GENOVA ALATT/UTÁN
e-mail beszélgetés, 2001 július 20-tól
 

20-án délután Miklós (Erhardt) és Dominic (Hislop) járt nálam, és - vagy négy órán át - a Szervíz projektben való részvételünkről beszélgettünk (mit hogyan kellene csinálnunk, mit kellene figyelembe vennünk, mi az ami kétséges, és így tovább). Miután elmentek, másfél, két óra múlva csörög a telefon, s kérdezik hallottam-e, hogy Genovában lelőttek két tüntetőt? Az egyik tévécsatorna utsó híradóját kaptam el, majd a neten kezdtem olvasni a részleteket. A fiú az egyik forrás szerint spanyol volt, a másik szerint olasz, 22-23 éves. Mindkét lövés a fején érte, majd még azzal a rendőrdzsippel is áthajtottak rajta, amiből lelőtték. A kocsit társaival állítólag vascsövekkel ütötték, s ez a fiú egy tűzoltó készüléket dobott, vagy akart bedobni a dzsip ablakán (emlékszem 12 évvel ezelőtt egy kreuzbergi tüntetésen, Nyugat-Berlinben - ahol szintén autókat gyújtottak fel, és kirakatokat törtek be -, a rendezvényt biztosító rendőrségi autók ablakai már egytől-egyig be voltak rácsozva). A lányról semmi közelebbi részlet, csupán homályosan annyi, hogy nem azonnal halt bele a lövésbe. A későbbi tudósítások erre már nem tértek vissza, s egyetlen halálos áldozatról beszéltek. A tüntetők számát pénteken 50-150 ezerre, vasárnap 300 ezerre becsülték. Különböző csoportokra oszlanak, a harciasabbak kisebbséget alkotnak, a többség nem követi őket. Az gyorséttermek és bankok jó része zárva tart, kirakataik ledeszkázva, alkalmi árusok 1000 forintnyi líráért értékesítenek egy-egy szelet görögdinnyét. Más kajához, hűsítőhöz bonyolultabb hozzájutni. A G8-ak tárgyalásairól péntek éjjel még semmi részlet, hacsak nem az, hogy Bush szerint a kiotói megállapodást végleg el kell felejteni, rakétavédelmi terveiből - melynek valamely részletét Dél-Koreában tesztelték a minap, az ottani diákok tízezreinek tüntetései ellenére - nem enged, Afrika és Argentína adósságainak elengedéséről szó sem lehet. Az viszont figyelemreméltó eleme mindennek, hogy a tiltakozók tömegeit mindenütt a fiatalok - punkok, anarchisták, zöldek, pacifisták - alkotják, noha pénteken Genovában például egy tibeti szerzetest is láttak köztük. Utóbb a Figyelő című üzleti és gazdasági hetilap recenzense így összegezte a G8-ak találkozójának eredményeit: "A retorika és a tettek ellentmondását mutatja, hogy a szegénység elleni harc egyetlen konkrétuma egy 1,2 milliárd dolláros alap létrehozása volt a harmadik világot pusztító AIDS-, malária-, és tüdővészjárványok ellen (Ez annyi, mint a Matáv tavalyi árbevétele)." (ld. Gömöri Endre a "Néró császár" látogatása Genovában - Figyelő, 2001/38 szám 7p). Gondoltam, innen folytassuk a második beszélgetést, melynek résztvevői Erhardt Miklós, Andreas Fogarasi, Dominic Hislop, Litván Péter és VT.
 

    EM: Nagyon hamar, nagyon sokat meg lehet tudni a részletekről, de akkor folyamatosan követni kell a frissítéseket az Indymedia és egyéb site-okon (a hírekben szerplő Diaz Iskola - ahova az olasz rendőrség betört - az Indymédia genovai sajtóközpontja volt. Az Indy független médiahálózat, amely Európa több nagyvárosában is működik, többek között Csehországban és Oroszországban is, Magyarországon nem). Épp ezért szerintem nem célravezető ennyire belemenni az aktualitásokba egy nyomtatott beszélgetés keretében; az éppen történő tényeknek kell legyen annyi hatalma, vagy aurája, hogy ne engedjék az ilyen típusú lereflektálást, és én ezt a hatalmat tiszteletben akarom tartani.
