Magyar Nyelvőr – Laczkó Krisztina: Alaktan

A szóalaktan vagy más néven morfológia a szó szerkezetét, belső struktúráját vizsgálja, így tárgyalja egyrészt a szó elemeinek, azaz a morfémáknak a fajtáit, különféle csoportosítási lehetőségeit, valamint a morfémaosztályok, alaktani kategóriák jellegzetes sajátosságait, másrészt foglalkozik a morfémák morfémaszerkezetté, lexémává vagy szóalakká kapcsolódásának szabályszerűségeivel.

A morfémaosztályokat nagyrészt éppen a morfémaszerkezetben megjelenő kapcsolódási szabályok alapján tudjuk szétválasztani. A szó és elemei között rész-egész viszony van, így tárgyalásunkban kiindulhatunk a szóalakból, az egészből, és innen juthatunk el az alkotórészekig, de teoretikusan kiindulhatunk az alapegységből, a morfémából, s ezek kombinálódási képességeit megvizsgálva juthatunk el az egészig, a szóalakig. Mi ezt az utóbbi megoldást választjuk, követve a nyelvi szintek egymásra épülésének szabályszerűségét, azaz a szintézis növekvő sorrendjét.

Az alaktan körébe tartozik továbbá a morfémarendszerek (különféle ragozási rendszerek: paradigmák) vizsgálata, valamint ide sorolhatók a szóalkotási műveletek: a szóképzés, a szóösszetétel és az egyéb szóalakotásmódok leírása is.

A szó szerkezetének vizsgálata azonban nem kizárólag az alaktan feladata. A morfológia kapcsolatban áll a fonológiával, ezzel a kapcsolatrendszerrel a morfofonológia foglalkozik. A morfofonológia területéhez tartoznak például a morfológiai alapú (morfológiailag kondicionált) fonológiai folyamatok (pl. a magánhangzó-illeszkedés a toldalékolásban) vagy az ilyen jellegű hasonulások (pl. a felszólító mód -j- jele esetén), valamint a morfológia és a fonológia kapcsolatrendszerébe soroljuk az alakváltozatok kiválasztásának szabályait is, azaz a morfológia által meghatározott, a fonológiai állományt érintő morfémaváltakozásokat (pl. a tövek és toldalékok alaki felosztása, az allomorfok és az előhangzó problémája).

Másrészről az alaktan érintkezik a szintaxissal. Itt elsősorban a szóösszetételeket kell megemlíteni, melyek sokszor levezethetők a mondatban előforduló szókapcsolódási típusokból, ebből következőleg a szóösszetétel szabályai sok hasonlóságot mutatnak a megfelelő szintaktikai szabályokkal; de az is nyilvánvaló, hogy a toldalékolásnak is lehetnek/vannak szintaktikai-mondattani okai és következményei.

Másfajta összefüggés van a morfológia és a szófajtan között. Ezek egymást átfedő területek, hiszen a szófaji leírásnak szerves része a morfológiai jellemzés. Mivel a morféma a „szóvá szerkesztés” funkcionális egysége, és minden szónak van szófaji értéke, így alkotóelemeinek, a morfémáknak is van szófajiságra utaló jelentéstartalma (vö. a terminushasználatot: igető, melléknévképző, főnévi esetrag stb.).

2. Alaktani alapfogalmak

2.1. A morfológia központi eleme a morféma. A morféma a nyelvi rendszer alapegysége, a szóalak alapvető alkotórésze. Definíciója szerint a legkisebb nyelvi jel. Ez azt jelenti, hogy a morféma az a minimális nyelvi egység, amely már meghatározott formával és az ehhez kapcsolódó jelentéssel rendelkezik, s további hozzá hasonló, meghatározott alakú és jelentésű kisebb egységekre nem bontható.

A morfémát azonban elsősorban alaki egységként tudjuk megragadni. Ennek oka az, hogy egy adott formához nem szükségszerűen egyetlen elemi jelentésmozzanat fűződhet, hanem komplex jelentéstartalom is. Az alábbi szóalakban minden egyes morfémához egyetlen jelentésmozzanat fűződik: barát + ság + ok + at. A barát- tő hordozza a fogalmi jelentést, a -ság elvont főnevet képez, az -ok az általános többség jelölője, az -at pedig a tárgyeset ragja. A barátunk szóalak -unk morfémája azonban egyszerre fejezi ki a birtoklás tényét, valamint a többes számot és az első személyt. Ugyanígy a szeretem igealak -em eleme osztatlanul utal az alany egyes számára és első személyére, valamint még egy harmadik személyű határozott tárgyra is. Az -unk birtokos személyjel és az -em igei személyrag esetében természetesen egyetlen morfémával van dolgunk, amelyhez azonban komplex jelentéstartalom fűződik.

A magyar nyelv alapvetően agglutináló jellegű, hiszen az ún. analitikus affixáció jellemzi elsősorban, ami azt jelenti, hogy a tőhöz kapcsoljuk a különféle toldalékokat, affixumokat, s ezek általában egy-egy grammatikai jelentést hordoznak, tehát egyértelmű megfeleltetés van az affixum és a nyelvtani jelentés között, vö. a fenti barátságokat szóalakkal. (A nyelvtipológiában ezt ún. belső analitizmusnak nevezik, azaz a tő hordozza a lexikai jelentést, a nyelvtaniakat pedig analitikus – szételemezhető – kötött morfémák.) A barátunk és a szeretem példák azonban azt mutatják, hogy természetesen léteznek nem teljesen tipikus agglutináló jellegű formák is. (Ezek az ún. külső szintetizmusra példák, tehát a kötött affixum több grammatikai viszonyjelentést hordoz.) Az -unk és az -em morfémákat kumulatív vagy szintetikus jelentéshordozónak is szokták nevezni a szakirodalomban.

