A Stúdió Galéria
A Stúdió Galéria – miután a Fiatal Képzőművészek Stúdiójával együtt már a nyolcvanas évek oldódásában is vonzóbb és tágabb lehetőségeket kezdett biztosítani a fiatalabb művésznemzedékek számára – a struktúráját érintő kilencvenes évekbeli átalakulások nyomán egy valóban önálló, karakteres arculattal bíró független galériává formálódott. Bencsik Barnabás, a galéria vezetője következetes erőfeszítésekkel igyekszik 1991 óta a galéria jellegét ebbe az irányba alakítani. S mivel a galéria a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület, a Stúdió keretén belül működik, ilyen irányú változtatások felvetésére és megvalósítására azóta van egyáltalán lehetősége, amióta a Stúdió önállósult az Alaptól, illetve mióta a Stúdió szakmai elitje saját kezébe vette sorsát és megszervezte a szigorúbban szakmai szempontú fejlesztésekre orientált, s a galéria működésének újragondolására is fogékonyabb vezetőségét. Bencsik a nívós független galériák szegmensének karakteres tagjává, egy nyitottabb programú, nemzetközileg integrált galéria irányába szeretné alakítani a Stúdió Galériát. Bár az elmúlt évek során számos elmozdulás történt már ebbe az – idővel megvalósíthatónak tűnő – irányba, mindazonáltal a galérista szerint a program kialakításának még erősen formálódó fázisa miatt a galéria programja egyelőre még inkább egy tágabb kör, a kortárs képzőművészeti életbe frissen belépő generációk törekvéseit tükrözi, vázlatos keresztmetszeti képet ad a mindenkori induló korosztály művészeti felfogásáról, gyakorlatáról. Az így kialakuló kép, bár heterogén, azért mindenképpen tükröz egyfajta speciális, kortárs szelekciót, egy olyanfajta kiválasztást, ahol a döntési mechanizmusból fakadóan kortársak adnak egymásnak sanszot és alkotnak egymás műveiről ítéletet. E nagyobb részt demokratikus elvű kiválasztás arányait szeretné ugyanakkor a galérista egy szakmaibb szempontú, egyéni felelős kiválasztás irányába eltolni. Ezen aránymódosítás célja karakteresebb, nemzetközileg is jegyezhetőbb arculat megteremtésének nagyobb lehetőségét magában foglaló döntési mechanizmus kialakítása, a Stúdió tagok érdekében is, a Stúdió bázisán, és a Studió jelenlegi anyagi gondjai között is annak kiemelt támogatásával.
A Stúdió és a művészgenerációk
A Stúdió Galéria csak hosszú évek után, több lépcsős folyamatban lényegült át egy adminisztratívan függő szervezet galériájából egy független generációs szervezet galériájává.
A Stúdió – a Fiatal Képzőművészek Stúdiója – 1958-as megalapítását követően hosszú ideig alapjában véve egy meghatározott művészréteg, a fiatalabb képzőművészgeneráció kezdeményezéseinek "oszd meg és uralkodj" elve alapján működő kanalizáló, kontrolláló szervezeteként létezett. E felülről létrehozott és irányított szervezetben a hatvanas-hetvenes évek művészgenerációi részben elfogadólag részt vettek, részben szkeptikusan kívül maradtak. A magyar neoavantgárd társadalmilag radikálisabban kommunikáló művészei azonban egyértelmű politikai megfontolásokból nem is vehettek részt, de feltehetően nem is akartak részt venni az akkori szervezet életében. Így kívül maradt a Stúdión például Szentjóby Tamás, majd Hajas Tibor is. A radikálisabbak közül a valamivel később indulók, Vető János, Méhes Lóránt a nyolcvanas évek nyitottabbá váló légkörében már részben támaszkodtak a Stúdióra, bár nagyrészt még ők is kívül maradtak. A hetvenes évek második felében, a nyolcvanas évek első felében belépő művészeknek ugyanakkor már szélesebb köre, például Károlyi Zsigmond, Bukta Imre, El Kazovszkij, majd Mazzag István, Bernát András, Kopasz Tamás, stb. általában egyértelműbben elfogadta, szakmailag színvonalasabbnak, s részben a szervezet által nyújtott lehetőségek révén vonzóbbnak tekintette az -- e lehetőségeiben egyrészt sajnálatos, másrészt érthető módon csak egy mindenkori kisebbség részére előnyös -- Stúdiót, amelynek vezetőségét ekkor már valóban szakmaibb szempontok alapján választották meg.
