 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
   |
 A TÖRTÉNETMESÉLÉS TÖRTÉNETE | ||
 Előző fejezet:10. A néző nincs többé mindenbe beavatva | Tartalom | Következő fejezet: 12. A film új központja: Európa |
11. Filmnyelv - vajon mire jó?
A hagyományos filmnyelv magától értetődő volt, közmegegyezéses jeleken alapult. A párbeszédeknél például általában félközelit láttunk a két szereplőről, majd közelit az egyik - a beszélő - színészről, aztán közelit a másikról, majd ismét félközelit, esetleg szellősebb kistotált. Godard ezzel szemben gyakran csak a dialógus egyik résztvevőjét mutatja, vagy mindig azt, aki éppen nem beszél, netán végig kistotálban a párbeszédet, megtörve a snitt-ansnitt-gegensnitt megnyugtatóan, a nézőt előzékenyen eligazító szentháromságát. Ebben az időszakban az érdeklődés középpontjába a filmnyelv problémája kerül. A rendezők rákérdeztek a jelek értelmére, nyilvánvalóvá tették az addig egyértelműnek vélt kifejezési formák viszonylagosságát és képtelenségét bizonyos gondolatok és érzések kifejezésére. Míg a régi típusú film azzal, hogy teljesen a világába rántotta nézőjét, totálisnak tűnt, az új filmek bebizonyították, hogy korántsem az. Az új alkotók számára a film nagymértékben nyelvi problémává vált, s ez élesen ellentmondott a hagyományos mozifilm magabiztosságának. A folyamat, ha késéssel is, de valamelyest kapcsolódik a regényforma huszadik századi válságához - Resnais, Duras vagy Robbe-Grillet filmjein lehetetlen nem észrevennünk a nouveau roman hatását - és a kor fellendülő filmtudományi kutatásaihoz. Egyáltalán nem véletlen, hogy a hatvanas évek szemiotikusai növekvő érdeklődéssel fordultak a film felé [a francia Christian Metz, Jean Mitry, Roland Barthes, nálunk Józsa Péter, Hankiss Elemér, Horányi Özséb, Király Jenő.] S a filmesekre is erősen hat a nyelvtudomány [Pasolini, Godard, Jancsó filmjein érhető mindez tetten]. "A film természetes otthona mindazoknak, akik gyanakodnak a nyelvre" - írja Susan Sontag.
A hatvanas évek reprezentáns filmjei ily módon nemcsak egy történetet tárnak elénk [néha - mint például Godard - a régi típusú tucatfilmek modorában], hanem elmélkedést is a történetről, a film nyelvéről, s végső soron arról, mi mondható el, s mi nem ezen a nyelven. Ezeknek a filmeknek, bár fölfedezhetők bennük az epikus forma törmelékei, inkább esszéisztikus jellegük van. "Esszéistának tekintem magam, esszéket írok regényformában vagy regényeket esszéformában" - vallja Godard. "A filmregény aspektusánál érdekesebbnek tartom mindazt, ami jelenleg a filmesszé irányába mutat" - írja 1967-ben Italo Calvino.
| Előző fejezet: 10. A néző nincs többé mindenbe beavatva | Tartalom | Következő fejezet: 12. A film új központja: Európa |
Hírek - Tollhegy - Iskolák - Pedagógusképzés - Szaktanácsadók - Tanítás - Taneszköz - Ajánlott filmek - Fórum - Irattár - Szakirodalom - Internet ajánlat - Felsőoktatás |