A stíluselmélet archeológiája

Adamik Tamás: Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig
Stílus, kritika, értelmezés. Seneca, 1998.

1. A megújuló hazai stíluskutatás jelentős eredménye Adamik Tamás stíluselmélet-történeti munkájának megjelenése. A stílusnemekre és a stíluserényekre vonatkozó retorikai tanítás történeti változását követve a szerző az antik stílustan olyan területeit állítja vizsgálódása középpontjába, amelyek a retorikából kiszakadó, majd alakzatrendszerré zsugorodó stilisztikákból fokozatosan kiszorultak, és amelyek jelentősége csak napjainkban a pragmatikai alapú stílusfelfogás perspektívájából vált nyilvánvalóvá. Adamik tudatosan vállalja a jelen nézőpontját, amikor előszavában utal arra az ösztönző hatásra, amelyet a kiterjedt interdiszciplináris kapcsolatokkal rendelkező, sokfelé ágazó kommunikációs nyelvészettől kapott, tételesen is említve a szemiotikát, annak részrendszereit, a kommunikációelméletet, szociolingvisztikát, az élőnyelvi és a szövegtani kutatásokat. A történeti tárgy természete igényli is azt a szemléleti-módszertani komplexitást, amelyet a modern nyelvészet említett iránya kínál. Ennek folytán a vizsgált történeti szövegeknek a jelen értelmezésében föltáruló jelentése kölcsönösen megvilágítja, de folyamatosan próbára is teszi tárgy és módszer egymáshoz való viszonyát. A mondottakból következik, hogy a szerző értelmezői helyzetét a történeti megértés hermeneutikai elve alapján határozhatjuk meg. Így szemlélve fogalmazódik meg a kérdés: „Mit mond a retorikai stílustan a pragmatikai nyelvészet elméleti keretében önmagát újradefiniáló modern stilisztika számára?” A stilisztikus olvasó elsősorban erre a kérdésre keresi a választ Adamik Tamás könyvében, bár tudja, hogy ilyen határolt megközelítéssel redukálja a feldolgozás tematikus dimenzióit.

A forrásszövegek nyitott jelentéstani problémáira, a datálási és rekonstrukciós megoldásokra, valamint a kommentárok kritikai értékelésére vonatkozó szerzői döntések megítélése a klasszika-filológusok hatáskörébe tartozik; az ilyen képzettséggel nem rendelkező e vonatkozásban csupán annyit mondhat: logikusnak és meggyőzőnek találja azt a tudománytörténeti folyamatot, amit Adamik Tamás fölvázol. Méltánylással kell szólnia továbbá arról az előzékenységről is, amellyel a görögül, latinul nem (vagy nem kielégítően) tudó olvasói számára is hozzáférhetővé tette a hivatkozott forráshelyeket. (Egyetlen megjegyzés kívánkozik ide: a görög neveket az utóbbi évek gyakorlatától eltérően latinos átírásban adja a szerző.)

A gazdag, sokrétű munkából az alábbiakban csak néhány kérdést szeretnénk kiemelni.

2. Az értekezés címe „stíluselmélet”-nek minősíti a retorikai stílustan vizsgált tárgyköreit. Mivel analitikus tudományelméleti alapállásból gyakran éri bírálat a teoretikus igényű filológiai tudományok ilyen önmeghatározását, szükséges megvizsgálnunk, mi értendő itt az „elmélet” fogalma alatt. A választ Arisztotelész stíluselméletének jellemzésekor adja meg a szerző az alábbi kritériumokkal: „…egységes filozófiai alapokon nyugszik: egyes részei az egészben kapják meg jelentésüket, s nem is lehet azokat az egészből kiszakítva önmagukban vizsgálni” (54). A retorikában, amely gyakorlati jártasság és bölcseleti ismeretek „szerves egysége”, a gyakorlatból kiindulva az elvontság mind magasabb szintjein alakul ki az az általánosított tapasztalat, amit elméletnek nevezünk. A hermeneutika és retorika módszertani rokonságát Gadamer (1990: 173) a következő módon fogalmazza meg: „Mindkét esetben az utólagosság viszonya áll fenn az elmélet és az elmélet absztrakciós alapjául szolgáló gyakorlat között.”