Rácz Márta kiállításának megnyitója, 2007Ezek után a kilencvenes évek fordulójától kezdve, a fiatalabb művészgeneráció részéről, a Stúdiótól való függetlenedési mozzanat figyelhető meg. A Stúdió jelentősége viszonylagosabbá vált mint egy művészgeneráció számára meghatározó szakmai szervezet, bemutatkozási terep, támogatási lehetőség. Az Újlakosok például saját független teret, megnyilvánulási csatornát teremtettek. Függetlenségük hangsúlyozása mellett is azonban a Stúdió adta lehetőségeket (ösztöndíj, támogatás) ők is nagymértékben igénybe vették. Mindazonáltal kiépültek az érvényesülés és a finanszírozás a Stúdió mellett további párhuzamos csatornái, így szemben korábbi évtizedek generációival, a kilencvenes évek művészgenerációja már kevésbé van e szervezetre ráutalva. El-Hassan Róza, Lakner Antal és még sokan mások a Stúdiótól függetlenül is sikeresen egyengetik művészi karrierjüket, szervezik meg bemutatkozási lehetőségeiket, és valószínűleg eljön az az idő, amikor a jelenlegieknél még sokkal többen lesznek erre képesek. A Stúdió és a Stúdió Galéria azonban minden bizonnyal továbbra is fontos bázisai, megnyilvánulási terepei maradnak a mindenkori fiatal művészgenerációknak.
A nyitott, individuális, karakteres program felé
1990-ban, amikor Bencsik Barnabás a Stúdió Galériához került, a galéria még egy meglehetősen merev, kötött programú szervezet volt, amelynél a programot és a kiállítások megvalósítását a Stúdió vezetőségén túl a felügyeleti szervek, a Minisztérium, az Alap, a Vígadó, illetve a helyszínen a Vígadóhoz tartozó teremőr bácsik felügyelték. A programot illetően ugyan már a nyolcvanas évek eleje-közepétől is nagyobb volt a szabadságfok, a gondolati rendet és a teret megbontó akciókkal kapcsolatban azonban felsőbb szempontok még mindig korlátként jelentkeztek. Emellett, az Alaptól történt 1990-es leválást követően is, a minimálisan 15 Stúdió, illetve vezetőségi tagból álló zsűri - amely a pályázók közül az éves kiállítók listáját összeállította - sem feltétlenül tűnhetett egy egyéni, karakteres program legbiztosabb letéteményesének. Ebben a helyzetben fogalmazódtak meg Bencsik programformáló, galériaalakító elképzelései, amelyek meglehetősen újszerűek voltak az akkori vezetőség inkább kontinuitásra orientált beállítottságához képest.
A Stúdió Galéria első vezetője mindenekelőtt nyitott, nemzetközi illeszkedésű programot szeretett volna kialakítani, amelynek aztán fokozatosan formálódik az egyéni karakteres arculata. A korábbi évi 12 kiállításos struktúrát az egy hónaposról a három hetes időtartamokra való áttéréssel sűrítette, amivel 15-16-ra növekedett a kiállítások száma. Az egy évre előre rögzített tervekről javasolta az áttérést a féléves programtervekre. Az ilyen módon bővebbé és rugalmasabbá váló kiállítási lehetőségeket nyitottá tette külföldiek részére is. Igyekezett bekapcsolni más külső kezdeményezéseket, projekteket is a programba. Ennek egyik fontos eleme, hogy 1991-ben kidolgozta és beindította a galéria azóta évente ismétlődő rendezvénysorozataként a "Gallery by Night" esténként változó éjszakai vernisszázs-kiállításokból álló tíz napos eseménysorozatát.
A galéria programja így már egy független intézmény nyitott programja lett, ami persze a későbbiekben még tovább alakult ebbe az irányba, de amely különböző médiumokhoz, irányzatokhoz kapcsolódó művészeket, hazai és nemzetközi képzőművészeket már egyaránt befogadott.
A galérista koncepciója értelmében e nyitottság fő kedvezményezettje végsősoron – a látszólagos ellentmondás ellenére – a tagság kell, hogy legyen. A nyitottabb program ugyanis több ismert és színvonalas művész munkáit tudja integrálni, ami – különösen nemzetközi összefüggésben – nagymértékben építheti a kiállítóhely presztízsét, hozzájárulhat a kiállítóhely imázsának megerősödéséhez, és segítheti az itt kiállító magyar, stúdiós művészek bekapcsolódását a hazai és nemzetközi művészeti szcénába és integrálódását a művészeti piacba.
