Anyanyelvi mozgalmaink és morális hozamuk (3.)

Előzőleg¹ két részletben bemutattam a Kazinczy-alapítvány szerény kezdeményezése nyomán kisarjadt mozgalmakat, majd – a bennük részt vevők vallomásait szemlézve – azt a hatást is, amelyet egyénekre és belőlük-körülöttük alakult közösségekre, s fordítva is: közösségekre és őket alkotó egyénekre tettek és tesznek; már régóta nem csupán a „helyes kiejtés, szép magyar beszéd” elsajátítását segítve, ápolására serkentve őket, hanem (eleinte talán öntudatlanul, de később egyre tudatosabban) etikai érzékük, esztétikai igényük, közösségi érzésük és morális fejlődésük alakulását is egyértelműen pozitív irányba terelve.

Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a mozgalmainkban részben kinyilvánított törekvések, részben pusztán ott lappangó lehetőségek vonzóereje elsősorban az ifjúságra hat; persze főleg azoknak a felnőtteknek a közvetítésével és segítségével, akiknek számára az utánpótlás nevelése nem pusztán fiziológiai előzmények által meghatározott adottság és kötelesség, hanem hivatásszerűen vállalt és szakszerű felkészüléssel megalapozott feladat.

Mozgalmunk-mozgalmaink kialakulását, kiszélesedését és a moralitással való szoros összefonódását aligha érthetnénk meg a történeti-társadalmi háttér vizsgálata nélkül. Többen jelezték velünk szemben: ezt nem tekintik „nyelvészeti” feladatnak.² Nem először mondom: igazuk van! Ám attól még nagyon is lehet „nyelvészi”, pontosabban: „anyanyelvészi” feladat, sőt kötelesség. Korábban ezt az íriszdiagnosztikához hasonlítottam³, aminek során a szemész olyan jelzéseket továbbít, amelyeknek kezelése távolról sem az ő feladata, de észlelésükre neki van módja. S egybecseng ezzel Fábián Pálnak ugyanott közölt megjegyzése, mellyel a vitát zárta: „A világítótornyokban szolgálatot teljesítő őröknek nem az a feladatuk, hogy a távolból passzív érdeklődéssel szemléljék, miképpen törik szét egy hajó a szirteken; nekik időben figyelmeztetniük kell a legénységet és az utasokat, hogy módosítsák haladásuk irányát”.⁴

Szükségesnek tűnik ezért a jelenségek mögé nézve az okokat is keresni: mi idézi elő az egyre erősödő sodrást; és mi teszi objektíve indokolttá a társadalom egésze, és szubjektíve szükségessé a benne élő egyéneknek legalábbis egy csoportja, illetőleg típusa számára, hogy – árral szemben úszva – megkíséreljék a lehetetlent.

III. A társadalmi háttér

1. Nyelv és társadalom – pontosabban: nyelviség és társadalmiság – az emberré válásnak és az emberiség továbbfejlődésének egymással szorosan összefonódó, egymástól elválaszthatatlan terméke s egyben tényezője. Nemkevésbé az emberi társadalom és az emberi egyén. Maga az emberiség: folyamat; s benne a részegészt jelentő mikrotársadalom, abban pedig az egyén: e folyamat része és részese. Az egymást követő nemzedékek a korábbiak által megszerzett, elért tapasztalatot, ismeretet, tudást a nyelv segítségével veszik át, hasznosítják, gyarapítják és adják tovább az utánuk következőknek. A társadalom – pontosabban: az egyazon nyelvet beszélő mikrotársadalmak – nyelvisége biztosítja a fejlődés folyamatosságát és a folyamatosság fejlődését.