    Az is lehet, hogy egyszerűen nem tartom kompetensnek magamat. Nagyon okos idevágó dolgokat olvastam, és folyamatosan nagyon okos dolgok kerülnek nyilvánosságra; a legtöbb, amit tehetnék, az lenne, hogy ezeket idézem, a mindenkori becsületességi szintemnek megfelelően vagy forrásmegjelöléssel, vagy anélkül.
    Ez mondjuk a világ. És van a lokális kontextus. A kérdésem az, hogy melyiket vegyem figyelembe? Ha a globális kontextussal teszem ezt (és ebből a szempontból nincs ellenemre a globalizáció: mint sokan aláhúzták már: nem a globalizáció ellen folyik a tüntetés, hanem a kapitalizmus jelenlegi formája és a neoliberalizmus ellen), következésképp nem veszem figyelembe a lokálist, akkor akarva-akaratlanul kompetenciát árulok el, magamévá téve egy magasabb szempontot, amit - mivel ismerem -, nem hagyhatok figyelmen kívül. De mivel az ismereteim limitáltak, ez a kompetencia látszat lesz, amivel a globális kultúrában járatos művész képét alakítom ki magamról, ezzel pedig épp a távolságot növelem az ú.n. művész és a környezete között (mint ahogy azzal is, hogy leírod a beszélgetésünket, mintegy kontrasztban a genovai tüntetéssel - amely összehasonlításban persze óhatatlanul előnytelen az összevetés, hacsak a művészek beszélgetésének nincs valami önértéke, amit nem hiszek). Ha viszont a lokális kontextust választom, akkor egy olyan helyet választok magamnak, ahol nem vagyok, tehát a szándékos naivságot választom, ami talán jó mint művészeti projekt, de nem ízléses mint pozíció egy beszélgetésben. Őszintén szólva, először kerülök ennyire közel a lokális és a globális identitás közötti választás szükségességének kérdéséhez. Ezért a témát utasítom el, amivel kapcsolatban ez felmerült.
    Vagy önzésből teszem: kíváncsi vagyok, de szakmai szempontokra vagyok kíváncsi, vagyis tényekre vagyok kíváncsi, szakmai szempontokból, s most nem akarom a saját hangomat hallani (apropó, Olaszország: nem olyan ez a dolog, hogy miközben gerjeszteni akarunk egy olyan diskurzust, aminek alapja a művészek elkülönülésének megszűnése, magunkat toljuk előtérbe ezzel a beszélgetéssel, s tesszük mindezt a saját sajtónkban, csakúgy, mint sig. Berlusconi. Mert a nyomtatott beszélgetés olyan műfaj, amit a résztvevők személye, személyisége legitimál, amivel tehát az, az átlagosnál nagyobb fontosságra tesz szert, nagyobb fontosságra, mint mondjuk egy konstruált szöveg esetében a szerzőé).
    Én különben természetesnek tartom, hogy olyan fiatalok vesznek részt a megmozduláson, akik különböző jellegű kisebbségek aktivistái. De nem kell túlhangsúlyozni, hogy ők vállalják ezt a munkát, mert ez megnehezítheti azok azonosulását, akik, mint én sem, nem tartják magukat semmilyen kisebbségi csoport tagjának.

    VT: Lehet, hogy a genovai demonstrációt különféle kisebbségi politikai csoportosulások aktivistái szervezték, de azt ugye nem gondolod komolyan, hogy a vasárnapi tudósításokban emlegetett háromszázezer résztvevő, az ezekből az aktivistákból állt össze? Háromszázezren nálunk a rendszerváltás idején zajlott legnagyobb demonstrációkon sem vettek részt, sőt Pesten - a munkásmozgalom fénykorában -, mondjuk az 1930-as szeptember 1-i tüntetésen is csak százezren vonultak föl (mellesleg annak is egy halottja, s vagy hetven sebesültje volt).
