Oldalak: 209 210 211 212

A hurok történetéhez, különös tekintettel a nyelvföldrajzra

    1. Hakan Aydemir a Magyar Nyelv 1999. 4. számában szép, alapos, sokoldalú filológiai felkészültségről tanúskodó tanulmányt szentelt hurok szavunknak (A hurok és török háttere: MNy. 1999: 425—33). Bevezető soraiban megjegyzi: „A magyar nyelv török jövevényszavai között szereplő hurok szónak sem a török, sem pedig a magyar háttere nincs kellően tisztázva” (i. h. 425). Figyelmét a török előzmények feltárására összpontosítja, többek között arra, hogy a szóeleji h másodlagos magyar fejlemény-e, vagy már az átadó török alakban is megvolt, illetőleg a szó helye a csuvasos típusú vagy az ún. kun-besenyő rétegben jelölhető-e ki. Cikkének végkövetkeztetése az, hogy nincs okunk megváltoztatni a TESz. azon alaptételét, miszerint a hurok a kun-besenyő rétegbe tartozik, eredetileg h nélkül hangzott, az átadott forma pedig uruq lehetett. (Az EWUng. is ezen az alapon áll, de az átadó nyelvvel kapcsolatban óvatosabban nyilatkozik: „Lehnw aus einer türk Spr”.)

Érvei számomra túlnyomórészt meggyőzőek. Mivel nem vagyok turkológus, tanulmányának [209] csupán néhány magyar nyelvtörténeti és dialektológiai részletére kívánok reagálni, abban a reményben, hogy a még ott is tapasztalható homály csökkenni fog. Fő támpontom a nyelvföldrajz lesz; ennek történeti jelentőségét a magyar szakirodalomban leginkább Benkő Loránd hangsúlyozta (l. pl. klasszikus tanulmányát: A nyelvföldrajz történeti tanulságai: I. OK. 24. 1967: 29—48).

   2. A hurok köznyelvi szókincsünk stabil eleme, egy alakkal, több jelentéssel. Nyelvjárásainkban is általánosan ismert, bár néhány nyelvatlaszunkban a ‘vadfogó eszköz’ jelentésre szerkesztett kérdésre szórványosan más lexémával is válaszoltak az adatközlők. Témánk szempontjából a szó nyelvjárási alakváltozatainak, a változatok térbeli megoszlásának van elsődleges jelentősége, ezért a különböző jelentések összefüggéseivel, ill. a lexikai realizáció kérdésével nem foglalkozom.

Az etimológusok azon véleményének megerősödésében, hogy a magyarba átvett forma h nélküli volt, bizonyos török előzmények mérlegelésén túl a magyar nyelvtörténeti adatoknak és a szép számmal sorakozó újkori nyelvjárási példáknak volt döntő szerepe. Tulajdonképpen már az első ismert írásos előfordulás is nyelvföldrajzi, nyelvjárástörténeti értékű. A forrás a Székelyudvarhelyi Kódex (1526), mely közismerten a székely nyelvjárás alapjain formálódott kései ómagyar szövegemlékünk. Judit Könyvét tartalmazó bibliai részében olvashatjuk: 59: átírva: „Fogattassék meg önön szemeinek urokjában én rajtam (azaz engemet látván az Olofernes)”. Sajnos a BécsiK. párhuzamos helyén (30) a tőrében szót használta a fordító, ezért sem időben, sem térben nem tudjuk szaporítani az ómagyar adatokat. Pedig jó lenne tudni, hogy a SzékK. h nélküli változatát csupán koraiságának vagy székely nyelvjárásiasságának tulajdoníthatjuk-e. Ugyanis — mint alább látható — a h megléte vagy hiánya nem csupán időrendi kérdés, hanem jól kitapintható területi kötöttsége is van. (Az első h-s adat 1640-ből idézhető, vö. TESz.)