2.2. Abból következőleg, hogy a morfémát elsősorban alaki egységként tudjuk megragadni, a morfémákra bontás strukturálisan a disztribúció alapján történik. A disztribúció egy adott nyelvi elem összes lehetséges környezete az adott nyelvi szinten. A disztribúciós módszer azt vizsgálja tehát, hogy egy adott nyelvi elem vagy osztály azonos funkcióban milyen lehetséges környezetekben fordul elő. Vegyünk egy egyszerű példát: asztalig. A szóalak két összetevője az asztal- és az -ig. Ez a bontás azért lehetséges, mert mindkét elem előfordul más nyelvi környezetben is, pl.: asztal + on, illetve hajó + ig. (Ugyanez természetesen kimutatható az -on és a hajó- szegmentumokról is.) Mindkét elemre igaz továbbá az, hogy nem bonthatók tovább anélkül, hogy a forma és jelentés egysége ne sérülne, így nyilvánvaló, hogy ezek elemi jelek, morfémák, melyek részt vesznek különféle morfémaszerkezetek létrehozásában.

2.3. Azokat a morfémákat, amelyek termékenyen és aktívan részt vesznek a morfémaszerkezetek létrehozásában, produktív morfémáknak nevezzük, azokat azonban, amelyek passzívak ebből a szempontból, improduktívaknak. A produktivitás természetesen nem értékelhető mereven szétválasztható kategóriaként, fokozatok különböztethetők meg a teljes kategorikus produktivitás (pl. az olvas- igető vagy a főnévi igenév képzője, mely automatikus, minden igealakhoz hozzátehető) és a ma már abszolút improduktív morfémák között (pl. a -g igeképző, mely mindössze néhány igealakban mutatható ki, elsősorban improduktív passzív vagy fiktív töveken: recs + eg). A produktivitás ezenkívül relatív abból a szempontból, hogy történetileg változhat, a szinkróniában improduktívnak ítélhető morfémák egy korábbi nyelvállapotban legtöbbször produktívak voltak.

A morfémákra bontás esetenként problémát okozhat, s ez mindenekelőtt a) egy adott kritikus nyelvi elem disztribúciójával és produktivitásával vagy b) az elemek szemantikai összekapcsolódásával, illetve tömbösödésével függ/függhet össze.

a) Például: A szóalak egyik eleme kimutathatóan előfordul más nyelvi környezetben, produktívan részt vesz más morfémaszerkezetek létrehozásában, míg a másik elem nem. Ilyenek például a reggel vagy az örömest szóalakok. Az első esetben a reg- résznek már nincsen disztribúciója (de vö. regöl, rege), míg a -gel szegmentum elemezhető (a -vel esetrag hasonult alakja). A második esetben az öröm- elem termékenyen előfordul más nyelvi környezetben, az -est rész azonban ma már nem él, nem vesz részt más morfémaszerkezetek létrehozásában, mégha egy-két egyéb szóalakban ki is mutatható (valamelyest), teljesen terméketlen, improduktív. Két elvi megoldás kínálkozik erre: a szóalakot vagy szegmentálhatatlannak tartjuk, ún. hagyományozott morfémaszerkezetnek vagy részlegesen szegmentálhatónak. A két fenti példát természetesen elemezhetetlennek vesszük leíró szempontból (csak történeti szempontból szegmentálhatók), és az ún. ragszilárdulás jelenségéhez soroljuk őket, mely a magyar határozószói osztály kialakulásának alapvető módja. A reg- és az -est szegmentumokat pedig a leíró rendszerben nem tartjuk önálló morfémának.

Ugyanígy kérdéses a csak bizonyos frazeológiai egységekben előforduló, ma már egyedi szóalakok elemzése, pl.: fabatkát sem ér; sutba dob. Vajon a batka- és a sut- szegmentumok morfémának tekintendők-e, hiszen ez az egyetlen előfordulásuk, s a szóalak is, melyben megjelennek, is kötött használatú? A szakirodalom nem foglal ebben egységesen állást. Létezik olyan nézet, mely szerint egyedi kötött morfémáknak kell tekinteni őket, egy másik szerint ezek a formák már szegmentálhatatlanok.

Hasonló problémákat vethet fel az ún. passzív vagy fiktív tövek elemzése is. A ragad szóalakban például a disztribúció alapján kimutatható egy rag- tő, valamint egy -ad képző, hiszen mindkettő előfordul más nyelvi környezetben is (rag-aszt, dag-ad), ám mindkettő improduktív, így az adott morfémaszerkezet közelít a hagyományozott, leíró szempontból már nem szegmentálható formákhoz, egyfajta átmenetként értékelhető. Így kérdéses lehet a leíró rendszer számára ezeknek a morfémáknak a számontartása. Abban az esetben, ha az egyik elemnek már nincsen disztribúciója, a másiknak van, ám az teljesen improduktív, a szegmentálás nem hajtható végre, pl.: hint – történetileg: hin + t. (A passzív és fiktív töveket l. még alább is.)

b) Más nehézséget okoz az, ha a szóalak elemei megjelennek ugyan produktívan más nyelvi környezetben, tehát szegmentálhatók, de az adott morfémaszerkezetben a jelentésük eltér az egyes morfémákhoz tartozó jelentésmozzanatoktól. Például a hátra ’vissza, nem előre’ vagy az egyszer ’valaha’ szóalakok esetében a szóelemek között nincs képzetváltás, a szóalakoknak egységes a jelentése. Mivel ezeket a formákat a jelentésbeli tömbösödés miatt lexikalizálódott alakoknak tartjuk (határozószók), nem vagyunk tekintettel bennük az egyes morfémákra.

3. A morfémák osztályozása

3.1. A morfémáknak két fő típusuk, osztályuk van: tőmorfémák és affixumok (toldalékok). Ez egymáshoz viszonyított két osztály, csak egymáshoz képest értelmezhetők, vagyis: a tőmorféma az, amelyhez az affixumok járulnak, az affixum pedig az, ami a tőmorfémákhoz járul. Ez az egymáshoz képest való értelmezhetőség alapvető a megkülönböztetésben, de nem zárja ki azt, hogy azokat a nyelvi elemeket, melyek nem társulhatnak más nyelvi elemekkel, kirekesszük a morfológiai tipizálásból. Vagyis: a szavak szintje felől nézve egy egyszerű szembeállítással megkülönböztethetünk toldalékolható és nem toldalékolható alakokat. A toldalékolható formáknál – még a korlátozottan toldalékolhatók esetén is (pl. a határozószók) a tő és affixum egymáshoz viszonyítottsága nyilvánvaló, a nem toldalékolhatóknál pedig olyan tövekről beszélhetünk, amelyek esetén bármilyen affixum megjelenése tilos (ilyenek például a mondatszók, a viszonyszók nagyobbik része vagy az alapszófajok közül a határozói igenevek).

