Oldalak: 355 356 357

Imre herceg (és király) nevéről. A Magyar Nyelvben (1999: 465—7) rövid írás jelent meg Vekerdi József tollából, amely az Endre és az Imre név eredetéről fogalmazott meg újszerű gondolatokat. Az alábbiakban magam az Imre név kapcsán általa elmondottakat teszem kritika tárgyává. Vekerdi mondanivalójának lényege a történész számára abban foglalható össze: semmi nem mutat arra, hogy Imre herceg nevét II. Henrik bajor fejedelemről, illetve annak fiáról, IV. Henrik bajor fejedelemről, majd II. Henrik néven német királyról (utóbb német-római császárról) nyerte volna. Vekerdi szerint egyetlen forrás sem szól erről, és nem szolgálhat ennek bizonyságául Imre neve sem. „A két bajor uralkodót kivétel nélkül minden forrás Henricus, Heinricus vagy hasonló alakban közli, véletlenül sem fordul elő szókezdő H-nélküli írás. Az Emericus nevet viszont a magyarországi szerzők következetesen H-nélkül írják, ellenben a külföldi szerzők láthatólag nem tudnak mit kezdeni ezzel a számukra idegen latin névvel, amelyet általában nem azonosítanak a német Heinrich, illetve annak megfelelő latin Henricus alakkal”. Ennek alapján Vekerdi arra a következtetésre jutott, hogy Imre nevünk eredeti formájaként egy „*Emereh alakú magyar nevet kell feltételeznünk, ami már távol áll a német névtől” (i. h. 466—7).

Vekerdi József sommás megállapításának fő gyengéje, hogy történeti (nyelvtörténeti) „eredményhez” az adatok történetiségének mérlegelése nélkül jutott. Nem elsősorban azt kifogásolom, hogy argumentum e silentio (hallgatásból eredő érv) szolgált számára kiindulópontként. Ha a forrásszegény korai középkorban csak azt tekintenénk ténynek (vagy tény értékű feltevésnek), amiről expressis verbis kútfő szól, sok-sok megállapítással lennénk szegényebbek. A tengernyi példa helyett csak egyet említek, azt, ami Vekerdi írásában is előjön, hogy ti. Thietmar Istvánt nem Stephanus, hanem Waic (Vajk) néven ismeri. Vajk és István azonossága egyetlen kútfőben sem szerepel, történészi kombináció eredménye, mégis tény, pontosabban: tény értékű feltevés. A jelen rövid írás azt sorolja elő, hogy Szent István király fiának, Imre hercegnek a neve milyen alakban szerepel a középkor különböző korszakaiban, mert csakis ennek számbavétele alapján lehet nevének eredete kérdésében megbízható következtetésre jutni, és ez az, amit Vekerdi elmulasztott megtenni. Ebben a vizsgálatban döntő szerepük van a magyarországi forrásoknak, de mégsem mulaszthatom el megemlíteni: a XI. századból összesen két külországi krónikás alkotásban maradt ránk Imre neve. A Hildesheimi Évkönyv és az Altaichi Évkönyv egyaránt Heinricus néven említi Imre herceget (Script. rer. Germ. Ann. Hild. 35, Ann. Alt. mai. 19). Ezen közel kortárs lejegyzések éppen nem azt mutatják, hogy a németek számára idegen volt Imre neve, hanem azt, hogy a német Heinrich név latin megfelelőjével adták azt vissza.

