ÉLŐ NYELV

A hármas határ mentén végzett
nyelvjárási gyűjtések orvadatainak tanulságaiból *

    1. A nyelvjárási jelenségek feltérképezésének, gyűjtésének mikéntje számos problémát vetett fel és vet fel ma is. A szociológiai, szociolingvisztikai kutatások — megújítva a hagyományos dialektológiát is — több kérdésre ráirányították a figyelmet. (A kölcsönhatásról pl. Kiss Jenő, A dialektológia kettős feladata és a nyelvföldrajz: MNy. 1999: 418—25. ) Az egyik ilyen lényeges kérdés a szociolingvisztikában Labov nyomán megfigyelői paradoxonnak nevezett helyzet, vagyis az abból fakadó ellentmondás, hogy azt akarjuk tudni, megfigyelni, hogyan beszélnek az emberek, amikor nem figyeljük őket. Tény, hogy nem megszokott, nem mindennapi [469] környezetünkben, nem megszokott partnereinkkel nyelvileg is másként viselkedünk. Dezséry Judit és Terestyéni Tamás kísérleteikkel már a 70-es években meggyőzően bizonyították az ún. „stúdió-szöveg” és az „élő szöveg” közötti különbségeket. (ÁltNyTan. XI. 1976. 51—77; l. még pl. Bánfi Beáta, Bodor Péter és Pléh Csaba kísérletének tanulságait: A megítélési helyzet hatása a nyelvhelyességi ítéletekre: Nyr. 1987: 20—8.) Kiss Jenő a következőképpen fogalmaz: „Minél jobban biztosítjuk ... az adat-, illetőleg a szövegrögzítés technikai föltételeit ... a kísérleti effektus miatt annál inkább eltávolodnak az adatközlők a megszokott nyelvhasználatuktól, a kutatók pedig egyre távolabb kerülnek eredeti céljuk elérésétől” (Társadalom és nyelvhasználat. Bp., 1995. 37).

Papp Lajos „A nyelvjárási anyaggyűjtés szociológiai kérdéseihez” (In: Kiss Jenő és Szűts László szerk., A magyar nyelv rétegződése. Bp., 1988. 736—51) című munkájában egy másik reális problémára hívja fel a figyelmet: „El kell gondolkodnunk azonban, hogy vajon milyen eredményt hozhat ma már az olyan jellegű gyűjtés, amikor mindössze egy alkalommal találkozunk adatközlőinkkel. Nem arról van szó, hogy ezek az anyaggyűjtések haszontalanok volnának, csupán arról, hogy más nyelvhasználatot tükröznek, mint amilyet várnánk, ezért ennek megfelelően kell őket értékelnünk” (i. m. 757). Arról van szó tehát, hogy „... a gyűjtő, aki egy működő kommunikációs rendszer természetes struktúráját akarja megfigyelni és leírni, a maga megfigyelői beavatkozásával éppen ezt a természetes struktúrát változtatja meg” (Kiss Jenő i. m. 36).

    2. Mindezekből következik, hogy sem a gyűjtési helyzet, sem a gyűjtési módszer megválasztása nem egyszerű feladat. Mind a passzív, illetőleg aktív, mind az aktívon belüli direkt vagy indirekt módszernek megvannak az előnyei és hátrányai (erről l. pl. Kiss Jenő i. m. 41—57). Nálunk a hagyományos nyelvjáráskutatásban (vö. Deme László és Imre Samu szerk., A magyar nyelvjárások atlaszának elméleti-módszertani kérdései. Bp., 1975. 167—202) és napjaink ezt kiegészítő szociolingvisztikai és változásvizsgálataiban is a különböző kérdőívekkel (pl. produktív (kiegészítéses) tesztek, megítéléses kérdőívek, választásos feladatok stb.) általában az aktív indirekt módszerrel végzett s az — újabb terminológiával élve — irányított vagy nem irányított interjúval kiegészített gyűjtés a legjellemzőbb. A különböző módszerek szükségszerűen kiegészítik egymást (erről l. még pl.: Kiss Jenő, Helyes és helytelen: MNy. 1998: 258; Kontra Miklós, Az élőnyelvi vizsgálatok tárgyáról és módszereiről. In: Szabó Géza szerk., II. DialSzimp. Veszprém, 1990. 131—8; Váradi Tamás: uo.: 143—55).