Nyelviségről beszélek, nem nyelvről. Itt is el kell mondanom: a nyelv csupán eszköze a beszédtevékenységnek. A tevékenység maga, meg a tevékenység során születő eredmény már nem nyelv, hanem beszéd, illetőleg annak egységnyi megjelenési formájaként: szöveg. Minthogy azonban minden emberi beszéd valamilyen nyelv anyagából és törvényei szerint építkezik, az emberi beszéd, formája és megformáltsága felől tekintve: nyelvhasználat; funkciója felől nézve pedig: kommunikáció; mégpedig annak legemberibb formája: nyelvi kommunikáció. – Hogy az emberi társadalmak a kommunikációs képességnek ezen a fokán állnak, ilyen eszközével bírnak, s egyedeiket ennek segítségével kapcsolják magukhoz és egymáshoz, azt jelölöm a nyelviség kifejezéssel. Ezek szerint a nyelviség – mint tény és adottság – arra épül, hogy az emberi nem egységei, az együttélés alapját jelentő mikrotársadalmak, olyan eszközt fejlesztettek ki és használnak, amely a felhalmozódott tapasztalatokat mentális úton átadhatóvá-átvehetővé teszi.

A nyelv tehát társadalmiságunk terméke és biztosítéka. Ám „a” nyelv nem létezik, csak nyelvek vannak. És „a” nyelv mindenki számára az anyanyelve, amelynek segítségével biológiailag embernek született állapotából mentálisan emberré emelte, humanizálta az őt körülvevő mikrotársadalom; elsajátíttatván vele saját, történetileg kialakított fogalomvilágát, szemlélet- és gondolkodásmódját, s így képessé téve őt arra, hogy saját szűkebb közösségének, a vele/velük azonos nyelvet használóknak (majd ezen is túllépve, akár az egész emberiségnek) ismeretanyagát elsajátíthassa, s ennek (ezeknek) közegében a sajátjainak átadásával gazdagíthassa is. Az anyanyelv az egyén, de az azt ki- és továbbalakító mikrotársadalom számára is, a valóság észlelésének és tükrözésének közvetlen, áttétel nélküli szolgálója, s ennyiben az egyénnek és a közösségnek önazonosságát jelenti.

Ezért kiemelt feladat, önálló stúdium az anyanyelvészet minden mikrotársadalom tudományosságában. Az idegen nyelveket talán elegendő vizsgálni, szerkezetüket és működésüket tanulmányozni; saját „anyanyelvészeikre” hagyva a többit. A magunk nyelvének vizsgálata, tanulmányozása azonban túl kell, hogy mutasson a megismerés fokán, az – akár rendszerbeli, akár működési – jelenségeken túlra, társadalmi szerepének figyeléséig, sőt minél eredményesebb betöltésének segítéséig. Az anyanyelv átfogja a társadalomnak és a benne élő egyéneknek minden tevékenységét; ezért az anyanyelvészetnek nemcsak „diagnosztikus”, hanem „terapeutikus” feladatai is vannak.

2. Mindebből az következik: a mikrotársadalomba belenövekvő egyén, mikor látszólag szavakat tanul, valójában a közvetlen környezete által történelmileg kialakított és az objektív valóságot kollektív érvénnyel tükröző fogalomvilággal ismerkedik; mikor pedig beszélni tanul, tulajdonképpen a külvilág tényeiről és eseményeiről való ítéletalkotás formáival ismerkedik, hogy megértse másokét, és megalkothassa a sajátjait. Így hát ismeretanyaga és gondolkodásmódja egyaránt az őt humanizáló környezet történelmi előzményeinek függvényében alakul ki és rögzül benne, minthogy számára e kollektív szubjektivitás objektív adottságot jelent; részére és benne tehát az anyanyelv egyben spontán rögzülő „anyaszemlélet” és „anyagondolkodás”.

A felnövekvő egyének s a belőlük adódó új nemzedékek számára valamikor elsősorban a család jelentette a „betanító” közeget; mégpedig a nagy család, szülőkkel, testvérekkel; tágabban pedig a nagycsalád, nagyszülőkkel, unokatestvérekkel, rokonokkal. A családi hierarchiában minden korosztálynak megvolt a maga gazdasági beosztása és társadalmi helyzete; s ez – nemkevésbé a nagyobb közösség korcsoportos megoszlása – megszabta számára a magatartási és érintkezési normákat. A homogén gyerekközösségek, kamaszbandák, legénycsoportok, az újházasok-ifjúgazdák társasága, majd a felnőtteké, időseké, öregeké (iparba kerülőknél pedig az inas- majd segédévek, a vándorlegény-korszak, a mestervizsga, aztán a céhtagság elnyerése és a céhen belüli fokozatos rangemelkedés) befelé az egyenrangúságnak, kifelé az elcsoportosulásnak érezhető és éreztetett jegyeit mutatták. Így minden nemzedék tudta: hol a helye; az ifjabbak azt is: hová kell felnőniük. Család és mikrotársadalom egyaránt természetes helyzetként építette bele a felnövekvők tudatába, hogy az ifjúság betanuló nemzedéke a társadalomnak.