Adamik könyve történeti folyamatában mutatja be azt a kölcsönös összefüggést, amely a rétori ethosz, a retorikai célok és stíluseszmény, a stílusnemek és erények, valamint az őket megvalósító nyelvi formák között fennáll. Ha ehhez hozzávesszük a fentiek kapcsolatát a beszéd tárgyával, műfajával, szerkezetével, belátjuk, hogy a stílusnemek és erények vizsgálatából elérhető a retorika egésze. A könyv tárgyköre tehát olyan értelemben is elméleti szintű, hogy meghatározó formaelveket rendszerez. Fölmerülhet a kérdés: miért a stíluselméleti és nem a retorikai szempontok kerültek előtérbe. Az előszóból kapjuk meg a választ: a „hatékony, jó és szép szöveg” létrehozására törekvő antik szerzők az adott stíluselvekben látták ennek legfőbb biztosítékát. Így a stílusnemek és erények tana jelenti azt a közös alapot, amely az igen különböző és időben is távoli életműveket összemérhetővé teszi (7–8).

3. A könyv gondolatmenetét jeltani keretbe ágyazza a Gorgiaszról szóló első, és az Augustinus jel- és értelmezéselméletét tárgyaló utolsó fejezet. A közöttük lévő kapcsolatot a retorika egész történetén átívelő, töretlen pragmatikai szemlélet adja.

3.1. Gorgiasz, úgy látszik, e vonatkozásban is kezdeményező volt. Más vélekedésektől eltérően, amelyek lételméleti nihilizmust, agnoszticizmust, nyelvkritikai attitűdöt olvasnak ki töredékes hagyatékából (e megítélés legutóbbi összefoglalását l. Simon 1998: 10–1), Adamik a retorikai hatásról vallott felfogásából kiindulva értelmezi újra Gorgiasz tanításait. Úgy véli, hogy a nyelvi ráhatás mindenhatóságába vetett bizalma megkérdőjelezi a kommunikációval szembeni szkepszisét, ha az igazsággal kapcsolatos relativisztikus álláspontját nem is.

Nyelvelméleti megközelítésből Gorgiasz tanításában kirajzolódik egy jeltani, pragmatikai és esztétikai aspektus, amely egységet alkot. Adamik azok nézetét osztja, akik szerint Gorgiasz a nyelvi jel szerkezetére vonatkozóan a modern jelentéstannal egybehangzó felismerésekhez jutott, amikor elkülönítette egymástól a jelölőt, a jelöltet és a jelentést, ami ebben a formában megfeleltethető az Ogden–Richards-féle szemantikai háromszögben ábrázolt jelviszonynak. Ugyanakkor utal arra is, hogy Gorgiasz szerint a szó és a valóság közötti viszony a beszédesemény során a hallgató valóságra vonatkozó ismeretei alapján jön létre, és levonja a következtetést, mely szerint „…Gorgias számára a szó, a beszéd jelentése csak a kommunikációs folyamaton belül merül fel, azaz a jelentés egy bizonyos potencia, amelyet a hallgató aktualizál” (19). A hallgató, mint a jelviszony meghatározó összetevője azonban nem fér bele az Ogden–Richards-féle jelszerkezeti sémába, ahol a jelentés egy kételemű: jelölőből és jelöltből álló reláció eredménye. A mondottakból talán nem jogtalan arra gondolnunk, hogy Gorgiasz jelentésfelfogása nem a kételemű szemantikai, hanem a háromelmű szemiotikai jelsémában (X jele Y-nak Z számára) adható meg, ahol a jelentés egy jelölőből, jelöltből, jelhasználóból álló jelviszony eredménye. Megítélésem szerint ez a szemiotikai jelfelfogáson alapuló pragmatikai szemlélet feleltethető meg a határozott kommunikációs szándék elérése érdekében hatásra törekvő retorikai szituációnak épp úgy, mint ahogy ez a jelfelfogás adja a beszédaktusok Austin által leírt hármas szerkezetét is (vö. nyelvi aktus – szándék – hatás; lokúció – illokúció – perlokúció). A gorgiaszi tanításból elvonható retorikai szituáció-modell végigkíséri a retorika történetét és logikusan vezet el az értelmezéselmélet megszületéséhez (Órigenész) és a jelelmélet megalapozásához Augustinus életművében.