Ami mármost a hazai elbeszélő emlékeket illeti, sajnos, legkorábban csak XII. századi kéziratok őrizték meg Imre herceg nevét. A nagyobbik István-legenda XII. század második feléből való Budapesti (régebbi nevén Ernst-féle) kódexe Imre nevét Hinricus alakban tartalmazza (Script. rer. Hung. II, 391), úgy, ahogyan azt a XI. századi németföldi forrásokban olvashatjuk. A Hartvik-féle István-legenda legkorábbi (XII—XIII. század fordulójáról való) kódexében, a Reuni kódexben, a nagyobbik István-legendával egyező szövegben, a Henricus névalak szerepel, a későbbi, XV. századi kódexekben pedig Hemericus, Emericus forma (uo. 427). Ugyanez a Reuni kódex foglalja magában az Imre-legenda legrégibb textusát is, ebben a herceg neve rendre Henricus, egyetlen alkalommal Heinricus írásképet mutat, ugyanakkor a legenda szövegét őrző többi, XV. századi kódexben a név alakja Hemericus, Emericus (uo. 449—60, passim). A XIII. század elejéről való Pozsonyi Évkönyvben Imréről Henricus néven olvashatunk (Script. rer. Hung. I, 125). A XIII. század elejéig terjedő időből származó, magyarországi keletkezésű szövegeket tartalmazó kódexek tehát csakis az ún. németes, azaz Henricus, Heinricus (vagyis háromszótagos) névformát hagyományozták ránk Imre herceg neveként. Nyoma sincs a XII—XIII. század fordulójáig sem olyan szókezdetnek, amely nem H-t tartalmaz, sem pedig négyszótagos alakoknak. A korai német és magyar források egybehangzó névhasználata bizonyossá teszi, hogy Imre herceg eredeti neve a német Heinrich név volt. Ez önmagában is arra mutat, hogy szülei (Szent István és Gizella) német nevet adtak fiuknak, a Henrik nevet. Ha azonban tudjuk, hogy István és Gizella másik fia Ottó [355] nevet viselt (Korai magy. tört. lex. 291, 281), illetve hogy III. Ottó 1002-ig, II. Henrik (Gizella testvére) pedig 1002-től ült a német trónon, kézenfekvő arra gondolni — bár erről írásos forrás nem tájékoztat —, hogy a magyar király és felesége két fiuknak a két, éppen uralkodó német uralkodó nevét adta, vagyis Ottó fiuk 1002 előtt születhetett, Henrik (Imre) pedig 1002-t követően.

Hogy az itt elmondottak hitelében aligha kételkedhetünk, azt több irányban kontrollanyag bevonásával támogathatjuk meg. Egyrészt meg kell vizsgálnunk, hogy a XIII. század eleje utáni magyarországi forrásokban miként szerepel Imre herceg neve. A XIII. század első felének közepe tájáról való (de legkorábbi szövegében a XIV. századi varsói Zamoyski-kódexben ránk maradt) Lengyel—magyar krónika Imrét még Henricus néven nevezi, de a legenda szövegét őrző XV. századi boroszlói Ossolin ski-kódexben immár Hemericus található (ActaHistSzeged. XXVI, 51, 53, 54). Úgyszintén Henricus-t olvashatunk a XIII. század végi Margit-legendában (Script. rer. Hung. II, reprint kiadás 689). A XIII. század végére elfogytak az Imre neveként Henricus (Heinricus) formát tartalmazó hazai források. A H- szókezdetet mutató alakok azonban még a XV. századig fel-felbukkannak, így a XIII. század eleji keletkezésű, de csak XV. századi kódexben ránk maradt László-legendában, valamint a jelen formájában 1381 utáni, XV. századi kódexben fennmaradt nagyobbik Gellért-legendában, mindkettőben Hemericus alakban (Script. rer. Hung. II, 520, 488). Ez esetekben a H- szókezdet arra vall, hogy a későbbi másolatok korai exemplumaiban ez szerepelt. A XIII. századtól kezdve egyre inkább előretört a magyarországi keletkezésű forrásokban — a H- lekopásával — az E- szókezdetet mutató, kezdetben három-, majd négyszótagos névalak. A XIII. század végéről való (de későbbi szövegek alapján ismert) Kézai-krónika és a XIV. századi keletkezésű (de csak két évszázaddal utóbbi textusában megőrződött) Pozsonyi Krónika egyaránt Emricus és Emiricus formában adja Imre herceg nevét (Script. rer. Hung. I, 172, 185; II, 36, 37, 40). A később Imre latin neveként (illetve az Imre névként) általánosan használt Emericus előfordul Rogerius 1240-es évekbeli munkájában (Script. rer. Hung. II, 552), de ez nem kelt meglepetést, hiszen tudjuk, Rogerius munkája csak a Thuróczy-krónika 1488. évi két kiadásának függelékében maradt ránk. A XIV. századi (de alkalmasint későbbi kódexekben megőrzött) hazai elbeszélő források (maga a XIV. századi krónikakompozíció, a Zágrábi és a Váradi Krónika, Mügeln Henrik latin nyelvű verses krónikája, a Müncheni Krónika, a Knauz-krónika) már egységesen Emericus formában közlik Imre herceg nevét (Script. rer. Hung. I, 316—9, 408, 207; II, 255, 257, 258, 66—7, 78, 329). A külföldi elbeszélő források is nagyjából ezt a képet mutatják. A XIII—XIV. században még elvétve találkozunk Imre nevének H- kezdetű alakjával (pl. Albericus Trium Fontium: Hemericus: MGH. SS. XXIII, 786; Anonymus Leobiensis: Hamricus: Gombos I, 266), de a XIV. századi vagy ennél későbbi kútfők már egyre egységesebben Emericus formát mutatnak (Gombos, passim). Az Ortilo de Lilienfeld XII. századra keltezett munkájában előforduló Emericus alak (Gombos III, 1755) önmagában mutatja Ortilo munkájának hamis voltát.