A világ megismerése is fokozatos volt tágasságában: a család, a nagycsalád, az utca, a falurész után már az iskolában folytatódott, a falu majd a járás, illetőleg a városrész majd a város fokozatain át, s jutott az országhatárig és még tovább. Így óriási különbség támadt falusi, városi és nagyvárosi gyermekek, nemkevésbé férfiak és nők látóköre, ismeretanyaga és magatartásformája között; s a társadalomnak ezt az objektív szétrétegződését a dimenzionáltság szubjektív érzése meglehetős pontossággal képezte le, éreztetvén: kinek hogyan kell formálódnia vagy lépnie ahhoz, hogy a maga kategóriájából egy következőbe emelkedhessék.

Századunk közepén ez a hagyományos képlet teljesen felborult. Gyermekeim nemzedéke igazából már nem családban nőtt fel, hiszen reggelente bölcsődébe, óvodába majd iskolai napközibe hurcoltuk, megőrzésre, fegyelmezésre, okosításra; majd estefelé hazavittük mosdatni, etetni, altatni. Hiába jött később a gyes meg a gyed; egy szál kismama egyetlen szál gyerekkel nem család; különösen, ha maga a gyesanyuka sem ismerhette már meg kiskorában a fészekmeleget. S így a gyermek ébren töltött idejének túlnyomó részét korosztályának megfelelő, de a véletlen által összegereblyélt falkában tölti; egyenrangúan, de idegenek között. S ahová esténként viszik, ott, az egymásra is, őrá is alig ráérő két – vagy a hamar magára maradt egyetlen – felnőtt „társaságában” ugyancsak egyenrangú, ha nem épp a „legegyenrangúbb”. Az óvodában, napköziben beszélni és viselkedni nem a (kordában tartásukkal is alig bíró) néhány felnőttől tanul a sok gyerek, hanem egymástól; a kis (vagy éppen csonka) család meg úgy emeli magához, hogy tulajdonképpen leszáll hozzá.

3. Századunk második felében, először apró lépésekkel, majd hamarosan rohamléptekkel, átalakult a kommunikációs modor. A nemek közti hagyományos magázódást egyre szélesebb körben felváltotta, először baráti körben, azután munkahelyeken, majd – részben „mozgalmi”, részben „korosztályi” alapon – a vadidegenek közötti tegeződés. A nemzedékek közötti hagyományos (visszamagázással járó) tegezésből először családon belül, aztán az összejáró családok idős és ifjú tagjai között is (visszategezéssel járó) tegeződés lett. Ez kezdetben a kisebb csoportok összetartozásának jellemző jegye volt, talán az egyenlő közelségé; parttalanná válva azonban egyre inkább az egyenlő távolságévá torzult.

Az akkorra kialakult helyzetet már másfél évtizeddel ezelőtt így kellett jellemeznem: „A modortalanság egyenlősége”⁵ hiszen a megkülönböztetés eszközei közül épp a tiszteletadásét tüntette el. Szokás arra hivatkozni, hogy az angol is mindenkit tegez. Valóban így tanuljuk: „I am, you are, he/she/it is”. De a többes szám mutatja: „we are, you are, they are”; azaz a you eredetileg többes második személyű, egyes számú használatában (melyben a hajdani thou helyébe lépett) valójában maga vagy még inkább ön (azazhogy: Ön) értékű. Tehát nem a „haverkodás” terjedt el fölfelé, hanem a „tiszteletadás” lefelé. A brit angolban ma is érezni még ezt; csak az amerikai angolban mosódott el, a sok beolvadó révén, aki mind a saját anyanyelvén értelmezte (át) a you stílusértékét. – Ennek a generációk és nemek közti különbségtételnek az eltűnése, a köztük húzódó határnak (lefelé való) elmosódása az érintkezésmodorbeli átalakulást követi és tükrözi, de egyben erősíti és terjeszti, azaz a kommunikációs modorbeli átalakulás a szemléletinek egyszerre terméke és tényezője.

