Robert Fisk
AFGANISZTÁN EGY ÉVVEL KÉSŐBB
George Bush elnök ‘terror elleni háborúja’ május
22-én, éjfélkor érte el Hajbirgit sivatagi falut. Haji Birgit Khan, a szakállas,
85 éves pástún faluvezető, 12000 helyi törzsi család főnöke kint feküdt
egy kis kaszálón a háza közelében. Faqir Mohamed a kecskéi és a birkái
között aludt a földjén, a falu déli részén, mikor ‘nagy repülőgépeket’
hallott ‘mozogni az égen’. A hőség még éjszaka is olyan elviselhetetlen,
hogy sok falubeli még a sötétség óráit a szabadban tölti, bár Mohamedin
és családja például vályogházukban voltak. Hajbirgitben 105 család tartózkodott
május 22-én, és mindannyian a helikoptermotorok dübörgésére, légcsavarok
csattogására és amerikaiak rikoltozására ébredtek.
Haji Birgit Khant látták, amint a nehézkesen szalad a földjéről a fehérre
meszelt mecset, a négyszögletes cementépület felé, melynek berendezése
mindössze egyetlen hangszóróból és néhány kopott szőnyegből áll. Jónéhány
fegyveres rohant a nyomában. Hakim, az egyik pásztor látta az embereket
a helikopterekről, amint bekergetik az öreget a mecsetbe, és hallott egy
rövid puskalövést. „Mikor a mieink megtalálták, már halott volt, a fején
érte egy golyó”, mondja a föld felé meredve. A mecset betonaljzatán egyetlen
golyó ütötte luk, mellette alvadt vérfolt. „A falon megtaláltuk az agya
darabjait”.
Az egész faluban éles robbanások hallatszottak a
kertekből és a házak bejárata felől. „Az amerikaiak riasztó tölteteket
és füstbombákat dobáltak ránk”, emlékszik Mohamedin. „Több tucatnyit dobtak
ránk és egész idő alatt üvöltöztek és lövöldöztek. Nem értettük a nyelvüket,
de voltak velük afgán fegyveresek is, feketére mázolt arcú afgánok. Többen
közülük elkezdték megkötözni az asszonyokat – a mi asszonyainkat – és az
amerikaiak felemelték a burkájukat, hogy lássák az arcukat. Ekkor láttak
meg egy kislányt elszaladni”. Abdul Satar azt mondja, három éves volt,
sikoltozva menekült otthonról, Zaragunának hívták és Abdul-Shakour lánya
volt – sok afgánnak csak egy neve van –, és hogy valaki látta, amint belezuhan
a falu 18 méteres ciszternájába a mecset háta mögött. Az éjszaka során
fulladhatott meg, egyedül, a zuhanás miatt törött gerinccel. A többi falusi
gyerek találta meg a holtestét másnap reggel. Az amerikaiak nem törődtek
vele. Ruházatuk alapján, melyről a falusiak adtak leírást, valószínűleg
voltak köztük a Speciális Erőkhöz tartozó egységek, és brutális, fegyelmezetlen
afgán speciális egységek is az egykori kabuli Khad titkosrendőrség állományából.
Volt még 150 katona a 101-es ejtőernyős hadosztályból, a Kentucky-beli
Fort Campbellből. Fort Campbell azonban nagyon távol van Hajibirgittől,
mely az ország délnyugati részén lévő Kandahar várostól mintegy 50 mérföldre,
a sivatagban található. És az amerikaiaknak csakis egy dolog járt a fejben:
hogy a faluban tálib vezetők, és Osama bin Laden al-Qaida szervezetének
vezetői rejtőzködnek.
Amerika egyik koalíciós partnere egyik speciális
egységének valamikori tagja az alábbi magyarázatot adta az amerikaiak viselkedésére,
mikor néhány nappal később találkoztunk: „Mikor bevonulunk egy faluba,
és látunk egy szakállas parasztot, akkor egy szakállas afgán parasztot
látunk. Mikor az amerikaiak vonulnak be egy faluba, és látnak egy szakállas
parasztot, ők Osama bin Ladent látják.”
