Csókolom!
Kit? Miért? Hogyan?
avagy:
A magyar köszönésformák fuldoklása a „csókolom” generálszószában.
Az emberi kapcsolatteremtés alapja, minden egyes találkozásnál a derűs, napszaknak megfelelő, értelmes köszönés, illetve az érthető bemutatkozás.
|
Csókolom… őrölik a szót összeszorított foggal vagy ártatlan méla szájjal a megtévesztett polgárok tömegei, a kiszolgáltatott kis- és növő gyermekek példaképei.
Karácsony Sándor pedagógus (1891–1952) a fejlődéslélektan társaslelki kategóriáinak meghatározásakor, a kisgyermekkor tudományaként az utánzást jelöli meg.
A kisgyermek egyik első tudománya a nyelv. Elsősorban az anyanyelv. Tudományát utánzással sajátítja el. Kit utánoz? Felnőtt (baj)társaim a magyar anyanyelvben! Bennünket utánoz ez a kiszolgáltatott, tudományra éhes emberpalánta. Milyen felnőttek vagyunk? Érett vagy éretlen felnőttek?
Csókolom … csókolom hajtogatja tisztességtudóan az éretlen felnőtt boldog-boldogtalannak, úton-útfélen. Robot találkozásai robotokkal a falanszter flaszterén. A legsikerültebben programozott, éretlen felnőtt még unszolja, utasítja is kiskorú gyermekét, unokáját, tanítványait, hogy előre csókolomozzon. Szöges ellentétben a kisgyermek (3–7 éves, infans) lehetőségével, aki utána kívánná mondani.
A növő gyermek (8–12 éves, praepubertas) igényévé válhat, hogy előre köszönjön, ha addigra nem okoztunk benne dacosan ellenszegülő gátlásokat. A kamasz (13–17 éves, pubescens) korúaknál merül fel először a kérdés: Mit is jelent, amit mondok, köszönök?!
Gondoljunk az ifjú nő (18–24 éves, adolescens) zavart pillantására, pirulására. Elhebegett csókolom-ja jusson eszünkbe, bármilyen korú, felnőtt férfitársam. Ő, a nő, mit érezhet, mire gondolhat (mert ifjú korban még ösztönösen kívánnak gondolkodni az emberek) éppen „elemzés” alatt álló csókolom-ja közben. Nekünk pedig, beretvált–szőrös férfiaknak, milyen pajzán képek jelenhetnek meg barázdás homlokunk mögött, hallván az ifjú hölgy bizonytalanul elrebegett csókolomját.
Érett, felnőtt ember az, aki képes önállóan gondolkodni, dönteni, cselekedni. Az élőlények közül egyedül az ember nagyszerű lehetősége ennek a hármas egységnek a felismerése, gyakorlása. Igényem önállóan gondolkodni, felelősséget vállalni az egyszemélyes döntésemért, végül következetesen cselekedni. Az időbeli sorrend felcserélhetetlen.
Az éretlen, gyermeteg (infantilis) felnőtt ember lemond az önálló gondolkodásról, a döntés nagyszerű, személyes szabadságát is kifejező napi gyönyörűséggel eltöltő, felelősséggel vállalt lehetőségéről. Mi marad neki a kínokkal-örömökkel vegyes következetes cselekvés helyett?
Az éretlen felnőtt ember cselekedtetett áldozatként szenved, szenveleg, ágál, dicsekszik, hunyászkodik, panaszkodik. Átengedi a gondolkodást, a döntést másoknak, akik cselekedtetik őt. Marad neki is egy hármas egység, a cselekedtetés három „P”-je: a parancsra – pót – pazarló cselekvéssor.
Csókolom… halljuk nap mint nap olyannyira gépiesen, hogy még írásjelet sem képzelhetünk hozzá. A semmi van utána. Lélektelen. Értelmetlen. Mindez együtt: pazarlás. Pazarlás a pillanattal, a vegetatív idegrendszerrel, az élettel.
Pazarlás a lehetőséggel, hogy egy-egy találkozáskor a lépcsőházban, az utcán, a munkahelyen, a legkevesebb energia felhasználásával erőt adhatnánk társainknak egy-egy derűs, értelmes (napszaknak, helyzetnek, személynek) megfelelő köszönéssel.
