Magdalena Marsovszky:
Magyarország etnikai kultúrameghatározása
(In: Culture Europe, published by the Culture Europe Association, Nr. 38, 12/2002: Special Issue: Populist Right, Far Right and Culture), Paris.

A gazdasági válságok és a privatizáció megrázkódtatásai után Orbán Viktor kormányának kultúrpolitikája idézte meg a régi idök gonosz szellemeit – az antiszemitizmust és a rasszizmust – és a társadalomban mély szakadékot okozott az „igazi magyarok“ és a többiek között

1998. májusában, választási gyözelme estéjén, Orbán Viktor magyar miniszterelnök kijelentette, hogy a magyar nemzet nem csupán a Magyarországon élö népességet foglalja magában, ö azonban az egész magyar nép miniszterelnöke kíván lenni. Ez az elmúlt évszázadok történelmével áthatott megfogalmazás Magyarországon mind a mai napig vészesen aktuális, és Orbán kormányzásának négy éve alatt a politika és kultúrpolitika alakításának meghatározó motívumává vált.

Orbán megjegyzése arra vonatkozott, hogy Magyarország az 1989–90-es fordulat óta történelmének legélesebb kultúrharcát vívja s egyben ez volt az ö kísérlete a „beteg” nemzeti identitás „meggyógyítására”. A magyar önazonosságképet évszázadokon keresztül az határozta meg, hogy az ország idegen elnyomás alatt élt, ezért a magyarok önmagukat áldozatnak tekintették, és folyamatosan ellenségképet alakítottak ki. Ez a mechanizmus a fordulat után, a szovjet csapatok kivonulásával elavulttá vált. Ugyanakkor azonban a kultúra – az évszázadok óta elnyomott országban az azonosságtudat építésének legfontosabb terepe, és különösen a „puha diktatúra” idején az ellenállás legfontosabb területe – eröteljes sokkot élt át: elöször is az állam az államháztartás pénzügyi válsága miatt nagyrészt kivonult a kultúrából, másrészt a privatizáció és a neoliberális tendenciák kulturális globalizációhoz vezettek.

„Nagy-Magyarország“ eszményképe
Ebben a helyzetben, állította az új kormány, nem szabad feladni a kultúrpolitika értékorientált formálásának szándékát, s nem szabad a kultúra iránti állami felelösségvállalást szabadjára engedni. Az ország kulturális jövöje érdekében az egész magyarság „lelki megújulása” lett a cél, azoké is, akik a Trianon elötti területeken élnek. Választási gyözelme éjszakáján tehát Orbán a hajdani nagy nemzetállam, a középkor óta nem létezö Nagy-Magyarország eszményképéért, vagyis a lelki revansizmus mellett tett esküt.

Ezzel azonban egyidejüleg elkötelezte magát a rasszizmus mellett is. Ugyanis sokan, akik kirekesztve érezték magukat a globalizációs folyamatokból, háttérbe húzódtak, és ezt a visszavonulást az antiszemitizmus hatotta át. A magyar konzervativizmusban hagyományosan jelenlévö, és a fordulat után újjáéledö antiszemitizmus összetalálkozott a 90-es évek közepe táján felbukkanó „a globalizáció híve” új ellenségképpel és a „globalizáció zsidó híve” konstrukcióvá hatványozódott. De a „patrióta” logika továbbment és újabb külsö ellenségképet alkotott: ez elöször a „világ zsidósága” volt, akikkel állításuk szerint a belsö „hazaárulók” kollaborálnak, majd az Egyesült Államok, mert – mint mondják - onnan indult ki a globalizáció, és végül Európa, mivel attól tartanak, hogy az egyesülés folyamata során elvesznek a magyar kultúra sajátos tulajdonságai. A magyar kultúra egységessége, egyfajta homogenitás lett tehát a cél, és az Orbán-kormány által létrehozott országkultúra-marketing külsö és belsö kommunikációja is e kultúrpolitikai cél elérését szolgálta. A külsö kommunikációban arra törekedtek, hogy külföldön más Magyarország-képet közvetítsenek, mint az uralkodó klisék (Piroschka és paprika). Mivel azonban ez gyakran a múlt esztetizált ábrázolásával járt együtt, ezért új kliséket alkottak, amelyeket Nyugaton, ahol az emberek az EU-tagjelölt országokról meglehetösen rosszul tájékozottak, nagyrészt el is fogadtak. A belsö kommunikációban – a politikai elit, a népnemzeti értelmiség és a magyar keresztény egyházak együttmüködésével - elsösorban a millenniumi ünnepségek kapcsán kísérelték meg, hogy – a hitelesség egyedüli megnyilvánulásaként - egy „össznemzeti” és egy „keresztény magyar” kultúrát alkossanak meg. Ezt azután a közszolgálati médiában és a kormányközeli sajtóban a szimbolikus politikai nyelvhasználattal és a millenniumi ünnepségek célzott pályázataival is igyekeztek segíteni. A cél egy egységes „méltóságteljes” magatartás közvetítése volt a magyar Szent Korona, a „Sacra Corona” jegyében, és evégett – mint egy Gesamtkunstwerk-ben – a marketing valamennyi részletét összehangolták. Kezdve a politikai elit ruházkodási kódexétöl a retorikáján át az építészeti alkotások stílusának megválasztásáig, vagy a magyar faj különleges DNS-állománya okozta kiválasztottságát igazoló „kulturtörténeti értekezéséig” mindennel az organikus, a magyarságban immanensen rejlö specifikus karatkert kívánták hangsúlyozni.