Hasonló összefüggések érvényesek a program egyéni karakteres jellegét illetően is. A galéria vezetője e téren szintén lépésről lépésre haladt az örökölt kötöttségek lebontásában, egy korszerű, mozgékony, imázsépítésre képes galéria kialakításában. A kilencvenes évek elején még a Stúdióbeli zsüri döntött – az említett módon – mind a 15 kiállításról. A galéristának saját szava, hangja a "Gallery by Night" projektet illetően alakult ki először. A későbbiek során növekedett a Bencsik Barnabás által egységesen formálható kiállítási döntések száma, a "Gallery by Night" mellett a három hetes kiállítások közül is háromra. A tervek szerint a következő években a változás iránya az lehet, hogy az alkalmankénti és teljes mértékben esetleges összetételü, Stúdió tagokból álló zsüri helyett egy három tagú, az adott személyi összetételében meghatározott ideig müködö, – a galéria vezetöjéböl, a vezetöség egy tagjából és egy meghívott müvészettörténészböl álló – kurátor testület határozná meg a galéria kiállítás-politikáját, amely a Stúdió tagjainak természetesen továbbra is preferenciákat biztosítana. Amennyiben ez a döntési struktúra megvalósul, a galéria már sokkal egyértelműbben egy karakteres, színvonalas profilt építő független kiállítási térként léphet fel.
Stúdió Fórum, 2007A galerista különböző projektjeivel a művészeti intézményrendszer működésének kérdéseit is feszegeti. Keresi, hogy az intézményrendszer különböző aktorai a hagyományos és berögződött technikákhoz képest miként kapcsolódhatnának a művészet szempontjából sokkal termékenyebben egymáshoz. Ezzel összefüggésben a "Gallery by Night" idei programjában esténként más neves, a galerista által meghívott művészettörténész, kritikus fogja alkalmi kurátorként szervezni a kiállításokat. A galéria imázsát ugyanakkor – a tagság számára is elönyös módon – minden bizonnyal ez a kiterjesztés is építi, mivel annak ellenére, hogy a galerista látszólag lemond a program önálló alakításáról, valójában szokatlanságában figyelemreméltó kísérletet produkál.
A fentiekkel összefüggésben a galériának alapvető célja a fiatal művésznemzedék tagjainak kiállítása, ezen belül is elsősorban, de nem kizárólag, a Stúdióhoz tartozó művészek közvetítése. E fiatalabb generáció hozzávetőleg a 25-30 éveseket jelenti ma. A fiataloknak e korai bemutatkozási lehetőség biztosítása a későbbi pályájuk szempontjából komoly esélyeket adhat, s ez a galéria egyik legfontosabb szerepvállalása. A fiatalabbakkal való foglalkozás ugyanakkor sajátos ellentmondást is hordoz, amivel a galeristának ügyesen kell gazdálkodnia: a fiatalabb korosztályban még nincsenek olyan sokan, akik művészetükben már eléggé kiforrottak, kellően karakteresek lennének, szemben a valamivel idősebb generációk művészeivel. Ez a korosztály egyébként az egyéni életpálya építés törvényeinél fogva rendkívül kemény szelekciós folyamaton megy keresztül, hisz a művésznek induló huszonéves fiatalok túlnyomó többsége végülis nem lesz jelentős művész és lényegében eltűnik a szcéna főbb fórumairól. Ebben az összefüggésben meg kell említeni, hogy a Stúdió működésének lényegi mozzanata, hogy a galérista választásai mellett itt olyan módon is lemérődnek a fiatal művészek, hogy kortársaiktól, a többi Stúdió tagtól milyen mértékben kapnak sanszokat, pozitív visszajelzéseket, akár csoportos kiállításokba történő beválasztás, akár a Stúdió által finanszírozott szakmai, munka- és szociális ösztöndíjak megítélése formájában. E téren persze már a Stúdióba való felvétel is egy szelekciót jelent: 1993-ban 110, 1994-ben 60 jelentkezőből 16, illetve 21 személyt vettek fel tagnak. A Stúdió Galéria-beli kiállítási lehetőségek ehhez képest egy következő, hasonló léptékű kiválasztási folyamatot jelentenek: a 300 Stúdiótagból 60-nak volt már kiállítása a galériában. Kiállításhoz azért úgy tűnik, hogy így is jutnak a tagok – a Gallup felmérése szerint átlagosan 8 egyéni és 26 kollektív kiállításuk volt már. Nincs viszont információ a felmérésben arra nézve, hogy ezeket a kiállításokat milyen szintű helyeken rendezték meg, a kiállítóhelyek ugyanis nem voltak klasszifikálva. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy általában kevésbé jegyzett vagy alkalmi helyeken tudnak a Stúdió tag művészek kiállítani, azzal együtt, hogy egy kisebbségüknek nyilván más jegyzettebb helyeken is volt már kiállítása. Így a Stúdió Galéria mindenképpen egy komoly, bár a többi jegyzett helyhez hasonlóképpen szelektíven működő kiállítási lehetőséget jelent a tagoknak, miközben a galéria számára a legfontosabb bázist jelentik – akárcsak mellesleg még néhány más jegyzett független kiállítóhely számára is – a Stúdió fiatalabb generációs művészei.