Csókolom… köszön az érett, felnőtt ember szerelmének, és szájon csókolja. Édesanyjának, más tiszteletreméltó nőnek Kezét csókolom! köszönéssel hálálja meg a gondoskodást időnként.
Nem csak idegeneknek, legközelebbi hozzátartozóinknak is erőt adó lehet búcsúzáskor a Viszontlátásra! Szeretnék még találkozni Veled – ma, vagy holnap, esetleg az örökéletben. Ki tudja, mi történhet a búcsúzás utáni percekben Veled vagy velem?
A köszönés tartalma, értelme: Szükségem van Rád, embertársam! Ha véletlenül megelőz valaki a köszönésben, az a meglepően jó érzés tölthet el, hogy Neked is szükséged van rám.
Hajnali morózusság ellen kiváló a: Jó reggelt kívánok! Napközbeni hajszában biztató egy: Jó napot kívánok! Szürkület idején összecsuklást megelőző lehet a: Jó estét kívánok! Eltöltött napunkról való elszámolásunk után békés álmot hozó Jó éjszakát suttoghatunk szeretteinknek. A három műszakban dolgozót is felvillanyozhatja a Jó éjszakát kívánok! együttérzést kifejező hangsúlyozása. Sötét, felhős, ködös délben egy Szép-jó napot kívánok! hallatán kisüt a szívemben a nap. Az érett felnőtt gyermekei, tanítványai az előbbi példákat utánozhatják.
A Jó napot kívánok! utánzásában felnövő gyermek tapasztalatom szerint még gondolkodni is korábban kezd, mint a csókolom-követők. Leányunk négy éves korában a döbbenettől értetlenül hányta szememre, a szomszéddal való találkozás után: Édesapa, a Nusi néni azt mondta, hogy az okos kislány csókolomot köszön és nem jónapotkívánokot! – Édeslányom! – szedtem össze magam – tudod, vannak olyan idős emberek, akik a csókolom köszöntést szeretik. Ettől a perctől kezdve te magad döntheted el, hogy kinek, mit köszönsz. Ha úgy találod, hogy egy maradi felnőttel találkozol, nyugodtan köszönj neki csókolomot.
Megnyugodott, de láttam, hogy igencsak foglalkoztatja az esemény. Nusi néninek attól kezdve megkülönböztetett figyelemmel csókolomot köszönt. Fél év múlva ragyogó arccal perdült be az előszobaajtón: Apa! Nusi néninek véletlenül úgy köszöntem, hogy Jó napot kívánok, és ő is azt mondta, hogy Jó napot kívánok! Mielőtt szóhoz jutottam volna, hozzátette: Lehet, hogy Nusi néni nem is olyan öreg?
Életkortól, helyzettől függően elfogadhatónak tartom a Szia!, Helló!, Csao!, Tiszteletem! etc. köszönéseket. A Szervusz!-nál tisztázandónak tartom még írásban, élőszóban egyaránt a Szerbusz! változatot. Magam így érzem és használom következetesen: Szervusz! Ha Szerbusz-t hallok, csiklandós ingert érzek, hogy így válaszoljak: Szervillamos!
Isten veled! – búcsúzom a Magyar Nyelvőrség egyik zászlótartójától. Kilencvenéves korában ért véget feladata a Földön.
Figyelmes csapattársam, aki a Nyelvőrt olvasod! Tisztelegjünk Baranek J. György, az ismeretlen katona előtt, aki anyanyelvünk gazdag színeit és az erőt adó köszönésformákat őrizte–védelmezte. Jelentem nyelvőr társaim, hogy a zászlót nem ejtette el, még álltában átvehettük tőle.
Ezt az írást azért adom közre, hátha felfigyel néhány kiskatona, és mielőtt mi is elejtenénk, átveszi tőlünk a magyar köszönésformák tépett lobogóját.
Addig is gondolkodni van igényem, dönteni kívánok, és következetes cselekvésem morzsányi eredménye a fenti továbbgondolkodásra javasolt iromány.
Héreg, 1999 tavaszán
Levente Péter
