Abbie Hoffman: Revolution for the Hell of It,
New York, 1968. Dial Press Inc., 245.
Jerry Rubin: Do It!
New York, 1970. Simon & Schuster, 256
(Hajas Tibor
könyvismertetése, Helikon Világirodalmi Figyelő, 1976/1)
Abbie Hoffman és Jerry Rubin nem ideológus, nem teoretikus, nem politikus,
nem író, nem közéleti személyiség, nem publicista, nem ellenzéki szónok,
nem újbalos diákvezér, nem szervezett terrorista és nem hippi, hanem mindez
együtt: maga a krízis. Az amerikai imperializmus a vietnami háborúval -
a szellem a palackból mintájára - olyan erőket és indulatokat szabadított
fel, melyek e nélkül valószínűleg lassabban és kevésbé drasztikus formában
jelentkeztek volna, és amelyek nem álltak meg a háborúellenes mozgalmak
keresztényi pacifizmusánál vagy a szisztéma higgadt, kritikai realista
bírálatánál. Ez a háború, miközben Amerika nemzeti katasztrófájává dagadt
katonai, diplomáciai és belpolitikai téren, sajátos akusztikát biztosított
a minden megoldatlan társadalmi problémával szemben felhalmozódott
türelmetlenségnek, mely akkor már nem adta alább a totális változásnál;
a politikai-hatalmi rendszer, a társadalmi és termelési viszonyok, az életmód
és a kultúra, az egyéni és társadalmi szükségletstruktúra radikális átalakítását
követelte, a hippik szociológiailag már jelentős csődjelzése és a New Left
elméleti mozgósítása után mintegy meteorológiai tüneményként produkálva
Európa- és Amerika-szerte a diáklázadásokat, tekintély ellenes mozgalmakat,
a "föld alatti", "alternatív intézmények" elszaporodását, rákérdezve az
egész nyugati civilizációs fejlődési logikára.
A hatvanas évek közepének és végének autoritásellenes
mozgalmai jó néhány szélsőséges elméleti és gyakorlati programot hoztak
létre; feltehetőleg azonban egyikük sem ment olyan messze, mint a yippiek
"mozgalma" - ha ugyan mozgalomnak lehet nevezni egy olyan fantomatikus
csoportosulást, melynek nincs vezérkara, csak alkalmi sztárjai, nincs stratégiája,
csak taktikája, nem a politikai harc hagyományos, hanem a burleszk legalább
annyira bevált, de a politikai gyakorlatban annyira szokatlan eszközeivel
dolgozik. A yippie elnevezés etimológiailag a Y.I.P. (Youth International
Party - Nemzetközi Ifjúsági Párt) röviítésből származik, hangzása ugyanakkor
nem véletlenül emlékeztet a hippikre - a Y.I.P. az új baloldal és a társadalomból
kiugrott hippiek egyesítésének elképzeléséből született. "A yippiek: radikalizálódott
hippiek, azok a virág-gyerekek, akik már megismerkedtek a hatalom gumibotjával
- mondja Abbie Hoffman -, de így hangzik az utcagyerekek rikkantása is:
yippie! yippie! - kiáltsd ezt hangosan, és megérted, kik vagyunk." A párt
természetesen nem létezik, puszta elnevezés, mítosz. Az elnevezést négyen
találták ki, több "valódi" yippie soha nem is létezett, de nem is volt
szükség erre, mert hiszen mindenki yippie, aki fantazmagóriáit, rögeszméit
azonnal a gyakorlatban próbálja kivitelezni, tekintet nélkül arra, hogy
progresszív vagy reakciós rögeszmék ezek; Rubinék önhatalmúlag yippie-nek
tekintik Reagan kaliforniai és Wallace alabamai kormányzót is, akik reakciós,
ultrakonzervatív politikájukkal, vagy a rendőrséget, amely brutalitásával
éppannyit árt, éppúgy aláássa a rendszert, mint ők, az amatőr, de gyakorlott
felforgatók utcai akcióikkal. "Aki árt a rendszernek, az yippie" - fogalmazzák
meg a tézist, és fő ellenfelüknek ennélfogva nem az egyértelmű jobboldalt
tekintik, mert elképzelésük szerint az külső segítség nélkül is képes boldogulni,
azaz egyszerre kompromittálni a rendszert és sajátmagát, hanem a liberalizmust,
mert az kifinomultabb manipulációs technikájánál fogva alkalmasabb az elnyomás
és kizsákmányolás tényének elleplezésére, sőt, a kizsákmányoltak ehhez
szükséges támogatásának megszervezésére, magyarul: a hatalomra. Nem szabad
persze elfelejteni, hogy a jobboldal lebecsülése, a háború ellen egyre
nagyobb tömegeket mozgósító türelmetlenség, a balrafordulás, a radikalizálódás
éveiben természetesnek látszott.
