 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
   |
 A TÖRTÉNETMESÉLÉS TÖRTÉNETE | ||
 Előző fejezet:12. A film új központja: Európa | Tartalom | |
13. Összegzés
Ha időrendben követjük végig a filmes elbeszélő formák változásait, akkor azt találjuk, hogy a film története e formák szüntelen átalakulásának története, a tiszta dokumentációtól a fényképezett színházon át a lineáris narráción alapuló filmregényig, majd ennek széttöredezéséig, és újabb, esztétikailag igényesebb, elmélkedőbb, a történetet zárójelbe tevő, a film elemeit megkérdőjelező filmforma kialakulásáig - nem feledkezve meg a történetmesélést radikálisan opponáló filmkísérletek fontos és termékenyítő hagyományáról. Mindezzel kapcsolatban azonban három megszorító megjegyzést szükséges tennünk. Az egyik, hogy e kronológia fölvázolása azt a képzetet keltheti, mintha itt többé-kevésbé egyenes fejlődési vonalról lenne szó, az egyszerűbbtől a bonyolultabb struktúrák irányába, vagy másképpen: a tömegszórakoztatástól a film mint önálló művészi forma felé -miként azt a hatvanas évek filmelméletei is tételezték. Ez azonban csak részben igaz. Hogy mennyire nincs szó egyenes fejlődésvonalról, azt a hetvenes és nyolcvanas évek filmgyártása meggyőzően bizonyítja. Ebben az időszakban a hatvanas évek esszéisztikus, kontemplatív filmtípusa a háttérbe szorult, végbement "a történet visszavétele". Az újkonzervatív restauráció politikai, társadalmi és kulturális hátterének elemzése ugyanúgy meghaladja e jegyzet kereteit, mint annak bemutatása, hogy a hatvanas évek szellemisége miként gerjesztette az új filmes elbeszélőformák létrejöttét. Mindenesetre tény, hogy a hagyományos filmregény uralma tartósabbnak bizonyult, mint azt a hatvanas évek lelkes újítói feltételezték.
Ám a hatvanas évek radikális filmnyelvi újításai nem múltak el nyomtalanul. A lineáris narrációjú történetmesélő filmtől eltérő filmtípusok ma korántsincsenek olyan mértékben a perifériára szorítva, mint voltak a hatvanas éveket megelőző évtizedekben. Eredményeik, újításaik beszivárogtak a tradicionális mozifilmekbe is, melyekben olyan eszközökkel találkozunk - s ezek már egyáltalán nem jelentenek meglepetést a néző számára -, mint például a kihagyásos szerkesztésmód, a hosszú snittek és belső vágások, az ellenpontozó kameramozgás vagy a kronologikus történetépítkezés széttördelése.
A másik megszorító megjegyzés, hogy az eddigiekben leírt elbeszélő formák az egyes filmekben a legritkább esetben érhetők tetten a maguk tisztaságában és egyértelműségében. Ez az osztályozás óhatatlanul a magyarázathoz szükséges didakszis és leegyszerűsítés gyümölcse. A filmek többségében - épp a legértékesebbekben - összetett, vegyes elbeszélőformával találkozunk. A lineáris narrációt időnként kitérők szakítják meg, a történet nem minden eleme tesz eleget a teljes informáltság szabályának, a jelenetek felépítése, plánozása, vágása eltér a megszokottól még a másodvonalú hollywoodi sikerfilmekben is. Ugyanakkor az újhullámok reprezentatív alkotásaiban is, erősebben vagy halványabban, jelen van a történet: Truffaut-nál, Malle-nál erőteljesebben, mint Resnais-nél és Godard-nál, Fellininél határozattabban mint Antonioninál, a korai Jancsónál, vagy Makknál markánsabban, mint Huszáriknál, Bergman késői opusaiban szembeszökőbben, mint a korábbiakban. Igazán tiszta példával csak - egyfelől - Godard, Resnais egy-két munkája, másfelől számtalan olcsó tucatfilm szolgál. A film története a formák folyamatos egymásra hatásának, lüktető egymásbajátszásának a története. Ez a film "kettős természetéből" adódóan - tömegszórakoztatás és művészet - sokkal erőteljesebb, mint más művészeti ágak vagy kifejezésformák esetében.
A harmadik megszorító megjegyzés: a különböző elbeszélő formák közötti különbségtétel nem jelent egyszersmind esztétikai különbségtevést. Kétségtelen tény, hogy bizonyos korokban - mindenekelőtt a hatvanas években - a filmet elsősorban művészetként, míg más időszakokban elsősorban tömegszórakoztatásként fogták föl. Az is vitathatatlan tény, hogy az esztétikai szempontból értéktelennek minősíthető filmek többsége, a dolog természetéből fakadóan lineáris történeteket elbeszélő hagyományos mozifilm, miként tény, hogy a világban elkészült és készülő filmek döntő többsége is ebbe a típusba sorolható. Ezért, bár egyik filmtípus okkal számíthat rokonszenvünkre, a másik pedig gyanakvásunkra, a fentiekből semmilyen módon nem következik, hogy a történeteket elbeszélő filmek esztétikai szempontból értéktelenebbek lennének a történeteket revízió alá vevő filmeknél.
| Előző fejezet: 12. A film új központja: Európa | Tartalom | |
Hírek - Tollhegy - Iskolák - Pedagógusképzés - Szaktanácsadók - Tanítás - Taneszköz - Ajánlott filmek - Fórum - Irattár - Szakirodalom - Internet ajánlat - Felsőoktatás |