 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
   |
 A hónap filmjeFRIEDRICH MURNAU: NOSFERATU (1922) | ||
 Előző fejezet:A borzalom szimfóniái | Tartalom | Következő fejezet: Vámpírok újjászületése |
Az expresszionista történet
(...) A Góleméhez nagyon hasonló cselekményfelépítéssel találkozhatunk Murnau Nosferatujában. A történet itt is naturalista, leíró részletekkel indul, és a fenyegetettség pusztán anekdotikus módon jelenik meg, amikor a parasztok rémüldöznek, hallván, hogy a főszereplő Drakula grófhoz igyekszik. Ennek a bevezetésnek azonban itt némiképp más a funkciója, mint az előző film esetében. Nem a szörny megjelenésének körülményeit akarja vázolni, melyek ezt egyfajta szükségszerűségként állítanák be, megteremtve ezzel egyszersmind a szörny szimbolikus jellegét is, hanem, épp ellenkezőleg, olyan atmoszférát akar megteremteni, amely a szörny megjelenését tökéletes irracionalitásként, váratlan sorscsapásként és pusztításként állítja be. Az idilli képsorok és a főszereplő gondtalan vidámságának ábrázolása után Drakula megjelenése a Gólem feléledésénél akkor is sokkal drámaibb és félelmetesebb volna, ha ezt nem kísérné az expresszionista stilizáció hangsúlyossá válása. Drakula figurája semmilyen szimbolikus karaktert nem ölt, amin keresztül beilleszkedhetne a világ normális menetébe. Semmi mást nem képvisel, mint egy, a gyanútlan világra rászabaduló irracionális pusztítóerőt, amely semmiből nem következik...A Nosferatu cselekményvilágában az expresszionista stílus motívumai már tökéletesen elválaszthatatlanok a történettől. Itt már semmiféle illusztrativitás nem kapcsolódik hozzájuk. Nem egy meghatározott szimbolikus viszonyt jellemeznek, mint a Gólemben, és nemcsak bizonyos figurák számára, mint a Wachsfigurenkabinettben, hanem a történet egészéből tűnik el a normális külvilág. Drakula megjelenése egy csapásra véget vet annak az idillnek és gondtalanságnak, amivel a film elején találkoztunk. Így szükségszerűvé válik, hogy a film vizuális rétege is azt az abnormalitást tükrözze, amit Drakula kívülről befolyásolhatatlan jelenléte és működése jelent. A Gólem - ha misztikus erőkkel is, de - kontrollálható, és tudjuk, hogy akinek hatalmában áll őt irányítani, egy jó ügy érdekében teszi ezt. Ez még akkor is bizonyos fokú biztonságérzetet kelt, ha az események ertőteljesen hangsúlyozzák az agyagbábuban dolgozó erő vakságát, ahogy a film végén a gettó falainak is nekitámad, ami már a zsidókat is pánikba ejti. Drakula gróf azonban mint gyorsan terjedő járvány zúdul rá a világra - valóban, pestisjárványt is hoz magával -, és az ő esetében nem a Jó és a Rossz harcáról van szó, hanem egy egész város vagy az egész világ pusztulásáról. Az expresszionista képi motívumok fokozatos felerősítésével a film azt jelzi, hogy Drakula gróf közeledtével egyre csökken annak az esélye, hogy a történetben felbukkanhasson bármiféle cselekvőképes ellenerő, mint ahogy a vámpír pusztulását nem is külső okok, hanem saját mohósága okozza.
Az expresszionista dramaturgiának ebben a változatában az irracionális erő megnyilatkozásának történetét a képi világban egy stílusváltás érzékelteti. Eközben a dramaturgiában ugyanez a történet egy figura fokozatos előtérbe kerülésével játszódik le, amely figura akár szimbolikus is lehet, mindenesetre fokozatos előtérbe tolódása azt jelenti, hogy a normális világ egyre inkább elveszti fölötte az ellenőrzést, s ennek következménye, hogy önnön normalitása és koherenciája is megbomlik. Ez jelenik meg a képi motívumok expresszionista stilizációjában. A Washsfigurenkabinettben ez a fokozás még mechanikus és külsődleges. Nem egy történeten, hanem három, egymással dramaturgiailag össze nem függő epizódon keresztül valósul meg. A Gólemben már egy történeten belül zajlik le a változás, de ez ráépül a Gólem motívumának mitikus-szimbolikus jellegére. A Nosferatuban az expresszionista stilizáció valóban a dráma belső dinamikájává válik. Egy kedélyesen induló kalandos történetből fokozatosan épít föl egy rémdrámát. A történet egyszerre játszódik a lelkekben és a külső valóságban, és a film elejétől meglévő többszörös párhuzamos szerkesztéssel Muranau eléri, hogy a személyes drámának induló történet valóban valami totális katasztrófa fenyegetésévé váljon a végén. (...)
...Ugyanebből, a normalitásból nem következő irracionális karakterből indul ki Werner Herzog 1978-ban készült filmjében, amely nagyon erősen épít Murnau művére. Herzog azonban a világra rászabaduló abnormalitásnak nem a félelmetességét hangsúlyozza, hanem azt a kétségbeesettséget, ami a másságuk miatt a világból kirekesztett lényeket önmaguk erőszakos elfogadtatására motiválja.
Kovács András Bálint: Metropolis, Párizs, Budapest, 1992, Képzőművészeti Kiadó,
(részlet: 92.-94. oldal)
| Előző fejezet: A borzalom szimfóniái | Tartalom | Következő fejezet: Vámpírok újjászületése |
Hírek - Tollhegy - Iskolák - Pedagógusképzés - Szaktanácsadók - Tanítás - Taneszköz - Ajánlott filmek - Fórum - Irattár - Szakirodalom - Internet ajánlat - Felsőoktatás |