    Másrészt - hogy is mondjam csak? -, részben értem a kifogásaidat, viszont az a bajom vele, hogy túlságosan intellektuálisak, és ez a konstrukció eltakarja előlem azokat a képeket, amelyeket ezen tudósításokat olvasva kénytelen vagyok elképzelni.

    AF: Bécsben a kormányváltás óta hetente van egy tüntetés, az úgynevezett „Donnerstagsdemo”. Eleinte több ezren mentek el, közben csökkent a számuk, de még mindig létezik. A médiában egy jó éve nem említették ezeket a tüntetéseket, utoljára akkor, amikor a rendőrség kezdett egyre agresszívabb lenni és kisebb összeütközéseket provokált, tehát amikor „erőszakosak lettek a tüntetők.”
    Az FPÖ is (az ún. „szabadság párt”) régóta hallgat a csütörtöki tüntetésekről, miután nem igazán szállt be senki abba, hogy mennyibe kerülnek a tüntetést kísérő rendőrök. Most inkább azt propagálják, hogy nyilván a többség  rájött, hogy nem is olyan rossz amit csinálnak, pedig nagyobb tüntetések is léteznek még mindig, most már egyre inkább a szakszervezetek szervezésében.
    Az ORF (állami TV- és Rádióadó) - ami még mindig az egyetlen terrestrisch fogható TV-adó - egyes munkatársai, akiknek adásai bár enyhén kritikusok a kormánnyal szemben, de érzékeltetik a belső harcokat is, ezt a metodikát követték a Genovai eseményekről folyó tudósítások esetében is. Az esti hírekben aláhúzzák, hogy a tüntetők kisebbsége erőszakos, és elmagyarázzák hogy miért rossz és veszélyes a globalizáció (a neoliberalizmus - bár ezt a szót nem használják a TV-ben). Ugyanakkor másnap reggel egy másik riporter azt állítja, hogy az erőszakos tüntetések kérdőjelezik meg a globalizáció-ellenesek hitelességét.
    Ez az én - egyfajta - lokális kontextusom. Az eddigi beszélgetést le fogom fordítani németre, egyrészt, hogy én is mélyebben tudjak az általatok mondottakkal foglalkozni, másrészt, hogy néha hozzáférhető legyen egy a Budapesti kontextusból kiinduló diskurzus például Bécsben, de a „Szerviz” németnyelvű látogatóinak is.
    Múlt csütörtökön, a „Donnerstagsdemo” az olasz nagykövetséghez vonult, hogy a letartóztatott tüntetők szabadon engedését követelje.

    VT: A találkozót követő héten Olaszországszerte tízezres tüntetések voltak a genovai rendőri brutalitás miatt - a srác temetésén 2000-en vettek részt -, s az európai zöld és balos politikai körök - Spanyolországban, a németeknél, és Angliában - nemzetközi vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazzák.
    Viszont én még szeretnék visszakanyarodni oda, hogy persze létezik mindennek a politikai, és morális, és médiakritikus, meg mindenféle olvasata, viszont amennyiben a gyökerüknél szeretnéd megragadni ezeket, akkor képekként kezdesz el viszonyulni hozzájuk. Ez nem azt jelenti, hogy a tudósításokat nem olvasod el. Épp ellenkezőleg, hiszen azok is tele vannak képekkel. Mit tudom én, eszik a dinnyét a tüntetők a ledeszkázott kirakatok előtt. Épp ezért próbáltam egymás mellé állítani az előző beszélgetésben a göteborgi kőhajigálók és a mi vonatdobálóink képét. Amint politizálni kezdesz, fölveszel egy olyan szemüveget, amelyen át ezek eltorzulnak, vagy a látótered perifériájára kerülnek. Amihez persze rögtön azt is hozzá kell tennem, hogy ezek a képek nem azonosak a média képeivel, s talán még az is megtévesztő, ha képeket mondok, mert legalább ennyire történetekről, illetve szituációkról van szó, amelyeket a tapasztalataiddal kontrollálsz. Az, hogy ezeket aztán intellektuálisan, vagy politikailag hogyan ítéled meg, az már egy következő lépés.