Maguk a könyvek, a Revolution for the Hell of
It éppúgy, mint a Do it, élménybeszámoló, emlékirat, dokumentum-
és cikkgyűjtemény, propagandafüzet, röplap, forgatókönyv, gykorlati tanácsadó,
idézetgyűjtemény; elképesztő nyelvhasználatukkal, szabadszájúságukkal talán
a legpregnánsabb megnyilvánulásai annak a nemzedéknek, amelyet a kapitalista
rendszerrel szemben "nem egy forradalmi elmélet, hanem az egzisztenciális
undor tart össze" (Rudi Dutschke).
Az elmélet hiányaaz anarchista tradíciók szerint
az elmélet elvetésével ideologizálható meg: "...a cselekvés az egyetlen
tealitás, az egyetlen erkölcs. Az ideológia egyszerűen agybaj. A próbák
majd csak az előadás után következnek. A forradalmat élni kell;
és most azonnal." Élni a forradalmat (azonnal); ez elég homályos kifejezésnek
minősülhetne, ha a yippie "teoretikusok" nem adnának bőséges ízelítőt abból,
mit értenek ezen: a "totális szabadság" azonnali gyakorlását. (Részlet
egy interjúból; Abbie Hoffman: Igen, hiszek az abszolút szólásszabadságban.
Riporter: Remélem, ezen nem azt a jogot érti, hogy egy zsúfolt színházteremben
ok nélkül tüzet kiálthasson? Abbie Hoffman: Tűz van!!!") A yippie-k utópizmusánakpéldául
sarkalatos pontja az ingyenesség mítosza. "Szabad - ez azt jelenti, hogy
ingyen van." A jóléttől elhájasodott fogyasztói Amerikában, ahol a mesterségesen
keltett igények kielégítése mellett is tízmillió szegény él, a yippie-k
arra gyanakszanak, hogy kizárólag az elosztásban rejlik a hiba, és rendkívül
egyszerű kétlépcsős közgazdasági propozícióval állnak elő: 1. általános
és teljes foglalkoztatottság, 2. általános és teljes foglalkozásnélküliség,
dolgozzanak az emberek helyett gépek, erre már a jelen pillanatban is minden
feltétel adva van. Annyira, hogy a Diggereknek (a yippie-k elődei) módjukban
áll a Szabad Üzlet üzemeltetése, ahol semmiért nem kell fizetni a vásárlónak.
Másrészt, ha ingyenessé nyilvánítják azokat a dolgokat, melyekre szükségük
van, ez alapjaiban rendíti meg a tulajdonra alapozott társadalmat; ezért
forradalmi cselekedet az áruházi és utcai tolvajlás, a pénzzel működő utcai
WC-k helyett a bankok és az irodák mellékhelyiségeinek nyilvános használata,
az éttermekben a fizetés nélküli fogyasztás, a mozibajárás jegy nélkül
stb. Abbie Hoffman könyvéhez függelék is tartozik, mely tartalmát tekintve
gyakorlati kézikönyv, hol és hogyan lehet ingyen enni, ingyen lakni, hol
lehet ingyen ügyvédet vagy orvosi ellátást szerezni, mit kell tenni, ha
letartóztatják az embert, hogyan lehet elkerülni, hogy kábítószer-vásárlásnál
becsapják, illetve milyen legális anyagokból lehet háziiparilag is előállítani,
mit kell tenni egy tüntetésen, hogyan kell belógni a moziba, ingyen utazni
a buszon, vagy ingyen telefonálni az ország bármely részébe. "A könyvecske
politikuma magáért beszél - szögezi le Hoffman -, nem a korporatív kapitalizmus
rosszaságáról szóló elemzésekre, fejtegetésekre van szükségünk, hanem olyan
információkra, melyek gyakorlati problémák megoldásához nyújtanak segítséget."
