A magyar nyelvművelés állapota*
Tudománypolitikai áttekintés, javaslatok

A) Bevezető

1. A tudomány a valóságról szerzett igazolt ismereteknek rendszerbe foglalt együttese; a tudományos kutatás a valóság valamely részletének megismerésére, a szerzett ismeretek igazolására és rendszerezésére irányuló emberi tevékenység.

A tudományos kutatás az emberi megismerésnek történelmileg és társadalmilag egyaránt kötött terméke és egyben tényezője, s így nem független az adott kor és az adott közösség általános ismereti szintjétől, s nem marad hatás nélkül annak további alakulására sem.

A szaktudományoknak – akár természeti, akár társadalmi jelenségekkel foglakoznak – fő feladatuk az általuk vizsgált valóság belső törvényeinek feltárása, és az így szerzett ismereteknek a gyakorlat, illetőleg a további fejlődés számára alkalmazhatóvá formálása.

2. A nyelv az emberi beszédtevékenység eszközrendszere, a tevékenység maga. A tevékenység során születő eredmény már nem a nyelv, hanem a beszéd, illetőleg annak egységnyi megjelenési formájaként: a szöveg. Minthogy azonban minden emberi beszéd valamilyen nyelv anyagából és törvényei szerint épül fel, az emberi beszéd formája és megformáltsága felől tekintve nyelvhasználat, funkciója felől nézve pedig kommunikáció. Hogy az emberi társadalmak a kommunikációs képességnek ezen a fokán állnak, ilyen eszközével bírnak, s egyedeiket ennek segítségével kapcsolják magukhoz, azt a nyelviség kifejezéssel jelölhetjük. Ezek szerint a nyelviség – mint tény és adottság – arra épül, hogy az emberi nem egységei – az együttélés alapját jelentő mikrotársadalmak – olyan eszközt fejlesztettek ki és használnak fel, amely a felhalmozódott tapasztalatokat mentális úton átadhatóvá-átvehetővé teszi.

3. Ám „a” nyelv nem létezik, csak nyelvek vannak. És „a” nyelv mindenki számára az anyanyelve, amelynek segítségével biológiailag embernek született állapotából mentálisan emberré emelte, humanizálta az őt körülvevő mikrotársadalom; elsajátíttatván vele saját, történelmileg kialakított fogalomvilágát, szemlélet- és gondolkodásmódját; s így képessé téve őt arra, hogy saját szűkebb közösségének a vele/velük azonos nyelvet használóknak (majd ezen is túllépve) az egész emberiségnek ismeretanyagát elsajátíthassa, s ennek/ezeknek közegében a sajátjainak átadásával gazdagíthassa is. Az anyanyelv az egyén, de az azt továbbalakító mikrotársadalom számára is, a valóság észlelését és tükrözését közvetlenül, áttétel nélkül szolgálja, s ennyiben az egyénnek és a közösségnek az önazonosságát jelenti.

4. Mindezért helyesen állapítja meg az MTA Nyelvtudományi Bizottságának jelentéstervezete: az, hogy „a nyelvtudományon belül a magyar nyelvvel, annak múltjával, jelenével, kapcsolataival foglalkozik a kutatók legnagyobb része, hogy a szűkebben értelmezett magyar nyelvészet kapja a legnagyobb helyet a felsőoktatásban, az intézmények terveiben, költségvetésében stb.”, valójában „szükségszerű és természetes, hiszen ezeknek a kutatásoknak van a legnyilvánvalóbb és legközvetlenebb haszna, és legtöbbjük a hazai nyelvtudomány aktivitása nélkül elvégzetlen maradna”. Valójában: Magyarországon a magyar nyelvvel – használatával és használóival – való foglalkozás mikrotársadalmi kötöttségű és mikrotársadalmi érdekű, azaz kiemelt feladat: a társadalom egészének s benne egyedi tagjainak ismeretszerzési, ismeretátadási eszközét és módját nem csupán vizsgálni kell, hanem segíteni is működésében és fejlődésében.

5. A magyar nyelvvel való foglalkozás Magyarországon nem pusztán egyike a nyelvtudományi diszciplínáknak (s még kevésbé, mint ahogy annak idején a KGST-nómenklatúra besorolta: az uralisztikának), hanem önálló diszciplína, tudniillik: anyanyelvészet. Az idegen nyelveket talán elegendő vizsgálni, szerkezetüket és működésüket tanulmányozni; az anyanyelv vizsgálatának, működése tanulmányozásának eredménye azonban túl kell, hogy mutasson a megismerés fokán, az – akár rendszerbeli, akár működési – jelenségeken túlra, társadalmi szerepének figyeléséig, sőt ennek minél eredményesebb betöltésének segítéséig. Az anyanyelv átfogja a társadalomnak és a benne élő egyéneknek minden tevékenységét; ezért az anyanyelvészet nemcsak „diagnosztikus”, hanem „terapeutikus” jellegű is. Az MTA azért szervezte úgy, mintegy összakadémiai jelleggel bizottságunkat, hogy minden osztálynak (tudományágnak) legyen benne képviselője.

Az embertan nem részterülete az állattannak, a pszichológia, etika, szociológia sem az etológiának, és az orvostudomány sem alkalmazott ága a biológiának. Sok stúdiummal érintkezve, sokak határán, sokfelé függés függetlenségével, önálló stúdium mindegyikük. – Így az anyanyelvészet is: sokféle „-isztikával” érintkezve, sokféle „-izmus” eredményeit magába olvasztva, de önálló – történelmileg kialakult és szervesen máig fejlődött – szemlélettel és módszerrel, és – főleg – sajátos feladatokkal működő tudományág.

Deme László

B) Válaszok

I. A Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya – azon belül a nyelvtudomány – területén lévő diszciplínák

1. Leíró nyelvtudomány (amerikai, európai iskolákkal, generatív, strukturális, funkcionális, klasszikus elméletekkel) – alapvetően ún. „belső” nyelvészet

2. Történeti nyelvtudomány és nyelvjárástudomány (dialektológia)

3. Összehasonlító nyelvtudomány (uráli és egyéb nyelvcsoportok)

4. Külső nyelvtudomány, rendszerint interdiszciplináris módszerekkel: legtágabban beillesztve a szemiotikába (jeltudományba) és kommunikációelméletbe – „előtagos lingvisztikák”: folklór-, etno-, szocio- és pszicholingvisztika, az etnolingvisztika amerikai környezetben: antropológiai nyelvészet, kognitív nyelvészet, valamint hagyományosan: a stilisztika.

5. Alkalmazott nyelvtudomány (elméletekhez kapcsolódva).

Ebbe a keretbe tartozik

a) a nyelvstratégia

b) és a nyelvművelés (vagyis az a bizonyos „anyanyelvészet”, amely azonban, mint bevezetőnkben kifejtettük, a többi nyelvtudományi diszciplínát is érinti, azokkal összefügg). Nyelvművelő munka elképzelhetetlen pontos grammatikai, nyelvtörténeti, nyelvjárástani, szociolingvisztikai, stilisztikai stb. elemzés nélkül.

II. Az adott diszciplínán belüli kutatási irányok, ezek nemzetközi összevetése

1. A magyar nyelvstratégia, a nyelvművelés kerete

A magyar nyelvstratégiát (nyelvi cselekvési programot, amely a nyelvpolitika, ill. a nyelvi tervezés része) a magyar nyelv legfontosabb jellemzőire (antropológiai nyelvészeti sajátosságaira, különlegességeire, hagyományaira), valamint a magyar társadalomnak a nyelvvel kapcsolatos véleményére (beállítódására) és a magyar nyelvművelés hagyományaira mint hatótényezőre kell alapozni.

