Anyanyelvünk szolgálatában*
(Jakab István 70 éves)

Huszonegy éve, Nyíri Antalt köszöntve hetvenedik születésnapja alkalmából, bevezetőül ezt írtam: „Az életkor persze önmagában nem érdem. De minél hosszabb, annál több lehetőséget ad érdemek szerzésére és gyarapítására” (Néprajz és Nyelvtudomány XXI, 5; 1977.) Most, jeles kollégánkról és kedves barátomról, Jakab Istvánról szólván, ennyivel mindenképpen meg kell ezt toldanom: „…ha van benne elég erő, akarat és elhivatottság megküzdeni környezettel, körülményekkel és a hivatalnak packázásaival”.

Hosszan szólhatnék [megvallom: ott a helyszínen szóltam is, de ezt a részt egy akadémiai kiadványban teszem majd közzé] nyelvről és anyanyelvről, tudományról és nyelvtudományról, nyelvhasználatról és nyelvápolásról. Azért, mert Jakab István kollégánk és barátunk személyében olyan férfiúnak ünnepeljük kereken hetvenedik születésnapját (és – szerencsére – nem: születésének hetvenedik évfordulóját, ahogy a meghívás szólt), aki ebből a szép hosszú időből jó négy és fél évtizedet töltött el anyanyelvünk szolgálatában. Nem is akármilyen szerepkörökben és posztokon. Kezdte a grammatika oktatásával középiskolás fokon; majd hamarosan a felsőoktatásban folytatta, tanárok tanáraként; s ehhez társult nemsokára a beszélők szélesebb rétegeinek szánt nyelvművelő és ismeretterjesztő publikációs tevékenység, majd a mozgalmiság vállalása. Szorgalmazására alakult meg, először a CSEMADOK nyelvi szakbizottságaként az a mag, amelyből, éppen három évtizede, kinőtt a Csehszlovákiai Magyar Nyelvművelő és Nyelvjáráskutató Társaság; amelynek először főtitkári, majd lappangásba szorításának feloldódása után elnöki minőségben irányította tevékenységét; segítve közben a pedagógus-továbbképzést, a sajtó munkásainak nyelvi továbbnevelését és az anyanyelvi versenymozgalom folyamatos erősödését és erősödő folyamatosságát.

Szervező és alkotó munkálkodásának első, kötetnyi eredménye a sajátjai mellett Kapás Ferenc, Mayer Imre, Mayer Judit, Morvay Gábor, Orbán Gábor és Zeman László írásaiból összeválogatott és megszerkesztett közös kiadvány, az 1976-ban megjelentetett „Hogy is mondjuk?”. Az első írás benne, sorrendben, Jakab Istvánnak 1955. évi cikke; s ezt időben is csak egy előzi meg: Mayer Imréé 1954-ből. És talán nem a szerkesztői helyzettel való visszaélés, hanem a felhalmozódott választékban elfoglalt hely következménye, hogy a cikkecskék mintegy felének ő maga a szerzője is; s hogy e kerek képpé összeálló mozaikkockák sorát lezáró – 1973-ban készített, „Nyelvművelésünk helyzete, elvei és legfontosabb feladatai” című – 26 lapos magvas áttekintés is tőle származik.

Ezt a szerzőtársakkal együtt produkált szerkesztményt négy további követte: 1980-ban a „Nyelvünkről – nyelvünkért”, 1983-ban a „Nyelvünk és mi”, 1987-ben a „Nyelvi vétségek és kétségek”, majd – de reméljük, korántsem „végül” – 1995-ben az „Értsünk szót egymással”. [Utólag szúrom be: jól „szurkoltam”. Születésnapi ajándékként – nekünk – testes válogatást jelentetett meg az első három kötet írásaiból a pozsonyi Kalligram kiadó, 1998. évjelzettel, „Nyelvünkről – önmagunkért” címmel.) – Az említett négy kötet már egyetlen szerzős: Jakab István rádióban és nyomtatott sajtóban közzétett rövid írásainak tematikusan elrendezett gyűjteménye mindegyikük. A „Nyelvünk és mi” címen közrebocsátottat kiegészíti még, „A csehszlovákiai magyar nyelvművelés legfontosabb kérdései” címen, egy újabb, ezúttal 73 lapos vissza- és előretekintő tanulmány; ez az elméletibb műfaj azután a gyűjteményes kötetekből átment a Magyar Nyelvőrbe és a pozsonyi Irodalmi Szemlébe.

Aki mindezek alapján afféle „nyesegető kertészként” könyvelné el Jakab Istvánt, annak azt ajánlom: nézze meg magvas és testes filológiai tanulmányait az igekötő kialakulásáról majd tudományos besorolásának történetéről (a Nyelvtudományi Értekezések sorozatában); s azokat a grammatikai finomságokat feszegető szakírásokat, amelyek központi folyóiratok – elsősorban a Nyelvőr – hasábjain jelentek meg. És több oldalról is közelítő fejtegetéseit a központi norma és a regionális nyelvhasználati formák viszonyáról. Mert mindezekben tetten érhető: a gyökerekig ásott, hogy biztos kézzel foghasson a gallyacskák alakításához.

De a mozgalmiság, a közéleti-közületi tevékenykedés sem valamiféle önmegvalósítási ambíció vagy magamutogatási kényszer folyománya nála, nem látványos siker keresése a nyugodt, elmélyedő munka helyett; hanem a társadalmi szükség felismeréséből fakadó meghajlás a történelmi kényszer előtt. Idézett programtanulmányainak tanúsága szerint elég korán tudatosította azt, ami a legjelentősebb helyzeti negatívum és ebből következően a legfontosabb pluszfeladat a nemzetiségi körülmények közt végzendő nyelvművelő munka – és munkásai – számára: hogy a nyelv használóinak nem csupán a nevelése, művelése, hanem a megtartása is gond, mégpedig olyan létkörülmények között, amelyek közt a központi normának már a megismerése is többletigény és többletfeladat a mindennapokban használt anyanyelvi szinthez képest.

Változó, ingadozó körülmények között, váltakozó, ingatag egészséggel, olykor megtört testtel, de töretlen akarattal és odaadással évtizedeken át végzett munkáján végigpillantva, most, a nyolcadik évtizedbe lépésekor, nem csendes pihenést kívánok neki, hanem további aktivitást. A magunkfajtát a pihenés fárasztja, a tevékenység élteti. – Jó persze kitapogatni minden helyzetben és korszakban a mozgás korlátait; de fontos aztán megkeresni a korlátok közti mozgás lehetőségét is.

Hiszem, hogy megtalálja; és kívánom: találja meg!

Deme László

* Részletek a nyitrai ünnepi ülésszakon, 1998. november 20-án elhangzott üdvözlő beszédből.