Elrendelték, hogy az összes nő és gyerek gyűljön össze Hajbirgit egyik
végén. „Kiráncigáltak bennünket a házainkból”, mondja Mohamedin. Néhány
afgán fegyveres sértéseket kiáltott felénk. Közben egyfolytában dobálták
a gránátokat a házainkra. Az a néhány paraszt, akiknek sikerült elmenekülnie,
másnap a gyerekek segítségével összegyűjtötte a patronokat. Több tucatnyi
van belőlük, ezekből a kis, hengeres, zöld tégelyekből, különböző nevekkel
és számokkal az egyik oldalukon. Az egyik így szól: „7 robbanás, Késleltetés:
1,5 mp. NIC-01/06-07”, a másik így: „1 robbanás, 170dB, Késleltetés: 1,5
mp”. Megint egy másikon ez áll: Késleltetés – Verzagerung ca. 1,5 s.” Ezek
voltak azok a patronok, melyek megrémítették Zargunát, majd végül a halálát
okozták. Az USA Speciális Erők rendszeresített felszereléséhez tartoznak,
a hamburgi NICO-Pyrotechnik gyártja őket, innen a „NIC” felirat több gránáton
is. A dB decibelt jelent.
Számos dátumbélyegző arról tanúskodik, hogy a gránátokat
nem régebben, mint tavaly márciusban gyártották. A német vállalat hivatalosan
„40mm x 46mm-es hang -és fényhatással operáló kábítótöltet”-nek nevezi
őket. Az amerikaiak azonban igazi töltényekkel is lőttek. Jónéhány golyó
lyuggatott át például egy ócska autót, melyben a taxisofőr, Abdullah aludt.
Súlyosan megsebesült. Csakúgy, mint Haji Birgit Khan fia.
Egy USA katonai szóvivő később majd azt nyilatkozza,
hogy az amerikaiak „tűz alatt” hatoltak be a faluba, megöltek egy férfit,
és megsebesítettek két „feltételezett tálib vagy al-Qaida vezetőt”. Amit
ez sugall – hogy t.i. a 85 éves Haji Birgit Khan lett volna a fegyveres
–, tökéletes értelmetlenség.
A két sebesült valószínűleg Khan fia és Abdullah,
a taxisofőr voltak. Az USA állítás, miszerint tálib, vagy al-Quaida vezetők
lettek volna, átlátszó hazugság, miután mindkettejüket szabadon engedték
a későbbiekben. „Néhány afgán, akiket az amerikaiak magukkal vittek, azt
kiáltotta a síró gyerekeknek, hogy fogják be a pofájukat”, emlékszik Faquir
Mohamed.
„Lefektettek minket és bilincset raktak a csuklónkra,
ilyen műanyag bilincset. Minél jobban feszegettük őket, annál szorosabbak
lettek, és annál jobban fájt. Aztán bekötötték a szemünket. Azután a repülőgépek
felé kezdtek lökdösni minket, és menet közben oda-odaütöttek.”
Az amerikaiak összesen 55 megkötözött, bekötött
szemű parasztot tereltek be a helikopterekbe. Mohamedin köztük volt. Meg
Abdul-Shakour is, aki akkor még nem tudta, hogy a lánya a ciszternában
haldoklik. Az ötvenhatodik afgán fogoly, aki a helikopterre kellett tenni,
már halott volt: az amerikaiak úgy döntöttek, hogy a 85 éves Haji Birgit
Khan tetemét magukkal viszik.
Mikor a helikopterek leszálltak a kandahári repülőtéren
– a 101-es ejtőernyős egység afganisztáni bázisán –, a parasztokat, saját
bevallásuk szerint, egy konténerbe terelték. Azután megkötözték a lábukat
is, és a kézbilincsüknél meg az egyik lábbilincsüknél fogva hozzákötöztek
külön minden rabot a konténer alapzatába rögzített rudakhoz. Vastag zsákokat
húztak a fejükre. Abdul Satar az elsők között volt, akiket kivittek ebből
a kis, izzó börtönből. „Két amerikai jött be, és letépték a ruhámat”, mondja.