A nem tudatosan közölt objektív nyelvi adatokat biztosító passzív gyűjtés, illetve a „gyors és anonim gyűjtés” (Labov, Váradi Tamás) nehezen megvalósítható és igen esetleges volta miatt talán az interjú (a hagyományos dialektológiában a folyamatos szöveg) teremti meg leginkább azt a lehetőséget, amelyet Deme László a megfigyelői paradoxon feloldására ajánl: „meg kell próbálnunk visszacsalogatnunk adatközlőinket a velük való abnormis kommunikációs szituációból a saját kommunikációs szituációjuk érzetébe, illúziójába” (idézi Kiss Jenő i. m. 36).

A valós nyelvhasználathoz minden bizonnyal akkor kerülhetünk legközelebb, ha többféle módszerrel, különböző módon gyűjtünk. Bellnél, aki 8 elvet dolgoz ki a szociolingvisztikai kutatásokhoz, ez a konvergencia elvét jelenti („az új adatok annál értékesebbek a régi eredmények megerősítése vagy értelmezése szempontjából, minél eltérőbb módon gyűjtötték őket”: Wardhaugh, Szociolingvisztika. Bp., 1995. 22). A helyzet, a gyűjtendő anyag módszert befolyásoló szerepéről l. még pl. Kiss Jenő: MNy. 1998: 258. Bármennyire törekszünk is a fenti problémák kiküszöbölésére, számolnunk kell az adatok megbízhatóságának problémájával (vö. Wardhaugh i. m. 137).

    3. E probléma miatt kerülnek előtérbe és érdemelnek nagyobb figyelmet az ún. orvadatok. Az orvanyag azt a nyelvi anyagot jelenti, amelyet a gyűjtés (elsősorban a kérdőívek [471] kikérdezése, az ún. „nem hivatalos beszélgetések”) alatt, „melléktermékként” feljegyezhetünk. Idesorolhatjuk a gyűjtőút során az egyébként nem kiválasztott adatközlőktől (pl. utcai, bolti beszélgetések alkalmával) „elkapott adatot” is. Nem új keletű ez a felfedezés, már a nyelvatlasz munkatársai is igyekeztek minél több orvadatot lejegyezni mondván: „... a kutatóknak esetleg fontos tanulságul szolgálhat, mert kiegészíti a térképre került »hivatalos« adatot, jobban megvilágítva, árnyaltabban bemutatva a nyelvi valóságot” (Deme—Imre szerk. i. m. 1975. 203). S tegyük hozzá: spontánabb módon, kevésbé tudatosan közölt nyelvi adatokkal. (Vö.: „...minél kisebb az adatközlők saját produkcióját követő figyelme, annál valószínűbb, hogy normális nyelvhasználatukat figyelhetjük meg”: Kontra Miklós i. m. 136).

    4. Jelen munkámban a hármas határ mentén végzett gyűjtéseink melléktermékeiből, orvanyagából válogattam. (A FKFP 0890/1997. sz. és az OTKA T 025 237. számú pályázatok támogatásával végzett kutatás célkitűzéseiről, tematikájáról, első eredményeiről a X. Élőnyelvi Konferencián, Bécsben számoltam be. A konferencia anyaga megjelenőben van.) Öt községből, az északkeleti nyelvjárástípusba sorolható Lónyáról és a vele szomszédos ukrajnai Bótrágyból, illetőleg Csengersimából és romániai szomszédközségből, Szamosdaráról és Börvelyből származó orvadatokat dolgoztam fel. Természetesen a teljesség igényéről nem beszélhetünk, hiszen a gyűjtés erőt próbáló pillanataiban nem könnyű az eltervezetten, a várt nyelvi adaton kívül másra is figyelni, észrevenni, hogy a kérdőívben is előforduló lexémát, morfémát, morfémakapcsolatot a spontánabb megnyilatkozásban eltérő, más változatban közlik. Előfordul, hogy olyan nyelvjárási jelenségre kapunk adatot, amelyet nem terveztünk vizsgálni, vagy a korábbi szakirodalom sem említi.

Egyelőre nem nyílt arra lehetőségünk, hogy az orvadatok tanulságait részletesen elemezzük, azok szociális érvényességét vizsgáljuk, ellenőrizzük, arra azonban alkalmasak ezek az adatok, hogy újra felhívják a figyelmünket a nagyobb mozgásban lévő jelenségekre, a standard és a dialektális formák közötti ingadozásra (vö. Bell: „a másodlagos váltás elve”), az implicit és explicit norma viszonyára, a beszédszituáció meghatározó szerepére, a kódváltás lehetőségeire stb. Az orvadatok másik típusa (tehát amelyek nem kapcsolódnak a kérdőívek anyagához) új, eddig kevésbé vagy egyáltalán nem tanulmányozott nyelvjárási jelenségre is ráirányíthatják a figyelmet, így esetleg már későbbi kutatási feladatokat is kijelölhetnek. Adalékokat adhatnak a nyelvi intuíció tanulmányozásához, hiszen „szociális és dialektális tényezők is befolyásolhatják annak alakulását” (Kiss Jenő, Nyelvi intuíció és elfogadhatósági ítéletek: MNy. 1999: 129). Úgy gondolom tehát, hogy nem érdektelen egy rövid összegezés. (A nyelvi orvadatok felhasználhatóságáról l. még Bokor József: MNy. 1986: 470—4.)