Nyilvános fazonigazítás Abbie Hoffman haján
Ez a gyakorlat, szándékai szerint egyszerre látja
el a provokáció és egy minden területre kiterjedő függetlenségi háború
feladatát a szexuális felszabadítástól a munka alól való felszabadításig,
az elidegenedés felszámolásáig, a szavakon átlépve a magatartás, az emberi
megnyilvánulások teljessége alapján húzva meg a frontvonalakat. "Egy forradalomban
nincsenek ártatlan nézelődők" - figyelmeztet Hoffman, Jerry Rubin, a másik
yippie kulcsfigura pedig: "Fütyülök arra, egyetértesz velem, vagy sem.
Én az életedet akarom." A campusok mellett kommunákat szerveznek,
hogy ily módon tegyék világossá a politizáló egyetemi hallgatók előtt:
más dolog szavakkal részt venniegy radikális diákmozgalomban, legfeljebb
a diploma átvételéig, és megint más radikálisan eltérő életmódot választani,
amely sokkal többet követel a szavaknál. Ezeknek a közösségeknek, ezeknek
a "cselekvő radikálisoknak" az életmódja, konkrét, mindennapi tevékenysége
véleményünk szerint messze több információt tartalmaz, mint bármilyen verbális
szinten megfogalmazott elmélet, ami menet közben, a konkrét problémák megoldása
során spontán módon úgyis kialakul. Ez a létforma minden külső megnyilvánulásában
(legyen az akár öltözködésük, hajviseletük, zenéjük vagy moráljuk) "a szabadság
üzenetét hordozza".
Ezt az üzenetet persze el is kell juttatni a címzettekhez.
Hoffman és a yippie-k erre legmegfelelőbbnek a színpadi formát tartják,
a színpad természetesen az utca. Különböző jeleneteket szerveznek, csődületeket
okoznak az utcán, pl. pénzt árulnak - ingyen. Hoffmanék "kulturális forradalmároknak",
utcai színészeknek, reklámszakembereknek tartják magukat. Felmérték a tömegkommunikációs
eszközök óriási szerepét, és megtanulták kihasználni a szenzációéhséget;
ahol akcióba lépnek, jóelőre gondoskodnak a tv jelenlétéről, de a tv jelenléte
valamely eseménynél önmagában is elég, hogy beavatkozzanak, és olyan botrányt
okozzanak, mely biztosan eljut a szélesebb tömegekhez; mert sem a nézők,
sem a tévétársaságok nem szívesen mondanak le a szenzációról. A botrány
üzlet, és a yippie-k alaposan éltek is ezzel a felfedezéssel. "Két műsor
között mi vagyunk a forradalom reklámhírdetései" - mondja Rubin, a tv szappanoperáira
célozva. A yippie-k tekintélyellenes mítoszát tulajdonképpen a tömegtájékoztató
eszközök tekintélye teremtette meg, dehát melyik szerkesztő képes lemondani
egy olyan jó sztoriról, mint hogy az 1968-as elnökválasztási küzdelemben
új, független párt indul, melynek elnökjelöltje egy valódi disznó ("pig",
disznó a neve a hatalom minden elkötelezettjének, legyen az politikus,
gazdasági vezető vagy középkáder, rendőr stb.), melyet "kortesbeszédei"
során a rendőrség időről-időre elkoboz, ürügyet szolgáltatva a yippie-k
alkotmányjogi panaszkodására, miszerint egy elnökjelöltet mégsem lehet
csak úgy egyszerűen elkobozni, és ahol ez megtörténhet, ott senki sem érezheti
többé biztonságban magát. Hoffman, aki a Brandeis egyetemen Marcuse tanítványa
volt, Marcuse-ra alig hivatkozik (akkor is inkább csak olyan formában,
hogy helyesli azt a gesztust, amikor a professzor marihuánát szívott a
hallgatókkal), annál sűrűbben McLuhanre (Jerry Rubin gazdag fotó- és rajzanyaggal
ellátott, látványos könyvét pl. ugyanaz a Quentin Fiore tervezte és tipografizálta,