A mindenekfölötti hatásra törekvő Gorgiasz ismerte föl a nyelv (beszéd) fizikai aspektusának jelentésadó szerepét, ami ugyancsak szemiotikai nézőpontra vall; a szemiotika szerint ugyanis valamennyi jelösszetevő, így a jelalak is részt vesz a szemiózis folyamatában (vö. Kanyó 1972: 105–9). Ez a meglátás nagy hatást gyakorolt a retorikákra, és a grammatikai ismereteket fölhasználva kidolgozták a nyelv akusztikus létmódjához kapcsolódó kifejezőeszközöket. Ide kapcsolhatók mind a szónoki beszéd előadására, mind a prózaritmusra, a numerozitásra vonatkozó tanítások (pl. Cicerónál), főként pedig az olyan zeneelméleti alapozású retorikák, mint Dionüsziosz Halikarnasszeusznak A szavak elrendezéséről című munkája, amely a fonostilisztika és a nyelvesztétika előzményének tekinthető. Az ún. gorgiaszi figurák olyan komplex jelek, amelyekben a logikai, szintaktikai, szemantikai és akusztikai dimenzió összefonódik.

3.2. Az interpretáció elméleti dilemmái ösztönözték Augustinust jeltana kidolgozására. Belőle csupán azokat a részeket szeretném kiemelni, amelyek párhuzamba állíthatók a modern nyelvészeti pragmatika bizonyos szempontjaival. (Adamik Tamás említi Augustinus és Saussure jelölő/jelölt fogalmai közötti megfeleléseket l. 267.)

Az egyik ilyen vonatkozást jeltipológiájában találjuk, amikor a szándék megléte alapján különíti el a természetes és az egyezményes jeleket. Az előbbiekre nem jellemző a jelölés szándéka, az utóbbiakat használják élőlények egymás közötti érintkezésükben. Ez utóbbiak közé tartoznak a szavak mint legfontosabb jelek. A másik szempontot a jelentésre vonatkozó megállapítások tartalmazzák. A jelek kétértelműségéből kiindulva elkülöníti egymástól egyfelől a szó szerinti (elsődleges) és átvitt (allegorikus) jelentést; másfelől a szótári, pontosabban szemantikai jelentést és a nyelvhasználó szándékától függő szituációs vagy pragmatikai jelentést. Adamik megjegyzi, hogy már a görög és római bírósági eljárásokban is fontosságot tulajdonítottak a két jelentésszintnek, külön fogalmuk is volt rá: a vis significatioque és a voluntas significandi (263).

A modern pragmatikában Paul Grice 1957-es Jelentés című tanulmányában használja újra a természetes és nem természetes jelentés megkülönböztetést, és az utóbbit a szándékoltsággal jellemzi (Grice 1988). Ebből a distinkcióból vezették le a kommunikációelmélet alapfogalmát: az intencionalitást, valamint a konvencionális vagy szemantikai, illetve kommunikációs vagy pragmatikai jelentés fogalmakat (Worth–Gross 1974: 37–9; Terestyéni 1984: 331–5).

Augustinus számára a „keresztény tanítás” hitele szempontjából vetődött fel az allegorikus Szentírás-magyarázat érvényességét alátámasztó jelelméleti vizsgálódás. A szemiotikai eszközök feltárásának igénye a retorikatörténet előzményeiből is szervesen következett.

Az elmélettörténet két végpontján álló szerzők vizsgálatával a retorikai tanításban munkáló pragmatikai szemlélet folyamatosságát kívántam igazolni. Egy érdekes összefüggésre még fölfigyelhetünk: a folyamat élén a nyelv erejét birtokló szónok mindenhatósága kerül a figyelem középpontjába, a végponton a tudós és szubtilis értelmezőé.

