 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
   |
 FRANCOIS TRUFFAUT: JULES ÉS JIM (1962) | ||
 Előző fejezet:Montázs füzetek | Tartalom | Következő fejezet: Henri-Pierre Roché: Jules és Jim - részletek |
François Truffaut, a kamasz és a felnőtt
Az, hogy Truffaut nevelőintézetben, fiatalkorú bűnözők között töltött el bizonyos időt, s hogy később katonai börtönbe került, művészete szempontjából csak annyira fontos, amennyire ez az életanyag és tapasztalat megjelenik a filmjeiben. Fiatalkora, bármily viharvert, mégsem egyedülálló. Egyedülálló az az út, melynek végén a kamera mögé állhatott.Érettségije sincs, de már húsz-egynéhány évesen tekintélyes kritikus. Ez a tevékenység - hisszük némi joggal - bizonyos elméleti felkészülést, nagy olvasottságot igényel. Truffaut gyerekkora óta olvas, és iskola helyett moziba jár. Mindent látott. Gyűlöli és megveti a korabeli francia filmet, kívülről tudja és isteníti viszont Renoir vagy Orson Welles "összes műveit". Meg tudja fogalmazni igényeit a francia film jövőjét illetően, élénken és élesen fogalmaz. Szellemes, polemikus stílusban írja kritikáit, ha épp akar s kell, választékos is tud lenni.
Mint sok autodidakta, kissé túlbecsüli a könyvek hatalmát, s bámulatos közvetlenséggel kerül közel néhány olyan klasszikushoz, kiket a különböző iskolák általában megutáltatnak a diákokkal. A Bazin körül csoportosuló fiatal kritikusok között - a valódi és becses egyetemi diplomákkal bíró Eric Rohmer mellett - Truffaut a legolvasottabb.
Az életrajz
Truffaut zaklatott fiatalságáról a legtöbbet egy kanadai-francia újságírónővel folytatott többrészes rádióbeszélgetésből tudhatunk meg. 1932. február 4-én született Párizsban. Apja műszaki rajzoló, anyja titkárnő egy hetilapnál. Évekig anyai nagyszüleinél nevelkedik. Vége a megszállásnak, a háborúnak: a kamasz sokat csavarog, elmérgesedik a helyzete otthon, kimarad az iskolából, munkásként (hegesztőként) dolgozik már 16 éves korában. Egy gyárhoz közeli vitaklubba jár, minden filmvitán részt vesz. Megismerkedik az Elle című lap irodalmi vezetőjével, aki rövid filmrecenziók írásával bízza meg, így otthagyja a gyári munkát.
"És hogy került egy nap a villejuifi fiatalkorú bűnözők intézetébe?" - kérdi ekkor az újságírónő. Truffaut válasza:
"Úgy, hogy fiatalkorú bűnöző lettem. Akkor is éppen csavarogtam. Otthagytam a boltot, ahol dolgoztam, és nem mondtam meg a szüleimnek. Filmklubot alapítottam a Quartier Latinben. A klub vasárnap délelőtt működött volna, de teljesen megbukott, bár tulajdonképpen bonyolultabb volt a dolog. A munkahelyemről kölcsönzött pénzt áldoztam a klubra, plakátokra, hirdetésekre. És egy csalóba botlottam, aki elvette a pénzem, hogy ő majd kikölcsönzi nekem Fritz Lang Éjféli vándorát, és tele is lett a terem, csak a film nem volt sehol, és a nézők követelték vissza a pénzüket. Apám aztán a nyomomra bukkant, és így kerültem a villejuifi javítóintézetbe. Ez körülbelül olyan volt, mint ahogy azt a Négyszáz csapásban megmutattam, azzal a különbséggel, hogy közvetlenül a háború után még minden szegényebb volt, majdhogynem nyomorúságos..."
Mint valami romantikus ifjúsági regényben vagy példás erkölcsi történetben, éppen a legnagyobb francia filmkritikus és filmesztéta szabadítja ki az intézetből. Truffaut ugyanis ír az általa alig ismert André Bazinnek, aki nemcsak eléri, hogy a "fiatalkorú bűnöző" kijöhessen, de két újságnál is munkát szerez neki, sőt egy ideig a Bazin családnál lakhat. Bazin mellett tevékenykedik a filmklubmozgalomban, kritikákat ír, éjjel-nappal a Cinémathéque vetítésein ül. Teljes szívvel csinálja: az iskola és családja elől moziba lógó gyerek lelkesedésével és a hivatásos szakember szigorával.