A galéria emellett alkalmi jelleggel nyitott a 35 év körüli, vagy e fölötti generáció művészeinek kiállításaira is, elsősorban persze azokéra, akik a Stúdió vagy a független szcéna körül mozognak. Emellett hasonlóképpen nyitott a program a nem Stúdió tag fiatalabb művészek munkáira is, az eddigiek során elsősorban a "Gallery by Night" kisebb időbeli elkötelezettséget jelentő eseményeinek keretében. S természetesen az sem önmagában véve kizáró ok, ha valamelyik művész kereskedelmi galériának is művésze.
A legfontosabb külső csoportot ugyanakkor a nemzetközi művészek jelentik, amely a karakteresség szempontja mellett a másik lényegi koncepcionális választást alapozza meg a programban, a nemzetköziséget. A galéria már 1992-től kiállít nemzetközi művészeket: Thomas Jäger, eike, Rita McBride, Diana Kingsley, Harald Durstmüller, Geert Westphal, Frank Franca, Georg Winter jelentek meg műveikkel a kiállítóhelyen, ami több esetben cserelehetőségeket is jelentett a Stúdió tagjainak. A galéria olyan neves művészt is meghívott, mint az amerikai fotós, Joel Peter Witkin. (Bár a kiállítására még nem került sor, a tervezett projekt első része már megvalósult: a művész több héten keresztül dolgozott és előadást tartott Budapesten.) A nemzetközi karakter kibontakoztatása pedig a továbbiakban a galérista szándékai szerint elsősorban olyan fiatal nemzetközi művészek meghívására fog irányulni, akiknek már komoly szakmai respektusuk van, nem kizárva ugyanakkor esetleg idősebb élvonalbeli művészek megkeresését sem. Ez lehetne az egyik megalapozója az elképzelések szerint a galéria imázsépítésének, hazai és nemzetközi szakmai elismertsége növelésének.
Bencsik mindezen programformáló elképzeléseinek hatása jelenleg még nagyban csak alakulóban van, mindenesetre már így is érzékelhetőnek tűnik az elmozdulás egy nyitottabb, egyéni karakteresebb program irányába, ami remélhetően elősegíti majd a galéria sikeresebb hazai és nemzetközi intézményesülését, integrálódását.
A nívós független kiállítási térként való intézményesülés irányába
A Stúdió Galéria önálló intézményesülése felé vezető első lépést a Stúdiónak az Alapról való 1990-es leválása és önálló Egyesületté alakulása adta. Igazából azonban maga az önállósodás egy, az ezt megelőző és az ezt követő időszakba is belenyúló hosszabb folyamat volt. A több évtizedes formálisan is hierarchikus függés után a nyolcvanas évekre kialakult egy formálisan önállóbb, tartalmilag szakmaibb vezetőségű Stúdió, amely azután az 1990-es leválással intézményileg már függetlenné vált, bár anyagilag még továbbra is függő maradt. 1994-ben ezután megszünt az Alaptól érkező finanszírozás is, amelyet a függetlenedés után is eleinte még a szerződés szerint, később valamilyenfajta szokásjog alapján még néhány évig folyósítottak, s a Stúdió mára már valóban teljes mértékben élvezheti az önállóságot, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Eközben a Galériát érintő további lényegi változás volt, hogy a vezetőségválasztásokkal kapcsolatos átmeneti viszonylagos érdektelenséghez képest 1991-ben az önállóság lehetőségével együttjáró felelősség által hajtva a Stúdió szakmai elitje kezébe vette sorsát és megszervezte saját vezetőségét, a Roskó Gábor féle vezetőséget, amely a galéria működési elveinek módosítására is jóval nyitottabb volt a korábbiaknál.
Így az intézményi leválás és az intézményi belső támogatottság oldaláról megteremtődtek a galéria fejlesztésének, intézményesülésbeli előmozdulásának feltételei. A valódi fejlődés e téren azonban még hosszú folyamat.