„Ha nem szakadtak, elvágták őket ollóval. Meztelenül kivittek, hogy levágják
a szakállamat és lefényképezzenek. Miért vágták le a szakállamat? Egész
életemben szakállas voltam.”
Mohamedint, miután őt is megborotválták, meztelenül vezették a sátorba,
ahol a kihallgatást tartották, és ahol levették a szeméről a kötést. „Volt
egy afgán tolmács a helyiségben, egy pástún férfi, kandahári akcentussal,
amerikai katonákkal, férfi és női katonákkal együtt”, mondja. „Meztelenül
és megkötözött kézzel álltam előttük. Néhányan álltak, mások padokon ültek.
‘Mit csinálsz?’, kérdezték. ‘Pásztor vagyok – miért nem a katonáitól kérdezi
meg, hogy mit csináltam?’ Mondd meg te’, mondták. ‘Milyen fegyvert használtál?’
Mondtam, hogy nem használtam semmiféle fegyvert.”
“Egyikük megkérdezte: ‘használtál fegyvert az orosz
megszállás alatt, a polgárháborúban, vagy a tálib időszak alatt?’ Mondtam
nekik, hogy az idő nagy részében menekült voltam.” A parasztok vallomásai
alapján lehetetlen megállapítani, hogy milyen amerikai egységek vettek
részt a kihallgatáson. Néhány USA katonasapkát viselt sárga vagy barna
jelvénnyel, mások civil ruhában voltak, de katonasapkában. Az afgán tolmács
a hagyományos salwah khameez-t viselte. Hakim kihallgatása egy kicsit hosszabb
időt vett igénybe; akárcsak Mohamedin, ő is meztelen volt a kihallgatás
során.
“Kérdezték a koromat és hogy mi a munkám. Mondtam,
60 éves vagyok, paraszt. Azt kérdezték: ‘Vannak arabok, tálibok, irániak
vagy külföldiek a falutokban?’ Mondtam, nincsenek. Aztán megkérdezték:
‘Hány szoba van a házadban? Van szatellit telefonod?’ Mondtam nekik, hogy
még villanyáramom sincsen. ‘A tálibok jók voltak, vagy rosszak?’, kérdezték.
Azt feleltem, hogy a tálibok sosem jöttek el a falunkba, szóval nincsen
róluk semmi információm. Erre azt kérdezték: ‘És mi van az amerikaiakkal?
Miféle emberek az amerikaiak?’ Azt feleltem: „Hallottuk, hogy felszabadítottak
minket Karzaival (Hamid Karzai elnök), és hogy segítettek rajtunk. – de
nem tudjuk, hogy miféle bűn miatt bánnak így velünk.’ Hát mit kellett volna
mondanom?”
Néhány órával később Hajbirgit lakóit élénksárga
ruhával látták el és a légitámaszpont homokján fekvő ketrecekbe zárták
őket – egyfajta miniatűr Guantanamoi Öbölbe – ahol kenyeret, kétszersültet,
rizst, babot és palackozott vizet kaptak. A fiatalabb fiúk külön ketrecben
voltak, elválasztva az idősebbektől. Nem volt több kihallgatás, de további
öt napon át a ketrecekben tartották őket. Mindeközben az amerikaiak próbálták
kideríteni a 85 éves férfi személyazonosságát. A rabokat nem kérdezték,
akik pedig azonnal azonosíthatták volna – meglehet, az amerikai kihallgatók
nem akarták, hogy tudjanak a haláláról. Végül is az amerikaiak készítettek
egy fotót a holttest arcáról, és odaadták a Nemzetközi Vörös Keresztnek.
Kandahári hivatalnokok azután azonnal közölték a szervezettel, hogy a férfi
valószínűleg a legfontosabb törzsi vezető volt a várostól nyugatra.
“Mikor végül kiengedtek minket a ketrecekből, öt
amerikai tanácsadó várt ránk, hogy beszéljenek velünk”, mondja Mohamedin.
„Volt egy tolmács velük, és az elnézésünket kérték a téves letartóztatásért.