A tő meghatározásából következik, hogy egy szóalaknak több töve is lehet, mivel minden tő relatív tő, amelyről még leválasztható toldalék. Az abszolút tő a szóalaknak az az eleme, amelyet már minden toldaléktól megfosztottunk. Tehát például az üvegezésekhez szóalak relatív tövei: üvegezések-, üvegezés-, üvegez-, abszolút töve pedig: üveg-. Az abszolút tő (egyszerű, nem összetett szóban) egyetlen morfémából áll.

A töveket és az affixumokat egymáshoz viszonyítva általánosságban a következő szempontok alapján jellemezzük: 1. nyitott vagy zárt rendszert alkotnak, 2. milyen a jelentésük (lexikai, grammatikai viszonyjelentés, modális-pragmatikai jelentés), 3. vannak-e alakváltozataik, 4. alakilag önállóak (szabadok) vagy nem (kötöttek).

4. A morfémaosztályok jellemzése

A tövek osztálya – mint általános alaktani kategória – általában nyitott osztály. Ez elsősorban azt jelenti, hogy folyamatosan bővülhetnek újabb egyedekkel is (ez párhuzamos a nyitott szófaji osztályok bővülésével). Az affixumok ezzel szemben zárt vagy majdnem zárt rendszert alkotnak egy adott szinkrón metszeten belül, ebből következőleg többé-kevésbé listázhatók.

Természetesen az egyes tőtípusokat külön-külön vizsgálva ebből a szempontból jelentős eltéréseket találunk: az egyalakú tövek osztálya – akár ige-, akár névszótövekről van szó – nyilvánvalóan korlátlanul nyitott, nyitott a tővégi időtartamot váltakoztató névszótövek (fekete- ~ feketé-) csoportja is, míg például az ún. sz-es és v-s változatú igetöveké (tesz-, lesz-, vesz-, hisz- stb.) vagy a v-s változatú időtartamot váltakoztató névszótöveké (ló- ~ lov-) zárt, újabb egyedekkel nem bővülhet.

Az affixumok relatív zártsága pedig azt jelenti, hogy a tövek és a toldalékok osztálya közötti határ nem merev. Az affixumok ugyanis gyakran önálló tőből keletkeznek (a fordított folyamat igen ritka), s egy adott szinkrón metszetben éppen az átmenetiség jellemzi őket. Ilyenek például az ún. képzőszerű utótagok, például a -féle, -fajta, -szerű (házféle, jófajta, macskaszerű) vagy a ragszerűen viselkedő utótagok, például a -szám(ra), -mód (mázsaszám[ra], gombamód).

A tövek legtöbbször tartalmas fogalmi jelentéssel bírnak, a szó jelentésének a magvát hordozzák (pl. könyv-, ír-, szép-), ezt lexikális jelentésnek is nevezzük. A fogalmi jelentés lehet – s számszerűleg ez jellemző – tartalmas, direkt denotációjú (l. a fenti példákat) és tartalmatlan, indirekt denotációjú¹ (ezek a névmási szóosztályhoz tartozó tövek). Az affixumok a tövekhez képest alapvetően mindig ún. járulékos vagy nyelvtani viszonyjelentéssel bírnak, ami a fogalmi jelentés valamiféle modifikációját fejezi ki, s ez lehet jelentésalkotó, illetve jelentésváltoztató (képzők), jelentésmódosító (jelek) vagy szintaktikai viszonyítást hordozó (viszonyragok) – pl. (só)-s ’az adott dologfogalommal van ellátva’; (hajó)-k ’az adott dologfogalomból több van’; (ház)-ban – a toldalék a helyviszony jelölésére szolgál.

A tövek sem csak fogalmi, hanem tulajdonképpen fogalmi-grammatikai komplex, összefoglalóan lexikális jelentéssel rendelkeznek, amelynek része a szófajiság fogalmába tömörített nyelvtani viselkedés is.

Vannak azonban olyan tőmorfémák is, amelyek viszonyjelentésűek, elsősorban grammatikai viszonyítóértékkel rendelkeznek. Ezek többnyire nem toldalékolható tőmorfémák, s egy részük egyáltalán nincsen kötve más morfémához (pl. hogy), más részük morfológiai természetű szerkezetben képes megjelenni, viszonyjelentésük az affixumokéhoz hasonló, tehát kötve vannak egy más morfémához, anélkül azonban, hogy egy szóalakot alkotnának vele, azaz ún. analitikus morfémaszerkezetet hoznak létre (pl. asztal alatt).

A nem toldalékolható tövek esetében meg kell még említeni azokat az alakokat, amelyek nem tartalmas fogalmi jelentéssel s nem is grammatikai viszonyjelentéssel rendelkeznek, hanem elsőrendűen pragmatikai vagy modális² jelentésük van, például: talán, bár, esetleg.

Egyes nyelvekben (például a nyugat-grönlandiban) előfordul, hogy egy affixumnak van lexikális jelentése, ezeket lexikális affixumoknak nevezzük. A magyarban elsősorban a szófajtartó, ún. lexikális képzőkkel kapcsolatosan merülhet fel a lexikai jellegű jelentés, ilyen például a kicsinyítő képző (vö. házacska = kis ház), de felmerül a probléma egyes ragok esetében is, például: -kor, tehát ebédkor = ’ebéd idején’. S természetesen a pragmatikus, elsősorban modális jelentést hordozó affixumok elválaszthatatlanok a nyelvtani viszonyítóértéktől, például a -hat/-het képző vagy a feltételes módjel.

