LEVÉLSZEKRÉNY
Rédei Károly írja: Makkay János (MNy. 1999: 254) a folyóirat Levélszekrény rovatában néhány megjegyzést fűzött „Isten szavunk eredete” című dolgozatomhoz.
A jelentéstani párhuzamul idézett gör.
’apa’
szóról az éles hangsúly jele lemaradt. Ezt utólag magam is észrevettem, mégis
köszönetet mondok neki ezért a felfedezésért. Az első szótagi magánhangzónak
diakritikus jelekkel való felszerelése (
) talán mégis
mellőzhető, mivel számos megbízható forrásban csupán 
van. Idézem Makkayt: „A Rédei-cikk gondos és
aprólékos diakritikus pontossággal adja meg az egyes uráli szavak hangalakjait.”
Ehhez a kitételhez két észrevételem van: 1. Honnan tudja Makkay mint régész
eldönteni adataim pontosságát? 2. Ha viszont fonetikai pontosságra gondolt, akkor
téved. Ma az uralisztikában a „kisebb” uráli nyelvek adatait (egyszerűsített)
fonematikus átírásban szokás közölni (l. UEW.). Úgy tűnik, Makkay vagy hadilábon
áll (az ő kifejezése!) az olvasott nyelvészeti szöveg értelmezésével, vagy pedig
más indítékból tulajdonít nekem olyasmit, amit én nem mondtam. Az általam idézett
ieur. *bhágos ’Herr, Zuteiler’ nem Pokorny szótárából való (IEW. I.
Bern—München, 1959.), és szó sincs a *bh
gos ’Buche’
szóval való összetévesztésről, miként Makkay gondolja. Ha a cikkemben hivatkozott
irodalmat figyelmesen áttanulmányozta volna, akkor könnyen rájöhetett volna arra,
hogy az általam megadott rekonstrukció a nemrég elhunyt, finnugristának és
indoeuropeistának egyaránt jelentős Hartmut Katztól származik. Egyébként az óind bhaga-
’Zuteiler, Herr’, av. ba?a-
’Gott, Herr’ stb. alapján valóban bhágos (pontosabban: *bhágos)
rekonstruktumot kell feltenni. A Katz-féle rekonstrukciót részletesen ismertetem „Zu
den indogermanisch-uralischen Sprachkontakten” (Wien, 1986.) című munkámban (55).
Makkay a félreértésből citált ’bükkfa’ szóra különböző forrásokból
négyféle indoeurópai rekonstrukciót közöl (l’embarras de richesse!). Ez bizonyos
mértékig érthető — még akkor is, ha félreértés, felületes olvasás érvelése
alapja —, hiszen Makkay jól ismeri az indoeurópai őshazakutatásban szerepet
játszott bükkargumentumot (l. Makkay János, Az indoeurópai népek őstörténete. Bp.,
1991. 76).
Ugyancsak félreértés, illetőleg téves interpretálás szüleménye Makkay következő mondata is: „Úgy tűnik föl, hogy Rédei még ma is híve a paleontológia nyelvészeti alkalmazásának.” Könyvemben (Őstörténetünk kérdései. Bp., 1998. 20 kk.) az őstörténettel kapcsolatban egyebek közt csupán ismertetem a paleontológia nyelvészeti alkalmazását, és nem szólok arról, hogy én ennek a teóriának elkötelezett híve volnék.
Nem óhajtom minősíteni Makkay inszinuációkat tartalmazó megjegyzéseit. Ezt a tárgyilagos olvasóra bízom.