Mondták, hogy sajnálják. Mit mondhattunk volna? Rabok voltunk. Az egyik
tanácsadó azt mondta: ‘Segítünk maguknak’. Mit jelent ez?” Egy helikopter
egység elszállította az 55 férfit a kandahári futball stadionba – a tálib
kivégzések egykori helyszínére –, ahol szabadon engedték mindannyiukat,
még mindig rabruhában és számmal ellátott műanyag pántokkal a csuklójukon.
„Hollister féle Ident-A-Band csuklópánt”, ez volt mindegyikre írva. Csak
ekkor tudták meg, hogy az öreg Haji Birgit Khant megölték az egy héttel
azelőtti rajtaütés során. Abdul-Shakour pedig csak ekkor tudta meg, hogy
lánya, Zarguna, halott.
A Pentagon eleinte azt közölte, „nehezen tartja
hihetőnek”, hogy a falubeli asszonyok kezét összekötötték volna. De miután
pontosan ugyanilyen leírások állnak rendelkezésünkre az afgán nőkkel szembeni
bánásmódról az uruzgani mennyegző ellen végrehajtott USA rajtaütést követően,
mely időben a Hajbirgit elleni támadás után következett, úgy tűnik, az
amerikaiak – vagy afgán szövetségeseik –, úgy tűnik, bizony éppen így jártak
el. Egy amerikai katonai szóvivő közölte, hogy az amerikai erők „titkosszolgálati
értékkel bíró” tárgyakat, fegyvereket és nagy mennyiségű készpénzt találtak
a faluban. Hogy mik is voltak ezek a „tárgyak”, sosem derült ki. A fegyverek
szinte bizonyosan személyes védelemre szolgáltak a rablóbandákkal szemben.
A készpénz igen fájdalmas pont maradt a falubeliek számára. Abdul Satar
azt mondja, 10.000 pakisztáni rúpiát vettek el tőle – kb. 200USD-t. Hakim
azt mondja, elvesztette az összes megtakarított pénzét, 150.000 rúpiát
– 3000USD-t. „Mikor szabadon engedtek minket, az amerikaiak mindannyiunknak
adta 2000 rúpiát”, mondja Mohamedin. „Ez csak 40 dollár. Szeretnénk visszakapni
a többi pénzünket”.
De az embereknek egy jóval súlyosabb tragédiával is szembe kellett
néznie, mikor visszaérkeztek Hajibirgitbe. Távollétükben – mivel nem voltak
már fegyverek, hogy megvédjék az otthonokat, a faluvezető meghalt, a férfiak
nagy részét pedig az amerikaiak foglyul ejtették – rablók szállták meg
a falut. Egy csoport fegyveres Helmand megyéből, melynek vezetője Abdul
Rahman Khan – egykor brutális rabló és mudzsahed harcos az oroszok elleni
háborúban, ma pedig a Karzai-kormány rendőrfőnöke – rajtaütött a meggyengült
falun. A 105 család közül kilencvenöt a hegyek közé menekült, a rablóknak
hagyva a vályogházakat.
A felkavaró, riasztó kérdések, melyek mindenkiben
feltolulnak, aki ma Hajbirgit sivatagán hajt keresztül, egyértelműek. Ki
mondta az amerikaiaknak, hogy üssenek rajta a falun? Ki mondta nekik, hogy
ott tálib vezetők és al-Qaida tagok rejtőznek? Esetleg Abdul Rahman volt,
a kegyetlen rendőrfőnök, akinek emberei oly keveset késlekedtek a vályogviskók
kifosztásával, mihelyt a rajtaütésnek vége lett? Hajibirgit ma szellemváros,
vezetője halott, a legtöbb háza üresen áll. Az amerikai rajtaütés eredménytelen,
értelmetlen volt. A faluban kevesebb, mint negyvenen maradtak. Ők mind
összegyűltek néhány nappal később Zaraguna sírjánál, hogy adózzanak a kislány
emlékének. „Szegény emberek vagyunk – mit tehetnénk?”, kérdezte tőlem Mohamedin.
Nem tudtam mit felelni. Bush elnök „terror elleni háborúja”, a „jó harca
a rossz ellen” elérte az ártatlan Hajibirgit falut.
És Hajibirgit elpusztult.