A nacionalizmus és a kereszténység nevében
A „nemzeti eszmény” és a „kereszténység” egyre eröteljesebb hangsúlyozásával erösödött az antiszemitizmus is, mert a magyar konzervatív gondolkodásban ezek a fogalmak hagyományosan „zsidó” kifejezés tagadását jelentik. Ezen ívül az egység iránti törekvés az ellentmondások bagatellizálásához és az ambivalenciákból eredö félelmek figyelmen kívül hagyásához vezetett. A nem megalapozott történelmi tudás a népnemzeti eszme dicsöitésével és ezáltal történelemhamisítással s a múlttal való elégtelen szembenézés a felelösség elhárításával járt. A „népiesség” mitizálása egyrészröl az autentikusság megörzése helyett a provincializmus esztetizálásához, másrészröl a kozmopolitizmus és az urbánusság tagadásához és ezáltal a máskent gondolkodók kirekesztéséhez vezetett.

A kultúra etnikai alapú meghatározásának következtében az Orbán-kormány négy éve alatt paradox helyzet alakult ki: egyrészt sikerült a Magyarország határain kívül élö magyarok közül sokakat még közigazgatásilag is (az úgynevezett státustörvénnyel, azaz státusmagyarként státusigazolvánnyal) „igaz magyarként” a „magyarságba” integrálni, másrészt viszont kibövült az eredetileg rasszista alapon kirekesztettek köre, s most az államhatárokon belüli társadalomnak mintegy felét fenyegette kirekesztés. Mindazokat, akik erkölcsi vagy politikai kételyeiknek adtak hangot, „nem magyarként” bélyegezték meg, söt megkérdöjelezték emberi mivoltukat, és ezáltal megkísérelték öket kulturális gettóba zárni. Ma két párhuzamos társadalom él az országban, amelynek tagjai – idönként akár eröszakos összecsapásokban megnyilvánuló – éles küzdelmet folytatnak egymással.

2002. áprilisa óta Magyarország „másik fele” van hatalmon, egy szociálliberális kormánykoalíció. Ennek azonban nincs alternatív víziója, és úgy tünik, nem mer szembenézni a bajok gyökerével, az etnikai kultúrameghatározással. Így viszont az öszintén jó szándékú ellenintézkedési egységes koncepció nélkül állnak egymás mellett.

Az európai egyesülés folyamata a kultúra területét nem érinti, mivel az határozottan nemzeti belügy. Ám, mivel az etnikai kultúrameghatározás paternalizmushoz, kulturális tisztogatásokhoz, kirekesztéshez és végül kulturkampfhoz vezet, nem egyeztethetö össze az Európai Unió alapgondolatával, az azonos etikai alapokon nyugvó politikai, kulturális, gazdasági közösség elvével.