Oldalak: 213 214 215

Anna örök
Észrevételek Szikszainé Nagy Irma „Versről textológiai megközelítésből” című cikkéhez

A szerzőnek a Magyar Nyelv 1999. 3. számában (267—82) megjelent tanulmányához szeretnék néhány, az elemzett vers     szóállományával kapcsolatos észrevételt tenni; a textológiai vizsgálódásokat nem érintem.

    1. „Mi nem tartozik az irodalmi műhöz?” — veti fel a kérdést Roman Ingarden — és az ő nyomdokain haladva —, közvetlenül vagy közvetve többen is, a következetes strukturalista műelemzők közül.

„Teljesen kívül marad az irodalmi művön maga a szerző, sorsával, élményeivel és pszichikai állapotaival együtt; ... nem képezik a mű részét a szerzőnek azok az élményei, melyeket a mű létrehozása közben élt át, ... nem tartoznak [a mű] felépítéséhez az olvasó tulajdonságai, élményei, illetve pszichikai állapotai; ... ki kell zárni az irodalmi mű felépítéséből azoknak a tárgyiasságoknak és tényállásoknak a szféráját, amelyek esetleg a műben szereplő tárgyak és tényállások mintájául szolgáltak” (Roman Ingarden, Az irodalmi műalkotás. Fordította Bonyhai Gábor. Bp., Gondolat, 1977. 34—8. — A mű először 1930-ban jelent meg „Das literarische Kunstwerk” címmel; a magyar fordítás az 1972-es, 4., változatlan kiadásból készült).

Az irodalmi művek megértéséhez és elemzéséhez szükséges információk jelentőségét látva — mintegy áthidalásul — iktatta be Michael Riffaterre (a mű és az elemző közé) az archilecteur — Archileser (Durchschnittsleser) — Average Reader fogalmát (Michael Riffaterre, Strukturale Stilistik. Aus dem Französischen von Wilhelm Bolle. München, 1973.; az eredeti mű: „Essais de stylistique structurale” 1971-ben látott napvilágot; érintett fejezete 1960-ban keletkezett). „Der Archileser hat mit dem gewöhnlichen Leser nur sein Vorgehen gemeinsam, ein Element, auf das man nicht verzichten kann, ohne das Verständnis des Textes zu fälschen” (i. m. 44: az archileser és az átlagos olvasó [csupán] az eljárásban közös; az előbbi egy elem [alapfogalom], amelyet nem lehet nélkülözni a szöveg értésének kára nélkül). ... „Der Archileser sieht nicht mehr, als ein Leser normalerweise im Text sieht; er sieht nicht mehr, als was der Text dem Leser aufnötigt” (i. m. 289, 18. sz. jegyzet: az archileser nem lát többet, mint amennyit egy olvasó szokásos módon lát, nem lát többet, mint amennyit a szöveg az olvasónak kínál [amire készteti]).

Az, amit a strukturalista Riffaterre felismert, fokozott mértékben szükséges a szövegtani jellegű vizsgálódásokhoz. Ehhez — előfeltételként — az elemzendő szöveggel kapcsolatos kérdéseket — lehetőség szerint — tisztázni, de legalábbis érinteni kell. Szikszainé Nagy Irma törekszik erre, bár bevezetésül korlátozó jellegű megjegyzést tesz: „Ez a közelítés most textológiai, de az elemzés előtt nem érdektelen szólni a szöveg hátteréről és lehetséges világáról” (i. m. 267).

    2. „1929-es emlékezés íratta Juhász Gyulával ezeket az emlékező sorokat” — olvassuk elöljáróban (i. h.). Az 1943-as Szukits-kiadás az 1926—29 között írott versek sorában (Hárfa-antológia, 330) közli, de a későbbi kiadások (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1959. 775; Akadémiai Kiadó, 1963. III, 17) már egyöntetűen az 1926-os évre teszik keletkezését. Lehet, hogy csupán elírásról vagy sajtóhibáról van szó, de az 1926 és 1929 közötti három év — több előzmény után — újabb depressziós szakasz, az alkotói tevékenységet lassító, nehezítő, nagyon súlyos időszak Juhász Gyula életében. 1929 márciusától a budai Siesta szanatóriumban kezelik egészen november közepéig (vö. Babits — Juhász — Kosztolányi levelezése. Sajtó alá rendezte Belia György. Akadémiai Kiadó, 1959. 326—7). Betegsége miatt nem vehette át személyesen a Baumgarten-díjat sem. [213]

    3. Szikszainé Nagy Irma többször beszél „közhely-bölcsességről” (i. m. 278), „közhelyszerű nyelvezetről” (279); majd: „az értékvesztést adekvátan adja vissza a közhelyek halmozásával (egy voltál a sokból, ifjúság bolondság...” (280). Ide kapcsolható az — értelmezésem szerint — „önmegszólító” (Németh G. Béla és Hankiss Elemér terminusa) a „Ne hidd szívem, ... ó ne hidd!” is. Közhely — és operettszerű fordulatok, az operettrajongó Juhász fájdalmas sóhajai —, de akár a századelő színházi hangulatát is idézik; és, tudjuk, Sárközi Anna operettszínésznő volt Nagyváradon. (Ez felvillantja a róla készült fényképet is, úgy, ahogy a költő emlékezetében élt: kivágott kacér ruhában, „csábos” mosollyal.)