    5. a) A hangtani jelenségekhez kapcsolódó orvanyag a szakirodalomból ismertnél változatosabb képet ígér. A köznyelvi ó, ő, é különböző és igen sokszínű diftongusos realizációi, az intervokális helyzetben lévő mássalhangzónyúlás (pl. katollikus, becsülletes ), az l, r, j nyújtó hatása és pótlónyúlásos kiesése (a ma, szíva ), a köznyelvinél rövidebb (sürü, tiz, husz) és a köznyelvivel megegyező, sőt bizonyos lexémákban annál hosszabb magánhangzók egymásmellettisége mindegyik kutatóponton megfigyelhető jelenség (vö. Imre Samu, A mai magyar nyelvjárások rendszere. Bp., 1971. 362—3). Az orvadatok tanulsága szerint a magyar—román határnál (Csengersima, Szamosdara) a palatalizáció jelenségét is érdemes vizsgálni: paplany, kartonnyal (hordták a lisztet), igeny . Bótrágyból (Ukrajna) szintén kaptunk orvadatot (penyész); a vele szomszédos magyarországi Lónyán a palatalizációra (penyeszedett, térgy) , de a depalatalizációra is van példa (villankörte) .

A csak fonemikusan lejegyzett orvadatokból az alábbi fonémák gyakoriságát emelhetjük ki.

b) Köznyelvi o : nyelvjárási u: dubunk, itthunk, humok, mangurul . Ez a megfelelés valamennyi most említett kutatóponton jelentkezett ugyanúgy, mint a lú, lu (köznyelvi ló ), illetve a -ból, -tól rag -bul, -bu; -tul realizációja is. [471]

c) Az ü a következő köznyelvi hangok helyén áll orvadatainkban:

ő: ük, hétfün, tülle, egybül, szüvünk

i: üdő (Szamosdara)

e: szümölcs (Börvely)

é: füsü (Szamosdara)

d) A hosszú ű főleg bizonyos morfémákban jelentkezik a köznyelvi ő helyén valamennyi gyűjtőhelyen: kű, szű, bű, csű, szűttes, lűni, űköt . A -ből esetrag, az ők személyes névmás hosszabb és rövidebb realizációkban is használatos: -bül, -bűl ; ük, űk .

e) Nyelvterületünk e -ző. Ezt igazolják az alábbi megfelelések is.

    Köznyelvi

f) Az í-zés ( i -zés) a korábbi szakirodalom szerint nem tartozik a vizsgált terület jellemző sajátosságai közé (vö. Imre Samu i. m. 362: „az í -zés ismeretlen”; de máshol ő is megemlíti, hogy a volt Bereg és Ugocsa megye egyes részein megtalálható: i. m. 112). Mivel azonban Szamosdara kivételével a többi négy településről van í (i) -ző adatunk, a jelenség feltérképezését fontos feladatnak kell tekintenünk. A hosszú í a köznyelvi é helyén jelenik meg főleg hangsúlyos szótagban (rígi, szíjjel, íppen) ; hangsúlytalan helyzetben már inkább a félhosszú, illetve rövid i megfelelés a jellemző: kötiny, el g, vetillő .

Egyéb i -s realizációkra csak néhány adatot kaptunk: köznyelvi ü : nyelvjárási i: firednek (Bótrágy); köznyelvi ö : nyelvjárási i: vidér (Csengersima); köznyelvi e : nyelvjárási i: körti (Bótrágy). Az orvadatok alapján Csengersima és Börvely mutatkozik erősebben í -zőnek.

g) Majd a további kutatások derítik ki, hogy mennyire gyakoriak, milyen nyelvföldrajzi, illetve szociolingvisztikai megoszlást mutatnak, illetőleg egyáltalán mutatnak-e az alábbi jelenségek: köznyelvi á: nyelvjárási a: mangurul, lang, hozza (Lónya, Börvely, Szamosdara); köznyelvi a: nyelvjárási o: magos, kokas, villony (Szamosdara); köznyelvi u: nyelvjárási o: csoklik (Szamosdara); köznyelvi i: nyelvjárási é: mindég, irégy, megént, készétsen (Lónya).

