a Vajda Lajos Stúdió
A Vajda Lajos Stúdió művész-házigazdái - a hatvanas években indult generáció egyik szabad szellemiségű kulturális bázisának két és fél évtizedével a hátuk mögött - fenegyerekekből kissé megkomolyodva, de változatlanul a nem profi életművészek ideáljával, továbbra is nyitottak az újabb és újabb nemzedékek független szellemiségű megnyilvánulásaira. A Stúdió botrányos előzményű megalakításakor céljuk egy olyan bázis létrehozása volt, amely egyaránt befogadja az akkor a Tűrt kategóriába tartozó művészet különböző áramlatait, így például az alapító művészeket elsődlegesen orientáló dadaista-szürrealista, és a konstruktivista áramlatokat, illetve ezen túlmenően is valamennyi törekvést. A művészek az idők során saját kísérleteik útján is tágították a műhely által befogadott irányzatok körét, amely a képzőművészeten túl a zenére, a színházra is kiterjedt. Ennek során egyéni útjuk a különböző képzőművészeti és zenei - a nyolcvanas évek new wave-jébe illeszkedő Bizottság együttessel folytatott - kísérleteik mellett az intézményesülés meghatározott pályái felé is vezetett. Nem hivatásos művész létükre a hetvenes évek végétől bekerülhettek a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, a Művészeti Alapba, a Magyar Képzőművészek Szövetségébe, majd a Műcsarnok kiállításaira, s a kilencvenes években a kereskedelmi zónába is integrálódtak. Tevékenységük súlypontja fokozatosan áttevődött a kulturális intézmények tágabb körébe, a Vajda Lajos Stúdió csupán egy szűkebb bázis maradt számukra. Hetvenes-nyolcvanas évekbeli fontos integráló szerepe után a független helyek újabb generációinak és csoportszerveződéseinek kiépülése nyomán a Stúdió súlya más képzőművészek tevékenységében is csökkent. A veterán házigazdák tapasztalatukból átadva nyári szabadiskolákat is szerveztek, s tulajdonképpen nyitottak lennének a Stúdiónak egy újabb generációbeli markáns művészszerveződéssel való fokozatos megosztására, részükre történő átengedésére. Kellően hangsúlyos kereslet ugyanakkor jelenleg - úgy tűnik - nincs erre.Utcáról börtönbe, börtönből (a Vajda) pincébe
Két és fél évtizeddel ezelőtt még jóval szegényesebb volt a helyzet a független terek frontján. Ilyen tipusú helyekből kevés volt, működésük feltételei jóval kiszámíthatatlanabbak voltak, akciók, kiállítások könnyen betiltásra kerülhettek, s szerveződések csak megtűrtként tevékenykedhettek tovább. Ebben a korban kellemesen abszurd siker volt annak a néhány művésznek a története, akik botrányba fulladt happeningjük nyomán megalakíthatták a szentendrei Vajda Lajos Stúdiót.
A hatvanas évek művészeti mozgásainak hevétől ihletett 18 év körüli művészek, ef Zámbó István és fe Lugossy László 1968-ban őszi szabadtéri tárlat megrendezését határozták el Szentendrén a Templomdombon. Az ekkortól évente ismétlődő és létszámban terebélyesedő tárlatok spontán szerveződtek. Az ilyen tipusú kiállítások kezdeményezése - mint a meghívók számára utólag kiderült - eleve eretnekség volt, mivel akkoriban minden kiállításra engedélyt kellett kérni. A bomba azonban csak 1970-ben robbant, amikor ugyanezen művészek nyáron egy dadaista-szürrealista happeninget rendeztek Szentendre utcáin. Dadaista-szürrealista szövegeket olvastak fel, majd rossz rádiócsöveket, sezlonlábakat és homokozó formákat ajándékozgattak a turistáknak. A baj egy félreértésből adódott, tudniillik az egyik helyi rendőr körüli sűrűbb tömeget egy önkéntes rendőr ellenségesként érzékelte. A rendőrségi riadó után nemcsak néhány "nagyhajút" vittek el, hanem a megtalált "szervezőket" is, akik így "szervezett összeesküvés" gyanújával börtönbe jutottak, s hat hónapig tartott, amíg jobb híján megállapították, hogy csupán "akarategységben elkövetett garázdaságban" vétkesek.
