Magdalena Marsovszky:
Orbán miniszterelnök vendégségben a jobboldali radikálisoknál:
Magyarország közszolgálati médiumai – a Kormány PR eszköze
(megjelent: Menschen Machen Medien. Medienpolitische ver.di-Zeitschrift,
Nr.3, 2002. március)
Orbán Viktor magyar miniszterelnök rendszeresen meglátogatja a budapesti
közszolgálati Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című jobboldali radikális heccadásának
szerkesztőségét.
Itt minden héten nagy teret szentelnek a jobboldali radikális nézeteknek,
mégis az adást Magyarországon általában komolynak és idézhetőnek tartják,
olyannyira, hogy az ott leadott interjúkat és kommentárokat a későbbi hírekben
óránként idézik. Orbán Viktor minden alkalommal szívesen vállalja az egyórás
beszélgetést, végtére is, ez egyike a kedvenc műsorainak. „Rádióműsorokat
is ritkán hallgatok…, a Vasárnapi újság az egyetlen üdítő kivétel” – mondta
egy interjújában.
A magyar miniszterelnök kedvencei közé tartozik még – saját bevallása
szerint – a Magyar Demokrata című hetilap. Ez a jobboldali radikális újság
a kormány bőkezű pénzügyi támogatását élvezi, és pártpolitikai szimpátiáit
az osztrák konzervatívok győzelme után a nagyformátumú német címmel „Grüss
Gott Haider” tette ismertté. Az, hogy rendszeresen azoknak a kormánytagoknak
képeivel jelenik meg a címlapján, akikkel az újságban interjúkat készítenek,
a magyar konzervatívoknál a legkevésbé sem számít botrányosnak. Van még
egy napilap, a Magyar Nemzet, amelyben a jobboldali radikális publicisztika
szintén a napi menühöz tartozik, és bár ezt Orbán kifejezetten soha nem
méltatta, a kormány szócsövének számít; a közelmúltban egy független lap,
a hajdani német „Völkischer Beobachter” után találóan Ungarische Beobachter-nek
nevezte.
Rasszista gondolatvilág
A közelmúlt éveiben a rasszista és antiszemita gondolatok elött megnyíltak
Magyarország legfontosabb csatornái is, és ezek az ilyen gondolatokat egyre
inkább elfogadható színben tüntették fel. A jobboldali Magyar Igazság és
Élet Pártja, a MIÉP, amely 1998 óta jobboldali ellenzéki pártként a Parlamentbe
is bejutott, még frekvenciát is kapott saját kereskedelmi rádióadójához,
a Pannonrádióhoz, ahol aztán kódolatlanul szabadjára engedhetik magukat.
Mindez azért lehetséges, mert a MIÉP, mint „az ellenzék ellenzéke” a szavazásoknál
mondhatni a jobboldali konzervatív kormánykoalíció „természetes szövetségese”.
Cserébe a kormány biztosítja a MIÉP számára az érvényesülési lehetőséget,
például azzal, hogy a Vasárnapi Újság egyik szerkesztőjét nevezték ki a
Kossuth Rádió belpolitikai rovatának vezetőjévé, aki aztán Csurka Istvánt,
a hajdanán híres írót és ma a MIÉP elnökét, folyamatosan hiteles politikusként
prezentálja a hallgatók számára. Az ez ellen irányuló kritikát csírájában
elfojtják, a kritikusokat, mint például a rádiós újságíró Bolgár Györgyöt,
a lemondásig szekálják, vagy az Orbán által a Parlamentben felolvasott
vagy a Magyar Nemzetben publikált „feketelistákkal” félemlítik meg.
Antiszemita kijelentéseket a kormánykoalíció tagjainál is találunk.
Ismertek a nagyobbik koalíciós párt, a FIDESZ, alelnökének, Kövér Lászlónak
a kirohanásai, aki a szocialista és liberális ellenzéket „szellemi hontalanokként„
bélyegezte meg, vagy a FIDESZ egy másik elnökségi tagjának, Bayer Zsoltnak
a kijelentései, aki egyben a közszolgálati Duna TV kulturális igazgató-helyettese,
a Magyar Televízió kulturális tanácsadója és a már említett Magyar Nemzet
publicistája. A közelmúltban Bayer egy tévéműsorban így védekezett az antiszemitizmus
vádja ellen: „Ez az egész zsidókérdés, ez az egész militáns undorító hisztéria…,
amiről ezek a senkiháziak folyton-folyvást írnak és ezért ébren tartanak
…, ezek a hisztérikus gazemberek semmi másról nem írnak”. „Van kb. 500
zsidó kortársunk, akik abból akarnak megélni, hogy zsidók.” Ezzel együtt
sem állítható, hogy a párt teljesen antiszemita lenne, inkább tekinthető
jobboldali-konzervatív, populista és nacionalista pártnak. Kommunikációs
stratégiájával azonban egy új népfront számára készíti elő a talajt.
Mindeközben Magyarországot, mint egy gigantikus reklámvállalkozást
vezeti. Az 1998-ban újraalkotott konzervatív értékskálán a kormány, úgy
tűnik, éppen a közszolgálati médiumokat tartja a legfontosabb PR eszköznek.