    3. Ezzel kapcsolatban Hakan Aydemir (i. h. 425) így ír: „Az archaikusabb nyelvjárási uruk ~ urok ~ urk stb. alakok a mezőségi, valamint székely nyelvjárásterületen, ezen belül a bukovinai székely, valamint a XIV. században kialakult és azóta is területi és nyelvi elszigeteltségben lévő moldvai csángó nyelvjárásszigetben őrződtek meg (ÚMTsz., CsángóAtl., Benkő, Nyjtört. 71—2)”. Ez a megállapítás főbb vonalaiban helyes, de több ponton kiegészítésre, pontosításra szorul. A kiegészítésre és pontosításra „A romániai magyar nyelvjárások atlasza” (Anyagát gyűjtötte és a kéziratot összeállította Murádin László. Szerkesztette és a kiadást előkészítő munkacsoportot irányította Juhász Dezső) 1997-ben megjelent III. kötete ad lehetőséget. Ennek 796. térképlapján („Mi a neve a drótból készített vadfogónak?”) a hurok változatainak elterjedését ábrázolja Moldvától a magyar–román határig. Lássuk, milyen tanulságokkal szolgál! [Térkép: bal - jobb ]

a) Első pillantásra is felmérhető, hogy a nyelvterület kettéválasztható egy nyugati, „csak h-s szókezdetet ismerő” (a térképen I.) és egy keleti, „h nélküli formákat is felmutató” tömbre. A választóvonal nagyjából a történelmi Erdély határán fut. A történeti nyelvföldrajz szemszögéből ez a kép úgy értelmezhető, hogy a (húr szó asszociatív hatásával támogatott) uruk ~ urok > huruk ~ hurok változás — mint annyi más újítás — a központi nyelvterületről indult ki, és megtorpant a természeti és politikai-igazgatási elkülönülést élvező régi nagytájunk határainál. Jellemző e tekintetben az is, hogy az Erdély természeti bejáratait alkotó folyóvölgyekben a változás nagyobb lendülettel hatolt előre, és a XX. századra főleg a Mezőség északi részén (a Kis- és Nagy-Szamos találkozásának vidékén), kisebb részben pedig a Maros középső szakasza tájékán hozott létre h-s változatokat; l. a térképen a nyíllal jelzett terjedési irányokat. A Mezőség nagy része azonban ellenállt, mert néhány kivételtől eltekintve ott ma is az urak (~ urok) ejtés járja. Ugyanez mondható el Moldváról is, ahol a CsángóAtl. 544. sz. lapja szerint h-s alak nem található.

A h nélküli forma elsődlegességét erősíti meg az ismertebb erdélyi nyelvjárásszigetek közül pl. Domokos (C: 3), Oltszakadát (S: 1), Halmágy (T: 12), Krizba (T: 17). (Lozsádon [R: 2] román [210] jövevényszót találunk, Csernakeresztúron [R: 1] alakvátozatként már jelen van a h-s forma, a Fekete-Körös völgyi Köröstárkány [J: 2] pedig a központi tömb „uralma” alá kerülve a mezőségi gyökerekből csak az a-zást tartotta meg, a magánhangzós szókezdetet már nem: urak > hurak.)

Külön tanulmányt érdemelne a Székelyföld esete, ahol a RMNyA. szerint h-s és h nélküli formák meglehetős szeszélyességgel váltogatják egymást. Tekintettel arra, hogy a h-protézis nyugat ® kelet irányú terjedését a mezőségi nyelvjárások erős konzervativizmusa lényegében megállította, kevésbé tartom valószínűnek azt, hogy az innováció mintegy átugorva a Mezőséget folytatta volna hódító útját nyugatról kelet felé haladva. Azt sem kizárva, hogy a Székelyföld mai h-s változatait fölülről, a köz- és irodalmi nyelvtől érkező normatív hatások is szaporították, megkockáztatom azt a feltevést, hogy ez a széles körű kettősség a székelyek településtörténetével is összefüggésben van, és részben a középkorra nyúlik vissza. Elképzelhetőnek tartom ugyanis azt, hogy bizonyos székely csoportok nyugatról keletre telepítése idején a magyar nyelvterület nyugati és déli régióiban a > h változás már folyamatban volt, esetleg helyenként be is fejeződött, és az innen áttelepülők a kettős megoldást, illetve az új változatot hozták magukkal. (Ez a lehetőség azonban szükségessé tenné bizonyos kronológiai feltevések újragondolását, ill. azt, hogy szavunkat a kunok betelepülése előtt valamely más törökségi népcsoporttól már átvehettük. L. még alább is.) Ne feledjük azt sem, hogy például a telegdi székelyek Udvarhelyszék megszállása előtt egy ideig a bihari gyepűket védték, a központi nyelvterület szomszédságában, esetleg annak nyelvi hatása alá is kerülve. Udvarhelyszék egyébként az egyik legegyneműbben h-zó terület (a térképen I/a.), csupán a szélein találhatók ellenpéldák. A másik eléggé egységesen h-zó vidék a Székelyföld egyik legfiatalabb déli, délkeleti része, zömmel Háromszék területe (a térképen I/b.). Ez a tény is a történelmi háttér figyelembevételére int.