Egyelőre finanszírozási válság van. Mivel az Alaptól érkező évi 4,5 millió forintos juttatás 1994-ben megszünt, ezért azóta a Stúdió költségvetésének szintentartásához különböző alapítványi, állami, önkormányzati pénzeket igyekezett begyűjteni olyan szervezetektől, mint a Társadalmi Szervezetek Költségvetési Támogatását Koordináló Bizottság, a VII. kerületi Önkormányzat, a Fővárosi Önkormányzat, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Nemzeti Kulturális Alap, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, a Soros Alapítvány, a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány. Az 1994-es kiadásokat sikerült is fedezni, de az 1995-ös helyzet egyelőre teljesen bizonytalan, valójában semmiféle pénzügyi forrás nem tekinthető biztosnak, a különböző helyekre beadott pályázatok eredményei természetszerűleg bizonytalanok. A kérdés az, hogy miként érintheti ez a Stúdió bázisán működő Galériát, különös tekintettel arra, hogy a galériának – miután kényszerűségből el kellett hagynia az évtizedeken keresztül használt, szerényebb adottságokkal rendelkező terét – éppen 1994 végére sikerült egy olyan kiállítóhelyet találnia és átépítenie, amely építészeti és technikai megoldásaival optimális feltételeket teremt a kiállítások számára és alapul szolgálhat egy nemzetközi szintű program kialakításához?
Egyik fontos szempontként adódik e kérdéssel kapcsolatban az, hogy a Stúdió Galéria finanszírozása relatíve szerény súlyú a Stúdió pénzügyeiben, a szervezet jelenlegi teljes, 6-7 milliós költségvetésének körülbelül 10-15 százaléka. Másfelől – s ez legalább olyan fontos – a galéria magas preferáltságú a Stúdió tevékenységei között. Az mindenestre egyértelmű, hogy a munkaösztöndíjak, szakmai ösztöndíjak folyósítása, az éves katalógus elkészítése, a kiállítóhelyeknek nyújtott támogatások, s még egy külön iroda rezsiköltségei is mind hátrébb sorolódnak a Stúdió tevékenységége megjelenítése, s a tagok művészeti mezőbeli megjelenése és előrelépése szempontjából alapvető galéria működtetéséhez képest. Ebből következően van esély arra, hogy egy remélhetőleg elkerülhető katasztrófa verzióban is jut elegendő forrás a galéria működtetésére.
A finanszírozás hosszú távú és stabil megoldására egyébként a pályázatokon túl olyan további lehetőségek is felmerülnek, mint a 70 év elteltével elévülő szerzői jogdíjak nyomán az államnak befizetett járulékbevételből az újabb generációk támogatására fordítandó meghatározott százalék biztosítása, vagy a Stúdió Archívumát magában foglaló 20 milliós alaptőkéjű Alapítvány közalapítvánnyá nyilváníttatása, melynek nyomán, a közfeladat ellátása címén évről-évre garantáltan hozzá lehetne jutni bizonyos állami költségvetési pénzekhez.
A finanszírozás megoldása, akárcsak a külső intézményekhez képesti önállósulás, illetve a Galériának a Stúdió intézményén belüli nagyobb önállósága mindazonáltal csak feltételei a nívós független kiállítási térként való intézményesülésnek. Az ebben való előrelépéshez az út a karakteres program megvalósításán keresztül vezet.
Ezzel kapcsolatban Bencsik Barnabás, egyelőre még mindig úgy érzi, hogy bár a galéria struktúrája már négy éve formálódik, az még nem olyan, ami a galerista relatíve szabad mozgását, építkezését teljes mértékben lehetővé tenné – ezt láttuk például a programkialakítás struktúrája esetében. A jelenlegi struktúrában a Stúdió Galéria még inkább egy körvonalazatlanabb, lazább, heterogénebb, elsődlegesen és szinte kizárólagosan generációs alapon definiálható szellemiséget közvetít. A galéria programja ebből a tágabb mederből merít, s bár a kiválasztási döntések viszonylag heterogénebb képet adnak, már ilyen módon is tükröznek egy speciális, kortárs szelekciót.
A további fejlődéshez, a karakter felépítéséhez, az intézményesüléshez azonban további előrelépésekre van szükség: bár pesti relációban a galéria már így is intézményesült a nívós független terek sorában, a megcélzott nemzetközi lépték ugyanakkor - a struktúrabeli változásokkal is - karakterességben, nyitottságban, nemzetközi kapcsolatrendszer hatékonyságában még bizonyos fejlődést, stratégiai elmozdulásokat kíván.