    LP: A politikai kifejezések terén (neoliberalizmus, bal, jobb, stb.) a dolgok és személyek nevén nevezésével vannak problémáim, és ezért igyekszem tartózkodni ettől. De régebbi nemzedékekre visszakanyarodva, amikor ez még egyértelműbb volt, folyton az eszemben jár, hogy annak idején liberális volt Madách is, akinél a globalizmus kérdése - mely a globalizációval ellentétben nem folyamatot, hanem állapotot jelöl - a művel egyivású. A folyamat esemény-sorozatként van nála jelen, s nem fejlődés- vagy célorientáltan, hanem végzetszerűen. Fókuszában azonban mindenkor a reménytelenül és lenyűgözően összetett helyzet áll. Ez pedig nem arra való, amire a modernebb, optimistább, elvből felületes és célorientált (kapitalisztikus-kommunisztikus-liberális?) felfogás, vagy inkább gyakorlat, használja - ugródeszkának a United States of Europe szellemi szintjére való ájuláshoz. Én itt konzervatív lennék, de nincs kivel tartsak, mivel a konzervativizmus aktívan sunyít ehhez a fejlődéshez, és ezt még szerencsének is kell tartani, mert mi lenne, ha nem?
    Madách végzet-filozófiájában van valami himnuszosan magyar és himnikusan művész. Úgy tudni látni az egészet, hogy azt - ráadásul gombnyomásra - irányíthatónak ne képzeljük: ezt tanítani kellene, és a gombnyomásos, pontszerű ismereteknél jóval nagyobb hangsúllyal. De ki vállalná fel ezt az anakronizmust? A művész - nem! Ő a valóságot ábrázolván hozzá is igazodik a valósághoz, (belőle, önmagából) kiábrándultan, de kiszolgálja. Ezen túllépni - a „több”, az hiba lenne - dilettantizmus vagy demagógia. A művész pedig - akárcsak a vállalkozók és a gengszterek, akikről korábban már elhangzott hasonló - profi akar lenni. A profi telibe talál - akár csupán egy virtuális „telibe” - és nem hibázik. És máris a pontszerűségeknél tartunk ismét. A tesztekkel és százalékokkal hitelesített eredménynél. Ez az egyetlen kapaszkodó. Ez a bizonyosság. – Már-már hajlanék arra, hogy a géprombolók nyomán – de nagyobb igazsággal – legyünk mi teszt- és százalék-pusztítók, mert ez a gyom úgy elborít mindent, hogy ki sem látszunk belőle. De talán épp ez a lényeg – nem kilátszani. És mit vetnénk a helyébe? – Hadd válaszoljak magamnak. Gondot és gondolatot, feltörni kész és összefüggésre nyíló mag-szemléletet a kiszikkadt talajba vetni hiábavaló dolognak tetszik.  Azt mondom ezért: pusztítsuk a nedvszívó és mégis aszott teszteket! Törjük le a százalékokat! Le a nyelvvizsgákkal! Éljen a beszéd! Éljenek továbbá a holtnyelvek! Éljen a művészet mint holtnyelv! De sajnos: Elég a jelszavakból! Elég! (Ez is egy jelszó.) - Borzalmas, ha jelszó hiányában csak megalkudni tud az ember. Én mostanság kamaszoknak tanítom az angol nyelvet, a globalizáció nyelvét, és olyan ez, mintha szálláscsinálója lennék mindannak, amitől óvnom kellene. Viszont viszek nekik reneszánsz és barokk szövegeket is – elemzésre, olvasásra, megbeszélésre a McDonald’s ízű tankönyvek oldalvizén (a néhai orosz tanárok közt is akadt talán, aki Tolsztojt vitt a komszomolkás passzusok helyett-mellett), ami több zavart kelt, mint érdeklődést – egyelőre.