Ebben a keretben egyenrangú hatótényezőnek kell elismerni a hagyományt és az újítást, a lokalitást és a globalitást.

A nyelvstratégia célja: törekvés a jobb, sikeresebb kommunikációra, a megértésre. A nyelvstratégia a kommunikációt szocio- és pszichokulturális környezetében vizsgálja. A kommunikációt meghatározó társas, társaslélektani, személyiségbeli, valamint esztétikai törekvések hatják át.

A nyelvstratégia egy adott nyelvre irányul; de természetesen közvetve ez a tevékenység hatással lehet más (környező) nyelvekre is.

A nyelvstratégiát az anyanyelv jelentősége emeli ki a tudományos tevékenységek közül. Az anyanyelv alapvető fontosságú az ember életében, mert:

– elemi, elsődleges (ezt a szó is tükrözi: anyanyelv),

– az alapvető kognitív és társadalmi kategorizálás meghatározója, világszemléletet határoz meg,

– a közvetlen környezetben orientációt és integrációt nyújt,

– alkotó továbbfejlesztésére (más oldalról a személyiség nyelvi önkiteljesedésére) gyakorlatilag csak az anyanyelvi beszélő képes. (Vö. Ankerl Géza: A globalizmus, az angol és a többi anyanyelv. Valóság 1997/1: 5.)

A világban a konvergencia-divergencia (összetartás-széttartás) harca dialektikus törvényszerűségek szerint zajlik. Így a nyelvekben is antropológiai jellemző a divergencia és a konvergencia (vö. Nyíri Kristóf: Keresztút. Filozófai esszék. Bp., 1989. 15). A nyelvi kategóriák az egyik oldalon egységesülnek, a másik oldalon elkülönülnek. A világban kialakulnak erőközpontok, amelyek a divergenciát erősítik, de ezek – folyamatos – átrendeződése, illetve az ezekkel szembeni ellenállás a konvergenciát szilárdítja meg.

A legfontosabb hatások, amelyek a modern nyelvstratégia kialakításában, napi gyakorlatában figyelembe veendők:

A konvergencia (egységesítés) tényezői:

1. Mindenféle együttműködési igény konvergenciához vezet. Ezt fokozta az írás, a nyomtatás, később a fejlett tömegkommunikáció (rádió, televízió) megjelenése. A telekommunikáció és a tömegkommunikáció (média) szerepe, illetve e két terület összekapcsolódása következtében a klasszikus kommunikáció-tömegkommunikáció összefonódik. Ennek a mindennapi életre gyakorolt hatásáról ma még keveset tudunk.

2. Az egységesülő világ (globalizmus): a gazdaság, a politika, a tudomány (részben a [tömeg]kultúra), a társadalmi (mindennapi) szokások nemzetköziesedése (uniformizálódása), a divat ugyancsak a konvergencia fontos tényezője.

3. A világméretű kommunikációban a közös nyelv kérdése („basic” nyelvek, internet-nyelv [szleng], tudományos szleng, angol); a helyi kommunikációkban a sztenderdizálás (normásítás).

A divergencia (elkülönülés) tényezői:

1. Az emberiség csoportokban él; a csoportok mindig önálló nyelvváltozatokat hoznak létre. A „modernizáció” nem egységes, a világ tartósan meglévő (előre jelezhető) megosztottsága ugyancsak „kedvez” a lokális értékek (identitás) fenntartásának; illetve másutt is a hagyomány, a szokások fölelevenítését, kultiválását váltja ki.

2. A helyi tömegkommunikációs eszközök (különösen a rádió, az újság, illetve a kisközösségi kommunikáció) szerepe.

3. Helyi nyelvek, nyelvjárások fölébresztése, gyakorlása.

Ma már a néprajzkutatók és nyelvészek nagy része – korábbi véleményével szemben – azt gondolja, hogy az általános törvényszerűségek értelmében továbbra is lesz „népi”, „helyi” kultúra és nyelvváltozat. Tanulságos ebből a szempontból a nyelvjáráskutatással induló Lőrincze Lajos fölismerése; sőt előrejelzése: „Eltűnőben vannak a nyelvjárások. Igen, de még nem tűntek el… a mi generációnk eltávozása sem jelenti még a nyelvjárások megszűnését. Generációk jönnek és mennek, s még mindig nem lehet, még mindig nem kell meghúzni a lélekharangot… És ha egyszer valóban bekövetkezik a teljes egyformaság? Azt hiszem, azonnal megindul bizonyos fokú elkülönülés is – esetleg már nem táji tagozódásban, de az egykori táji nyelv elemeinek felhasználásával.” (Lőrincze Lajos: Emberközpontú nyelvművelés. Bp., 1980. 212–4.)

2. A nyelvstratégia vonzáskörébe tartozó nyelvtudományi alapkutatások, tudományos felmérések, vizsgálati szempontok

A nyelvstratégia nyelvtudományi alapkutatásokra, tudományos felmérésekre épül. Különösen a következőket feltételezi:

a) Szókincsfelmérés. Az eddigi több évtizedenkénti nagy és alkalmi kisebb fölmérések, gyűjtések után szükséges az élő magyar szókincs rendszeres „monitoring”-ja, vagyis több ponton való mérése, szótározása; s e munkáról többféle jelentés (szókincslista, szótár) készítése. A munkát különösen sürgeti az, hogy – gyakorlatilag – az 1972-es Értelmező kéziszótár óta nincs új értelmező szótárunk; az új Értelmező szótár ugyan csakhamar elkészül; de anyagfelvételi módszerében nem nagyon különbözik az előzőektől.

Fontos feladat lenne hiányszótárak, hiánylisták készítése. A negatív szavak, vagyis a hiányszavak jelenségére a nyelvjáráskutatók figyelmeztettek; Hegedűs Attila pedig elkészítette az első magyar nyelvjárási hiányszótárt. Az ilyen szótár „közvetve utal köznyelvi szókészletünk regisztrálásának az ÉKsz.-ben meglévő egyenlőtlenségeire…, további összevető vizsgálatok kiindulópontja lehet…” (Hegedűs Attila: Kisnémedi tájszótár. Hiányszótár. ELTE, Bp. 1996. 6). A nyelvjárásihoz hasonlóan szaknyelvi „hiánylistának” tekinthetjük a számítógépes hálózatokon a programok „honosítóinak” folyamatos felhívását a szükségszerű magyarításra.

b) Nyelvirétegződés-vizsgálatok. A szótár anyaggyűjtésével párhuzamosan és folyamatosan végzendő felméréseknek kell tisztázniuk a mai magyar nyelv társadalmi-stilisztikai rétegződését. A felméréseknek természetesen a szókincsen túl a grammatikai formákra, a szövegalkotásra (diszkurzustípusokra) is ki kell terjedniük. Ilyen szempontok alapján nagy mintán végzett kvantitatív felmérésnek tekinthetők G. Varga Györgyi (1968) budapesti vizsgálatai, majd 1987-től a Nyelvtudományi Intézet élőnyelvi csoportja által szervezett – és a korábbi nyelvjárási gyűjtésektől elhatárolt – budapesti szociolingvisztikai interjú (Buszi) gyűjtései, valamint a TÁRKI V. adatfelvétel „beszédszokások” című része (Kontra Miklós: A budapesti köznyelvi vizsgálatokról. In: Élőnyelvi tanulmányok. Szerk.: Balogh Lajos és Kontra Miklós. MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp. 1990. 7). Mintaszerűnek tekinthető ebben az értelemben a szlovák–magyar kontaktusvizsgálat (Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Kalligramm, Pozsony, 1997). A kvantitatív módszerek mellett kvalitatív módszerekkel készülő fölmérésekre is szükség van.