A kellemesebb abszurd, némileg szintén sorsszerű, még keletiesebbre szabott fordulat ezután következett. A helyi kulturális vezetés, részben félelmében, hogy ezek után esetleg botrányokkal folytatódna felségvizein a kulturális élet, s részben vélhetően némi lokálpatriotizmustól is hajtva, a szerveződés konszolidálására, kanalizálására törekedett, és felajánlotta, hogy a művészcsoport alakuljon klubbá, szakkörré. Így alakult meg a Vajda Lajos Stúdió, néhány további taggal, mint Aknay János, Matyófalvy Gábor. A sor az idők folyamán persze gyarapodott, illetve fogyatkozott. S ha már Stúdió lett, helyiség is kellett hozzá, mely a művészek kiválasztotta pincének a város által a Vajda Lajos Stúdió részére történt felajánlásával vált valósággá. Utcáról börtönbe, börtönből a Vajda pincébe - a művészek végül is elég jól jártak.
A szabadtéri tárlatok ezután is folytatódtak, valamivel nehézkesebben, zsűrivel, 1978-ig az alapítók részvételével. 1978 után az alapítók kiszálltak a tárlatok szervezéséből, amelyek ezután még egy-két évig reflexből továbbéltek, majd elhaltak. A Vajda Lajos Stúdió működése azonban, a maga természetes rendszertelenségével, folyamatosan kiszélesedett.
Tűrtből a Műcsarnokba és a piacra
Az intézményesség határának átlépése, a Vajda Lajos Stúdió megalakulása és helyiséggel való elismerése ugyanakkor még nem jelentette a Tűrt kategóriájából való átsorolást, noha nagy változás volt a Tiltotthoz képest. Csak a periférián való létezés egy sajátos lehetőségét, s nem a művészet makrointézményeiben való részvétel lehetőségét kínálta. A Vajda Lajos Stúdiót alapító művészeknek mindenesetre kedvezőbben intézményesült a helyzete, mint néhány más fontos akkori szerveződésnek, mint az Iparterv, vagy a SZÜRENON kiállításokon résztvevőknek, a Zuglói kör, az Erdély Miklós körüli társaság tagjainak, akik olyan áramlatokat integráltak, mint az új geometrikus absztrakció, a hard edge, a pop art, a fluxus, a koncept.
A Vajda Lajos Stúdiót programja - hűen a névadóhoz - a dadaista, a szürrealista és a konstruktivista áramlatok integrálása volt, valamint a minden további áramlatra, kezdeményezésre való nyitottság.
A Tűrtből a tágabb nyilvánosságba s a - valamilyen szintű, a nyolcvanas évekre újraértelmeződő - Támogatottságba vezető út a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, illetve a Művészeti Alapba történt felvételen keresztül haladt. A hetvenes években a neoavantgárd különböző áramlatait követő művészek közül még a hivatásosak, a főiskolai végzettséggel rendelkezők is kitaszítottak voltak, s Tűrt kategóriabeliként csak bizonyos helyeken, például az FMK-ban, a Kassák Klubban, a Fészek Klubban, a Bercsényi Kollégiumban állíthattak ki. A hetvenes évek végefelé azonban megtört a jég, s a nyitottabbá váló légkörben a Vajda Lajos Stúdió művészei (ef Zámbó István, Wahorn András, Aknay János) idősebb művészbarátaik bíztatására felvételiztek és be is jutottak a Fiatal Képzőművészek Stúdiójába, illetve a Művészeti Alapba. Megnyíltak előttük az utak, s az Alap-tagokat alkalomszerűen érintő állami vásárlások 1977-től már őket is Támogatták, s 1978-ban az FKS éves kiállításán már a Műcsarnokban is megjelenhettek. Nem kis előremozdulás volt ez a szentendrei Stúdió művészei számára, akik nem akartak hivatásos művészek lenni, ennek ellenére a hivatalos intézményesülés útjára léptek.