b) Vizsgáljuk meg ezek után a második magánhangzó nyelvállásfokát! Az uruq etimonból kiindulva a nyelvterület nagy részén ómagyar uruk > urok (~ hurok) nyíltabbá válással kell számolnunk. Az eredeti zártságot és h nélküliséget mutató forma (uruk) a Mezőség nyugati szomszédságában, Kalotaszentkirályon (E: 10) és Kidén (E: 7) maradt fenn (a térképen III/a.). Uruk formát közöl még az ÚMTsz. a Dunántúlra költözött bukovinai székelység köréből is. H-s szókezdetű, de zárt magánhangzós huruk adatot találunk a RMNyA. U: 3-as kutatópontján (Kézdikőváron). Mindezek a vidékek periferikus, illetőleg elzárt helyzetüknél fogva kiválóan alkalmasak voltak nyelvi zárványok napjainkig tartó megőrzésére.

Az u > o változást a Mezőségen további o > a nyíltabbá válás követte, amelyet közismert nevén mezőségi a-zásnak hívunk (a térképen II. számú terület). A Mezőség tömbjén kívül a-zó alakok kerültek még Moldvába (H: 1, N: 1, 2), valamint a nyelvjárásszigetek közül Domokosra (C: 3) és Köröstárkányra (J: 2), különböző idejű migrációval.

    4. Hakan Aydemir a szókölcsönzés kronológiáját és népiségtörténeti hátterét elemezve kun hatást feltételez: „1223-ban a kunok tömegesen menekültek nyugatra a mongolok elől a Magyar Királyság keleti érdekterében levő Cumaniába, a későbbi Besszarábiába, Moldvába... 1225-ben magyar határvédőket telepítettek ide, akik a mai moldvai csángó magyarok ősei... A kunok elmagyarosodtak, de talán ennek az egykori kun–magyar nyelvi érintkezésnek lehet az eredménye, hogy a bukovinai és a moldvai csángó nyelvjárásszigetekben a mai napig megőrződött a szó eleji h nélküli uruk alak, valamint ennek rövid párja, az urk, melyet már az ótörök korból is ki tudunk mutatni... Talán innen terjedt el fokozatosan a nyugati magyar nyelvterületek felé,...” (i. m. 428).

Ehhez a szakaszhoz több ponton is megjegyzés kívánkozik.

a) Hogy a Besszarábiába, Moldvába került kunok valóban elmagyarosodtak-e, vagy egyéb népekbe olvadtak bele, tüzetesebb vizsgálatot kívánna. Mindenesetre a Szeret vidéki magyarság a XIII–XIV. század fordulóján (de még a következő évszázadokban is) szerény létszámmal lehetett jelen ezen a tájon, tehát aligha asszimilált nagyobb tömegű egyéb népességet. Hogy az 1225-ben (állítólag) idetelepített magyar határvédők tekinthetők-e a csángók őseinek, arról csak nagyobb [211] óvatossággal nyilatkozhatunk. Feltehetőleg több hullámú kitelepüléssel számolhatunk, inkább a XIII. század végétől (l. erről bővebben: Benkő Loránd, A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. MNyTK. 188. sz. Bp., 1990.).