(1996)
*
Independent Gallery with the Studio as a Base:
the Studio Gallery
The Studio Gallery – after having started, already in the easing of the eighties, to ensure, together with the Young Artists' Studio, more attractive and broader possibilities for the younger generation of artists – is moving, on the basis of the changes in its structure in the nineties, along the road to becoming an independent space with a very individual character. Barnabás Bencsik, the director of the gallery, has been persistently trying to shape the character of the gallery since 1990. Because the gallery operates within the context of the Young Artists' Studio Association, he has had the possibility to suggest and to realize such changes, since the Studio has become independent from the Fine Arts Foundation, and since the professional elite of the Studio has taken its fate in its own hands and has organized its leadership more strictly oriented to developments of a professional nature, and more receptive to rethinking the operation of the gallery. Bencsik would like to shape the Studio Gallery on the model of well-respected independent galleries, in the direction of a more open program, one that is internationally integrated. Though during recent years numerous moves have taken place in this direction, more and more realizable with time, the program of the gallery still primarily reflects the endeavors of a broader circle, giving a rough cross-section picture of the artistic approaches and practices of the current starting generation. The picture thus formed, though heterogeneous, still reflects a kind of special, contemporary selection, a form of selection where colleagues offer each other opportunities and form opinions about each other's works of art. The gallerist, however, would like to move away from a strictly democratic system of choosing exhibitors to a more selective and professional process. The aim of this is to create a more international, more noted profile for the gallery, one which is still primarily based on the Studio.
The Studio and the Artist Generations
The Studio – the Young Artists' Studio –, for a long period after its 1958 founding, existed basically as the channeling, controlling organization of the initiatives of a specific group of artists, the younger artists' generation, operating on the basis of the "divide et impera" principle. The younger artists of the sixties and seventies partly willingly participated, and partly stayed sceptically outside of this organization, an organization which was established from above and managed hierarchically. The more radical artists of the Hungarian neo-avantgarde could not, because of political reasons, take part in the life of the organization, though this was probably not one of their priorities. Thus for example Tamás Szentjóby, and later Tibor Hajas remained outside the Studio. Among the more radical artists starting somewhat later, János Vető and Lóránd Méhes, in the more open atmosphere of the eighties, already relied partly on the Studio, though for the most part even they stayed outside. However, among the artists entering the art scene in the second half of the seventies, first half of the eighties, already a broader circle, for example Zsigmond Károlyi, Imre Bukta, El Kazovszkij, and later István Mazzag, András Bernát, Tamás Kopasz, etc. usually more readily accepted the Studio, considering it professionally of a higher standard, given that the leadership of the organization at this time was already elected on a more professional basis. Also, the possibilities conveyed by the organization – even though these were always only accessible for a prevailing minority –, deemed it more attractive.
Balázs Beöthy's exhibition (detail), 2007After this, starting from the beginning of the nineties, an element of independence from the Studio can be perceived concerning the younger artist generation. The importance of the Studio has become more relative as a professional organization, scene of self-representation, and possibility of support for a certain generation of artists. The Újlak Group for example created their own independent venue. Still, while stressing their independence, they made use of the possibilities offered by the Studio (scholarships, grants) extensively. Nevertheless, further opportunities for success and financing outside of the Studio developed, therefore the young artists of the nineties, as compared to the generations of the previous decades, are less dependent on this organization. Róza El-Hassan, Antal Lakner and many other artists manage their artistic careers successfully, independent of the Studio, and the time will probably come when even more artists than presently will be able to do so. Still, the Studio and the Studio Gallery will certainly continue to remain important bases and venues for future generations of young artists.
Towards an Open, Individual, Characteristic Program
The Studio Gallery was transformed from the gallery of an administratively depending organization into the gallery of an independent generational organization only after long years, in a process of several stages. In 1990, when Barnabás Bencsik became the director of the Studio Gallery, the gallery was still run rather rigidly. The progam and the realization of the exhibitions, were overseen by not only the leadership of the Studio, but also by the Ministry, the Fine Arts Foundation, the Vígadó Gallery, and, finally, by the old caretakers of the Vígadó Gallery. Though the extent of liberty was already somewhat greater in the beginning and the middle of the eighties, higher considerations still effectively constrained certain actions which upset the standard order of thought and of space. Besides this, even after the 1990 detachment from the Fine Arts Foundation, the jury that established, from the applicants, the list of the exhibitors, and which consisted of at least 15 Studio and/or leadership members, also did not necessarily seem the most certain depositary of an individual, characteristic program. It was in this situation that Bencsik's program-forming, gallery-forming ideas were conceived, which were considerably new, as compared to the attitudes of the leadership of that time, which were much more oriented to continuity.
Bencsik, the first director of the Studio Gallery, would have liked to create, first of all, an open, internationally integrated program, which would then gradually develop to become individual, characteristic. He increased the number of exhibitions from 12 per year to 15-16, with a change from one month to three week terms. He suggested a move from plans fixed for one year in advance to half-year program plans. Thus he made the possibilities of exhibition broader and more flexible, accessible for foreign artists as well. He tried to integrate other external initiatives and projects into the program. An important element of this was that in 1991 he worked out the concept of a series of events called "Gallery by Night", started that year and organized yearly since then, consisting of one-night exhibitions over a period of ten consecutive nights.
The program of the gallery thus became the open program of an independent institution, which later on, of course, continued to change in this direction, but which already accepted domestic and international fine artists related to different media and trends.