A kritikus
Kicsit előreszaladtunk. Hogy kritikus, később rendező lehessen, André Bazinnek másodszor is "meg kellett mentenie" védencét. A Húszévesek szerelme (L'amour á vingt ans) jól tudjuk, önéletrajzi fogantatású, akár a Négyszáz csapás. De a főhős Jean-Pierre Léaud szerelmi csalódásának a valóságban gyászosabb következményei lettek. Truffaut, hogy bánata elől minél messzebbre kerüljön, 18 évesen önként jelentkezett a hadseregbe. Féléves németországi kiképzés után meg sem állt volna Vietnamig. Egyik párizsi szabadsága alkalmával elmegy a kedve a dologtól, ekkor természetesen katonaszökevényként katonai börtönbe kerül. Bazin mindent elkövet, hogy leszereljék. Ez is sikerül. 1951-ben vagyunk. Néhány év múlva François Truffaut az Arts és a Cahiers du Cinéma ismert kritikusai közé tartozik.
Máig is leghírhedtebb vitacikke Aurenche és Bost ellen irányult, mely a Cahiers du Cinéma 1954. januári számában jelent meg A francia film bizonyos irányzata (Une certaine tendance...) címen. Aurenche és Bost, véli Truffaut, épp azzal hűtlenek valamely jelentős irodalmi mű szelleméhez, hogy íróasztalnál, "filmszerű" jeleneteket kreálnak, "dramatizálnak", összevonnak, tömörítenek. "Nem tudok hinni a minőség hagyománya és a cinéma d'auteur - a szerzői film - békés egymás mellett élésében" - fejezi be: "Allégret, Delannoy és társaik Clouzot és Bresson karikatúrái!"
Szavait felhördülés fogadta, részben célja is ez volt. De a Cahiers mögött ott a feddhetetlen és még ellenségeitől is becsült André Bazin, köréje csoportosul, védőszárnyai mögé búvik az új kritikusok hangos csapata: Marcorelles, Truffaut, Chabrol, Rivette, Godard, Kast, Rohmer. Nincs mód részletesen ismertetni Truffaut kritikáit, mégis említsük meg, hogy egy cannes-i beszámolóban lelkesen írt Fábri Zoltán Körhintájáról. Egy hosszabb dolgozatában, mely a filmkritikus feladatával foglalkozik, azt mondja, hogy a filmek érzékletes, érzékhez szóló rétegét kell szem előtt tartani és felidézni a kritikában. Nincs fontos és kevésbé fontos téma. A Biciklitolvajok jelentős alkotás, de ugyanilyen jelentős a Johnny Guitar vagy a Psycho. Truffaut-nak ellentétben mesterével, Bazinnel, nincs elméleti-esztétikai rendszere. Gyakorlati kritikus volt. Írásait áthatotta az a felismerés, hogy a francia film élőhalott, hogy a filmművészetet az olasz neorealizmus újította meg, hogy történetet mozivásznon elbeszélni igazán az amerikai film tud. Jean Vigo, Renoir, Rossellini, Hitchcock a példaképei. Élete a moziban zajlik. "A filmtörténet számomra legfontosabb filmeit én három fejlődési stádium szerint ismerem. Van például egy Aranypolgár, melyet filmrajongó gyerekként láttam, és aztán a kritikusként újranézett Aranypolgár, majd az az Aranypolgár, melyet most nézhetek meg, amikor már magam is filmeket csinálok" - írta később. (...)
A szerelem és halál rendezője
(...) A Jules és Jim, Truffaut következő filmje mára mítosszá vált.
"Egy nap véletlenül bukkantam rá Henri-Pierre Roché könyvére. Rögtön megtetszett a címe, s amikor megtudtam, hogy egy hetvenhét éves ember első regénye, még jobban kezdett érdekelni: szeretem a megélt történeteket, az emlékezéseket, az életüket elmesélő embereket" - idézi fel a rendező a nagyrészt ismeretlen könyvvel való találkozását.
A film 1912 körül kezdődik, s 1933-34-ben fejeződik be, több mint húsz évet ölel hát fel. Jules osztrák, Jim francia, elválaszthatatlan barátok. Megismerkednek Catherine-nel, s mindketten beleszeretnek. Jules feleségül veszi, s mivel kitör a háború, a két barát hosszú évekig nem látja egymást. A háború után Jules meghívja Jimet: Catherine-nal és négyéves kislányukkal egy Rajna menti kis házban élnek. Catherine-nek szeretője van, mégsem tud és nem is akar elválni Jules-től. Végül úgy dönt, Jimmel új életet kezdhet. Kísérletük nem sikerül, a francia férfi visszautazik Párizsba és megnősül. Évek múlva véletlenül találkoznak, s ekkor Catherine Jimmel együtt a folyóba vezeti az autóját. Hamvasztásuk után Jules kíséri a porukat tartalmazó urnákat.