Csak ilyen fölmérések alapján lehet(ne) meghatározni a helyi normákat, illetve a köznyelvi „helyesség” szinteződését. Ez az alapja a nyelvstratégia (nyelvművelés) többszintűségének, vagyis annak, hogy a célzott közönség sokféle, tagolt; s így a „megszólításnak”, „tanácsadásnak” is tagoltnak kell lennie. Az ember mindig egy csoport része, s rendszerint több csoportba is tartozik. A különböző csoportok (szubkultúrák, a társadalom alcsoportjai) ugyanannak a nyelvnek más-más részét használják. A nyelv végtelen lehetőségeiből, nagyszámú kódjából a társadalom különböző csoportjai különböző mennyiséget ismernek, használnak. Ezt a mennyiségi-minőségi tagozódást kellene pontosabban ismernünk.

Két égető feladat a mai magyar társadalom nyelvhasználatának olyan jelenségeiből, amelyek „megalapozzák” a kommunikációt, vagyis a fatikus (kapcsolattartó) nyelvi elemek használatából:

– Társadalomszerkezetileg finom képet kellene rajzolni arról, hogy miként is történik a nők megszólítása: nő, hölgy, asszony(om), kisasszony, aranyoskám, úrnő, úrhölgy, szívem stb.

– Ugyancsak pontos képre lenne szükség a nem tegezés (magázás, önözés, tetszikelés, körülírásos formák) használati köréről.

A mai magyar társadalom kommunikációja e két területen meglehetősen konfliktusos – felmérésekre és ajánlásokra lenne szükség a nyelvi szokások és a megfelelő formák differenciált megállapításához.

Mielőbb fontos lenne a nyelvhelyesség fő – elképzelésünk szerint legalább három – rétegének (szintjének) elkülönítése. Tolcsvai Nagy Gábor (A nyelvművelés esélyei. Valóság, 1989/10. 98–9) ezt így látja:

1. a magyar nyelv legáltalánosabb grammatikai jellemzői (alanyi, tárgyas ragozás, egyeztetés, névelőhasználat;

2. társadalmi rétegekhez, régiókhoz és műfajokhoz kötött „helyi” grammatikai formák, amelyek kettősségeket jelentenek (suksükölés, -ban/-ben helyett -ba/-be);

3. társadalmi, hierarchikus szinten kialakult formák, amelyek megítélésében nyelvi érv nem kaphat helyet (a kiejtés normatív-nem normatív volta, az ikes ragozás kérdése).

Szépe György (Az internet-korszak nyelvészete. Modern Nyelvoktatás 1997, III/1–2. 82) fontosnak tartja a magyar nyelvi norma újragondolását: „még az is elképzelhető, hogy az eddigieknél jobban elválik a hivatalos és a magánszféra nyelvhelyességi kezelése; s az is feltehető, hogy a műfaji szempont is jobban érvényesül majd. (A magánszférában ugyanis előbb-utóbb érvényesülni fog a szólásszabadságnak az a formája, amelyik csak funkcionális szempontokat respektál a nyelvhasználatban.)”

c) Beszélt nyelvi felmérés; nyelvtan. Sok-sok előtanulmány, részletfölmérés után szükséges a beszélt nyelv („az utca hangjai”) hangtani jellemzőinek pontos leírása, valamint a beszélt nyelvi nyelvtan megalkotása.

Emellett továbbra is jelentős a szerepe az iskolai nyelvtanoknak, pl. a nyelvtani gondolkodás, terminológia kialakításában (pl. Rácz Endre szerk.: A mai magyar nyelv; Rácz Endre–Takács Etel: Kis magyar nyelvtan; A. Jászó Anna szerk.: A magyar nyelv könyve; stb.).

d) Kommunikációkutatás. A magyarországi – nem csak nyelvi – kommunikáció széles körű, interdiszciplináris kutatása ugyancsak elvégzendő feladat. Erre jó módszertani megoldást kínál a már emlegetett szemiotika (vö. Lipták Ildikó szerk.: Ahogyan I. Előadások a magyarországi személyközi kommunikációról. Marczibányi Téri Művelődési Központ, Bp. é. n. [1996]). Ide is sorolhatjuk az olyan kutatásokat, mint amilyen pl. a hol beszélnek legszebben és legcsúnyábban magyarul-felmérést, amely sajátos nyelvesztétikai, nyelvreflexiós vizsgálat volt (Kontra Miklós: Hol beszélnek legszebben és legcsúnyábban magyarul? Magyar Nyelv XCIII [1997], 224–32.)

Bizonyos alapkutatások hiánya, illetve vontatottsága ellenére (sőt bizonyos, különféle előítéletekkel közelítő felfogások ellenében) a nyelvstratégia még felépíthető; de az is igaz, hogy minél több az alapkutatásokban a változó elem, a nyelvstratégiának annál „mozgékonyabbnak”, változtathatóbbnak, a helyzethez idomulónak kell lennie. Ez a dinamikusság egyébként a nyelvstratégia alapjellemzője.

Milyen további tényezők kapnak szerepet a modern nyelvstratégiában?

e) Személyiség és beszéd. „Az ember nem a szájával, hanem a személyiségével beszél.” A beszéd és a személyiség elválaszthatatlan működésegység. A beszéd az emberi létnek nem különálló elszigetelt tulajdonsága, mert a beszéd közvetlenül vagy közvetve hat a személyiség egyéb területeinek fejlődésére – és fordítva. Ezért a beszédbefolyásolás (beszédtanítás) az egész személyiséggel kapcsolatban van. (Vékássy László: A hivatásos beszéd és a személyiség. Kézirat. Magyar Rádió, 1997.) Egyenes kapcsolat van a személyiségtípusok és a beszédminőség között is.

A hiba, a tévedés az ember természetéből következik. Ebből következik az is, hogy a nyelvstratégia nem állhat steril, elvont és kizárólagos szabályokból. „A tökéletes öltözék is gyanús, hiszen valami csipetnyi hanyagság éppen az elegancia jegye, ugyanígy gyanús a hibátlan, bármikor kazettára rögzíthető beszéd. Az elegancia igazi valóságának, amely Schiller szerint erőfölösleg, van egy mérhető deviációs szöge, amely éppen a normától való eltérés révén valósítja meg a természetességet, az emberközi őszinteséget” (Fülei-Szántó Endre: Dinamikus nyelvművelés. Magyar Nyelvőr 111 [1987]: 133). Erre rímel Vékássy (1997) gondolata is: „A túlzottan hibamentes, szabályos beszéd, a kiművelten kerek és egész mondatok a személyiség sivárosságára utalnak, ahol a mentális szabályozás erős jelenléte megakadályozza az érzelmi átjárhatóságot… a hivatásos beszélő a tanult, tudatos felkészülés hiányában az adásra nagyon figyelve, nagyon ellenőrizve „magát összeszedi” (a mentális irányítás erős lesz), aminek… élettelenítődés lesz az eredménye (a hang kemény, színtelen lesz, a mondatok kopogósak…)”. A nyelvtanárok is megfigyelték, hogy a szürke személyiség csökkenti a még oly jó nyelvtudás mértékét. De ugyancsak csökkenti a nyelvtudás mértékét, ha nem vagyunk tisztában – a nyelven túl – az adott nemzet egyéb tárgyiassági rendszereivel (szemiotikai jellemzőivel).

f) Közösség és beszéd. Az ember – számítástechnikai hasonlattal – nemcsak hardverrel, hanem szoftverrel is születik, valamint a kultúra és nyelv révén hálózatba is van kapcsolva. Ily módon a szemantikus világ is átörökítődik. A vonatkozási csoporthoz, közösséghez való tartozás nyelvi azonosulást is jelent. Ez a divat, azon belül a nyelvi divat táptalaja. Az adott közösséget tehát nyelvi szokásai is jellemzik. Éppen ezért olyan nyelvhasználati jelenségeket, mint a nyelvi primitivizálódás: az infantilizmus, az alacsony szintű érzelmiség, a durvaság vagy éppen a nyelvi játékosság (az expresszivitás): a szellemesség, a humor, a jelentésmegkérdőjelezés (disszemináció), a tudatos többértelműség, a jelentéskeresés (relevancia-híd) stb. társadalmi közegében kell vizsgálni.

