetõség. Az eszközök a hazai közvélemény elõtt titokban tartott illegális hadmûveletekre, vagy „jóval gyengébb ellenfelek” „gyors és végérvényes” elpusztítására korlátozódnak – miután utóbbiakat óriási propaganda-kampányokban leírhatatlan hatalommal rendelkezõ szörnyeknek ábrázoltuk.
Jórészt ugyanez érvényes a határon túl. Ott van 1992 esete. Ha a Kolumbusz centenárium 1962-re esett volna, a kontinens felszabadulását ünnepeltük volna. 1992-ben az ilyen hozzáállásnak már nincs monopol helyzete, ami jókora hisztériát is keltett a kulturális vezetõk körében, akik hozzászoktak a csaknem totalitárius kontrollhoz. Most tehát azoknak a „fasiszta szélsõségein” hõbörögnek, akik tiszteletet követelnek más népek és más kultúrák iránt.
Más területeken is több nyitottság és megértés tapasztalható, több szkepszis és több bizalmatlanság a vezetéssel szemben. Utóbbi tendencia persze kétélû dolog. Vezethet független gondolkodáshoz, össznépi szervezõdéshez és nyomásgyakorláshoz az oly nagyon várt intézményi reformért. Ugyanakkor rémült emberek tömegbázisával láthat el új, autoriter vezetõket. Ezeken a lehetõségeken nem érdemes spekulálni – cselekedni kell, mert a tét hatalmas.

Mit tehetünk?
Minden országban van olyan csoport, amely a valódi hatalmat bírja. Az Egyesült Államokban nem nagy titok, hogy hol van ez a hatalom. Alapvetõen azon személyek kezében összpontosul, akik a befektetési döntéseket határozzák meg – hogy mi kerüljön gyártásra és elosztásra. Jórészt õk teszik ki a kormányt, választják meg a stratégákat, és állítják fel az általános feltételeket a tudatformáló rendszer számára.
Az egyik dolog, amit akarnak, egy passzív és belenyugvó népesség. Amit tehát megtehetünk, hogy kényelmetlenné tegyük az életüket, az, hogy nem vagyunk passzívak és belenyugvók. Ennek rengeteg módja van. Már csak a kérdéseinknek is fontos hatása lehet.
Demonstrációk, nyílt levelek, szavazások – ennek mind lehet értelme, az adott szituáció függvényében. A legfontosabb azonban, hogy a tevékenységünk kitartó és szervezett legyen.
Ha elmegyünk egy tüntetésre, aztán meg haza, az valami, de a hatalmon lévõk álmát alig zavarja. Amit nem viselnek el, az az egyre fokozódó, kitartó nyomás, az olyan szervezetek, amelyek makacsul dolgoznak egyes ügyeken, emberek, akik folytonosan tanulnak az elõzõ alkalmakból, és mindig jobban csinálják a következõ alkalommal.
Minden hatalmi rendszer, még a fasiszta diktatúra is, érzékeny a nyilvános ellenvéleményre. Ez pedig fokozottan igaz egy olyan országra, mint a mienk, ahol – szerencsére – az államnak nincs túl sok eszköze az emberek kényszerítésére. A Vietnámi Háború alatt meglehetõsen jelentõs volt a háborúval szembeni direkt ellenállás, és a kormánynak meg kellet fizetnie ezt az árat.
Ha a választás mindössze olyasvalami, mikor a népesség egy bizonyos hányada néhány évente megnyom egy gombot, akkor a dolognak nincs jelentõsége. De ha a polgárok szervezetten nyomást gyakorolnak valamilyen álláspont érdekében, és a képviselõikre is nyomást gyakorolnak, akkor a választásnak már lehet értelme.
A Képviselõház tagjai jóval könnyebben befolyásolhatók, mint a szenátorok, és még a szenátorok is könnyebben, mint az elnök, aki rendesen immunis. Azon a szinten már szinte kizárólag az országot birtokló és irányító vagyon és hatalom dönt a politikáról.
De olyan módon lehet szervezkedni, hogy az hatással legyen a képviselõkre. El lehet hívni õket a lakóhelyünkre, ahol egy halom szomszéd fog kiabálni velük, vagy lehet tüntetni az irodájuk elõtt – bizonyos esetekben bármi beválhat. És igenis, lehet hatása – néha igen lényeges is.
Magunk is végezhetünk kutatásokat. Ne támaszkodjunk kizárólag a hagyományos történelemkönyvekre és politikatudományi szövegekre – menjünk vissza a szakértõi monográfiákig és az eredeti forrásanyagokig: a nemzetbiztonsági leiratokhoz és egyéb dokumentumokhoz. A legtöbb jobb könyvtárban meg lehet találni õket.
Kell hozzá persze egy kis erõfeszítés. Az anyag nagy része szemét, és rendszerint több tonna papírt kell átnyálazni, mire az ember végre talál valami érdekeset. Vannak útmutatók, ahonnan lehet ötleteket kapni, hogy hol érdemes kereskedni, és néha a másodlagos források is adnak olyan hivatkozásokat, amelyek izgalmasak lehetnek. Az értelmezésük gyakran félrevezetõ, de sugallnak kutatási helyeket.
Nincs benne semmi rejtélyes, és nem követel túlzott szellemi igénybevételt. Munka jár vele, de bárki elvégezheti, részmunkaidõben. És az ilyen kutatások eredményei képesek megváltoztatni az emberek gondolkodását. A valódi kutatás mindig kollektív tevékenység, melynek eredményeképpen az emberek jobban értik majd a dolgokat, tudatosabbakká válnak, és ez elvezet a konstruktív akcióhoz.