Truffaut eddigi filmjei két-három hét történetét mondták el. Hogyan tudja most 1 óra 45 percbe sűríteni három ember egész életét, egy kapcsolat (kapcsolatok) folyamát, szerelem és barátság hullámzását, hogy közben a hús-vér emberek élete mögötti történelem moraja se váljék hamis aláfestő zenévé? "A képen kívüli hang kommentárja veszi át a szót mindig, ahol a szöveget lehetetlennek látszik párbeszédbe tördelni, vagy túl szép ahhoz, hogy meg lehessen csonkítani. A hagyományos 'adaptációnál', mely erőszakkal dramatizál egy könyvet, jobban szeretem az átmeneti formát, mely a hangos felolvasást váltogatja a dialógokkal, s mely sokkal inkább megfelel a filmre vitt regény eszményének. Egyébként is úgy gondolom, hogy a Jules és Jim inkább 'filmes könyv' (livre cinématographique), mint ürügy egy irodalmias filmhez" - foglalja össze módszerét.
Magunk sem tudjuk jobban elemezni Truffaut eljárását. Ha eddig gyors, "lebegő" volt filmjeinek ritmusa, most még gyorsabb. Csakhogy - először az életmű során - rendkívül fegyelmezett is. A stilizáció nagyrészt a "mesélő" hangnak köszönhető: Truffaut, nyilván Bresson hatására, nagyon sokat bíz rá, gyakran megismétli vele a képen láthatókat, gyakran hosszú időszakokat von össze egy mondattal. Mindenfajta filmhagyományt felújítani látszik a Jules és Jim: gyors montázst, egymásra fényképezést, áttűnéseket, "abblendét" (a képmező kis körre szűkítését). Valahogy időtlenedik ez a húsz év, Truffaut nem nagyon igyekszik, hogy maszkírozza, fiatalítsa vagy öregítse a szereplőket, a történelem két évtizede, a viharos kapcsolat a film érzelmi jelen idejében zajlik.
Kétfajta érzelem ellentétes, egymással összefonódó története a film: a szerelemé és a barátságé. A történet elején Jim regényt ír két elválaszthatatlan barátról, akiket környezetük Don Quijote és Sancho Pansaként emleget, a film végén már a mesélő hang ismétli meg a két barát - Jules és Jim - jellemzését. A barátság tisztább és időtállóbb, mint a beteljesülést teljesen soha el nem érő szerelem. A szerelem női attribútum, Catherine képviseli; a lánynak számtalan kalandja van, de mélyebb kapcsolatra vágyik, Jules mellett azonban csak valami testvéri barátságot érez, ezért hajszolja bele önmagát és Jimet egy új szerelem lehetőségébe. Mindkét férfi óvatosabb nála: Jules boldog - semleges testvérként is boldog mellette -, Jim pedig megnősül, érzelmi biztonságot áhít, befolyásolható, gyenge ember, de gyengeségét nem ismeri fel. Roché regényében nyilvánvalóbb a két férfit egymáshoz fűző látens homoszexuális vonzalom, Truffaut inkább csak érzékelteti, sejteti ezt. A film néhány emlékezetes képsorát köszönhetjük e sejtetésnek. Catherine fiúnak öltözik, bajuszt fest magának, a két férfi vihogva kergeti egy füstös vasúti hídon: izgalmas kalandot élnek át e játékban. (A felszíni réteg, "első jelentés" persze a korrajzé: anarchista lányok, emancipációért küzdő feministák, polgárbotránkoztatás - a "fiút játszó" Catherine ebben a környezetben játszik.) A másik ilyen szép és többjelentésű képsor a már csak "steril" barátságban élő házaspár játékos birkózása: Catherine "férfias" módon majdnem megerőszakolja Jules-t. A barátság bonyolult és ellentmondásos kettősségét Truffaut-nak mindvégig kitűnő érzékkel sikerül ábrázolnia - éppúgy, mint a szerelem megfoghatatlan többrétegűségét, a szexuális szerepek állandó felcserélhetőségének izgalmát.