A kommunikáció különböző interakciós funkcióit sem szabad figyelmen kívül hagyni. A kommunikáció sokszor csak fogyasztási (üres csevegés, fecsegés – fatikus), máskor kifejező (érzelmi), s csak ritkán: célirányos (együttműködés-típusú) (Csepeli György: A hétköznapi élet anatómiája. Budapest, 1993. 153–4).

g) Kommunikációs környezet. A nyelvi működést a tágabb környezetében kell vizsgálni, megérteni; s az esetleges terápiát is ebben a környezetben kidolgozni, hatásait, ellenhatásait vizsgálni. Nem homogén a társadalom a kommunikáció szempontjából sem! Buda Béla (in: Lipták Ildikó szerk., i. m.) szerint: a magyar „élőbeszéd feltűnően hibás. Nincs még egy nyelv, amelyben az élőbeszédben annyi hibás szórendiség, nyelvtani zavar, befejezetlen mondat, elvétés, rosszul kimondott szó lenne.”

Az élet, életritmus „gyorsulásáról” napi tapasztalatokkal is rendelkezünk. Annyira sokkal, hogy lehetne divatnak vagy szubjektív ítéletnek tartani. A fonetikusok azonban mérések, összevetések alapján tudományosan megerősítették a szubjektív meglátást: „A huszadik század vége felé a beszédtempó jelentősen felgyorsult; ez azonban több, mint száz évre visszavezethetően fennáll. Ami például 40 éve a leggyorsabb beszédprodukciónak számított, az tekinthető ma az átlagnak” (Gósy Mária: A magyar beszéd tempója és a beszédmegértés. Nyr. 121 [1997]: 132).

A divat kérdései a pszichológia, a szociológia és természetesen a kommunikációtan határterületén helyezkednek el. A divat lélektanilag az utánzáson alapul, az utánzási folyamatok azonban társadalmi térben zajlanak (Csepeli i. m. 172). A társadalmi csoportok egymáshoz való viszonyításának eszköze: a divat, a divatjelenségek átvétele. A divat határozza meg, hogy mi a szép, mi a hasznos, mi a fontos, valamint a divat határozza meg a vélemények, gondolatok alakulását, sőt olykor a kifejezését is. A divat ezzel „kényelmi” állapothoz, kiegyenlítődéshez vezet. A divat rendszerint fölülről lefelé tart: ennyiben a tömegkommunikáció hatásmechanizmusához hasonlít.

h) Médiavilág, tömegkultúra, informatikai forradalom. A tömegkommunikáció radikális átalakulása, a telekommunikációval való összekapcsolódása az informatikai forradalom felgyorsulását és alapvető kommunikációelméleti felfogások megváltozását jelenti. A tömegkommunikáció egyoldalúsága, közvetettsége és személytelensége részben megszűnik; a személyes és a tömegkommunikáció között, mindkettő jellegzetességeiből különleges kommunikációs helyzetek alakulnak ki. Az informatikai forradalom nemzetközi jellege miatt globális, univerzális hatásokkal, mitologémákkal, egyszerűsítésekkel is számolni kell. Az informatikai forradalom által a háztartások és az ember életének számítógépesítése a tömegkultúrának még erősebb táptalajt ad; nő a közvetített információ mennyisége; a vásárlóért való harc fokozza a szórakoztató (kikapcsoló) információközlést.

i) Globalizmus és reklám. A globalizációs törekvések sok helyütt a „global village”-ideológiává váltak; amelynek jellemzője valójában amerikanizmus: az erőfitogtatás, a médiapropaganda, a hírterjesztés, az ízlésalakító árudisztribúció. Ezzel a kizárólagossággal együtt jár az amerikai angol megokolt terjesztése, az anyanyelvek, helyi kultúrák leértékelése, helyi dialektussá degradálása. A megokolás pl.: az angol a „legpragmatikusabb”, a modern technikához legjobban illeszkedő, „kultúrsemleges”, életképes, gazdag, sőt „demokratikus” nyelv (Ankerl Géza i. m. 4–8). Az amerikai angol világnyelvi terjeszkedését kétségtelenül segíti az amerikai életforma (dream of americanism) iránti (egyébként korántsem globális) vonzódás, amelyet a reklámvilág különösen hatásosan gerjeszt. Ennek nagyon sajátos nyelvi tükre az angol szavak és szövegek nem angol nyelvű területen való fordítás nélküli alkalmazása. Nem angol nyelvű környezetben is érvényesül az angol „logocentrizmus” (fonokrácia); s látni kell, hogy ez sokaknak a kedvére is van. Az angol szövegek le nem fordítása tökéletes manipuláció: a reklámszövegek „érthetetlensége” az amerikanizmus misztifikálását szolgálja, hasonlóan pl. az orvosi latinhoz. A globalizmus kritikusai minduntalan fölvetik, hogy a beszélő közösségeknek (speech community) vigyázniuk kell arra, hogy megőrizzék az anyanyelv elsődlegességét, tisztaságát, öntörvényű fejlődését, mert a világban kívánatos a civilizációs pluralizmus fenntartása (Ankerl, i. m. 8–9). Az érvelők többször hivatkoznak a biodiverzitást, azaz az élővilág változatosságának fönntartását szorgalmazó ENSZ-politikára.

j) Újfajta beszéltnyelviség. A számítógép vezérelte korszak nyelvre gyakorolt hatását ma még nem tudhatjuk. A beszédtempó várhatóan a végletekig nem gyorsulhat, hiszen az már egy ponton a megértést ellehetetleníti. Újabb egyszerűsödési, rövidülési tendenciákra azonban nagy esély van.

Az internet által elindított nyelvre is ható újítások (Tölgyesi János: Kommunikációkutatók dialógusa az internetről. Jel–Kép, 1996/2: 97–101):

– multimediális jelleg (szöveg, kép, hang, mozgókép és virtuális terek együttese jelenik meg),

– hipertext-elv, információs hipertér (a hálózatokon a szövegeket, dokumentumokat egységes egészként lehet kezelni; hasonlóan – csak technikailag jobb minőségben, pontosabban előkereshetően – az emberi agyban létező „szövegtárhoz”),

– szinkronitás és dokumentálás (a szövegek „közös időben” alkothatók; megszűnhet az adó és a vevő közötti időeltolódás; de a megőrződés is biztosítva van),

– interaktivitás (bekapcsolódás a szövegalkotási, társalgási folyamatokba),

– szubkulturális és globális jelleg egyaránt.