A „jelentéktelennek tűnő jelek”: a félrecsúszott nyakkendő, elvétett szó, eltévesztett köszönés, összetépett levél (i. m. 281) a mélylélektan Fehlleistung (tévcselekmény) fogalmának pontos látleletei. (Vö.: „...die Fehlleistung: psychologisch symptomatische Störung beim Vollzug von an sich fehlerfrei durchführbaren Handlungen, z. B. Versprechen, ... Versprecher — ein im Sinne der Psychoanalyse als Fehlleistung gedeuteter Sprechfehler” [... önmagukban hibátlanul végrehajtható cselekvések lebonyolításában jelentkező pszichológiailag tünetjellegű zavar, például szótévesztés] Der Sprach-Brockhaus⁹ 1984.)

Juhász Gyula kora ifjúságától haláláig gyakran állt idegorvosi kezelés alatt (1907-ben: Belia i. m. 289; 1917-ben: Belia i. m. 234; 1929-ben: i. m. 326 stb.). 1907. október 13-án írja Babitsnak: „... itthon vagyok azzal a bizonyos súlyos idegalgiával és maupassant-i la horlaik [’megőrüléstől való félelem’] után” (Belia i. m. 158). Belia jegyzetben közli Juhásznak néhány nappal később, 1907. október 18-án Rozsnyai Kálmánhoz írott levelét (i. m. 292). Ebben a beteg költő saját lelkiállapotát, „nyomorú helyzetét” ecseteli megdöbbentő — és szakszerű, tárgyilagos pontossággal.

Úgy vélem, fölösleges további idézetekkel támogatni azt a feltevést, hogy Juhász Gyula ismerte a mélylélektan terminológiáját, így a „jelentéktelennek tűnő félrecsúszott nyakkendő, elvétett szó (Versprechen), eltévesztett köszönés egy tünetegyüttes felsorolása, éppúgy, mint korábban a (sikertelen) felejtésé: „Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre...”

    4. Mint az ifjúkori barátok levelezéséből tudjuk, Babits Dante-fordítását nagy lelkesedéssel fogadta Juhász és Kosztolányi is. 1912. május 13-án írja Juhász Babitsnak Szakolcáról: „Kedves Mihály, sokszor és hálás szeretettel gondolok reád, Dante hatalmas nagydichterére. — Itt a franciskánusoknál egy érdekes eredeti Dantét nézegetek 1750-ből, velencei kiadás...” (Belia i. m. 201). Kosztolányi Babitstól a „gyönyörű Dante könyvet ... »mint birálati tisztelet-példányt«” kéri (i. m. 205). A dantei sorok nem véletlenül bukkannak fel Juhász emlékező versében; mélyen beágyazódtak, éppúgy, mint — áttételesen — Kosztolányinak ugyancsak a húszas években írott: „Lám, ma újólag az álom mély szakadékában jártam ...” (A bús férfi panaszai (1924.) K. D. Összegyűjtött versei. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1: 468—71) kezdetű versében.

    5. Az elemzésben többször szerepel a záró, „ódai szárnyalású” Élsz és uralkodol örökkön, Amen vizsgálata. A katolikus liturgiában ez a latin Qui vivis et regnas (Deus per omnia) in saecula saeculorum magyar megfelelője. Pázmánynál: „él, es vralkodik, evrckn eorcké Amen” (Kereztyeni Imadsagos keönyv. Greczbe nyomattatot MDCVI. eztendobe, 28, 29, 104...). Imák, könyörgések, de főként a litániák befejező, záró része.

    6. Külön kell vizsgálni a végső Amen szerepét. B. Fejes Katalin írja: „Máig sincs válasz Péter László forrásközlésére, hogy a vers záró szava nem Amen, hanem Anna? (Péter, 1982). Milyen mértékben s hol befolyásolná a hangzásszerkezetet a lezáró szerepű Anna?” (Népr. és Nytud. XXXVIII. 1997: 11). Emlékezetem szerint Péter László már jóval korábban felvetette, hogy a kézirat eredetileg nem az Amen szóval, hanem az Anna névvel zárult. Így az „Anna örök” cím is — előre utalva — ezt a lezárást előlegezi; mintegy kései visszhangja volna az 1912-ben írott „Prófán litánia” (a Lorétói litániát profanizáló) sorainak: [214]

Kár, hogy a textológiai vizsgálat ezt a lehetséges változatot nem vette figyelembe.

Horváth Mária

Vissza a Tartalomhoz