4. Adamik könyve tizenkét, nagyjából azonos terjedelmű fejezetből áll, ezek mindegyike a retorikatörténet egy-egy kiemelkedő személyiségének történeti jelentőségű munkáját tárgyalja. Finom megoldása a szerzőnek, hogy alcímeivel olyan tömör minősítést ad, amely jellemzi az adott munka helyét a történeti folyamatban. Igen figyelemre méltó magának a folyamatnak a logikája: a Kr. e. 1. századig kiépül és elméletileg megalapozódik a szónoki művészet/mesterség rendszere (Gorgiasz, Platón, Arisztotelész, Theophrasztosz); az első rendszerezés (Cornificius) után az egyes művek tárgyköre behatárolódik, de az adott tárgy vonatkozásában a feldolgozás el is mélyül (Cicero, Dionüsziosz Halikarnasszeusz, Pszeudo-Longinosz, Démétriosz), majd a nagy szintézis után (Quintilianus) értelmezéselméletté alakul (Órigenész, Augustinus). Látható, hogy az antikvitásban is megindul már az a folyamat, amit Genette (1977) a retorika leszűkülésének nevez, de ekkor még nem szakad el pragmatikai alapjaitól, tehát nem válik formális eszközök rendszerévé.

Érdekes folyamat rajzolódik ki a retorikai cél, elméleti háttér, a preferált stílusnem(ek), stíluserény(ek) és eszközök összefüggéséből, amit érzékletesen csak táblázatba foglalva lehetne megmutatni. Igazolásul csupán két példára hivatkozom. Arisztotelész fő retorikai célja: az érveléssel való meggyőzés; elméleti háttere: filozófia, logika, etika; preferált stílusnem: a közepes; stíluserények: illőség, világosság (pontosabban: az illő világosság); kifejezőeszközök: a közismert és az alapjelentésű szavak, a körmondat, a metafora. – Dionüsziosz Halikarnesszeusz retorikai célja: a szép és kellemes hatás elérése, gyönyörködtetés; elméleti alap: zeneelmélet; preferált stílusnem: eltérve a hagyományos rendszertől vizsgált tárgyának, az elrendezésnek megfelelő fogalmakat használ; stíluserények: változatosság, illőség; kifejezőeszközök: hangszimbolika, hangfestés.

Ha a stíluserények (az illőség, a világosság, a nyelvhelyesség, az ékesség, időnként a tömörség) preferenciáját vizsgáljuk meg történeti metszetben, azt tapasztaljuk, hogy a retorikai szituáció kontextuális beágyazottságára utaló „illőség” a leggyakoribb, szinte minden rétornál előfordul; tartalma is fokozatosan bővül. Legárnyaltabb értelmezése Cicerónál olvasható. Az „illőség”-hez kapcsolódó minőségjegyek megtalálhatók a mai stílusdefiníciókban is, ami arra utal, hogy benne fejeződik ki leginkább a stílus pragmatikai természete.

5. Nehéz volna számba venni azokat a mai ismereteinket és különböző tudásrendszerekbe tartozó fogalmainkat, amelyek forrásait megtalálhatjuk az antik retorika stíluselméleti fejezeteiben.

Ha irodalomelméleti előfeltételekkel olvassuk, akkor meglátjuk azokat az előjeleket, amelyek mentén elkülönül a gyakorlatias céloktól, funkcióktól az esztétikai célú nyelvhasználat. Az irodalmi interpretáció jelentéstani elvei alapjaikban felismerhetők Órigenész és Augustinus értelmezéselméletében (és persze veszélyei, buktatói is). Arisztotelésznél megtalálható eredeti formájában az a két összetevő, amelyből az orosz formális poétika „osztranyényije” fogalma kialakult. A példák tetszőlegesen szaporíthatók.