Nagyjából ugyanerre az időszakra esik a családmodell átformálódása is: a nagycsaládok végleges felbomlása és a kiscsaládoknak törpévé zsugorodása. A háromnemzedékes együttélés modellje elavult; így a gyermekek a nagyszülőkkel egyre kevésbé vannak olyan kapcsolatban, amely ráhatásukat jelenthetné nevelődésükre-alakulásukra. A megmaradt kiscsaládokban dominál az egyke; s ez a helyzet a testvértelenekben nem alakíthatja ki a természetes együttélés és a spontán alkalmazkodás kívánta reflexeket. A szülők vagy lebegve maradnak fölötte, vagy leszállnak hozzá, de ritkán képesek magukhoz emelni (ami pedig ellene mond a természet rendjének). A szülőkről így a gyermekben az alakul ki, hogy „mindenbe bele akarnak szólni”, vagy hogy „nem számítanak”; a nagyszülőkről meg talán annyi, hogy „az öregekkel mindig baj van”. – A csonka családokban a magára maradt fél hamar „partnerrá” fogadja a gyereket, általában az eltávozott ellen; ami a fentebb mondottnál is torzabb formája az „egyenrangúsításnak”.

Csoda-e hát, hogy ma gyerekeink túlnyomó hányada – még a családban élők nagyobbik része is – magára marad, úgy érezve: vagyok ÉN, és van az osztatlan külvilág. Az óvodában, napköziben a többi gyerek, az iskolában és a családban a felnőttek, mind korlátozó tényezőként jelennek meg a tudatában, akikkel önérvényesítéséért meg kell küzdenie. Ebben az osztatlanul rajta kívül álló és számára közömbös, ha nem épp ellenséges közegben nemigen talál olyan – általa elismert – mintát, amit kövessen; olyan magasabb szintet, amelynek elérésére törekedjék, ahová fel akarjon nőni.

Századunk utolsó harmadában hozzájárult mindehhez az a hatalmas technikai ugrás, amelyet a rádiózás kiteljesedését követve (és a mozikat felváltva) a televízió, a videó s legújabban az internet jellemez. Ezek hangban-képben a lakásba hozzák a világot; ami a valóság feltárulásának, a világ megismerésének hajdani fokozatossága helyett az azonnali és teljes kitárulást jelenti. A családnak és az iskolának már régóta nem „bevezetnie” kellene a világba az újabb és újabb nemzedékeket, mint egykoron, hanem megpróbálnia némileg „elrendezni” azt a káoszt, amelyet a hirtelen és totálisan rázúduló ingerözön teremt a képlékeny agyakban. Ám erre egyikük sincs felkészülve. S ha volna is: hitelét vesztette mindkettejük a példakép nélkül maradt ifjú nemzedék előtt, melynek tagjai – „egyenrangúságuk” tudatában (pontosabban: hitében) nevelkedvén – jobban hisznek maguknak és egymásnak, mint bárki másnak. Ami érthető is. Mert aki mindenkit egyformán tegez(het), akinek számára az apja Pali, az anyja Gizi, az osztálytársa Pisti és Saci, az miért épp az első kettőben bízzon, akik korlátozni akarják, miért ne az utóbbiakra hallgasson, akik egy húron pendülnek vele. Még a bandák és galerik alakulásának is ez a fő mozgatója: az egymásba kapaszkodás keresése, a kisközösségé, a „fészekmelegé”. Ki hol találja meg: ott; s ki kikkel: azokkal. Gyakran derül ki: a cél a „valahová tartozás” maga.

4. Tetéző hatással járulnak hozzá mindehhez azok a minták, amelyeket a felnőtt világ szolgáltat az új nemzedéknek. Nem csupán „élőben”, a mindennapok durvaságával, trágárságával, a belpolitikai egymástfojtogatással és az országok-népek-nemzetek közötti kegyetlen háborúknak most már egyenes közvetítésével; hanem a film, a televízió, a videó és a „szép”-irodalom csatornáin keresztül is, művészet és kultúra néven.