Erdélyi István írja: 1999. november hó 3-án délután mutatták be a az MTA Régészeti Intézete rendezésében megtartott nyilvános tudományos ülésen az alsóbűi rovásfeliratosnak vélt agyagtárgyról készült fényképfelvételeket és rajzokat, a hozzá kapcsolódó ásatási megfigyelések [511] ismertetésével együttesen. A bemutatóhoz szakvélemények járultak, közülük egyeseket írásban küldtek meg az előre felkért kutatók. Az elhangzottakhoz — amint azt a Régészeti Intézet igazgatója a bevezetőjében jelezte — a hallgatóság részéről hozzászólni nem lehetett. Egyetlen szakértő sem vitatta, hogy a nyers agyagba rótt (bevésett, bekarcolt) rovásfeliratról van szó egy fújtató-csatlakozó tölcsér felső peremtöredékén. Mint ismeretes, a székely és nem csak a székely rovásírásnak az az egyik jellegzetessége — főleg amíg csak fára, kőre, csontra írták a jeleket — hogy az egyenes vonalakból alkotott írásjelek dominálnak benne. Az alsóbűi „feliratban” azonban csak gyengébben vagy erősebben ívelt vonalak szerepelnek. A tárgyat bemutató régészek nagy mulasztása volt az, hogy nem hozták el magukkal az eredeti tárgyat, sőt ráadásul a felkért hozzászólók egyike sem látta azt a maga valóságában. Így általuk az f jelének tartott első (jobboldali) „jel” két, egymást metsző íve közé sejtett X alakzat ott léte erősen kérdéses, a bemutatás helyszínén nem volt minden kétséget kizáróan eldönthető. Ha nyers agyagfelületre karcolunk rá (rovunk) jeleket, az agyag a karcolás mentén és az egyik végén kitüremlik. A bemutatott nagy méretű fényképek alapján ilyesmi nem volt látható. Nyilvánvaló tehát az, hogy a „ jelek” benyomás révén jöttek létre. Ehhez a művelethez ívelt peremű fa- vagy csonteszköz lett volna szükséges, más, jelen esetben nem szereplő jelek esetében pedig egyenes végű íróeszközre.
Felvetődik még olyan kérdés is, hogy egy tizedik századi kohász tudott-e egyáltalán írni. Vagy miért kellett az egyik fújtató-csatlakozó felső peremére ráírni azt, hogy „fonák” (Harmatta János akadémikus megfejtése), a többire pedig nem? A töredék felső (ép) szélén ujjbegy-benyomatok sora látszik. Tehát az, aki gyúrta, alakította a készülő agyagtölcsért, otthagyta keze nyomát; ezt nem vonta senki sem kétségbe. Véleményünk szerint otthagyta körmei lenyomatait is. Ez a körömél lenyomatsora adja ki a megtévesztő, többnyire többé-kevésbé ívelt „jelsort”. Véleményem természetesen mindössze egy olyan amatőr kutató véleménye, mint a szakértők és bemutatók szinte mindegyikéé a „rovásjeleket” illetően. Annak ellenére jegyzem ezt meg, hogy 1958-tól kezdve eddig tíz dolgozatom jelent meg az avar és a székely rovásírás tárgyköréből Oroszországban, Bulgáriában és idehaza.
Sztereófelvételek másolatával illusztrált szöveggel, nyelvtudományi, és nem régészeti folyóiratban vagy más kiadványban kellene közzétenni az alsóbűi leletet, hogy például ne történjen meg olyasmi, mint az Acta Archaeologica-ban annakidején a szarvasi avar rovásfelirattal: az első tudományos közleményként megjelent cikk téves oldalsorrendben közölte a képeket. Sem ezt, sem az alsóbűit nem kell mikroszkóp alatt (!) vizsgálni, mert annak erős felbontása zavarja a rovásjelek valóságos képének a megértését és megítélését.
Érdekes dolog, hogy az eddig ismert honfoglaláskori rövidke rovásfeliratok (Algyőről és Homokmégyről) török nyelven oldhatók fel. Az alsóbűi „jeleket” magyar nyelven és székely rovásírásjeleket segítségül véve kísérelték meg elolvasni. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy etnikai-történeti következtetések legyenek levonhatók ilyen csekély terjedelmű vagy kétséget ébresztő leletekből. Somogy esetében ráadásul az a helyzet, hogy Bogátnak és utódainak az országa nem székely etnikumú volt.