Van még egy további kontroll-lehetőségünk az Imre név korai történetét illetően. Ez pedig az 1196—1204 között uralkodott Imre király neve. Bár ezt sem örökítette ránk egyetlen forrás sem, de ennek híján is bizonyosra vehető: Imre király nevét Szent István fiára, Szent Imre hercegre való emlékezésül nyerte. Imre király nevének vizsgálata azért fontos, mert jól mutatja: a XI. század eleji Henrik névforma (amelyet a források a XII—XIII. század fordulójáig következetesen őriztek) miként alakult a Szent Imrétől eltelt közel két évszázad alatt. Másként fogalmazva: Imre herceg Henrik neve két évszázadra Henricus, Heinricus alakban rögzült, Imre királyé viszont ennek a német eredetű névnek a magyar nyelvi közegben történő változására enged következtetni. Nos, Imre király 17, eredetiben ránk maradt és nem hamis okleveléből 10 tartalmaz Hemericus alakot, 4 H. sziglát, 1—1 pedig Hemiricus, Henricus és Emricus névformát (Sm. II, 288, 310, 358; Sm. III, 7, 19, 35; Bgl. I, 32, 34, 35, 37, 38, 39, 40; HO. V, 1, 4; Str. I, 156; CDES. I, 99). Ehhez az adatsorhoz hozzávehetjük a Pray-kódexben megőrzött, 1210 körüli királylista Henricus rex adatát (Script. rer. Hung. I, 122). A XII—XIII. század fordulóján tehát a Henrik-ből Imré-vé formálódó névalak Imre király nevének tanúsága folytán is határponthoz érkezett. Még döntő mértékben a H- szókezdet [356] dominál, de már felbukkan a jövő hangfejlődésének útját jelző E-s szókezdet is. Erősen háttérbe szorult a németes kiindulópontra (Heinrich) valló Henricus. Uralkodóvá vált a négyszótagos alak (Hemericus, Hemiricus). A későbbi évtizedekben szerepelt Imre nevű személyeknél is jól megfigyelhető a névalak ingadozása. Mindössze két évből, 1301—1302-ből véve adatainkat, az egyre általánosabb Emericus mellett még többször Emiricus és egyszer Emricus formára is találunk példát (Anjou-oklt. I, 44., 45., 47., 116., 246., 308. szám).

A fentiek alapján nem fér kétség ahhoz, hogy Imre nevünk a német Heinrich-ből alakult, nem úgy azonban, hogy minden egyes Imre nevet viselő személy neve a németből jött volna. Magyarországon az első Imre (akkor még Henrik) nevet Szent István király fia viselte. Az ő szentté avatása hozzájárult ahhoz, hogy neve szélesebb körben elterjedjen, és ez a név koronként eltérő, de végső fokon az ő Henrik nevéből alakult, onnan levezethető névformát öltött, és hosszas fejlődés eredményeképpen jutott el a ma használatos Imre alakhoz. Ennek állomásai a latin névalakok tükrében megbízhatóan megállapíthatók, a magyar formák változásai azonban adatok híján kevésbé dokumentálhatók.

Kristó Gyula

Vissza a Tartalomhoz