A hálózatok kínálta újfajta „beszéltnyelviség”, illetve beszédközeli nyelviség nyelvészetéről és nyelvműveléséről azonban ma még csak sejtéseink lehetnek. Csak néhány kérdés ezek közül:

– hogyan hat az internet az olvasásra, a rádióhallgatásra és a tévénézésre, általában a kommunikációra, milyen kapcsolatban van az egyéb szabadidős (kommunikációs) tevékenységekkel?

– milyen kommunikációs sajátosságokat alakít ki az e-mail a távirat, a telex, a telefon, a távmásolat és az üzenetrögzítő után?

– milyen nyelvi következményei vannak az internetes „csevegésnek” (csatizásnak)?

– milyen lehet az internetes sajtó nyelvi hatása?

– milyen két- vagy vegyesnyelvűségi hatások jelentkeznek az internetezésben?

– milyen ponton válik az információgazdagság a személyiség elszegényesítőjévé?

Az újfajta beszéltnyelviség kapcsán érdekes megfigyeléseink vannak máris a technikai, tömegkommunikációs és a számítógépes világból. (L. Balázs Géza: Magyar nyelv az ezredfordulón. Bp., 1998. 141–6, 184–5.)

3. Egy modern nyelvstratégián alapuló nyelvművelés fő irányai

a) A többszintűség követelménye. Szükséges „normatív” feladat a köznyelvi műveltségbeli, stílusbeli mintaszintek elkülönítése, valamint a nyelvjárások szerepének meghatározása. Jelenleg személyes vitákat produkál a tudományos állásfoglalás hiánya például abban a kérdésben, hogy a közszolgálati rádió bemondói és műsorvezetői között lehetnek-e nyelvjárásban beszélők. Kétségtelen, hogy a nyelvjárásiasság különböző fokozatainak megjelenése a köznyelvet beszélő – plurális – tömegkommunikációban érzelmeket kelt.

1. kiemelt (emelkedett) köznyelviség

2. átlagos köznyelviség

3. alacsonyabbrendű köznyelviség

b) Beszédművelés, kommunikációs nevelés, helyesejtés. Manapság aligha akad olyan anyanyelvi program, amely ne a kommunikációt tűzné ki zászlajára. A kommunikációs nevelés sohasem nélkülözi a nem verbális és verbális csatorna megkülönböztetését, az ezekbe tartozó jelenségek fölsorolását, tudatosítását. A modern beszédművelésnek a szervi hibák kiszűrésén túl a helyesejtési szabályok felismertetését, tudatosítását is célul kell tűznie. Ide tartozó feladat a verbális automatizmusok kialakítása (pl. memoriterek, beszédszokások), amelyeknek a szövegek fenntartásában, illetve a mindennapi kommunikációban van órási, életminőséget javító jelentőségük.

Nem hagyható figyelmen kívül egyes – kipróbált – kommunikatív formák visszaszorulása, válsága sem. Pl. a gyermekeknek való felolvasás, általában a mesélés, illetve a beszélgetés-beszéltetés, a meghallgatás, a szavalás (és minden memoriter), az olvasás, az írás (pl. naplóírás, levélírás), a hangjáték-hallgatás (amely az olvasáshoz hasonló fantáziateremtő erővel bír), az éneklés stb. Az utóbbi évtizedben megrekedt a valaha oly fontos gyermek- és ifjúsági irodalom; nincs gyermek- és ifjúsági lap (ami van, inkább divatlap). A felolvasás- és olvasáskultúrának a visszahozására indított mozgalmat a Magyar Olvasástársaság.

c) Helyesírás. A magyar helyesírási szabályozás alapvetően megfelelő, modern. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség folyamatos helyesírási normalizálásra. A szabályozás újragondolására a jövő évszázad elején valószínűleg sort kell kerítenie az Akadémiának, többek között az idegen szavak beáramlásának, „honosításának” problematikája miatt. (Érthető a helyesírás gondozóinak azon törekvése, hogy az idegen szavak idegenes helyesírásának megtartásával fékezni próbálják a nyelvbe való beépülést; de az is tény, hogy ezen a területen ebből fakadóan nagy a bizonytalanság. Pl. skin-head ~ szkinhed.) További igen nagy feladat a szaknyelvek helyesírásának folyamatos, összehangolt kialakítása.

A magyar nyelv helyesírása (országhatároktól függetlenül) az MTA szabályaihoz igazodik. Ez a jellege a jövőben is feltétlenül megőrzendő!

d) Internet. A számítógépes hálózatok részben fölhasználhatók a különféle nyelvi segédletek (szabályzatok, programok) tárolására, továbbítására, de szükséges lehet a hálózatok nyelvre gyakorolt hatását is vizsgálni, valamint tanácsokat adni az „internetezőknek”.

e) Interlingvisztika – interkulturalitás. Az európaizáció és a globalizáció fokozottan veti föl az interkulturális, interlingvisztikai kérdéseket, pl. a fordítások igényét. A fordítások köre és az ezzel kapcsolatos problémák jelentősebbek annál, ami róluk a köztudatban él. Nő a gyorsfordítások, a „könyvön aluli” – nem irodalmi – fordítások aránya. Fölvetődött a gépi fordítás lehetősége is. Mindezek hatása ugyancsak nem mellőzhető a nyelvhasználatra.

f) Idegen szavak (nemzetközi kifejezések). A nyelvi reformok, szabályozások, az újítás iránti igény először mindig az idegen szavak elleni küzdelemmel indul el. Le kell szögezni: az idegen szavakkal szembeni érzékenység érthető, de – bár a magyar nyelvet ismert történetében sok erős „idegen” hatás érte – általában túlzott. Régi antropológiai mondás szerint: ahol két kultúra találkozik, ott fájdalom van. Néhány száz idegen szó ostroma alapjaiban nem ingat meg egy nyelvet. De az is tény, hogy míg az orosz nyelvvel szemben nem fogalmazódott meg nyelvvédelem (a hivatali hatás erős, a spontán hatás viszont csekély volt), a jelenkori globális amerikai angol nyelvi hatással szemben jóval nagyobb az intolerancia (pedig hivatalos erőszak nincs, viszont nagy a spontán, misztifikáláson alapuló vonzódás).

g) A szókészlet megújítása folyamatosan zajló, egyszerre spontán és szervezett folyamat. A spontán szóújítás figyelemmel kísérése (rögzítése), a valódi segítségre szoruló területeken pedig megszervezése fontos feladat. Ilyen területnek látszik a modern élet sok hasznos terméke, szolgáltatása, valamint különösen a számítástechnika (felhasználói) környezete, a mai szabadidő- és új versenysportok és általában a tudományok terminológiája stb. Szépe (i. m. 82) is hangsúlyozza: „a magyar nyelvet használók száma és súlya feltehetően a jövőben is lehetővé teszi, hogy minden olyan technikai területnek létrejöjjön a magyar terminológiája, amelyet szélesebb körben használnak”. Azt is hozzáteszi azonban: „Nyílt kérdés viszont, hogy valamennyi – a magyarnál – kisebb létszámú és súlyú, újonnan önállósult európai nyelvközösség képes lesz-e erre”. Számítógépes postán (e-mailen) nagyon sok műszaki szakember fordul a nyelvművelőkhöz kérdéssel: Van-e a magyarításnak valamilyen fóruma?