Előfordulhat, hogy ugyanazt a grammatikai viszonyjelentést tővel és affixummal is ki lehet fejezni, ilyen például a magyarban az essivusi állapothatározói viszonyt jelölő határozóvá tevő mint és a -ként esetrag: mint tanár (analitikus szerkesztésmód), illetve tanárként (szintetikus szerkesztésmód). Vagyis a két forma tulajdonképpen egyenlő értékű, használatuk szinte megegyezik. Vagy az angolban például a fokozás mutat hasonló jelenséget (a more és az -er középfokban, a most és az -est felsőfokban), itt azonban a grammatikai jelentésű tő és az affixum nem válthatják ki egymást, megjelenésük attól függ, hogy a lexikális tő (a fokozott melléknév) hány szótagból áll, pl.: shorter ’rövidebb’, de more beautiful ’szebb’, és nem *more short, illetve *beautifuler.

A tövek és a toldalékok egyaránt lehetnek egy- vagy többváltozatúak. Ha egy tő vagy toldalék egyalakú, akkor azt a morfológiai kategóriát, amelyet az adott tő vagy toldalék képvisel, egyetlen morféma reprezentálja. Tehát például az ’olvas’ fogalmi jelentéssel rendelkező tövet az olvas- tőmorféma képviseli, vagy a viszonyítás kategóriáján belül a birtokjelet mint absztrakt morfológiai kategóriát az -é- morféma képviseli. Ha egy tőnek vagy toldaléknak több alakváltozata van, ez azt jelenti, hogy a tő, illetve a toldalék által képviselt morfológiai kategóriához több nyilvánvalóan azonos jelentésű és funkciójú, ám alakilag részlegesen eltérő morféma tartozik.

Az alakváltozatok közül van egy tipikus, elvont, állandó, melyet invariánsnak nevezünk – ez reprezentálja az adott morfológiai kategóriát. Az invariáns realizációi a variánsok, vagy másképpen allomorfok, melyek egymáshoz képest alternánsok. Például: a ’bokor’ fogalmi jelentésű tövet a bokor- tőmorféma reprezentálja, ez az invariáns, melynek két variánsa, két allomorfja van: bokor-, bokr-. A birtoktöbbesítő jel reprezentánsa az -i-, ez az invariáns, variánsai, allomorfjai pedig a következők: -i-, -ai-/-ei-, -jai-/-jei-.

Az egyváltozatú morfémák esetében is beszélhetünk az invariáns-variáns kettősségéről, hiszen a morfológiai kategóriát reprezentáló morféma az invariáns, melynek mindössze egyetlen variánsa, allomorfja van, s ez azonos alakilag is az invariánssal. Nyilvánvalóan ebben az esetben nincsenek alternánsok. Mindez ábrázolva:

A hazai és a nemzetközi szakirodalomban nem mindig egyértelmű és egységes a terminushasználat. Morfémán például nem mindenki a legkisebb nyelvi jelet érti, hanem az elvont morfológiai kategóriát. Ebben az esetben a morfológiai kategória jelölőjét többnyire morfnak nevezik. Vannak, akik morfnak csak az invariánsokat nevezik, de vannak, akik a morf terminussal illetik általában a legkisebb nyelvi jelet. Használható tehát például a következő rendszer. Morféma = az absztrakt morfológiai kategória, morf = a reprezentáns vagy invariáns, allomorf = variáns. Ezek szerint az általános többesjel morfémáját a magyarban a -k- morf reprezentálja, melynek a következő előhangzós allomorfjai vannak: -ak-/-ok-/-ek-/-ök-.

Továbbá létezik olyan felfogás is, mely szerint a variáns és az allomorf terminusok nem azonosíthatók egymással: az allomorfia az alternációhoz kapcsolódik, a variáns azonban nem grammatikai alapkategóriához kötődik, például a jövő időnek mint időviszonynak a magyarban variánsait tudjuk megkülönböztetni: analitikus morfológiai szerkezettel, szintagmával vagy a jelen idő transzpozíciójával is kifejezhető – ezek azonban egymásnak nyilvánvalóan nem alternánsai. Tankönyvünk a magyar grammatikaírói hagyományt követve nem alkalmazza ezt a terminushasználatot.

Alternációról elsősorban akkor beszélhetünk tehát a magyarban, ha azonos morfológiai kategóriához tartozó, vagyis azonos jelentésű és funkciójú morfémavariánsokról van szó. Ehhez kapcsolódik általában még egy kritérium: az alternánsok részleges alaki eltérése, vagyis ahogy fent láttuk, az alternánsok alapvetően szabályos alakváltozatok is. Eszerint nem tekintjük alternánsnak az -i- és a -k- morfémákat, jóllehet többesjelek, de nem azonos a használatuk, az -i- a birtoktöbbesítő jel reprezentánsa, míg a -k- az általános többesjelé, vagyis nem azonos alaktani alkategóriához tartoznak, valamint nem szabályos alakváltozatai egymásnak (jóllehet – mint látni fogjuk – ez utóbbi kritérium nem szükségszerűen zárja ki az alternáció tényét).

Létezik a magyar szakirodalomban olyan nézet is, amely alternánsnak tartja a fenti két többesjelet. Ha az alternáció alapjának az azonos alaktani alapkategóriához tartozást tekintjük, akkor valóban igaz lehet az előbbi állítás. Ez esetben alternánsok például a főnévi esetragok is, hiszen azonos morfológiai alapkategóriához tartoznak, az esethez. Így azonban túlságosan kitágul az alternáció értelmezése.

Az alternáció, az alternánsok problémája a magyarban többnyire és alapvetően a morfémák fonológiai kérdésköréhez, pontosabban a morfofonológiához tartozik, s ez az oka annak, hogy az alternánsok vizsgálata elsődlegesen az alakváltozatokat érinti. A tőalternációt alapvetően olyan morfológiai jelenségnek tarthatjuk, amely fonológiai következményekkel jár. A toldalékok esetében az alternáció általában vagy tisztán fonológiailag irányított (kondicionált), vagy morfológiai meghatározottságú fonológiai szabályokkal írható le (tipikusan ilyen például a magánhangzó-illeszkedés), és ún. szabályos allomorfiát eredményez. Némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk tehát, hogy a morfofonológiai meghatározottságon belül a tőalternáció elsősorban morfológiai, a toldalékalternáció pedig fonológiai meghatározottságú a magyar nyelvben.