    Szerintem sajnos a mozgalmárkodás, az aktivistaság ugyanolyan globalizációs jelenség, mint az, ami ellen harcol. Ráadásul az a nyugati stupiditás is áthatja, ami az egész ottani – egészen 68-ig és tovább is riszált –  szovjetbarát baloldaliságot jellemezte. Ők kimaradtak a szocializmus örömeiből, az úttörőtáborokból és úttörővezetőkből, stb. és ezt folyton pótolni szeretnék. Ezzel együtt megemelem a kalapom az áldozatok előtt. Nekünk, tapasztaltabb népeknek, másképpen kellene elszántnak lennünk. Jelenleg viszont nagyon puhák vagyunk, s mindaddig így lesz ez, amíg csak az számít, ami Nyugaton – és éppen – történik.

    DH: Szeretnék ide egy-két mondatot beszúrni. A kormányzatok és a médiák szóhasználatában a jelenlegi tiltakozási hullám mint 'anti globalizációs' mozgalom jelenik meg. Ez a fajta nyelvhasználat igen érdekes és egyáltalán nem véletlenszerű. A globalizáció viszonylag új és összetett jelensége nem vehet fel egyértelműen pozitív vagy negatív jelentést. Egyrészt a globalizáció gerjeszti az olyan, általában népszerű hatásokat, mint a 'globalizált' térben való növekvő kommunikációs és utazási kedvet (már azokét, akik ezt megengedhetik maguknak), ami egyben megkönnyíti az egymástól földrajzilag vagy kultúrálisan távol lévő emberek közti társadalmi érintkezést és a megértést, így a szó a közvélemény szemében pozitív értelemmel telt meg. Másrészt annak, amit 'gazdasági globalizációként' határozhatunk meg, vannak olyan, a mainstream sajtóban kevéssé publikált következményei, melyek egyáltalán nem hangoznak pozitívan azok fülében, akik a 'lokális' tér börtönébe vannak zárva, míg a pusztán befektetőik, részvényeseik felé felelősséggel tartozó tőkés társaságok folyamatosan leépítik és áthelyezik tevékenységüket, manipulálják a kormányokat, hogy így szabaduljanak föl a munkaerővel, vagy a természeti környezettel szembeni felelősség alól.
    Az 'anti-globalizációs mozgalom' kifejezés egyrészt kísérlet arra, hogy félreértelmezzék e mozgalom céljait, másrészt annak elkendőzését szolgálja, ami ellen az valójában folyik. A gazdasági globalizáció lényegében egy szofisztikált elnevezés arra az ősöreg gyakorlatra, amelyet sokkal pontosabban ír le a pejoratív 'imperializmus' fogalom. Ráadásul, ha anti-globalizációsként írjuk le a tiltakozási mozgalmat, akkor azt a furcsa képet sugalljuk, mintha az éppen az ellen fordulna, aminek révén az erejére szert tett, és aminek révén valódi fenyegetéssé válhatott. A világszintű egymás rendelkezésére állás, a független módon létrehozott és terjesztett hírek, információk széles skálája, amit egyrészt az internet, másrészt az angol nyelv mint a nemzeti nyelvek mellett operáló lingua franca (tudom, hogy ennek vannak vitatható aspektusai is) gyors elterjedése tett lehetővé, rendkívül hatékonynak bizonyúltak egy valóban nemzetközi ellenállás, ellenzék létrejöttében.