h) Szaknyelvek. A tudományterületeken többszintű szómagyarításra, újításra van szükség. Hiszen a nemzetközi terminológia használata sem vethető el egészen. Ezenkívül különbséget kell tenni a tudomány belső és külső kommunikációja (alkalmazása, ismeretterjesztése) között. Megnyugtató természetesen az lenne, ha tudósaink a nemzetközi terminológiát elsősorban idegen nyelvű publikációikban használnák, a magyar nagyközönség számára írt tanulmányaikban viszont merészen vállalnák a magyarul történő megmagyarázás sokszor nehéz (akár idealistának tűnő) feladatát is. A nyelvtudomány számára is van ilyen munka: a „nyelvművelők feladata lenne annak szabályozása, hogy milyen eszközöket részesítsen előnyben a magyar nyelvészeti szakíró akkor, amikor új fogalmaknak kell nevet adnia” (Kornai András–Kálmán László: Nemzeti nyelv – nemzetközi nyelvtudomány. Nyelvtudományi Közlemények 92 [1991]: 152).

i) Médianorma. A magyarországi tömegkommunikációban egy évtizede formálódó és 1997-re véglegesen kialakult rádiós és televíziós plurális (duális) médiastruktúra fölveti a közszolgálatiság állandó újrameghatározását. A közszolgálatiság elvi és nyelvi kritériumainak definiálása megtörtént (pl. Balázs Géza: Médiakommunikáció. A nyelvi közszolgálatiság, Magyar Rádió, 1996.), igazából a közszolgálati (emelkedett) médianorma folyamatos ellenőrzésére, karbantartására van szükség (pl. mikrofon- és nyelvi bizottságok).

j) A határon túli magyarság és a kétnyelvűség. A határon túli magyarság nyelvi problémái ugyancsak elhelyezendők ebben a keretben. A magyar nyelvvel kapcsolatban is fölvetődött az egy-, illetve többközpontúság kérdése (Lanstyák István: A nyelvek többközpontúságának néhány kérdéséről, különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre. Nyr. 119 [1995]: 213–36.) A kérdés szétválasztandó mint tény és mint (előrejelzett) jövő. Ennek kapcsán a magyar nyelv többközpontúságával kapcsolatban kétféle félelem-attitűd él a nyelvészekben: a magyar nyelv és nemzet dezintegrációja, valamint a határokon kívül beszélt magyar nyelv provincializálódása, vulgarizálódása („csángósodása”). Egyesek az összetartozás kifejezésére a központi norma (standard) helyett a „közös norma” (nemzeti nyelv, közmagyar) terminust javasolják (Péntek János: Gondolatok a magyar nyelv helyzetéről. MNy. 1998: 44.), természetesnek véve természetesen szubstandardok létét is.

k) Nyelvtervezés – jövőtervezés. A történészek nem szeretik a „mi lett volna, ha…” kérdését. Pedig a történelem folyamatainak, jelenünknek és jövőnknek megismerése miatt ezt olykor érdemes lenne föltenni. És a történészek olykor utalnak is ilyen kérdésekre – fogadkozásaik ellenére. A nyelvésznek is föltehetik a „mi lett volna, ha…” kérdését a nyelvtörténettel vagy a nyelvi jelennel kapcsolatban. A nyelvművelésnek a nyelvi paleolingvisztikától (őstörténettől) a nyelvi futurológiáig (jövőtervezésig) kell áttekintenie a nyelvet. Ez a munka természetesen nem lehet valamiféle fatalista „tervgazdálkodás”. A múlt és a jelen nyelvi jelenségeiből bizonyos nyelvi jövőkép kirajzolódik: bizonyára tovább gyorsul a beszédtempó; az igekötő- és a névutórendszer gazdagodik; tovább szaporodik a (többszörösen) összetett szavak száma; egyszerűsödési, rövidülési tendenciák lépnek föl; a mondat fókusza felé elmozdul az -e kérdőszó; stb. Mindezek ismeretében merészebb nyelvművelői programokat is ki lehetne tűzni célul, figyelembe véve azt, amit a korábbi évtizedek nyelvművelő szakirodalma s a tények sora is bizonyított, hogy a nyelvi változások menetét a nyelvművelés képes bizonyos mértékig befolyásolni, a kívánatos irányba terelni. (Gondoljunk csak a század első felében lezajlott sportnyelvújításra, a nyelvi eszközök célszerű használatában rejlő kifejezési lehetőségek tudatosítására stb.)

A módszerekből következik az ellenőrző (monitoring) rendszer. A nyelvművelés továbbra is gyorsreagálású hadtest. A nyelvtudomány megteheti, hogy nem reagál azonnal bizonyos új nyelvi jelenségekre. Az érzékeny műszer, a szeizmográf szerepét a nyelvművelők eddig is, ezután is ellátják. Bizonyos egyéni, kismintájú mikrofölmérésekre vállalkoznak; s a feltűnő jelenségeket elhelyezik, értékelik, nyomon követik. A nyelvi kérdések iránt érdeklődők általában egy-két területet tüntetnek ki (pl. nemzetközi kifejezések beáramlása), a nyelvművelésnek a kevésbé „látványos” nyelvi területekre is gondolnia kell. Törekedni kell a társadalmi értékítéletek és a nyelvi értékítéletek szétválasztására. Ferguson szerint: „Minden nyelvi közösségben megfigyelhető, hogy a nyelv beszélői esetenként kifejezetten felhívják a figyelmet erre vagy arra a nyelvi szerkezetre vagy normára mint a csoportidentitás, bizonyos társadalmi értékek, vagy éppen a helytelenített viselkedés jeleire” (idézi: Nyíri Kristóf, i. m. 19).

Egyúttal figyelembe kell venni bizonyos diszfunkciókat, pl. az ellenhatásokat. Köztük a legfontosabb a normatúlteljesítés vagy fokozott normakövetés (hiperkorrekció), amely a nyelvi bizonytalanság következménye (Trudgill, Peter: Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, 1997. 54–5). Minden hatás föltétlenül ellenhatásokkal is jár. Ügyelni kell arra, hogy a nyelvművelés ne legyen öncélú: ne alkosson nyelvi babonákat, a diszfunkciókat előre feltételezve, lehetőség szerint csökkentse a káros hatások, a túlszabályosítás (hiperkorrekció) lehetőségét.

l) Anyanyelvi nevelés. Az „egytankönyvű” világból a rendszerváltozással átléptünk a „soktankönyvű” világba. Többfajta anyanyelvtanítási módszer létezik. Egységes anyanyelvi nevelés aligha képzelhető el. Minden szinten fontos a kommunikációs oktatás. Papp István (A magyar nyelvtan nevelőereje. Budapest é. n./1935?, 22) ezt – azóta alig használt terminusokkal – így fogalmazta meg: „A nyelvesztétika, nyelvlogika és nyelvetika pedagógiai hasznosítására bőséges alkalom nyílik az iskolában. Fölfedeztetni a tanulókkal a mindennapi beszéd szépségeit, a nyelvi hasonlatokat, a metaforákat, az érzéki, színes és plasztikus szólásokat, a változatosságot és zengzetességet; megfigyeltetni az igazság tömörítésének vagy hosszú, bonyolult mondatszerkezetbe ágyazásának titkait s megéreztetni az őszinteség nyelvi hangját; rávillantani a jóakarat meg a rosszra csábítás nyelvi, hangbeli, arcjátéki kritériumaira”.