A gyerekek számára valamikor a mese volt a szélesebb, a távolabbi külvilág, ahol a jó elnyerte jutalmát, a rossz megbűnhődött, a bátor győzött, az aljas meglakolt; ahol a világot – legalább is végső fokon – az igazság kormányozta. A fogalmilag, gondolatilag és erkölcsileg kiérlelt mese eleven kapcsolatot teremtett elmondója és hallgatója között, mély nyomokat hagyott a képlékeny agyakban, a befogadó lélekben; példaképpé tette hőseit, s egy kissé magát a mesemondót is. – Igaz persze, amit mondani szoktak: Grimm, Andersen, Benedek Elek tulajdonképpen hamis képet festett meséiben a világról. Növekedvén a gyermeknek rá kellett jönnie: a valóság bizony nem ilyen; ott sokszor a rossz győz, a jó veszít és szenved. De a kiskorában szerzett alapélményhez ez valahogy úgy társult, hogy az alapállás, a kiindulópont a szép uralma, a jó győzelme; csak hát megesik az ellenkezője is. A mai gyerek „kulturális” alapélményeiből is csak az ellenkezőjét szűrheti le: hogy az alapállás a gonosz uralma. S erre bizony a valóság nemigen cáfol rá. Ám akkor a jó nem jelent vonzást.

Ráadásul, a mese kétszeresen is elidegenedett időközben. Először, amikor átköltözött a rádióba, s a szülők és nagyszülők helyett a „skatulya” kezdett mesélni. De ez legalább még szöveges volt; fogalmilag-gondolatilag kiérlelt, végigfejtett. Másodszor – és végleg – akkor, amikor megszínesedett, hiszen a szöveg mellett képiséggel is gazdagított tévémeséből elmaradt a szöveg, csipogó magnóhalandzsává vagy cincogó zenévé vált; majd elmaradt az ember is, s helyette rajzfigurák kezdtek ugrándozni a képernyőn. És a rajz mindent kibír. Azt is, hogy akin oda-vissza keresztülment az úthenger, és laposra vasalta, az felugorva tovább meneküljön; akit meg vízbe fojtottak, az halként ficánkoljon tovább. Csoda-e hát, hogy a gyermek kedvet kap mindezt kipróbálni valamelyik társán?! S természetes ösztönével magának a győztes szerepét választja; ha a rossz, akkor azét. Mert a mai meséből magából is hiányzik, a realitásérzék mellett, az empátia és a humanitás. (S jobb-e, ha az akciófilmekben a jók mészárolják halomra a rosszakat?!)

5. Jeleztük már: aki óvodás, azért, aki játszótéri vagy épp „kulcsos” gyerek, az meg azért, de még a családban növekvők nagy része is, túlnyomó többségében úgy nő fel, hogy benne a világ kétpólusú: van az ÉN és a NEMÉN. Az esetleges TE beleolvad a NEMÉN osztatlan kategóriájába. S ezt erősíti az, hogy – érintkezésmodorban – minden NEMÉN egységesen TE. A lakásajtón belül mindenki „te aranyos” vagy „te hülye”; azon kívül mindenki idegen; ám csak egy koccanás kell (autóval, de akár gyalog is), hogy az imént másodikul említett kategória parttalanná szélesedjék; a legfelnőttebb szájból is úgy, ahogy az óvodában, napköziben, játszótéren hajdan beidegezte.

E kétpólusúság alól a családba tartozás is egyre kevésbé jelent kivételt. A három – sok helyen két (pontosabban: egy plusz egy) – személyesre zsugorodott együttes gazdasági és ellátási közösséggé vált; mentális és magatartási tekintetben egyre kevésbé dimenzionált. Jelzi ezt a „realitást” a művészetpótló szórakoztatóipar is: már a „szupernagyi” is Etus és Elly, gyermekének, vejének, unokájának egyaránt. Csakhogy ezáltal nem a gyerek válik egyenrangúvá a felnőtt családtagokkal, hanem – az ő szemléletében mindenképp – azok ővele; – s persze kortársaival és a többi NEMÉN-nel. Így aligha alakulhat ki benne az a tudat, hogy fel kell nőnie a társadalomhoz, hogy annak még „betanuló nemzedékéhez” tartozik.