    EM: Pétertől azért megkérdezném, hogy mit gondol Prágáról. Amúgy nem hiszem, Tibor, hogy túlintellektualizálnék bármit is. Annyira intellektualizálok, amennyire erre éppen a képektől való félelmem indít. Elég ziccergyanús helyzet, hogy a képeket említed, bár mentegetőzöl a végén. Például egymás mellé állítani a kőhajigáló tüntető és a vonathajigáló képét, szerintem egyfajta populizmus. Ezek azok a képek, amik a zsurnalizmusban azután a leglendületesebb sztereotípiákkal telnek meg, és én ezeket sztereotípiákat tartom a legnagyobb ellenségeimnek, ha már képzőművészetről beszélünk (?). Én a kővel dobálók képét közhelynek tartom, ha tetszik, igénytelen képnek, dobjon az bármilyen célra. Hogy ne említse itt az ember a képekkel kapcsolatos, jól megalapozott, nagyhagyományú félelmeket, Jézustól Flusserig.
    Két út van, vagy nem csinálni képeket, hanem intellektuálisan, fogalmakkal magyarázni, megérteni valamit, avagy igényes képeket hozni létre, és vállalni az izolációt. Az én hőseim közé nem a dobálók, hanem a jelen eseményeit nagy tájékozottsággal, nagy alapossággal, és ezzel együtt a szegények iránti elkötelezettséggel kommentálni, továbbadni képes elemzők, egy Chomsky, egy Naomi Klein, vagy egy Zizek tartoznak. Ezt a szintet nem tudom megvalósítani, ezért fogalmaztam meg a kifogásaimat ennek a körnek az elején.

     VT: Számomra a probléma éppen ott kezdődik, ha te ezeket a képeket - ahelyett, hogy nézegetni kezdenéd, próbálnál elmélyedni bennük -, fogod és beleteszed ilyen vagy olyan kategóriákba: jó-rossz, szép-csúnya, tetszik-nem tetszik. Ez az, ami sztereotípiákat, kliséket eredményez. Most is azt mondod közhely, populizmus, holott az én javaslatom mindössze az volt, hogy képzeljük magunk elé ezt a két képet, hogy sikerüljön jobban megértenünk egyiket is, másikat is. Ezzel szemben a te másik javaslatod az volt, hogy lapozzunk. És ezt is meg tudom érteni,  mert - mondjuk a kődobálás esetében, amivel  összefüggésben éppen Jézust hoztad szóba - mind a kettő tragikus kép, mindkét képen áldozatok vannak, tehetetlenség, düh. Én a magam részéről semmivel sem látom kevésbé tragikusnak Carlo Giuliani sorsát - akit 23 évesen lelőttek Genovában -, mint a 20 éves csendőrét, akit a megfelelő felkészítés hiányában odavezényeltek, és aki őt ennek következtében lelőtte. Viszont ugyanakkor azt mondom, hogy ne lapozzunk, mert nem érthetjük meg ezt a szituációt, ha azzal akarjuk elintézni, hogy melyikőjükkel tudunk inkább azonosulni? Épp az a vicc, hogy ezen a szinten ennek a történetnek ez a két szála nem összevethető. Tovább kell néznünk a dolgot, más képkivágást, átfogóbb összefüggéseket kell keresnünk, amennyiben ebből az ábrából valamit jobban szeretnénk érteni. S aztán könnyen lehet, hogy ez a kép, ez a történet átbillen egy másik képbe, másik történetbe, amelynek ez már esetleg csupán egy epizódja. Itt most a mi beszélgetésünk szempontjából mindez annyiban fontos, hogy mi azokkal a képekkel kezdtünk foglalkozni, amelyek így első ránézésre a világ aktuális képei lehetnek. A göteborgi srác lelövését követte a genovai fiúé. Mi pedig elindulunk ezen a szálon.

    EM: Egy szóval nem mondtam, hogy lapozzunk. Annyit mondtam, és mondom kezdettől fogva, hogy ne fecsegjünk, hanem informálódjunk. Jézust pedig a képekkel (a faragottakkal), és nem a kődobálással kapcsolatban hoztam szóba.