Miután a szocialisták, mint a rendszerváltoztatás irányítói, már 1989-ben,
tehát még az első demokratikus választások előtt, a média bizonyos részeit
nyugati, elsősorban német, nagyvállalatok kezébe játszották át – így a
konzervatív vád –, azóta „az egész magyar nyilvánosság… ki van szolgáltatva
a nemzetközi tőkéseknek”, amiért is „minden betű, minden hang” „idegen
érdekeket szolgál”, hazudik és „félrevezető”. Ezen kívül, 40 év reálszocializmus
akkora előnyt biztosított a szocialistáknak, mondják, hogy még mindig ők
uralják a médiát, ahol is a liberális szellemiségű újságírókkal együtt
egyértelműen felülreprezentáltak. Hatalomra kerülése után Orbán Viktor
ezért úgy döntött, hogy egyfajta pozitív diszkrimináció segítségével a
konzervatív szellemiségű újságírók és sajtóorgánumok hóna alá nyúl.
Való igaz, hogy a legnyereségesebb orgánumok nyugat-európai (például
Bertelsman, Springer és a WAZ-csoport) vagy amerikai kézben vannak. A tisztán
magyar tulajdonban lévők vagy a túlélésért küzdenek, vagy adományoktól,
például a Soros Alapítványtól függenek, vagy pedig, mint említettem, a
kormány támogatja őket. Ez azt jelenti, hogy bár a reálszocializmus állami
hírmonopóliuma véglegesen eltűnt, a média azonban a korábbi remények ellenére
sem demokratizálódott, hanem sokkal inkább a piac diktátumának kiszolgáltatottjává
vált.
Így aztán Orbán sajtóbefolyásolási igyekezete már a piaci nyomással
szembeni reakciónak is tekinthető, amit Orbán államilag elrendelt értékkonzervativizmussal
kíván meggyengíteni. Ez a konzervativizmus az elmúlt években azonban egyre
inkább népnemzetivé süllyedt. Mivel a magyarok magukat az idegen elnyomás
miatti állandó világfájdalmuk miatt általában inkább számítják az áldozatok,
mint a tettesek közé, így a kormány elsősorban a nép hősi tetteit, a nemzeti
homogenitást és egy organikus, a magyarságban immanensen rejlö karakterisztikát
állít előtérbe.
Európai probléma
Mégis, azt hinni, hogy ez egy pusztán magyar probléma lenne, felérne
az öncsalással. Úgy tünik, hogy még a kritikus német nyilvánosság tudatából
is hiányoznak az ismeretek a magyarországi politikai kultúra fejlődéséről,
és ennek a fejlődésnek a nyugatról „exportált” piacgazdasággal való összefüggéseiről.
A legutóbbi kutatások igazolják, hogy a nyugati sajtóvállalkozások magyarországi
fellépésükkel lényegesen hozzájárultak a sajtó elbulvárosodásához, a gazdasági
érdekek dominanciájához, és ezáltal a média demokratikus fejlődésének akadályozásához.
Úgy tűnik, hogy a kritikus demokratikus nyilvánosság őket kísérő nyomása
nélkül ezek a sajtóvállalkozások Magyarországon félredobják a nyugaton
még meglévő cégfilozófiájukat, és ott már csak a nyereségben érdekeltek.
Mint minden más területen is, a sajtó területén is az EU integráció eddigi
folyamatát jóformán teljes egészében a piacnak engedték át, miközben a
demokratizálási folyamatok megerősödéséhez szükséges politikai befektetés
nagyrészt elmaradt.
Először is, szükség volna egy kritikus nemzetközi sajtó-véleménycserére.
Ez azonban aligha lehetséges, amikor az erre irányuló kezdeményezéseket
azzal az indokkal utasítják el, hogy „nem a mi feladatunk a magyarországi
rasszizmus ellen és a sajtószabadságért küzdeni”, amint a müncheni kulturális
igazgatónö, Lydia Hartl a közelmúltban kijelentette. Kevéssé bíztatóként
éli meg az ember Magyarországon az EU Bizottság Éves országjelentését is.
Ott azt a véleményt sugallják, hogy az ellenzék a hibás amiatt, hogy a
médiakuratóriumokban csak a kormánykoalíció delegáltjai ülnek. A kormány
állítása, miszerint végül is nekik kellett volna közös jelöltben megállapodniuk,
most erkölcsi megerősítést kapott. Ehhez csak azt a tényt kell szándékosan
figyelmen kívül hagyni, hogy a baloldali ellenzéknek ehhez az ugyancsak
„ellenzéki” jobboldali radikális MIÉP-pel kellett volna tárgyalnia, amit
az azonban szigorúan elutasít. És amikor mindehhez a magyar miniszterelnök,
Orbán Viktor a CSU-közeli Hanns-Seidel Alapítványtól megkapja a Franz Josef
Strauss-Díjat és ehhez még „meggyőződéses európaiként” méltatják, aki politikájával
„meghatározó impulzusokat” adott Európa egyesülésének, akkor bizony sokan
megkérdezik Magyarországon „Quo vadis, Európa?”