A harc folytatódik
A szabadságért vívott harc soha nem ér véget. A Harmadik Világ népeinek szükségük van a komplex megértésünkre, és, ami ennél is több, a segítségünkre. A mi belsõ szakadásaink, itt, az Egyesült Államokban, számukra a túlélést jelenthetik. Hogy képesek lesznek-e felszabadulni az általunk rájuk mért brutalitástól, az jórészt attól függ, hogy mi történik nálunk.
A bátorságuk meglehetõsen döbbenetes. Személyesen volt részem a megtiszteltetésben – és ez valódi megtiszteltetés –, hogy ennek tanúja lehettem Délkelet-Ázsiában, Közép-Amerikában és a megszállt Ciszjordániában. Igen megindító és inspiratív tapasztalat, mely mindig Rousseau megvetõ megjegyzését juttatja eszembe, az európaiakról, akik odahagytak szabadságot és igazságot a békéért és a pihenésért, melyet „láncaikban élveznek”. Így folytatja:
Mikor látom az anyaszült mezítelen vadak tömegét, akik büszkén ellökik maguktól Európa kéjsóvárságát, és tûrik az éhséget, a tüzet, a kardot és a halált, csak hogy megõrizzék a függetlenségüket, érzem, hogy nem a rabszolgáknak dolga volna a szabadságról elmélkedni.
Aki úgy véli, hogy ezek csak szavak, igen keveset értett meg a világból.
És ez még csak része az elõttünk álló feladatnak. Otthon is növekszik ugyanis egy Harmadik Világ. A társadalom, a politika, a gazdaság és a kultúra minden területén jogtalan autoritásokba botlani. Elõször nézünk szembe az emberi történelemben az élõ környezet megóvásának, élhetõ szinten tartásának problémájával. Nem tudhatjuk, hogy a tisztességes, elkötelezett erõfeszítések elégségesek lesznek-e ilyen súlyos kérdések megoldására, vagy akár könnyítésére. Abban azonban meglehetõsen biztosak lehetünk, hogy a hiányuk katasztrófához vezet.

VÉGE

JEGYZETEK

A tények forrásait az alábbi lista oldalszám szerint, rövid tárgyleírással adja meg. A részletes publikációs adatokat az elsõ említésnél közöljük.

------ Az „Érdekzónával” kapcsolatos Külügyminisztériumi és KKT (Külkapcsolatok Tanácsa) világháború utáni tervekrõl lsd. Laurence Shoup, William Minter, Imperial Brain Trust („Birodalmi agytröszt”), Monthly Review, 1977. A tervek alakulásáról és végrehajtásáról bõséges irodalom áll rendelkezésre. Az egyik korai, tanulságos munka: Gabriel Kolko, Politics of War („A háború politikája”), Random House, 1968. Egy friss, értékes tanulmány Melvyn Leffler, Preponderance of Power („Hatalmi túlsúly”), Stanford University Press, 1992. További források és vitaanyagok, elsõsorban az NBT 68-ról, lsd. Chomsky, Deterring Democracy („A demokrácia elrettentése”), Verso, 1991., elsõ fejezet. Az NBT 68 és számos további, nyilvánosságra hozott dokumentum megtalálható az USA Külügyminisztériuma hivatalos történetében, Foreign Relations of the United States, melyet általában harminc év késéssel publikálnak.