aki McLuhan stílust teremtő könyveit); az információközvetítés szempontjából
a forma, a szerkezet fontosabb, mint maga a tartalom. Arról az eseményről,
amikor a yippie-k pénzt égettek, hajigálták az alkuszok közé a Tőzsdén,
utólag kijelenti: "...valójában semmi sem történt. Sem a Tőzsde, sem én
nem vagyunk valóságosak; két mítosz összeütközött, ennyi az egész." És
mindketten rögtön elvileg is megfogalmazzák: "Soha ne magyarázz meg semmit,
amit teszel. Csak a mítosz az, amiben az emberek közvetlenül részt tudnak
venni." Máshol: "Senki nem ért meg bennünket! - panaszkodunk, de nem is
akarjuk, hogy megértsenek, mert ez impotenssé tenne minket: a megértés
az első lépés ahhoz, hogy ellenőrzést gyakoroljanak valami fölött." Márpedig
ezt mindenáron el kell kerülni. Ezért olyan jó a véleményük a pletykákról,
híresztelésekről, rémhírekről: "...a rémhíreknek erejük van. Az emberek
olyan viszonyba kerülnek velük, mint a mítoszokkal; hozzáraknak, elvesznek
belőlük, megsokszorozzák őket, beléjük keverednek, részt vesznek bennük.
Ha valami szó szerint rögzítve van, nem marad hely a részvétel számára.
Egy ideológiában senki sem vesz részt." A velük foglalkozó sajtó óvatosan
szimpatizáló, objektívebb hangjait visszautasítják, és előnyben részesítik
a jobboldal hisztérikus kirohanásait, mert a mítosz megteremtésében ezek
nagyobb segítséget nyújtanak: "Ha segíteni akarsz nekünk, ne az igazságot
mondd. Hazudj rólunk! Minél elvetemültebb a hazugság, annál jobban foglalkoztatja
a közvéleményt ..." (Rubin) Persze nem bíznak mindent a sajtóra. Tervbe
veszik Johnson elnök elrablását, hogy lehúzott nadrággal közszemlére tehessék.
Részt vesznek a Pentagon ostromában és boszorkánymestereket hívnak, hogy
azok varázserejével a levegőbe emeljék az épületet, és a gonosz szellemek
alul kizuhanhassanak belőle. A vietnámi háború tetőpontján végigrohannak
az utcákon az örömhírrel, hogy a háborúnak vége, akkora hatást váltva ki
ezzel, hogy a helyi hatóságok a háború folytatódásának külön bejelentésére
kényszerülnek. A legenda szerint Chicago lakosságát azzal fenyegetik meg,
hogy LSD-t szórnak a víztárolókba, ami az egész város normális életét bizonyos
időre felfüggesztené, de legalábbis alaposan megzavarná. Az amerika-ellenes
Tevékenységet Vizsgáló Bizottság kihallgatásain kosztümben jelennek meg,
Hoffman indiánfőnöknek, Jerry Rubin hol Mikulásnak, hol félmeztelen gerillának
öltözve, játékgéppisztollyal; ugyanerre az alkalomra tolmácsot követelnek
maguknak, mondván, más nyelvet beszélnek, mint a Bizottság tagjai; és valóban,
minden kérdés célt téveszt, mert Marxot konzekvensen összekeverik a harmincas
évek filmkomikusaival, a Marx-fivérekkel, Lenint John Lennonnal, a Beatles
együttes tagjával; hol felrúgják az összes ilyenkor szokásos játékszabályt,
hol betű szerint értelmezik őket, amitől ezek a formalitások nevetségessé
és komolytalanná válnak.
A yippie-k tevékenységének csúcspontja az 1968-as
chicagói demokrata elnökjelölő konvenció megzavarása. A jelzett időpontra
meghírdették az "Élet Fesztiválját", neves rock-együttesek felléptével,
ugyanakkor különböző akciókkal (pl. a disznó jelölése elnöknek, korteshadjárata)
és rémhírek keltésével elterjesztették a "valami történni fog" hangulatát.