The main beneficiaries of this openness, according to the concept of the gallerist, despite the apparent contradiction, are the members of the Studio. Namely because the more open program can integrate the works of more well-known and highly qualified artists, which – especially in an international context – can largely develop the prestige of the gallery and help the integration of the Hungarian, Studio member artists into the local and the international art scene and art market.
Similar relations are valid concerning the individual characteristic aspect of the program. In this domain, the gallery director also moved step by step in eliminating the inherited ties, and developing a modern, mobile gallery, able to build an image. In the beginning of the nineties it was the jury in the Studio which decided – in the fore-mentioned way – on all 15 exhibitions. The gallerist's own directive first appeared with the "Gallery by Night" project. Later on the number of exhibition decisions made solely by Barnabás Bencsik increased, to involve, besides the "Gallery by Night", three of the three-week exhibitions as well. According to plans the direction of the changes for the following years shall mean that instead of the occasional and completely incidental composition of Studio members for a jury, a three member curatorial board – operating for a determined period in its given composition, consisting of the leader of the gallery, one member of the leadership of the Studio, and an invited art historian -- would determine the exhibition policy of the gallery, naturally continuing to give preferences to Studio members. If this structure of decision-making is realized, the gallery will be able to appear much more definitely as an independent exhibition space with a characteristic, noteworthy profile.
With his different projects, the gallerist is also looking into some of the issues surrounding the operation of the art institution system. He is interested in finding ways in which the different players in the institutional system could relate to each other more productively, that is than some of the traditional and habitual practices. In this year's "Gallery by Night" program for instance different well-known art historians and critics, invited by the gallerist, will organize the nightly exhibitions as guest curators. The image of the gallery, however, will certainly be developed – also to the benefit of the membership of the Studio – by this delegation of responsibility for the program. Though seemingly the gallerist renounces his independence in the formation of the program, actually he produces an experiment worthy of attention for its unusualness.
It is still the basic aim of the gallery to exhibit the members of the younger artists' generation, within this first of all, but not exclusively, the artists belonging to the Studio. Today this younger generation means artists more or less between 25-30 years of age. For these young artists, the possibility of this early representation can mean serious chances from the point of view of their later career, and this is one of the most important roles of the gallery. Dealing with young artists also involves a specific contradiction which the gallerist has to manage cleverly: in the younger generation there are not as many artists who are so accomplished and characteristic as there are among the artists of somewhat older generations. The young generation, by the way, because of the laws of building an individual career, goes through an extremely tough selection process, as the vast majority of young people in their twenties who start out to become artists, finally do not become significant artists, and practically disappear from the main forums of the art scene. In relation to this it should be mentioned that it is an essential element of the operation of the Studio, that the young artists are also measured, besides the selections of the gallerist, by the extent to which they receive opportunities and positive feedback from their contemporaries, the other Studio members, either in the form of selection for group exhibitions, or by way of the granting of professional, work, and social scholarships financed by the Studio. Of course, already the acceptance for entry into the Studio means a selection: out of 72 applicants in 1993 and 45 in 1994, 16 and 21 persons respectively were accepted as members. The exhibition possibility in the Studio Gallery means a selection process of similar scale: out of 300 Studio members, 60 have had an exhibition in the gallery already. Still, it seems, the members have chances to exhibit in other spaces – according to a Gallup survey they have had 8 individual and 26 collective exhibitions on the average already. There is no information in the survey, however, on what kind of caliber these places were, as the exhibition spaces were not classified. In spite of this, it seems that the artists of the Studio can usually exhibit at less well-known places, though a minority has obviously had exhibitions at more noted places as well. Thus the Studio Gallery definitely means a serious exhibition possibility for the members, though operating selectively, similarly to other respected places; and the younger artists of the Studio are the most important basis for the gallery, as is the case, by the way, with several other independent spaces.
Studio Forum, 2007Besides this, the gallery is occasionally open to exhibitions of artists of the generation around or above 35 years of age, first of all, of course, to those who circulate around the Studio or the independent scene. Furthermore, the program is also open to the works of younger generation artists who are not Studio members, until now mainly in the framework of the events of the "Gallery by Night" program, which mean a smaller commitment in terms of time. And naturally it is also not an excluding reason if an artist is a member of a commercial gallery.