b) Ha a moldvai magyarok vettek is át kun jövevényszavakat, nem fejthettek ki olyan erős kulturális és nyelvi hatást, hogy egy szót keletről nyugat felé elindítva az illető lexéma az egész magyar nyelvterületet birtokba vegye. (A magyar nyelvföldrajzi mozgás Moldva és Erdély viszonylatában szinte mindig nyugat ® kelet irányú volt.)

c) A kelet ® nyugat irányú terjedésnek a mai szóföldrajzi kép is határozottan ellentmond, mivel a szomszédos székely területeken igen erős képviselete van a h-s változatoknak. Az északi és déli csángó csoport viszont a-zó formájával és h nélküli szókezdetével egyértelműen mezőségi forrásvidékre mutat.

d) A romániai magyar nyelvjárások atlaszának legarchaikusabb uruk alakú adatai Kalotaszegről és a Mezőség nyugati szomszédságából kerültek elő. Az ÚMTsz. is idéz egy bukovinai székely uruk adatot, de ennek alapján hiba lenne az egykori bukovinai magyarságot a középkori kun–magyar kapcsolatkörbe bevonni, hiszen — mint az köztudomású — ez a székely csoport a madéfalvi veszedelem után (1764) menekült ki a Kárpátokon túlra.

e) Hakan Aydemir a (magán)hangzóhiányos urk változatot (l. CsángóAtl. 544) török alapon magyarázza (hasonló adatot h-s szókezdettel l. még: 1640: hurkjában: TESz.). Az a lehetőség nem zárható ugyan ki, hogy egy török alakváltozat is megőrződjék az archaizmusok között, valószínűbbnek tartom azonban az urkot, urkok, urkon stb. típusú kötött tövekből való magyar nyelvi elvonást. Figyelemre méltó ezzel kapcsolatban, hogy a CsángóAtl. az északi csángó Szabófalváról adatolja az urk változatot, ahonnan egyéb hangzóhiányos nominatívusz is kimutatható, l. pl. az ősmagyar eredetű sarok szóban: RMNyA. 2392 (még kéziratban): szark (H: 1), sz-elő szókezdettel. Jellemző, hogy az ezzel tőtanilag megegyező sark formát e forrás épp a mezőségi Sófalváról (F: 4) közli, ahonnan más vonatkozásban is igen sok, északi csángókkal egyező nyelvjárási sajátság idézhető.

    5. A kronológiai érvek között szerepel a következő hangtörténeti megállapítás: „A magyar hurok olyan magyar régiségkritériumot is visel, amely miatt semmiképpen sem lehet ősmagyar kori átvétel, hanem annál későbbi. Tudniillik a XII. század végétől és főképp a XIII. században az u > o nyíltabbá válás jelentkezik a magyarban. Így kevésbé képzelhető el, hogy a hurok szó u-ja — egyéb szabályosnak tűnő változásai mellett — más fejlődést mutatott volna, mint a magyar nyelv többi török és más eredetű szavai ugyanazon hangja” (i. m. 427).

Hogy a hurok „semmiképpen sem lehet ősmagyar kori átvétel”, számomra túl kategorikus megállapításnak tűnik. Az ómagyar hangsúlyos u > o változás valóban sok szóban érvényesült, de nem hangtörvény, hanem tendencia, amelynek ellenpéldái is vannak. Ha pedig a szó hangtörténetében komolyan számolunk a húr analogikus hatásával, azt is meg kell engednünk, hogy ez az asszociatív kapcsolat a maga ú magánhangzójával fékezőleg hathatott az u nyíltabbá válására is.

    6. A fenti tényezőket mérlegelve az látszik valószínűnek, hogy — ha valóban kun jövevényszóról beszélhetünk — nem a moldvai kun–magyar kapcsolatokból kell kiindulnunk, hanem központi átvételt feltételezve, a nyelvi változásokat is onnan elindítva kell nyomon követnünk. Nyitva kell azonban hagyni a korábbi (besenyő?) kölcsönzés lehetőségét, sőt a honfoglalás előtti átvételt sem zárhatjuk teljesen ki.

Juhász Dezső

Vissza a Tartalomhoz