Az alternánsok funkcionálisan háromféle csoportot alkotnak: létezik a) funkciótlan szabad, b) funkciótlan kötött és c) funkciós alternáció.

a) A funkciótlan szabad alternációban az allomorfok tetszőlegesen felcserélhetők, ezt nem kontrasztív disztribúciónak is nevezik. Ilyenek például a veder- és a vödör- tőalternánsok, melyek szabadon variálhatók azonos toldalékok előtt (vederben ~ vödörben) vagy az -óz(ik) és az -ódz(ik) képzőalternánsok, vö. lopózik ~ lopódzik.

b) A funkciótlan kötött alternáció esetében az allomorfok felhasználhatósági feltételei kötöttek, meg vannak szabva a rendszerben, tehát a változatok közül bizonyos morfológiai környezetben csak az egyik, más környezetben csak a másik jelenhet meg. Ilyenkor a morféma allomorfjai ún. komplementáris disztribúcióban vannak egymással, azaz kizárják egymást. Például: ló-hoz és nem *lov-hoz, de: lov-at és nem *ló-t; s így viselkedik csaknem minden többváltozatú toldalékmorfémánk: ház-ban, kert-ben; vár-tok, néz-tek, jöt-tök; stb. A magyar nyelvre főleg a funkciótlan kötött alternáció a jellemző.

c) A funkciós alternációban, mely természeténél fogva kötött, az alternánsok között nemcsak részleges alaki eltérés van, hanem ehhez jelentésbeli – elsősorban grammatikai értékbeli – különbség társul. Minthogy a funkciós alternáció a flektáló nyelvek jellegzetessége (pl. angol egyes számú foot alak szemben a többes számot kifejező feet formával), így a magyarban csak elvétve találunk rá példát. Ilyen például a létige ragozási paradigmájában az egyes szám második személyű vagy és az egyes szám harmadik személyű van – mely példa az ún. belső flexióra, amit már alapvetően nem morfofonológiai, hanem morfológiai tőalternációnak nevezhetünk –, és ilyesféle viszony van a toldalékok között a -na és a -ná (ugyanígy a -ne és a -né) alternánsok esetében, hiszen a feltételes mód jele képes kifejezni alakváltozataival az általános és a határozott ragozás szembenállását egyes szám harmadik személyben.

A morfofonológiai meghatározottságú és általában szabályos alakváltozatokat eredményező toldalékalternáció mellett előfordul – jóllehet jóval ritkábban – a magyarban más jellegű alternáció is. Létezik elsősorban morfematikus meghatározottságú toldalékalternáció, mely természetéből adódóan fonológiailag többé-kevésbé szabálytalan vagy más néven szuppletív allomorfokat eredményez: erre lehet példa a felszólító mód jelének -j- (-jj-) és -gy- (-ggy-) variánsa, hiszen a -gy- (-ggy-) az sz-es és v-s tőtípusban jelenik meg (te-gy-él, vé-gy, hi-ggy stb.). A másik típus a morfofonológiailag kondicionált, ám szabálytalan toldalékalternáció. Erre példa a határozott igeragozási paradigma egyes szám harmadik személyében előforduló -ja, -i vagy a többes szám harmadik személy -ják, -ik alternációja: várja, de nézi, illetve várják, de nézik.

A nyelvtipológiai szakirodalom ismeri még többek között a szemantikailag kondicionált toldalékalternációt. Például a szlovák datívusz végződése attól függ, hogy a főnévi tő élő vagy élettelen jeggyel rendelkezik-e; az ún. grammatikai meghatározottságú alternáció pedig a nembeli egyeztetés végződéseihez kötődik. Ezekre a magyar nyelvben nem találunk példát.

A magyar szakirodalomban felmerült az a lehetőség, hogy például az -an/-en, valamint az -ul/-ül ragmorfémák egymás alternánsainak tekinthetők. Megfontolandók a következő szempontok: mindkét esetrag a modalisi-essivusi esetviszony kifejezője elsődlegesen, vagyis azonos morfológiai kategóriához tartoznak, s azonos a funkciójuk, mindkettő melléknévi tövekhez kapcsolódik, s egymást kizáró helyzetűek, tehát érvényes rájuk a komplementáris disztribúció, azaz lehetetlenül és nem *lehetetlenen, illetve szépen és nem *szépül. Az alternáció ebben az esetben természetesen erősen szuppletív (kiegészítő jellegű) és részben morfematikusan meghatározott: az -ul/-ül főként a -hatatlan/-hetetlen képzős melléknevekhez járul az adott grammatikai funkcióban. Az alternáció ilyen kiterjesztése azonban arra az eredményre vezetne, hogy az alternáció összemosódna a szinonimitással.

Antal László a létige ragozási paradigmájában egymás alternánsainak tartja a le-, vagy- és vol- tőváltozatokat az alábbi sorok egymás mellé állítása alapján:

jár-ok	vagy-ok
jár-jak	le-gyek
jár-tam	vol-tam stb.

Nyilvánvalóan a le-, vagy- és vol- is szabálytalan alternánsok, morfológiailag kondicionáltak, és alapvetően komplementáris disztribúcióban vannak egymással, jóllehet bizonyos helyzetben rendelkezhetnek kiegészítő értékkel is: le-nnék : vol-nék.

A két fenti esetben (-an, -ul, illetve le-, vagy-, vol-), ha ezeket az alternáció sajátos fajtájának tartjuk, nem állapítható meg egyetlen invariáns, a morfofonematikus átírásnak nincsen értelme. Ugyanez a helyzet a morfofonológiailag kondicionált, de szabálytalan alternáció esetén is (l. -ja, -i). S felmerül a probléma a funkciós alternációban is, főleg a belső flexiót mutató tőváltozatoknál (van- és vagy-).

Az alakváltozatok többségükben szabályosak, részleges alaki eltérés van közöttük, egymásból általában levezethetők.

Az alakváltozatok gyengébben vagy erősebben szabálytalanok, egymásból nem vezethetők le.