S ebből a kétpólusú világból még a TE kategóriájánál is égetőbben hiányzik a MI. A fészekmeleg, amelyben az ÉN és a TE összetámaszkodhat; s így a sok-sok TI el- és megismerésével a nagyobb egységbe kapcsolódhat. – Nemrégiben valaki (legalábbis szándéka és hite szerint) Tamási Áront idézte, talán a rádióban; de így: „Azért vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne”. Szinte felordítottam a fájdalomtól. Mert csak a lényeget hagyta ki. Ezt a szót: „valahol”! Ami a kapaszkodó a világhoz; az otthonérzet, a valahová-valakihez tartozás igényének jelölője; a nagy egészhez kapcsolódásnak nélkülözhetetlen kulcspontja.

Itt érünk el mozgalmunk-mozgalmaink vonzóerejének megértéséig. Az elejtett megjegyzések és a kifejtett vallomások talán feltárták: izgalmasak a versenyek, érdekesek a feladatok; de az igazi öröm mégis a közös munka, a találkozás, az együttlét, nemkevésbé a rájuk való készülődés, majd visszaemlékezés. Mert az önkéntes, a közös érdeklődés jegyében létrejött mikroközösségnek befelé nagy összetartó ereje van, kifelé pedig jó kapcsolódási készsége a hasonlókhoz. Főleg akkor, ha a benne részt vevők spontán állnak össze, bármiféle egzisztenciális érdek nélkül; csupán önmaguk kiteljesítésének lehetőségét keresve, a kisközösség közegében, de nem a rovására.

Így alakul ki az ÉN és a NEMÉN között az a MI, amely nélkülözhetetlen a pozitív irányú önmegvalósításhoz. Ami nélkül pedig nincs igazi emberség. Az ember mint a biologikum része, beprogramozva hordja magában a két alapvető ösztönt: az önfenntartásét és a fajfenntartásét. Ez minden élőlényt jellemez, az egysejtűtől a főemlősökig. A homo sapiens mély társadalmi beágyazottsága révén vált képessé arra, hogy belenővén ki is különüljön belőle, azaz egyedből egyénné, egyéniséggé váljék; s ez kifejlesztett benne egy harmadik ösztönt: az önmegvalósításét. Ennek közege a társadalom; s éppúgy megvalósulhat annak javára, mint rovására. Hajlam kérdése, de környezethatásé is, hogy a kívánt és keresett MI melyik irányba viszi, tereli, kanyarítja.

6. Nos: az iskola, s benne elsősorban ezek a spontán érdeklődési közösségek hatása, jó irányt szabhat olyan – önmagukban arctalan – hajlamok kifutásának, mint például az alkalmazkodókészség, de akár a feltűnési viszketegség is. Mindenekelőtt az efféle, szabadabb kisközösségekben, ahol nem az a tét, hogy ki kit győz le, szorít hátrább, hanem hogy ki hogyan segítheti a közös törekvést, ki mit tud hozzáadni önmagából.

Nem tudom: ki mire gondol, azt emlegetvén, hogy ma már az iskola feladata volna „a családi életre való nevelés” is. Magam is ezzel zártam néhány éve egy konferenciai bevezetőmet: „ha a család, mint érzelmileg átfűtött mikroközösség, nem tölti be funkcióját az utódok felnevelésében, mégpedig valóban felfelé való nevelésében, akkor az iskolának kellene megpróbálnia, hogy ezt megfelelő kulturáltsággal pótolja”.⁶ – Ehhez persze semmiképp sem valamiféle visszakérdezésre, osztályozásra, vizsgáztatásra szánt új „tantárgy” kell, amivé könnyen torzulhat a „családi életre nevelés” elképzelése. Attól még a véletlen által egybegereblyélt csoportok tagjai nagyban is, kicsinyben is idegenek maradnak egymástól. Mert „az iskola” túl nagy, de még „az osztály” is túl heterogén és mesterséges alakulat ahhoz, hogy „mikroközösséggé” váljék. Ehhez azonos érdeklődésű egyéneknek kiscsoportokba való önkéntes társulása a nélkülözhetetlen és kihagyhatatlan első lépés, s ezek egymás iránti affinitása a következő.