A "ménage á trois" a legrégebbi s legósdibb francia irodalmi hagyomány, de varázslatos módon eszünkbe sem jut a film nézésekor s utána sem, holott a történet felszínét ez adja. Catherine nagy kísérlete, hogy két férfivel éljen együtt, hogy az egyiket testvérként szeresse, a másikon meg nőstényként uralkodhasson - végül is nem sikerül, a dilemmát csak az önkéntes halál oldja meg. A film olyan hihetetlen könnyed és természetes képi nyelven beszél, hogy elvont, általánosító ízét, "tanulságát" szerencsére alig érezzük, csak a hősök, s az egész mese élő voltát, tragédiájával, kudarcával is boldogságot árasztó melegét.
Hanglemezen is megjelent a Jules és Jim híres dala: Jeanne Moreau, a filmbeli Catherine énekli, a dal címe Le tourbillon, az élet forgataga: quand on s'est retrouvé,/ quand on s'est réchauffé / pourquoi se séparer? - halljuk a modern filmtörténet egyik legszebb jelenetében, melynek furcsa, keserűbben, görcsösebben romantikus pandanja lesz majd Godard Bolond Pierrot-jában (Pierrot le fou) Anna Karina és Belmondo suta tánca és éneklése az erdőben.
Ez a "tourbillon" a film kulcsszava. Az élet forgataga bennünk kell hogy legyen, s akkor a szerelmi kudarc és a halálvágy ellenére is közel kerülünk ahhoz, amit boldogságnak mondanak. A dal éneklése közben Truffaut a legpontosabban, "ritmusra vágott" félközelikkel és közelikkel él, de az egész film fő eszköze mégis a gyorsuló vízszintes kameramozgás, a kocsizás. Ezt kombinálja az áttűnéses technikával, amely pedig - önmagában - a leghagyományosabb eljárás, és épp a nouvelle vague (előtte persze a neorealizmus) szorította ki a formanyelvi eszköztárból. De hogy egy-egy régi vagy új eljárás önmagában mennyire nem meghatározó, mennyire csak az egész film szövete számít, azt mi sem példázza inkább, mint hogy Truffaut még egy - leírva - hátborzongatóan giccses megoldástól sem tartóztatja magát. Jim Catherine szerelmes levelét olvassa, közben a kép felhős égre tűnik át, s az égboltra még Catherine közelije kopírozódik rá, amint a levél szövegét mondja. A fentebb említett rendkívül tisztánlátó arányérzék révén azonban minden ilyen (vagy épp ettől eltérő) stilizációs eljárás a "helyén van", ami a legnagyobb szó: szinte észre sem vesszük. "Truffaut filmnyelvét ízlelgetve ahhoz hasonló élvezetet érezhetünk, mint amilyet, mondjuk Kosztolányi nyelve jelentett Kazinczyéval szemben" - jellemezte találóan Bíró Yvette ennek a hangnak a varázsát. (A magyar kritikai fogadtatás persze nagyrészt süket volt minderre, a film kétes eszmei mondanivalójáról cikkeztek, az egykori kultúrpolitikus pedig "NATO-filmként" értékelte, lévén hogy az a német-francia együttélést propagálja.)39
Az új francia filmművészet minden alkotása közül a Jules és Jim emlékeztet leginkább Renoir nagy korszakának filmjeire (mint ahogy majd Az utolsó metró (Le dernier métro) fog emlékeztetni Renoir kései darabjaira). Nemcsak azért, mert a tízes-húszas években játszódik, vagy mert egy-egy rövid snittben a Mezei kirándulás impresszionizmusát érezzük - valahogy világlátásuk közös, az élet érzéki forgatagának elfogadása, akarása, de az értelem keserű kérdőjeleivel, három pontjaival, szúró idézőjeleivel.
Bikácsy Gergely: Bolond Pierrot moziba megy (A francia film ötven éve), Budapest, 1992, Héttorony Könyvkiadó, Budapest Film (részletek: François Truffaut, a kamasz és a felnőtt című fejezetből: 173-175. és 180-185. old.)
39: Rényi Péter írása a filmhét műsorfüzetében (Filmtudományi Intézet, 1964. január), Horváth Mártoné a Magyar Nemzet 1964. január 22-i számában jelent meg.| Előző fejezet: Montázs füzetek | Tartalom | Következő fejezet: Henri-Pierre Roché: Jules és Jim - részletek |
Hírek - Tollhegy - Iskolák - Pedagógusképzés - Szaktanácsadók - Tanítás - Taneszköz - Ajánlott filmek - Fórum - Irattár - Szakirodalom - Internet ajánlat - Felsőoktatás |