Az alternációs felfogás kínál megoldást a magyar alaktan egyik legtöbbet vitatott kérdésére, az előhangzó problémájára. Előhangzónak a szótő és a toldalék között jelentkező, rendszerint alsó vagy középső nyelvállású magánhangzót nevezzük, például: ház-ak, kert-et. Jellegzetesen mindig egyetlen fonéma, és a toldalékmorféma hívja elő. Minőségének, hangszínének és nyíltságának meghatározottsága tipikusan morfofonetikai tulajdonság, mint a toldalékmorfémák magánhangzóira vonatkozó szabályok (l. fenn). Az előhangzónak nincsen jelentése, funkciója ma már elsősorban az, hogy kiemelje a szóalakok toldalékmorfémáit: a magyar hangsúlytörvény, a szó első szótagjának nyomatékos ejtése, éppen a toldalékok kiemelkedése ellen hat. Az előhangzó így jelenlétével testesebbé teszi a toldalékot.

Emellett gyakran, de nem szükségszerűen részt vesz a szóalakok fonotaktikai³ jólformáltságában, azaz egy adott kötelező fonológiai szabály azért toldja be az előhangzót, hogy jólformálttá tegye a szóalakot – ezt nevezzük ejtéskönnyítésnek (nem *házk, hanem házak). Az ejtéskönnyítő szerepet azonban az erősebb funkció, a toldalékkiemelő szerep törölheti, például: érthető-ek, olvasható-ak, hiszen ilyen esetekben a hiátus keletkezésével tulajdonképpen akár „ejtésnehezítőnek” is nevezhetnénk az előhangzót.

A felelősök ~ felelősek alakpárban az előhangzó minőségi különbsége révén a toldalékalternánsok szófaji különbséget is jelölnek: az első esetben főnévi tőhöz, a másodikban melléknévi tőhöz járul az általános többesjel. Ez a szabályozottság nem egyszerűen morfofonológiai kötöttségű, hanem grammatikai jellegű (funkciós alternáció). Ezt támasztja alá az előhangzó által okozott toldalékhasadás jelensége is: az -N határozórag középső nyelvállású magánhangzós alternánsa a főnévi, az alsó nyelvállású a melléknévi tőre utalt, s így a rag különböző szintaktikai funkcióba került. Az alakhasadás tehát magával hozta a funkcióhasadást, s a toldalékmorfémából az előhangzó segítségével kettő lett: -n, -on/-ën/-ön és -n, -an/-en.

Az előhangzós toldalékokat alakváltozatoknak tartjuk, melyek illeszkednek az allomorfia rendszerébe, vagyis a magyarra jellemző morfofonológiailag kondicionált szabályos alternánsok közé.

Az előhangzó-kötőhangzó vita mára úgy tűnik, formálissá vált, terminológiai és nem tartalmi jellegű. A fentiekkel párhuzamban az előhangzós felfogást támasztja alá az ún. „áttetsző morfológia” is, mely tulajdonképpen a természetes, „naiv” nyelvérzéken alapul, erre példa a számjegyek vagy a betűszók toldalékolásakor az alábbi természetes tagolás: 15-öt, MÁV-ot.

A morfofonetikai funkció az előhangzó esetében történeti átértékelődéssel alakult ki, hiszen ezek a fonémák eredendően tővéghangzók (eredetiek vagy analógiásak). A szakirodalomban felbukkanó tővéghangzós felfogás nyelvtörténeti jellegű, mely ebben az esetben a jelenség átértékelődése miatt kevéssé egyeztethető a leíró felfogással. A diakrón és szinkrón szemlélet összeegyeztetésére volt kísérlet az ún. alakhosszabbító tő terminus, mely az alábbi tagolást javasolta: háza-k, s így a háza- volna az alakhosszabbító tő.

A morfémákat alaki önállóságuk szerint két nagy csoportba oszthatjuk: szabad és kötött morfémákra. A szabad morféma alaki önállóságot jelent szemben a kötött morfémák önállótlanságával.

4.4.1. A szabad morfémák tehát önmagukban, más testes morféma társulása nélkül, más szóelemtől függetlenül is előfordulhatnak a mondatban. Ebből következőleg a szabad morfémák közé csak tőmorfémák tartozhatnak. A tőmorfémák szabadsága lehet szükségszerű, lehet potenciális és lehet relatív. Ezt a megkülönböztetést az inflexiós toldalékmorfémák (jelek és ragok) függvényében érdemes vizsgálni. Az inflexiós morfémák ugyanis a mondatba lépő szóalakok létrehozásában játszanak szerepet, azaz a szóalakok felől nézve lehetnek tilosak, fakultatívak vagy kötelezőek (általánosak) szemben a derivációs toldalékmorfémákkal (képzőkkel), melyek tilosak vagy fakultatívak, de nem kötelezőek, ún. lexémaértékű morfémakomplexumokat hoznak létre.

Eszerint szükségszerűen szabad egy tő akkor, ha egyáltalán nem toldalékolható, tehát a mondatban megjelenő szóalak nyilvánvalóan és mindig azonos lesz megjelenésében a tőalakkal, például a talán módosítószó tőként és mondatban funkcionáló szóalakként egyaránt talán. A szükségszerűen szabad tőmorfémák természetesen nem vesznek részt a szóképzésben sem.

Potenciálisan szabadnak akkor nevezhetünk egy tőmorfémát, ha az fakultatív módon toldalékolható, tehát nem szükségszerű inflexiós toldalékmorfémával ellátnunk ahhoz, hogy mondatba kerüljön, ám esetenként felvehet inflexiós toldalékokat, tipikusan ilyenek például bizonyos határozószók (vö. fent – fentebb, fentről). A fakultatív toldalékolás egyben azt is jelenti, hogy képzők is megjelenhetnek az ebbe a csoportba tartozó töveken (vö. fenség).