Sajnos, de való: az embernevelés, az emberré nevelés feladatában ma már az iskolának sokaknál nem kiegészíteni kell a család szerepét, hanem átvennie (úgy látni: nemegyszer vele való ellenkezésben). – Lehet, hogy ez a kép így túl sötét. S örüljünk, ha kiderül: nem mindenkinél van így; de ne csodálkozzunk, ha azt látjuk: többeknél igen, mint nem. Építsünk arra, amit a család megalapoz, de ne számítsunk rá ott, ahol ezzel fövenyre építenénk. – Az iskola klasszikus feladata, az oktatás, változatlanul a központban áll persze. De a kiokosított egyénekből ettől nem lesz közösségi ember, s halmazatukból sem közösség. Nem győzöm ismételni: a kisközösségekbe s ezek révén a nagytársadalomba illeszkedéshez az egyéneivel való spontán és harmonikus kapcsolatteremtésen át visz az út.

Tudom, mondtam is: a nyelvhasználat és a körülötte kialakult néhány mozgalom csupán jelez. De ha azt látjuk belőle, hogy az általános tegeződés, a kommunikációs egyenlősdi, az eldurvult érintkezési stílus nem az egyforma közelségnek, hanem az egyforma idegenségnek, távolságnak terméke, hordozója és erősítője, annyit talán megpróbálhatunk – s ez nem pusztán lehetősége, de kötelessége is az „anyanyelvészetnek” –, hogy ezt a jelzést továbbítjuk, és a magunk eszközeivel legalább a jelenséget segítünk visszaszorítani. Tudjuk: a láz nem a betegség maga, csak jele valamilyen betegségnek. Az orvos – keresve persze a mélyebben fekvő okot – mégis rendel lázcsillapítót (is), hogy a lefolyás intenzitása mérséklődjék, üteme gyorsuljon.

Az anyanyelvápolás, a nyelvhasználati kultúra gondozása azért ennél talán többre is képes. A pongyolaság, a gorombaság meg a trágárság ugyanis sokaknál puszta beidegzés. De mint ilyen, nemcsak tükre a másik emberrel, a partnerral való nemtörődésnek kifelé, hanem erősítője is az efféle beszélői magatartásnak befelé. – S ha valaki megtanul „lakatot tenni a szájára”, azaz körülnézni, hogy kivel és kik előtt beszél így vagy úgy, s ennek megfelelően korlátozni érzéseinek spontán és szűretlen kinyilvánítását, az talán magát az érzelmet is visszafogja. Az így magára vett „civilizációs máz”, ha rászilárdul, elvezetheti egy belső kulturáltság kialakulásáig: a beidegzés átidegzéséig; végső fokon: a puszta önmagától a másik emberig, a többi emberig.

Próbáljuk ki, legalább önmagunkon; és higgyük, még ha nem bízunk is benne!

HIVATKOZÁSOK, UTALÁSOK

¹ Lásd: Nyr. 122: 261 és 122:

² Például: Nádasdy Ádám: Népszabadság 1997. június 21.

³ Nyr. 121: 390.

⁴ Nyr. 121: 389.

⁵ Élet és Irodalom 1983. okt. 5. és nov. 4.

⁶ MNyTK. 207. szám 32.

Deme László

Deme, László: Mother tongue movements and their moral upshot. Hungarian actress Blanka Péchy had set up a foundation back in 1960 for awarding exemplary elocution and for fostering Hungarian speech culture. That foundation initiated a wide-ranging movement – in fact, a cluster of movements – that unites its members in mother tongue clubs, national competitions, meetings, and summer camps. Participants of the movement form groups around a radio programme that was also founded by her twenty-four years ago.

In three consecutive papers, the author (who used to be a colleague of the founder and is now her successor) summarizes the history of those movements (1998, Number 3), analyses their moral effects as suggested by letters coming regularly from participants (1998, Number 4), and – in the present sequel – deals with some of the social problems that the movements reveal and probably help to solve.