Mina Murray naplójából
Augusztus 18. - A temető kertjében rovom e sorokat. Lucy vígan van, az éjjel mi sem zavarta egészséges álmát. Mintha sápadt és megnyúlt arcán a rózsák ismét kivirulnának. Megenyhült beteges zárkózottsága is olyannyira, hogy maga emlékeztetett arra az éjszakára (mintha bizony engem emlékeztetnie kellene!), amikor itt leltem alva.
"Valóság inkább, mint álom... Mintha idáig űzött volna valami... Álmodtam pedig, mégis emlékszem, milyen volt az utcák képe, és hogy a hídon átjöttömben hal fickándozott a vízen. Emlékszem arra is, hogy a karfára könyökölve bámultam egy darabig, közben kutyák vonítását hallottam - mintha a város minden kutyája egyszerre zendített volna rá -, de még a lépcsőn felfelé is hallottam. Majd valami lenge alak rémlik, bár csak a keserédes emlékét idézhetem vissza, meg a vöröslő szemét, aztán mintha mély vízbe merültem volna, és zümmögést hallottam, akár a fuldoklók. Nagyon megkönnyebbültem, mintha testemből a lélek kiszállt volna, sőt mintha röptében lenn látta volna a nyugati világítótornyot is... Ilyen érzésből rettentem fel, mintha földrengés rázott volna meg, amikor megráztál, bár látni már előbb láttalak." Mire idáig jutott, elfogta a nevetés. Nevetett, egyre féktelenebbül. Zavartan sandítottam rá, majd úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha más beszédtárgyat keresek - és csakugyan, egyebekre fordulván a szó, Lucy rendes kerékvágásba zökkent. Mintha megszépült volna itt kinn a friss tengeri fuvalomban - az anyja is dicsérte, amikor hazaértünk. Végre egy felhőtlen estét tölthettünk hármasban. (...)
|