A relatív szabadság elsősorban az igei és a névszói tőmorfémákat jellemzi, ezeknek ugyanis ahhoz, hogy a mondatban megjelenjenek alapvető mondatrészi pozíciójukban, szükséges ellátnunk őket inflexiós toldalékokkal, s ezek ebben az esetben vagy testes affixumok, vagy testetlenek, azaz zéró morfémák (a zéró morfémát l. részletesen később). A relativitáson tehát azt értjük, hogy ezeket a töveket csak a zéró inflexiós toldalékkal ellátva tekinthetjük „szabadnak”. Hiszen például a fut- valójában kötött tőmorféma, azaz csak inflexiós affixummal képes szóalakként a mondatban funkcionálni, ahhoz, hogy mondatrészszerepét ellássa, szükségszerűen meg kell jelennie az idő- és módjelnek, valamint az igei személyragnak, s ezek vagy testesek, vagy testetlenek. Ha ezek testetlenek, a fut- tő alakilag egybeesik a fut ragozott igei szóalakkal (egyes szám harmadik személy, kijelentő mód, jelen idő), amelyen az inflexiót zéró morfémák jelölik. Így az ebbe a csoportba tartozó töveket csak relatíve lehet szabadnak nevezni. A relatív szabadságú tövek általánosságban szabadon társulhatnak a derivációs toldalékokkal, s részt vesznek más, elsősorban relatív szabadságú tövekkel való társulásban is.

A legproblematikusabb ebből a szempontból a melléknévi tövek megítélése. A jellemző mondatrészi szerep ugyanis a jelzői, s vitatott kérdés, hogy a melléknévi szóalak ilyenkor zéró morfémás-e vagy teljesen jelöletlen. Felmerül a szakirodalomban a zéró morféma megléte a jelzői szerepben. Eszerint a melléknévragozás sémája a magyarban mondatrészekre vetítve így alakul: zéró morfémás a jelzői funkció kifejezője szemben a ragos formákkal a határozók kifejezésére. Ennek azonban némileg ellentmond az a tény, hogy a jelzői szerep kifejezésére a magyarban nem toldalék szolgál, hanem – leszámítva a birtokos jelzőt – kizárólag a szórend, vagyis a jelzői használatú melléknév elemi szóalaknak számít.

4.4.2. A kötött morfémák a szabadokkal ellentétben soha nem fordulhatnak elő önállóan, csak más testes morfémával együtt képesek akár lexémát, akár mondatba lépő szóalakot alkotni, tehát mindig társulnak más testes morfémákkal. Ez azt jelenti, hogy a kötöttség nem lehet potenciális vagy relatív, csak szükségszerű, azaz kötelező.

A kötött morfémák közé tartozik kivétel nélkül minden affixum, funkciójától teljesen függetlenül. Ide kell sorolnunk a tő és affixum közötti átmeneti jelenségeket is, tehát a képző- vagy ragszerű utótagokat. Ezek átmenetiségét többek között éppen az alaki megkötődés jelzi. Harmadsorban pedig ide tartozik a tövek kisebbik része is.

a) Az első csoportba a kötött tőalternánsokat soroljuk. A többváltozatú tövek esetében van egy főváltozat, amely egybeesik az ún. szótári tővel, s ez többnyire szabad morféma, s az alternációt tekintve ezek zömmel megfelelnek az invariánsnak. A főváltozat mellett létezik azonban egy vagy több mellékváltozat, melyek általában kötöttek. Például a tesz- igető, mely főváltozat és szótári tő egyben, a következő kötött mellékváltozatokkal rendelkezik: te-, té-, tev-, tév-. Sajátos csoportot képviselnek a kötött tövek esetében az ikes igék tövei és a fiktív vagy passzív tövek is. Az ikes igék tövei és a passzív tövek ugyanis mindig kötöttek, még relatívan sem lehetnek szabadok. Ennek oka a két típusban különbözik. Az ikesek esetében a szótári tő nem esik egybe egyetlen ragozott igealakkal sem, ugyanis az a paradigmatikus alak, ahol ez az egybeesés megvalósul (egyes szám harmadik személy, kijelentő mód, jelen idő), az ikes ige esetében testes ragmorfémával rendelkezik: esz-ik, cseleksz-ik. A passzív vagy fiktív tövek pedig vagy eleve, vagy ma már relatíve szabadon azért nem létezhetnek, mert csak képzett alakban realizálódnak: patt-an, for-gat.

b) Igen kis csoportját alkotják a kötött tőmorfémáknak az ún. egyedi kötött morfémák. Ilyen például a fabatka lexéma -batka eleme a fabatkát sem ér frazémából. A probléma ezekkel az, hogy teljesen kötött használatúak, egyáltalán nem társulnak más szóelemekkel, így felmerülhet a szegmentálhatatlanság problémája.

A) Szabad morféma: kizárólag tőmorféma lehet. A szabadság lehet szükségszerű (pl. talán, hogy, is), potenciális (pl. lent-, akkor-) vagy relatív (fut-, könyv-, szép-). A szabad morfémák jelentés tekintetében lehetnek önálló vagy járulékos jelentésűek.

B) Kötött morféma: heterogénebb összetételű csoport, mint a szabad morfémák kategóriája. Ide tartozik valamennyi affixum (-ból, -ka), a többváltozatú tőmorfémák mellékváltozatai, az ikes és passzív igetövek, valamint az egyedi kötött morfémák. A kötött morfémák jelentés tekintetében egyaránt lehetnek önálló és járulékos jelentésűek.

A morfémák között megkülönböztetünk ún. zéró morfémát, mely testetlenségével áll szemben a testes morfémákkal, ugyanis nincs önálló hangteste. A zéró morféma mindig egy alaktani részrendszer megkülönböztető értéket képviselő nullája, azaz funkcionális rendszertag (vö. ház : házat stb.; ház : házak; várt : vártam stb.).

A zéró morféma szorosabb értelemben véve toldalékmorféma, s a kétféle toldalékcsoport közül az inflexiós toldalékok (jelek és ragok) rendszerében jelenik meg. Ennek az az oka, hogy a jeles és ragos alakok egyezésük és különbségeik, összetartozásuk és szembenállásaik révén morfológiai részrendszereket alkotnak, melyek általánosak: ezek a különböző viszonysíkok és a paradigmák. A viszonysíkok a szófajokhoz kötődő, az egyes szófajokra jellemző információk, grammatikai kategóriák (pl. idő, mód, személyszám; eset, dologszám), amelyek együttese meghatározza az adott szófaj lehetséges ragozási sorait, paradigmáit.