Alapfokon nem mellőzhető bizonyos – akár leegyszerűsített – kategóriák tanítása. Ugyancsak itt kell kezdeni a kontrasztivitás következetes érvényesítését: az egyes (a tanulók által ismert) nyelvek miként ábrázolják ugyanazt a valóságdarabot. Középfokon már a nyelvleírás komolyabb problémái, a nyelvrétegződés sokoldalú vizsgálata, valamint a kommunikációs zavarok, konfliktusok, végső soron a megértés (lehetőségének) problémái is megjelenhetnek. A végső cél azonban minden iskolatípusban az „anyanyelvérzék”, a reflexív nyelvhasználat fejlesztése; vagyis az alkotó anyanyelvi műveltség kialakítása a későbbi permanens művelődés (Szépe György: A nyelvi műveltség modellje a harmadik évezred küszöbén. In: Grétsy László szerk.: Társadalmi fejlődés és nyelvi magatartás. Budapest, 1981. 100.), nyelvművelődés érdekében. Leegyszerűsítés, de van abban igazság, hogy „a mai anyanyelvi nevelés a holnap nyelvművelése” (Szépe i. m. 86). Ugyancsak fontos tudatosítani a tanulókban a folyamatosan változó, „fenntartható nyelv” gondolatát, a megítélések relatív és differenciált jellemzőjét: „ami ma kivétel, holnap szabály lehet; a mai tilalom tegnap még törvény volt” (Zolnai Béla: A műkedvelő Purista lelki alkata. Szeged, 1940. 3).

Az anyanyelvi nevelés – közege, az anyanyelv révén – mindig összekapcsolódik a teljes nevelési folyamattal. A nyelvi működés a személyiség és a környezet egységében fogható föl. A megváltozott kommunikációs környezet, vagy pl. az interaktív játékok mind-mind befolyásolják. Még olyan beszédhiba kialakulása, mint pl. a dadogás is egyesek szerint a tanításhoz kapcsolódik, amennyiben a pedagógusok az alsó tagozatban a nyolc-tíz éves lányok fejlettségéhez illesztik a tanítás ritmusát, holott ez a később érő fiúk többsége számára gyors. Erre vagy úgy reagálnak, hogy nem figyelnek oda, vagy úgy, hogy megpróbálják követni, s ha ez nem sikerül, kialakulhat a dadogás.

m) Nyelvi ismeretterjesztés. A módszerek között kétségtelenül nagyon fontos helyet foglal el a tömegkommunikációs eszközöket, valamint a számítógépes hálózatokat is igénybe vevő nyelvi ismeretterjesztés: amely az elitista „hibáztatás” helyett (mellett) a változatokat, stílusértékeket mutatja be – és segíti az önreflexivitás kialakítását. A korábbi leegyszerűsítést megfordítva az is igaz, hogy „a ma nyelvművelése a holnap anyanyelvi nevelése lehet”.

Továbbá a nyelvművelő ellát bizonyos nyelvi kapuőr funkciót is. Ezt csakis a tömegkommunikációval közösen végezheti: hiszen egy-egy új nyelvi forma robbanásszerű terjedését éppen a tömegkommunikáció indíthatja el.

A nyelvstratégia a közvéleményformáló eszközökben elsősorban toleránsan, demokratikusan, érdeklődést fölkeltve (játékosan, vidáman) jelenjék meg. A tanító-nevelő típusú műsorok eltolódtak a szórakoztatás irányába, ezt – ha tetszik, ha nem – figyelembe kell vennie a nyelvstratégiának és a nyelvművelőnek tevékenysége során is.

Végül ne feledjük: a nyelvstratégiának, nyelvművelésnek létezik a belső nyelvtudományra tett hatása is. Meggyőződésünk, hogy a nyelvműveléssel kapcsolatban időről időre megújuló tudományos és társadalmi viták, kérdésfelvetések gazdagították az egész nyelvtudományt.

4. Cél: a teljes kommunikáció

A nyelvművelés korábban is sokszor hangsúlyozta, hogy célja a hatékony gondolatközlés, a kommunikáció zavartalanságának biztosítása (pl. Lőrincze i. m. 121). A mai kommunikációs nyelvművelés előzményét pl. Papp Istvánnál (i. m. 25–7) is megtaláljuk: „Nem száraz kódexét adjuk a szabályoknak, hanem a napi szükségletekre építünk… Nyitott szemmel kell járnunk a világban, ki kell nyitnunk szemünket a látásra, fülünket a hallásra, s a többi – alsóbbrendű – érzékszerveinket is folyton gyakorolnunk kell, hogy élesítsük őket, s rajtuk keresztül a képek gazdag áradata hatoljon lelki világunkba”.

A nyelvművelődés (tanítás és tanulás) célja tehát az egyén nyelvhasználatában bizonyos automatizmusok, valamint az önreflexivitás, a saját nyelvhasználatra való figyelés képességének kialakítása. Ehhez jó szolgálatot tehet a – kétségtelenül egyfajta „elit”, magasabbrendű műveltséget sugalló – hibáztató nyelvművelés is, amely hozzájárul a „hibaérzék” növeléséhez. A „hibaérzéknek” természetesnek kell lennie: az ember hibázó lény; a nyelvi hiba is szükségszerű – ám bizonyos helyzetekben kiküszöbölhető, kiküszöbölendő. A nyelvstratégia alapvető szemlélete: a különféle nyelvi változatokra irányuló összetett mérlegelő és nevelő tevékenység.

A modern nyelvstratégiának, nyelvművelésnek zászlajára akár ezt a metaforát írhatnánk: „fenntartható nyelv”. A fenntartható nyelv képzete nyilvánvalóan a mai ökológiai szemléletből (paradigmaváltásból) származik; tükrözi az emberi működés folyamatainak egymásra utaltságát. Említettük már, hogy a nyelvvel kapcsolatos cselekvés (stratégia) nagyban függ az adott nyelv jellegétől és helyzetétől; de függ általában a nyelvek jellemzőitől is. A globalitás-lokalitás dialektikusan értelmezendő. A híres környezettani szállóige: „think global, act local” (gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan) – a nyelvstratégiában is figyelembe vehető. A nyelvstratégiát a mai ökológiai modellekben érdemes elhelyezni, s így akár nyelvökológiaként is felfoghatjuk.

A nyelvstratégia annyiban a nemzetstratégiának is része, hogy a kultúra egyik legfontosabb összetevője, „cementje”, és egyúttal föltétlenül jele a nyelv; valamint abban is, hogy a nemzetstratégiával együtt a nyelvstratégia is a nivellálódás, a (kulturális) elszegényedés (elnyomorodás) ellen küzd – vagyis pozitív megfogalmazásban: a fölemelkedésért.

III. Az adott diszciplína és részterületeinek hazai kutatóhelyei

I. Az MTA Nyelvtudományi Intézete. (A folyamatosan sorvadó magyar nyelvi osztály, amelynek létszáma az elmúlt egy-másfél évtizedben a korábbinak negyedére apadt, a vázolt feladatoknak csupán töredékét tudja elvégezni.) Továbbá: az MTA Nyelvtudományi Bizottsága, Magyar Nyelvi Bizottsága, Alkalmazott Nyelvészeti Bizottsága.

II. Egyetemek, főiskolák magyar nyelvi tanszékei – jelenleg ezek tekinthetők a nyelvstratégia/nyelvművelés legfontosabb kutató- és oktatóhelyeinek.