    6. a) A kérdőívben is vizsgált alaktani jelenségek legtöbbje orvadatként is megtalálható gyűjtött anyagunkban. Az így kapott adatok a kérdőíves módszer problémáira is ráirányítják a figyelmet, hiszen megfigyelhető, hogy a kérdőíves gyűjtés eredményei alapján már kiszorulóban lévő, pontosabban így értékelhető, de eredetileg a nyelvjárási normába tartozó jelenségek orvadatként többször előfordulnak. Valamennyi említett kutatóponton igaz ez az egyes szám 2. személyű általános ragozású dialektális -l személyrag és bizonyos lexémákban az egyes szám 3. személyű alanyi ragozású -n használatára (Hogy vagyol?, Hová megyel?, tudol, fogol tanulni, szeretel stb., illetve megyen, veszen, teszen, viszen) . Ugyanezt mondhatjuk el a kell paradigmájának néhány tagjáról is (El kellesz/kelletett menni) .

A passzív megfigyelés és a nagy számú orvadat bizonyította a többes szám 3. személyű vagynak normatív voltát Lónya község nyelvjárásában. Adatközlőink többsége a fenti jelenségek dialektális jellegével tisztában van, a kérdőívbeli hívómondatokra adott válaszaiban pedig ügyel arra (tud ügyelni arra), hogy az általa is köznyelvinek tartott változatot adja meg.

Kérdőíves módszerrel már nem gyűjthető a nyelvterület egyes részeit jellemző, a mély hangrendű szavakhoz járuló egyes szám 3. személyű határozott ragozású -i igei személyrag. Orvadatként azonban (igaz, csak idős adatközlőktől) Lónyán és a vele szomszédos ukrajnai Bótrágyban is lejegyezhettük: daraboli, megcsináli, olvasi, találi, kapáli, megkapi. [472]

Egyelőre szintén csak orvadatunk van a -nó/-nő feltételes módjel használatára a romániai Börvely községből (Ha nem akarnók, nem értenők) és a -val/-vel esetrag nem hasonulására (késvel) az ukrajnai Bótrágyból.

b) A régebbi szakirodalom és saját korábbi kutatásaink is mutatták, hogy a vizsgált nyelvterületen sajátos, a köznyelvi használattól jelentősen különböző az egyes szám 3. személyű alakokban az ikesítés és az iktelenítés is (vö. P. Lakatos Ilona — T. Károlyi Margit, Az igeragozás szociolingvisztikai és szóföldrajzi vizsgálata Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. In: Hungarológia 3. Bp., 1993. 104—11). A köznyelvi norma erős hatása miatt ezeket a dialektális igeragozási jelenségeket kérdőívvel kevésbé tudjuk gyűjteni, orvadatok azonban elég jelentős mennyiségben vannak mindegyik most említett kutatópontról, pl. dőlik, reklámozik, fogyik, vigyázik, veszlik , illetve megszok.

c) A névszóragozásból a nyelvjárási szakirodalomban is említett, jelenlegi kérdőívünkkel nem vizsgált két jelenségre kaptunk több orvadatot: az egyes szám 3. személyű palatális hangrendű szavakban megtalálható i birtokos személyjelre, és a többes szám 3. személyű birtokos személyjeles alakok relatív töveiben felbukkanó, a standard alakoknál nyíltabb realizációkra, pl. kérgi (a fának), közepi, kezibe, tetejin, nevire iratom ; illetve pénztárcájok, kötőjök alatt, családjok, van tehenek, egy gyerekök van, velek vagyok . Az orvadatok alapján előzetesen azt mondhatjuk, hogy e két jelenség nyelvföldrajzi megoszlást a vizsgált területen nem mutat (szociolingvisztikait azonban igen). A második jelenség élő voltát bizonyítja az is, hogy a romániai Börvely község temetőjének új sírkövein is így olvashatjuk: Állíttatta fiok/anyjok.

d) A kérdőíves kikérdezés alapján a ténylegesnél kisebb megterheltségűnek mutatkozik a nyelvterületet jellemző -nál/-nél esetrag hová? kérdésre felelő latívuszi használata. Az orvadatok ellentmondanak az aktív indirekt módszer eredményeinek. A Kovácséknál megyek típus ma is a nyelvjárási norma része valamennyi kiemelt kutatóponton. — A magyarországi Lónya községből és a romániai Szamosdarából a -nul/-nül honnan? kérdésre felelő ablatívuszi esetragra is kaptunk orvadatot, igaz, csak egy-egy idős adatközlőtől: Sándoréknul, birónul, édenül hoztam (= édesanyámtól hoztam: Szamosdara).