The most important external group, however, is given by international artists, which bases the other essential conceptual choice in the program besides being characteristic: internationality. The gallery has been exhibiting international artists since 1992: Thomas Jäger, eike, Rita McBride, Diana Kingsley, Harald Durstmüller, Geert Westphal, Frank Franca and Georg Winter have shown here, in several cases involving exchange possibilities for Studio members. The gallery has also invited such well-known artists as the American photographer Joel Peter Witkin. (Though his exhibition has not yet taken place, the first part of the planned project has already been realized: the artist worked for several weeks in Budapest and held a lecture.) The development of the international character will be oriented, according to the intentions of the gallerist, to inviting young international artists who already have serious professional respect, not excluding, at the same time, the pursuit of older top-line artists. This could be one of the bases for building up the image of the gallery, the increase of its domestic and international professional reputation.
The result of Bencsik's program-forming ideas is still only under development, but the movement in the direction of a more open, individual, characteristic program can be perceived, hopefully promoting the more successful institutionalization and integration of the gallery locally and internationally.
Towards Institutionalization
as a High Standard Independent Exhibition SpaceThe Studio Gallery's first formal step in the direction of independent institutionalization was taken when, in 1990, it was transformed into an Association independent of the Fine Arts Foundation. Becoming independent was actually a long process that began before 1990 and continued until 1994. After several decades of formal hierarchical dependence, by the eighties a Studio with a more independent, more professional leadership developed, which then, with its detachment in 1990, became independent institutionally, while still remaining dependent financially. After 1990 financial support was still granted by the Fine Arts Foundation, first by virtue of a contract, later on the basis of some kind of customary law, before it stopped in 1994. Thus today the Studio can fully enjoy independence, with all its attendant advantages and disadvantages.
At the same time, another essential transformation concerning the gallery was that in 1991 the professional elite of the Studio, driven by the responsibility that the possibility of independence would occasion, took its fate in its hands and organized its own leadership, under Gábor Roskó. This was a leadership much more open to modifications in the operation principles of the gallery.
Thus the development and the institutionalization of the gallery were encouraged by both its independence as an Association and its internal institutional support. Nevertheless, this process is a long one.
Financially, the Studio is presently in dire straights. Since the yearly 4.5 million forint allotment from the Fine Arts Foundation ceased in 1994, the Studio has had to look elsewhere to maintain its budget. Organizations like the Commission for the Coordination of Budgetary Support for Social Organizations, the Local Government of District VII, the Budapest Local Government, the National Association of Hungarian Artists, the National Cultural Fund, the Ministry for Culture and Education, the Soros Foundation and the Pro Renovanda Cultura Hungariae Foundation have all been recent sources of support. The Studio was successful in covering the 1994 expenditures, however the 1995 situation, for the moment, looks completely uncertain. The question is how will this effect the gallery which operates on the base of the Studio. This question becomes vital, especially given the fact that the gallery, after being forced to move from the more modest premises it had used for decades, found and renovated another space at the end of 1994, which architecturally and technically creates optimal conditions for exhibitions, conditions that can serve as a basis for a noteworthy international program.
One of the important aspects concerning this question is that the financing of the Studio Gallery is a relatively low percentage of the Studio expenses, representing about 10-15 percent of the total 6-7 million forint budget of the organization. Another aspect – and this is at least as important – is that the gallery has a high priority within the activities of the Studio. In any case it is clear that the granting of work and professional scholarships, the preparation of the yearly catalogue, the occasional grants for other exhibition spaces, and even the overhead costs of a separate office are all ranked behind the operation of the gallery, which is fundamental for both representing the activity of the Studio and advancing the interests of its members in the art field. Consequently there is hope that, even if all else fails, there will be sufficient sources for the operation of the gallery.
The long term and stable financing may involve, besides applications for funds, other possibilities, such as securing a determined percentage for the support of the new generations from the contribution revenues payed to the state on the basis of the lapse of the royalties after 70 years, or the turning of the 20 million forint Foundation, including the Archives of the Studio, into a public foundation. Thus, by virtue of performing a public duty, the Studio would have guaranteed access to certain state budget funds year after year.
The financing solution, just as becoming independent from external institutions, or the greater independence of the gallery within the institution of the Studio, are only conditions of the institutionalization as a noted independent space. In order to advance in this, a characteristic program must be developed.
Concerning this Barnabás Bencsik still feels that though the structure of the gallery has already been forming for four years, it is still not such that would completely enable the relatively free building activity of the gallerist -- we have seen this in the case of the structure of the programing. In its present structure the Studio Gallery still conveys a much less outlined, looser, more heterogeneous spirituality, definable primarily and almost exclusively on the basis of a generation. The program of the gallery draws from this broader channel, and though the selection decisions give a relatively more heterogeneous picture, they still reflect a special, contemporary selection.
Further development, the building of the character and the institutionalization of the Studio Gallery, necessitates further steps: though in Budapest it is already considered as one of the noteworthy independent spaces, the targeted international scale – even with the planned changes in the structure – still requires more work in developing its character, as well as its openness in the form of effective international relations.
(1996)