Megfakult az elfakul? 1. A Magyar Nyelv 1999/3. számában Szikszainé Nagy Irma Juhász Gyula „Anna örök” című versét elemezte (267—82). A cikk nyolcadik részében (279) az elfakul igével kapcsolatban ezt olvashatjuk: „Nyilván a visszavonhatatlan eltűnést azonos igekötővel kifejező igék sorában is éppen hapax legomenon voltával válik expresszívvé az elfakult.”
A kijelentés ebben a formában nem helytálló, hiszen akár aprólékos keresés nélkül is több adatot lehet találni annak igazolására, hogy az elfakul ige nem Juhász Gyula-i hapax legomenon nyelvünkben. Azért is meglepő ez az állítás, mert — véleményem szerint — a magyar nyelvet beszélők többnyire ismerik, esetleg használják is ezt az igét, ami nem mondható el a valódi hapax legomenonokkal kapcsolatban. Minthogy a Nyelvtudományi Intézet Lexikológiai és Lexikográfiai Osztályán gyűjtött nagyszótári korpusszal dolgozom, kézenfekvőnek tűnt ennek az anyagnak a használata az idézett állítás cáfolására. A cédulákon és számítógépen rögzített gyűjtemény összesen 72 adatot tartalmaz az elfakul szóra.
2. Az ÉrtSz. az elfakul igének két fő jelentését különbözteti meg: 1. ’Eredeti színét elvesztve, fakóvá válik.’; 2. ’á Korábbi lelki tartalomn eredeti élénkségét, elevenségét elveszti; elhalványodik.’ Az első, konkrét jelentéshez rendeli jelentésárnyalatként az írás, illetve az arc elfakulását. — Az elfakul szót Juhász Gyula igen kifejezőnek érezhette, hiszen műveiben többször is használta; [215] a költői életművét feldolgozó szótár (Benkő László, Juhász Gyula költői nyelvének szótára. Akadémiai Kiadó, Bp., 1972.) tanúsága szerint összesen hatszor fordul elő nála igei alakban, egyszer pedig jelzői szerepben álló melléknévi igenévként. Azonban a költő nem egyedüli használója a szónak, hiszen előtte és utána is többször alkalmazták íróink, költőink. A rendelkezésemre álló gyűjtések közül a nagyszótári korpusz cédulákon rögzített, archivális anyagában találtam meg a szó legkorábbi előfordulását: Jókai Mór „Délvirágok — Oceánia” című, 1856-ban írt elbeszélés-kötetében olvashatjuk az „elfakult romok” kifejezést.
A szó elevenségét bizonyítja az a tény is, hogy különböző jelentésárnyalatokban fordul elő. Ennek igazolására a korpusz anyagában bőven találhatunk példákat. Leggyakrabban a fej, arc, arcbőr, szem, tekintet állapotváltozásával összefüggésben olvashatjuk. A szó egyik legismertebb példája, melyre a Nyelvtudományi Intézetben dolgozó Horváth László hívta fel a figyelmemet, József Attila „Mondd, mit érlel...” című versében (1932) szerepel: „elfakult fejű kisgyerek”. De más példákat is találhatunk. Kiss József „Simon Judit” című versében (1874) „Simon zsidó képe elfakul, elkékül”. Petelei István „Mayer, a zsidó suszter” című elbeszélésében (1905) pedig ezt írja: „arczbőre időelőtt elfakult”. Juhász Gyula „Hamu” című versében (1932) a tekintetre vonatkozóan használja az igét: „És elfakul borult tekintetem”. Benedek Marcell „A szántódi özvegy” című elbeszélésében (1961) a szem, illetve a haj elszíntelenedésére alkalmazza a szót: „A kék szem, a szőke haj elfakult.”
Olykor az egész emberre vonatkozóan élnek az írók ezzel az igével. Móricz Zsigmond például így jellemzi egyik szereplőjét „Kivilágos kivirradtig” című regényében (1926): „Pogány Imre elfakult, a zsidóságára támadnak”. Gyergyai Albert „Szép Ilonka” című írásában (1979) pedig ezt olvashatjuk: „Szép Ilonka is, mint a vers naiv lánya, elfakult, kimúlt, elégett”.
Sok esetben szín, fény vagy hang változását fejezi ki az elfakul ige. Lukács Ödön 1879-ben kiadott verseskötetében ez olvasható: „este [a madár] szine elfakul”. Kosztolányi Dezső „Őszi koncert” című versében (1911) így ír: „Ha egyet nézek, elfakul a fény”, Juhász Gyula pedig Glóriához írt versében (1913) a női hang változását érzékelteti ezzel az igével: „A hangod selyme egyszer elfakul”.
De az említetteken kívül még különféle tárgyakkal kapcsolatban is felbukkan a szó irodalmunkban. Gárdonyi Géza a „Hosszúhajú veszedelem”-ben (1912) „Elfakult nagyszélü szalmakalap”-ot említ, „A kürt” című művében (1922 e.) pedig „Elfakult, elnyűtt ... csukaszín katonaköpönyeg”-ről ír. Németh László Tolsztoj „I. Péter” című regényének fordításában (1953) használja a szót: „Konstantinápoly cseréptetői elfakultak.” Babits Mihály híres regényében, a „Halálfiai”-ban (1927) egy finom hasonlatban alkalmazza a szót: „ceruzával írt betűi majdnem annyira elfakultak, mint a Noémi emléke”. — A babitsi példa jól illusztrálja a szó jelentésének konkrét—elvont kettősségét. Többnyire ugyanis a konkrét használatban is érezhető egyfajta mögöttes, absztraktabb jelentés. Valószínűleg az e kettősségben rejlő lehetőség teszi kedveltté a szót költőink, íróink számára.
Az általam vizsgált anyagban több példa is akadt a szó elvontabb jelentésben való használatára. Csak néhányat említek ezek közül. Dóczi Lajos „Széchy Mária” című történeti színművében (1885) a magyarság ügyéről ezt írja: „a magyarság ügye, ez idő alatt se meg nem halt, sem el nem fakúlt”. Incédi László néhány évvel később (1892) keletkezett „Uj-kor” című versében ez áll: „Óh hogy elfakultak nagy eszményeid”. Németh Andor „Az elveszett idő keresése” című tanulmányában (1922) használja a szót: „minden benyomás és érzelem elfakul”.
Annak bizonyítására, hogy az elfakul szó még napjainkra sem halt ki, a Nyelvtudományi Intézet Korpusznyelvészeti Osztályán az utóbbi években összegyűjtött anyagot használtam. Ebben a gyűjtésben találtam az e szóra vonatkozó legfrissebb adatot, mely a Magyar Hírlap 1997. május 5-i számában szerepel: „a hatalmas márványteremben elfakulnak-eljelentéktelenednek ezek a sokkal inkább málló vakolatot és rideg tereket kívánó művek”.
3. A fentebb említett példák alapján tehát összegzésképpen elmondható, hogy az elfakul két okból sem tekinthető Juhász Gyula-i hapax legomenonnak, hiszen a stilisztikai fogalom legfőbb ismérveinek nem felel meg. Nem mondható Juhász Gyula-i hapax legomenonnak, mivel már [216] Juhász Gyula előtt többen leírták, másrészt nem tekinthető annak azért sem, mivel Juhász Gyula óta is használják íróink, költőink e hangulatgazdag szót.
Mező Krisztina