A táguló mozgástérben a Vajda Lajos Stúdió művészei az idők során a képzőművészetek mellett további művészeti területeken is folytatták expanziójukat: a zene, a performansz, a színház, a fotó, a film területein. Megérintette őket a new wave is - ekkor a nyolcvanas évek elején pár évre szünetelt is a Stúdió működése, fe Lugossy, ef Zámbó és Wahorn elsősorban a Bizottság együttes frontembereiként váltak országszerte ismertté. A nyolcvanas évek második felére ismét visszatértek a Vajda Stúdióhoz és többek között tematikus kiállításokat szerveztek, folytatva a Kollázs, a Csont és bőr kiállítások által már korábban megkezdett sorozatot az Aktok, illetve az Űr kiállításokkal. Tevékenységük ugyanakkor kibontakozott az ország egyéb intézményeiben is, ami értelemszerűen a VLS-beli megnyilvánulásaik súlyának relatív csökkenését is jelentette, aktivitásuk túlnőtt a szentendrei Stúdión.
Az intézményesülés további kapui nyíltak meg a művészek számára a kilencvenes években. A profi művészléttől mindvégig idegenkedő alkotók "galériásodtak". Wahorn András a Roczkov Galériával, ef Zámbó István, fe Lugossy László és Aknay János a szentendrei Artéria Galériával társult a képzőművészeti alkotások piaci értékesítésére. A Vajda Stúdió művészeinek gyűjteményekbeli jelenléte emellett az állami makrointézmények vásárlásai útján is növekedett.
Független kulturális bázisként tegnap, illetve ma
A Vajda Lajos Stúdió működtetésének két és fél évtizede során így nemcsak a Stúdió futotta ki magát komoly intézményként, hanem a művészek is, akik - továbbra is a nem profi "életművészek" ideáljával élve - lassan sikeresen intézményesültek. Eközben viszont a független terek szcénája is megváltozott, a korai független terek jelentősége módosult. Szerveződések újabb hullámai, újabb független terek szívták fel az új művészgenerációk tevékenységét, s ma már mást jelent a Stúdió mint független kulturális bázis, mint jelentett tegnap.
A hetvenes évek elején alapvető megnyilvánulási lehetőséget jelentett a Vajda Lajos Stúdió, mivel akkoriban ilyen hely nem sok akadt. Nem kevésbé szimpatikusnak tűnhetett a kiállító vagy fellépő művészek számára, hogy a Stúdió szerveződésének - a házigazda művészek dadaista művészetfelfogásából táplálkozó - jellege valóban az akkori helyzetre szabott volt: befogadta a legkülönbözőbb művészetekhez, műfajokhoz, áramlatokhoz kapcsolódó spontán kezdeményezéseket, a művészeknek megnyilvánulási lehetőségeket, teret biztosító nyitott bázisként működött. S ez volt a legfontosabb. A házigazda művészek ezen túlmenően minden szervezést, a kulccsal együtt, a művészekre bíztak, azt is, hogy egyáltalán legyen közönség. Több művészgeneráció számára fontos centrum volt a Vajda Lajos Stúdió: Szirtes János, Lois Viktor, Bukta Imre, Bernáth(y) Sándor, később a Hejettes Szomlyazók tagjai kapcsolódtak különböző időszakokban a szentendrei szerveződéshez, s ma is újabb fiatal képzőművészek keresnek ott kiállítási lehetőséget.
A Vajda Lajos Stúdió ma már csak egy a sok közül az örvendetesen kibővült független szcénán belül, s ez egészen más szerepet jelenthet: a minden mederből gyűjtés felelőssége helyett inkább egy szűkebb, határozottabb szelekció színfoltjaival történő megjelenés igényét. Ez pedig legintenzívebben egy olyan újabb generációbeli karakteres művészcsoport vagy galerista szervezésében valósulhatna meg, akikben még friss a vágy, hogy hassanak a művészeti életre. A szentendrei Stúdió művészei galéristának nem szívesen adnák át a teret, félnek az esetleg túl szűk izléstől, a kötöttebb programú galériává változástól. Igazi reinkarnációjukat leginkább egy Újlak-csoport tipusú társaságban látnák, ám ilyen markáns szerveződés - amelynek nyugodt lélekkel adnák át a teret - kevesebb adódik, s nem biztos, hogy ezeknek természetes volna a szentendrei házigazdákkal való együttélés. Egyelőre így továbbra is a szentendreiek a házigazdák, a Vajda pince pedig a következő félévben elsősorban szentendrei szoborpark-terveik műhelye lesz.
(1994/95)