Érdekesek az olyan közismert oppozíciókra adott jellemzések, mint a szónoki beszéd/költészet vagy az írott/beszélt szöveg. Közülük mégis kiemelnék egyet, azt, amelyre Theophrasztosz töredékeiben bukkanunk. Ő a beszédfajtákat az alábbi módon osztályozza: tárgyra irányulók: a szóban forgó tárgyra összpontosítanak, és nem veszik figyelembe a hallgatót; ez a filozófusok beszédmódja; hallgatóra irányulók: céljuk a hallgatóság képzeletének felgyújtása; ez a rétorok és költők jellemző beszédmódja. Ez a felosztás nemcsak a tudományos/költői oppozíciót írja le, de előzménye a nyelvészeti pragmatika egyik tételének, amely megkülönbözteti a kommunikáció két szintjét: az interaktív és a kognitív nyelvhasználatot (Habermas 1988: 275). Ennek alapján határozzák meg a nyelvi funkciókat egyes szövegtanok (Brown–Yule 1989: 1).

Mostanában kerülnek elő a nyelvészetben (és a stilisztikában) olyan kérdések, amelyeket a retorikai stílustan már érintett az egyes alakzatokkal kapcsolatban: így pl. a metafora megismerő funkciójára utal már Aristotelész és Cicero. Mostanában folynak ilyen vizsgálatok a kognitív elmélet keretében (Kövecses 1998; Fónagy 1998). Érdekes nyilatkozatelméleti vonatkozásai vannak a retorikusok körmondatvizsgálatainak, amit az Adamik könyvében megadott források alapján érdemes részletesebben megvizsgálni.

A fentieket végiggondolva a recenzens zavarban van: tudna e tételes választ adni a bevezetőben föltett kérdésére. Aligha. Összefoglalva legföljebb annyit mondhat, hogy a modern stilisztikának (maga mögött hagyva formális periódusát) tudatosan és minden szálon vissza kell kapcsolódnia a retorika filozófiai/etikai értékrendjébe – elméleti, módszertani és világképi tekintetben is magáévá téve annak humanista hagyományát.

SZAKIRODALOM

Brown, Gilian-Yule, George 1989. Discourse Analysis. Cambridge University Press.

Fónagy Iván 1998. A kognitív metaforáról. Nyelv, stílus, irodalom. Köszöntőkönyv Péter Mihály 70. születésnapjára. Budapest. 140–53.

Genette, Gérard 1977. A leszűkült retorika. Helikon 1. sz. 60–71.

Gadamer, Hans-Georg 1990. Retorika, hermeneutika, ideológiakritika. Filozófiai hermeneutika. Budapest. 171–88.

Grice, Paul 1988. Jelentés. Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Szerk. Pléh Csaba, Siklaki István, Terestyéni Tamás. Tankönyvkiadó. Budapest. I. 203–l4.

Habermas, Jürgen 1988. Mi az egyetemes pragmatika? Nyelv, cselekvés, kommunikáció… 251–89.

Kanyó Zoltán 1972. A pragmatika a szemiotikában és a nyelvészetben. ÁNyT. VIII. Akadémiai Kiadó, Budapest. 105–18.

Kövecses Zoltán 1998. A metafora a kognitív nyelvészetben. Kognitív szemlélet és a nyelv kutatása. Szerk. Pléh Csaba és Győri Miklós. Pólya Kiadó, Budapest. 50–82.

Simon Attila 1998. A befogadó a Poétikában. Az esztétikai tapasztalat arisztotelészi értelmezéséhez. Literatura 1. sz. 3–29.

Terestyéni Tamás 1984. Kommunikáció, szándék, jelentés. ÁNyT. XV. 331–62.

Worth, Sol–Gross, Larry 1974. Szimbolikus stratégiák. Komunikáció I. Szerk. Horányi Özséb. Budapest. 37–49.

Fehér Erzsébet

Fehér, Erzsébet: The archeology of theoretical stylistics. The paper reviews Ancient theories of style from Gorgias to Augustine by Tamás Adamik. First, it discusses whether the main topic of the book, the study of stylistic devices and stylistic virtues meets the expectations one has of a ‘theory’. The review then goes on to interpret the semantics and semiotics of ancient treatises in stylistics in terms of present-day linguistic pragmatics. Finally, on the basis of the writings discussed in the book, the main tendency of the ancient history of rhetorics is identified and some conclusions for modern stylistic research are drawn.