e) A funkciótúlbiztosításból adódó toldalékkettőzés orvadatként rendkívül gyakori: itten, aztat, eztet, űtet, nekijek . A kérdőív hívómondataira adott válaszok sokkal inkább a köznyelvi normakövetésről vallanak.

f) Egyelőre csak az orvadatok alapján beszélhetünk arról, hogy a fele névutó kezdő vagy folyamatban lévő cselekvés kifejezésére általánosabbnak tűnik a területileg is összetartozó Csengersima, Szamosdara, Börvely községekben, mint a többi kutatóponton. A legtöbb adatot a legar-chaikusabb nyelvhasználatú romániai Szamosdarán jegyezhettük le: szakadok összefele, mentek elfele, Nem jut eszembe fele, Alakulnak helyre fele. (Vö. Révay Valéria szerk., Útmutató a szabolcs-szatmár-beregi nyelvjárások tanulmányozásához. Nyíregyháza, 1999. 24.)

g) A kérdőívvel vizsgált jelenségek összeállításakor is fontosnak tartottuk a különböző tőtípusba tartozó lexémák realizációinak vizsgálatát. A reálisabb állapotelemzést segíthetik az alábbi orvadatok: híjják, szíjja, szüleje, megy a jegen (Szamosdara), level, cserepkályha, penesz, penyeszedett (Lónya), Moszkvaig (Bótrágy).

    7. A vizsgált lexémák közül egyetlenről, illetve a hozzá kapcsolódó orvadatról szólnék. A disznó , illetőleg toldalékos alakjainak a nyelvatlaszban és a SzamSz.-ban megtalálható realizációi (disztó, disztója, diszta, diszna) már annyira archaikus jelenségnek tűnnek, hogy kérdőíves módszerrel nem gyűjthetők. Orvadatként azonban Lónyán még sikerült disztó alakot rögzítenünk egy 80 éves férfi adatközlőtől (vö. P. Lakatos — T. Károlyi, Adalékok a mező : mezeje tőtípus Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei használatához: Névtani Értesítő 21. 1999: 393). [473]

    8. A legjobb szándékkal sem mondhatjuk, hogy a nyelvjárási frazeologizmusok kutatása a dialektológia kedvelt területei közé tartozna, pedig tény, hogy a szókészlet és a hangtan változása mellett a frazeologizmusok mozgása a leggyorsabb (vö. Kiss Jenő: MNyTK. 195. sz. 1990. 90). Ezért szóföldrajzi szempontból és a változásvizsgálat szempontjából, illetve szociolingvisztikai vetületben is érdemes vizsgálni őket (vö.: P. Lakatos Ilona — T. Károlyi Margit, Szóföldrajzi és változásvizsgálatok a tájnyelvi frazeologizmusok köréből. In: Sándor Klára szerk., Nyelvi változó — nyelvi változás. Szeged, 1998. 219—27; Molnár Zoltán Miklós, Nyelvföldrajzi—szociolingvisztikai vizsgálatok a magyar nyelvterület nyugati régióiban. Szombathely, 1999. 50).

A tájnyelvi frazeologizmusok vizsgálatát nehezíti a megfelelő gyűjtési módszer kiválasztásának nehézsége, hiszen „bizonyos szókapcsolatok annyira beszédhelyzethez kötődnek, hogy azokat előcsalogatni szinte lehetetlen, vagy eredeti közegükben halljuk őket, vagy sehogy” (Kiss Jenő, A nyelvjárási szólások és közmondások. Nyr. 1986: 95). Ezért lesznek különösen értékesek az orvadatként kapott szólások. Befejezésül álljon itt néhány: Addig lú döglik, hám marad (= Nem lehet tudni, mi lesz még addig; majd meglátjuk, mi történik) (Lónya); A beszéd megeszi a dógot (Börvely); Aki nagyon bogaras, az a kákán is talál göböt. (Csengersima); A leves só nélkül, a szerelem csók nélkül sajtalan (= sótlan) (Csengersima).

    9. Korábban is említettem, hogy egyelőre csak tényszerű felsorolásra vállalkozhattam, az adatok általánosságát, szociális érvényességét nem vizsgálhattam. Valamennyi adatközlőtől azonban a különböző típusú kérdőíves adatok mellett jelentős folyamatos szöveg áll rendelkezésünkre, ezek feldolgozásával a most csak jelzett jelenségek elmélyültebb vizsgálatára nyílik lehetőségünk.

* A gyűjtést az FKFP 0890/1997. és az OTKA T 025 237. sz. pályázat támogatja.

P. Lakatos Ilona

Vissza a Tartalomhoz