Ezer és ezer hippie jelent meg a chicagoi Lincoln-parkban, néhány radikális
szervezeten kívül magukkal hozva a számukra napi tapasztalatot; a rendőri
brutalitást, a gumibotozást, a könnygázbombákat. Mindezt a demokrata párt
hivatalos elnökjelölési kongresszusával párhuzamosan, mikor az ország összes
nagy televízió- és rádiótársasága, a napisajtó és a hírügynökségek jelen
voltak, igaz más céllal, de a yippie-k jóvoltából egyúttal megkapták a
műsoron kívüli híranyagot is; sőt, a tumultuózus jelenetek során sokan
ártatlanul is belesodródtak az eseményekbe, és áldozatául estek a rendőrség
hisztérikus reakciójának. Verik a riportereket és a hivatalos kampány-aktivistákat;
ennél rosszabb reklámot elképzelni sem lehet egy elnökjelölő konvenció
számára. Pontosan ez volt, amit a yippie-k akartak. "Még egy hét, és a
rendőröket rávettük volna arra is, hogy megöljék saját elnökjelöltjüket."
Chicago egy konkrét polgárháború deklarálása volt;
a vietnámi behívóparancsok tömeges elégetése, megtagadása, háború-ellenes
gyűlések és menetek után a fizikai konfrontáció egy egész nemzedékkel.
Amerika rádöbbent arra, hogy a fegyvereket saját gyerekei ellen is használnia
kell, ami pedig aláásott mindenfajta liberáls látszatot, megmutatta a manipulációs
szisztémában működő erőszakot és kimagyarázhatatlanná tette a kormányzat
országhatárokon túl és országhatárokon belül elvállalt szerepét. "Amerika
számára úgy látszik, nem probléma a háború. Amerika számára nem probléma
saját színes bőrű lakosságának elnyomása. Ami Amerika számára probléma
lesz, az saját fehérbőrű gyerekeinek legyilkolása" - írja Hoffman. "Ott
szenvedtek vereséget, ahol nem számítottatok rá; a gyerekeiteket vesszük
el." (Rubin)
A véres események után Abbie Hoffmant, Jerry Rubint
és hat társukat, akik közt a Fekete Párducok éppúgy képviseltették magukat,
mint a háborúellenes mozgalmak (MOB, Dave Dellinger), bíróság elé állították.
A chichagói "összeesküvési" világper, mely a yippie-k taktikájából következőleg
megint látványos színházzá vált (Allen Ginsberg, a költő tanúvallomása
pl. nagyrészt abból állt, hogy hosszan recitált egy hindu szent éneket,
az ügyvédeket a tárgyalás során letartóztatták és elítélték, Bobby Seale-t,
mert sértegette a bíróságot, székéhez szíjazták és betömték a száját; a
sajtó minderre élénken reagált), világossá tette, hogy Amerika megértette
és elfogadta a hadüzenetet. Rubin és Hoffman közül talán Hoffman a kevésbé
optimista. A Revolution for the Hell of It még a per előtt jelent meg,
két évvel később azonban új előszót írt a könyvhöz, melyben elkeseredett
hangon már a fegyveres harc elkerülhetetlenségéről beszél. A forradalmak
apálya, a konszolidáció idején a határidők kitolódtak. Abbie Hoffman a
majdani forradalomban nagyobb szerepet szán a Chicago óta eltelt időben
létrejött és megerősödött mozgalmaknak (Women's Lib, Fekete Párducok, Weathermen),
új aspektusokkal találja szemben magát (környezetszennyezés elleni harc),
leszámol az erőszakmentesség woodstocki illúziójával, egészében véve sokkal
"felnőttesebb" hangot üt meg, kevésbé vitális és jókedvű, sokkal elszántabb
és tudatosabb, mint a per előtt volt. "A második amerikai polgárháború"
folytatódik, ha egyre illuzórikusabb módon is, a spontán tömegmozgalmak
helyett az "ellenkultúra" utópisztikus kísérleti műhelyeiben és a partikuláris
terrorszervezetek akcióiban. A hangsúly azonban újból a megfogható programra
és a hosszútávú tervezésre került.