------ „Titkos hadsereg”. Lsd. Thomas Powers, The Man Who Kept the Secrets: Rochard Helms and the CIA („Az ember, aki tudott titkot tartani: Richard Helmes és a CIA”), Knopf, 1979; illetve Mary Ellen Reese, General Reinhard Gehlen: the CIA Connection („Richard Gehlen tábornok: a CIA-kapcsolat”), George Mason University Press, 1990. Továbbbi részletek: Chomsky, Turning the Tide: U.S. Intervention in Central America and the Struggle for Peace („Megfordítani a szelet…”), South End, 1985. és az idézett források; valamint Christopher Simpson, Blowback, Grove, Weidenfeld, 1987.

----- William Yandel Elliot, szerk., The Political Economy of American Foreign Policy („Az amerikai külpolitika gazdaságpolitikája”), Holt, Rinehart and Winston, 1955. További tárgyalás lsd. Chomsky, At War with Asia („Háborúban Ázsiával”), Pantheon, 1970, bevezetés.

 ----- Kennan, Latin-Amerika. Lsd. Walter LaFaber, Inevitable Revolutions: the United States in Central America (Elkerülhetetlen forradalmak: az Egyesült Államok Közép-Amerikában”), Norton, 1983.

----- Háború utáni stratégiák. Chomsky, Turning the Tide, 2. és 4. fejezet; illetve Deterring Democracy, 1. és 11. fejezett, valamint idézett források.

----- Marshall-terv. Lsd. Michael J. Hogan, The Marshall Plan, Cambridge University Press, 1987.

----- Kolb. Levél, New York Times, 1983. július 26.

----- Idézet az ultranacionalizmusról. Nemzetbiztonsági Tanácsi Memorandum n. 5432, 1954.

----- Amerikai politikai stratégák, Kennedy stratégái. Lsd. Chomsky, On Power and Ideology: the Managua Lectures („Hatalomról és ideológiáról: Managua-elõadások”), South End, 1987. 1. elõadás.

----- Costa Rica, Dulles. Chomsky, Necessary Illusions: Thought Control in Democratic Societies („Szükséges illúziók: tudatformálás a demokratikus társadalmakban”), South End Press, 1989., függelék, 5.1; Gordon Connell-Smith, The Inter-American System („Az Amerika-közi rendszer”), Oxford University Press és ROyal Institute of International Affairs, 1966.

--- „Stabilitás”. Peiro Gleijeses, Shattered Hope („Szétzúzott remény”), Princetown University Press, 1991. 125, 365 old.

---- Japán, Kennan. Bruce Cumings, The Origins of the Korean War („A Koreai Háború kezdetei”), Princetown University Press, 1990., II. kötet

---- Stimson. Kolko, Politics of War, 471. o.

Schoultz és Herman tanulmányai. Chomsky, Turning the Tide, 157f.

----- „Gazdasági csoda”. Chomsky, Turning the Tide, 1.8 és idézett források; Robert Williams, Ezport Agriculture and the Crisis in Central America („Export-mezõgazdaság és a közép-amerikai válság”), University of North Carolina Press, 1986.

---- Adams. Chomsky, Deterring Democracy, 34f.

----- Kapcsolatok a katonasággal. Chomsky, On Powerand Ideology, 1. elõadás, illetve Turning the Tide, 216. o.

----- USA fegyverek Iránnak. Chomsky, Fateful Triangle: the United States, Israel and the Palestinians („Elátkozott háromszög: az Egyesült Államok, Izrael és a palesztinok”), South End, 1983; Noontide, 1986., 475f; Turning the TIde, 130-31; illetve The Culture of Terrorism (A terrorismus kultúrája, South End, 1988., 8. fejezet.

----- Brazília és a Harmadik Világ helyzete. Chomsky, Deterring Democracy, 7. fejezet; illetve South Commission (Dél-ügyi Bizottság), The Challenge to the South („A Dél kihívása”), Oxford University Press, 1990.