III. Tudományos társaságok: Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Az ismeretterjesztés („tudománykommunikálás”, társadalmi szolgáltatás) fórumai

IV. Tudományos és társadalmi társaságok, mozgalmak, rendezvények

Anyanyelvápolók Szövetsége, Anyanyelvi Konferencia (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága), Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, határon túli közművelődési és nyelvművelési társaságok, valamint a legfontosabb országos jelentőségű mozgalmak, rendezvények:

a magyar nyelv hete,

Kazinczy-versenyek (általános- és középiskolások, főiskolások, egyetemisták részére, Sátoraljaújhely, Győr),

Nagy J. Béla Helyesírási Verseny (Eger),

Implom József Helyesírási Verseny (Gyula),

Simonyi Zsigmond Helyesírási Verseny (Budapest, ELTE),

Kresznerics Ferenc Anyanyelvi Verseny (Celldömölk),

Beszélni nehéz-körök,

Verseghy Ferenc Nyelvművelő Napok (Szolnok),

Erdélyi Nyelvművelő Napok (Marosvásárhely),

Kazinczy Napok (Kassa),

Szarvas Gábor Napok (Ada) stb.

V. Folyóiratok: Magyar Nyelvőr, Magyar Nyelv, Édes Anyanyelvünk, Magyartanítás, Nyelvünk és Kultúránk, különböző lapok nyelvművelő rovatai stb.

Tévé- és rádióműsorok (kizárólag közszolgálati intézményekben).

VI. Gyorsszolgálatok

Az MTA Nyelvtudományi Intézetében működő telefonos nyelvi tanácsadás fenntartása, bővítése, internetes magyar nyelvi honlapok, szolgáltatások alapítása.

VII. Kiadványok (szótárak, nyelvművelő sorozatok)

IV. Nemzetközi összevetés

A nyelvstratégia/nyelvművelés nyelv- és országfüggő volta miatt a nemzetközi együttműködés területei korlátozottak. Nem árt azonban hangsúlyozni azt, hogy nyelvművelő törekvések a világon szinte mindenütt, így pl. Angliában és Amerikában is vannak! Heltai Pál és Nagy Róbert bemutatja a legfontosabb ilyen törekvéseket (Nyr. 121 [1997]: 396–409), többek között a Plain English Campaign-t (Közérthetően angolul-mozgalom). Németországban – és a német nyelvet is beszélő országokban – zajlik a helyesírási reform, valamint kiemelt szerepe van a nyelvkultúrának (Sprachkultur) nevezett sokszintű normalizáló tevékenységnek. Európában sok helyen folyik háttérbe szorult nyelvek felélesztése (Hollandiában a fríz, a veszélyeztetett kelta nyelvek, pl. a cornwalli teljes újjáélesztése). Új elméleti és gyakorlati problémát vet föl a szerbhorvát nyelvkérdés (a szerb és a horvát nyelv újabb kori szétválasztása). A volt Szovjetunió területén átrendeződött a többségi-kisebbségi nyelvek státusza, amelyből nyelvpolitikai problémák sora származik. Európa egyes országaiban alkotmány vagy törvény (nyelvtörvény) szabályozza a nyelvhasználatot. Európában – különösen a kisebbségi helyzetben lévő népcsoportok esetében – folyamatosan robbannak ki nyelvi kérdésekből konfliktusok (pl. felirat-, név- és táblaháború, vö. Zalabai Zsigmond: Mit ér a nevünk, ha magyar? A „táblaháború” és a „névháború” szlovákiai magyar sajtódokumentumaiból. 1990–1994. Pozsony, 1995).

V. Az utóbbi öt évben nemzetközi együttműködésben született tudományos publikációk

A magyar nyelvstratégia/nyelvművelés témakörébe vágva az utóbbi években jelentős, a nemzetközi irányzatokat, felfogásokat is tárgyaló munkák jelentek meg.

Az 1992. október 15–16-i nyelvművelő konferencia és az 1992. november 6-i szaknyelvi konferencia teljes anyaga. Magyar Nyelvőr 117 [1993]: 395–614.

Nyelvi tervezés, nyelvi politika I. Magyar Nyelvőr 120 [1996]: 237–63.

Tolcsvai Nagy Gábor: Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi tervezésben. Magyar Nyelvőr 120 [1996]: 237–49.

Balázs Géza: Egy lehetséges magyar nyelvstratégia körvonalai. Magyar Nyelvőr 120 [1996]: 250–263.

Nyelvi tervezés, nyelvi politika II. (Hozzászólások). Magyar Nyelvőr 120 [1996]: 380–402.

Grétsy László–Kemény Gábor szerk.: Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, 1996.

Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, 1997.

Balázs Géza: A rádiós kommunikáció. Tanulmányok a Magyar Rádió Nyelvi bizottságának műhelyéből. Magyar Rádió, Budapest, 1997.

Tolcsvai Nagy Gábor: A nyelvi norma. Nyelvtudományi Közlemények 144. sz. Budapest, 1998.

Balázs Géza: Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón. Budapest, 1998.

VI. Az utóbbi öt évben más bizottságokkal közösen folyt kutatások

A Magyar Nyelvi Bizottság összetételénél fogva eleve „interdiszciplináris”, mert a különböző akadémiai (tudomány-)területek vannak képviselve benne. Az együttműködés különösen a szaknyelvek és a (szaknyelvi) helyesírás területén szükséges és nyilvánvaló, hiszen szakmai nyelvi, helyesírási probléma csak szaktudós-nyelvész együttműködésével oldható meg.

Például:

1992. október: Nyelvművelő konferencia, Budapest.

1992. november: Szaknyelvi konferencia, Budapest.

Továbbá: szaknyelvi helyesírások előkészítése, kivitelezése

VII. Várható kutatási eredmények

Magyar grammatika (ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék)

Magyar–angol és angol–magyar informatikai szótár

Új értelmező szótár

Magyar szókincstár, szinonimaszótárak

Új szövegtani összefoglalók

Nyelvi illemtan

A magyar nyelvstratégia, nyelvművelés történetének, tennivalóinak, módszereinek áttekintése, összefoglalása

VIII. Olyan tudományos kutatás, amelynek az Akadémia jelenlegi bizottsági rendszerében nincs gazdája (s érintkezik a nyelvstratégiával, a nyelvműveléssel)

A kulturális antropológiának és a szemiotikának (jeltudománynak) csak egyetemi kutatóhelyei, illetve társadalmi szervezetei vannak.

IX. A jelenlegi bizottsági szerkezet továbbfejlesztésére tett javaslat

A fenti feladatok ellátására, koordinálására, szakmai vezetésére a Magyar Nyelvi Bizottság (esetleg korábbi nevén: Anyanyelvi Bizottság) alkalmas, de benne, mellette egy szaknyelvi és egy nyelvstratégiai kutatócsoportot ajánlatos létrehozni.

Balázs Géza

Balázs, Géza: The situation of language culture in Hungary: A review and some suggestions. Following a suggestion made by the President of the Hungarian Academy of Sciences, the Hungarian Language Committee of that Academy compiled a report on the relationship between linguistics and language strategy in Hungary. The introduction of that report was written by László Deme, and its specific points were drafted by Géza Balázs. The latter include an overview of (1) the situation of Hungarian language strategy and language culture, (2) linguistic research pertaining to the issue of language strategy, (3) the major areas of language cultivation and (4) its specific objectives.

* Glatz Ferenc elnöki expozéjára (1997. május 12.), Ritoók Zsigmond osztályelnök felkérésére, a tőle megadott szempontok alapján a Magyar Nyelvi Bizottság választ dolgozott ki. A bevezetőt Deme László, a tervezetet Balázs Géza írta. Az előterjesztést a bizottság 1998. október 5-i ülésén megvitatta, és az itt közöltek szerint elfogadta. Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya a jelentést 1998. november 16-i ülésén elfogadta.