     VT: Igen, viszont épp a házasságtörő asszony kapcsán hangzik el, hogy az vesse rá az első követ, aki maga nem vétkezett, vagyis a példázat az ítélet, a megítélés - és a kődobálás - ellen szól. A faragott kép elvetése pedig a bálványozás ellen, ami - ha úgy tetszik - ugyanennek a kérdésnek a másik oldala, vagyis a pozitív diszkrimináció ellen beszél. S, ha már szóba hoztad, ebben a helyzetben mi - mint képzőművészek - ezúttal éppenhogy nem megfestjük, azaz rögzítjük és (ki)állítjuk ezeket a - pl. kődobáló - képeket, hanem csupán gondolkodunk róluk. Amit tehát létrehozunk - akár ezzel az újsággal, akár a szeptemberi beszélgetésekkel -, az nem egy kép vagy képsor, hanem a keret, a közös szemlélődés kerete.
    Mikor a Manamana előkészítésén dolgoztunk, fontos szempont volt számunkra, hogy Műcsarnokos beszélgetéseinket összekapcsoljuk más, a Szervíz keretében megvalósításra kerülő projektekkel, illetve a városban párhuzamosan zajló egyéb eseményekkel is. Így a magunk információs-termét is úgy szeretnénk kialakítani, hogy a mi heti beszélgetéseinken kívül más események lebonyolítására is alkalmas legyen, így előreláthatólag a Páldi Lívia, és a Tatai Erzsébet művészettörténészek által szervezett előadások is itt kerülnek majd megrendezésre. Ebben a pillanatban még nem tisztázódott, hogy heti beszélgetéseink milyen napokon lesznek - előreláthatólag szerdánként 12 órától zárásig -, s hogy sikerül-e elintéznünk, hogy ez alatt az idő alatt a Műcsarnok mindenki számára ingyenesen látogatható legyen. Az viszont már biztos, hogy beszélgetéseink helyszínét a szeptember 15-én szombaton megrendezésre kerülő Ózon Fesztivállal, nemcsak a Rügyecskék Alapítvány aktivistájának, Ferjentsik Violának a személye kapcsolja össze - aki a heti beszélgetések egyik állandó résztvevője lesz -, hanem a Rügyecskék által szervezett fesztivál kerékpáros felvonulása is. A felvonulás 15-én szombaton 15 órakor a Műcsarnok elől indul, ahol a gyülekezés ideje alatt, 14 órától Miklós P. Simon - Chicagóban élő szobrász - szabadtéri performansza lesz látható. S ki lehet majd próbálni Beöthy Balázsnak a Szerviz keretében a Műcsarnok előtt létesített kerékpártárolóját, és természetesen meg lehet tekinteni a kiállításokat is.
    Ugyancsak a mi kezdeményezésünkre kerül bemutatásra termünkben Andreas Fogarasi, Bécsben élő fiatal képzőművész munkája.

    AF: A bútor, amit a Szerviz-re készítettem, ezekkel a restrikciókkal foglalkozik, amikkel szembetaláljuk magunkat sokféle szituációban. A külseje kényelmet jelez, és úgy tűnik, hogy lehetőségeket nyújt saját választásra. A huzat alatti fastruktúra viszont csak bizonyos, előre meghatározott pozíciókat enged meg a használónak. Ebben azokra a városi padokra hasonlít, amelyek külön székekre vannak elosztva, hogy megakadályozzák, hogy hajléktalanok le tudjanak rájuk feküdni. Szerintem fontos hangsúlyt fektetni arra, hogy a művészeti közeg egy iszonyúan exkluzív csoport, és sok olyanféle művészeti technika/stratégia létezik, ami arra irányul, hogy a néző aktív szerepet töltsön be, és ami nagy hazugság, mert a művész által kialakított szabályok nem engedik meg az autoritás átadását vagy levetkőzését, vagyis a nézőnek tehát csak a statiszta szerepe marad.
    Fontos számomra, hogy egy precíz célt szolgál a bútor, olyan beszélgetések számára, amelyek konkrét politikai kérdésekkel foglalkoznak, és nem csak „kommunikatív” teret alakítanak, anélkül, hogy egy bizonyos (politikai) tartalmat fűznének ehhez a „lehetőséghez”.