---- Közép-Amerika. Lsd. Chomsky, Turning the Tide; Culture of Terrorism; Necessary Illusions; Deterring Democracy; Edward S. Herman és Chomsky, Manufacturing Consent: the Political Economy of the Mass Media („Konszenzus-fabrikálás: a mass-media gazdaságtana”). Lsd. még John Hassett és Hugh Lacey, Towards a Society that Serves its People: the Intellectual Contributions of El Salvador’s Murdered Jesuits („Társadalom az emberek szolgálatában: a meggyilkolt El Salvadori jezsuiták szellemi hozzájárulása”), George University Press, 1992.

---- Az Oxfam magyarázata. Dianna Melrose, Nicaragua: the Threat of a Good Example („Nicaragua: a jó példa veszélye”), Oxfam, 1985.

---- Panama. Lsd. Chomsky, Deterring Democracy, 5. fejezet.

---- A Bush-vezetés. Chomsky, „What We Say Goes”: The Middle East in the New World Order („’Az van, amit mondunk’: a Közel-Kelet szerepe az új világrendben”), in: Cynthia Peters, szerk., Collateral Damage, South End Press, 1992, 49-92. o.

---- Kábítószerek. Chomsky, „Year 501: World Orders, Old and New, Part 1” („501. év: világrendek, régi és új, elsõ rész”), Z magazin, március 1992., 24-36.

---- Délkelet-Ázsia, média beszámolók az ötvenes évektõl a nyolcvanas évekig. Herman és Chomsky, Manufacturing Consent.

---- Médiareakció az Indonéz államcsínyre. Chomsky, „A Gleam of Light in Asia” („Halvány reménysugár Ázsiában”), Z magazin, 1990. szeptember, 15-23.

---- Öböl Háború. Chomsky, Deterring Democracy, 6. fejezet és utószó (1991-es kiadás); illetve Chomsky, in a Peters-féle Collateral Damage.

---- Iran-kontra elterelõ hadmûvelet. Chomsky, Fateful Triangle, 475f; Turning the Tide, 130-131; illetve, Culture of Terrorism, 8. fejezet.

---- Salvadori jezsuita lap. Chomsky, Deterring Democracy, 354-55.

---- Kelet-Európa és Latin-Amerika; Afrika. Chomsky, Deterring Democracy, 7. fejezet.

---- Idézet a Chicago Tribune-bõl. William Neikirk, „We are the World’s Guardian Angels” („Mi vagyunk a világ õrangyalai”), Chicago Tribune üzleti szekció, 1990. szeptember 9. Idézi Chomsky, Deterring Democracy, 5.

---- A Hidegháború. Chomsky, Turning the Tide, 4. fejezet; valamint Deterring Democracy.

---- Idézet Dulles-tól. John Foster Dulles telefonbeszélgetése Allan Dulles-szal, 1958. június 19., „Minutes of Telephone Conversations of John Foster Dulles és Christian Herter” („Részletek John Foster Dulles és Christian Herter telefonbeszélgetéseibõl”), Dwight D. Eisenhower Könyvtás, Abilene, Kansas. Idézve in: „A View from Bellow” („Alulról nézve”), Diplomáciatörténet, 1992. tél.

---- Harc a drogok ellen. Chomsky, Deterring Democracy, 4. fejezet.

---- Politikai közbeszéd. Edward S. Herman, Beyond Hypocrisy („Több mint álszentség”), South End Press, 1992.

---- Lippmann (illetve az idézett gondolat fejlõdése a 17. századi Angliától napjainkig). Chomsky, Deterring Democracy, 12. fejezet.

---- Stevenson; az „agresszióval szembeni védekezés” elve. Chomsky, For Reasons of State („Államérdekbõl”), Pantheon, 1973, illetve New Press, 2003. 1. fejezet, 6. szakasz.

---- „Békefolyamat”. Chomsky, Towards a New Cold War: Essays ont he Current Crisis and How We Got There („Egy új Hidegháború felé: Esszék a jelenlegi válságról, és az ahhoz vezetõ útról”), Pantheon, 1982.

---- John Jay. Frank Monaghan, John Jay, New York: Bobbs-Merrill, 1935., 323. old.

---- Szocializmus. Herman és Chomsky, Manufacturing Consent.

---- National Security Policy Review (Nemzetbiztonsági Stratégiai Áttekintõ). Maureen Dowd, New York Times, 1992. február 23.