A képzett formák együttesen nem alakítanak ki olyan szabályos rendszert, mint az inflexiós toldalékkal ellátott alakok, valamint a képzők nem általános toldalékok, nem a mondatba lépő szóalak létrehozásában van szerepük, mint a ragoknak és a jelek nagy részének. Mindezek miatt a derivációs affixumok (a képzők) között nem vesszük fel a zéró morfémát. A tövek felől nézve: zéró toldalékmorféma a relatíve szabad töveken (ige- és névszótövek) jelenik meg, melyeknek relatív szabadságát éppen a zéró felvétele okozza. (l. ezt fenn is.)

A zéró morféma tehát funkcionálisan differenciatív (megkülönböztető szerepű) egy viszonysíkon, alaktani alapkategórián vagy egy paradigmán belül. A relativitást alapvetően az oppozíció hordozza.

A névszók (főnév és melléknév) esetében a következő kategóriákban és paradigmákban jelenik meg. A dologszám általános kategóriájában a főnévi egyes szám jelöletlenségét nevezzük zéró morfémásnak szemben az általános többessel: hajó + – hajó + k. A főnévi eset kategóriájában az alapfunkció (alanyeset) áll szemben a nem alapfunkciós ragos (névutós) esetekkel: ház + – ház + at, ház + nak, ház + ban stb., vagyis a főnév ragozási paradigmájában az alanyeset mint a főnév alapvető funkciója oppozícióban van a többi paradigmatikus hellyel. A melléknévi hasonlítás kategóriájában az abszolút alak (alapfok) áll szemben a viszonyított (fokozott) alakokkal: okos + – okos + abb, leg + okos + abb.

A főnévi szóosztály alapvető alaktani viszonysíkjai között a zéró morféma a birtokosság kategóriáján belül nem alapvető oppozícióként jelenik meg. A birtokos személyjelek egyeztető funkciójúak (a birtokos személyjel egyezik számban és személyben a birtokos jelző számával és személyével), tehát maga az alaktani kategória relatív, viszonyított, a zéró nem jelenik meg egy birtoknál a személyszám paradigmán belül (valamennyi személyű birtokosra utal testes személyjel). A jelöletlenség a több birtok esetén fellépő paradigmában kap jelfunkciót: a birtoktöbbesítő jel után jelöletlen, a személyszám paradigmán belül zérós az egyes szám harmadik személyű birtokos személyjel: ház-ai + szemben a ház-ai + m, ház-ai + d alakokkal.

A birtokosság viszonykategóriáján belül a dologszám jelölésében is van jelölt – jelöletlen szembenállás: jelölt a több birtok (birtoktöbbesítő jellel), zéró jelöltségű a birtok egyes száma (pl. ház--am : ház-ai-m).

Az igei szóosztályban két alapvető viszonysíkban találjuk meg a jelölt–jelöletlen szembenállást. Az egyik az idő kategóriája. Ebben a jelen és a múlt áll egymással oppozícióban, a jelen idő kategóriája

morfémás a kötelezően jelölt múlt idővel szemben (olvas + : olvas + ott). (A jövő időnek önálló morfológiai jelölője nincsen.) A másik a mód kategóriája. Ebben a kijelentő mód a jelöletlen, tehát zéró morfémás, míg a nem „közlő” módok a jelöltek (azaz a feltételes és a felszólító): vár + : vár + na, vár + j (+ on). Az igeragozásban ezeken kívül természetesen még két grammatikai alapkategóriát találunk: a személyszámot és az ettől elválaszthatatlan tárgyhatározottságot. A személyszám (l. fenn a főnévi kategória esetében is) tartalmazza az egyes és többes szembenállást, valamint az első, második és harmadik személyt együttesen. A szám esetében nyilvánvaló az egyes jelöletlensége a többessel szemben, míg a személy esetén a kötelezően jelölt első és a második személy áll oppozícióban a jelöletlen harmadikkal. A felszólító mód paradigmájában a 2. személy jelöletlensége áll szemben az 1. és 3. személy jelöltségével (várj : várjak, várjon). A személy kategóriája nem fordul elő a szám nélkül, s az igeragozási rendszerben ezek kiegészülnek a tárgyhatározottsággal is, így a zéró morféma az igeragozási paradigmában alapvetően az általános ragozásban az egyes szám harmadik személyben jelentkezik. Ez azt jelenti, hogy kijelentő mód, jelen idő, egyes szám harmadik személy esetében (vár) az igető (vár-) tulajdonképpen három zéró morfémát tartalmaz: az időjelet, a módjelet és a személyragot.

Sajátos a határozott ragozás zéró morfémája a feltételes módban: várná + . Ez azért lehetséges, mert a feltételes módjel képes utalni a tárgyhatározottságra (vö. a funkciós alternációnál is), s így a személyszám lehet jelöletlen egyes szám harmadik személy esetén.

A felszólító mód esetében a tárgyas ragozás egyes szám második személyében kialakult rövid és hosszú alak szembenállása (vár + + d : vár + j + ad) teszi lehetővé a jelöletlenséget (ez tehát kategórián belüli oppozíció) olyan módon, hogy a jelöletlen rövid alakban az igei személyrag mindig előhangzó nélkül kapcsolódik az igetőhöz, s ezzel lehetővé válik az elkülönülése a kijelentő módú egyes szám második személyű alaktól, melyben előhangzós a rag: olvas + d : olvas + od. Tehát mindkét alakban jelöletlen a módjel az alapvető szembenállással ellentétben, erre azonban azért van lehetőség, mert a rag előhangzós és előhangzó nélküli alakváltozata a funkciós alternációhoz tartozik.

A nulla morféma általában azokban az alakokban jelenik meg, amelyek többnyire genetikusan megelőzik a többit, funkcionálisan primerebbek a többinél és statisztikailag a leggyakoribbak. Nem véletlen például, hogy felszólító módban a többivel ellentétben az egyes szám második személy a jelöletlen forma.

Grammatikai kategórián, viszonysíkon azokat a szófajokkal kapcsolatos kötelező információkat értjük, melyek összefüggései és kötelező együttes előfordulásai egy szóragozási (inflexiós) paradigmát határoznak meg.

Az igei személyragozásban és a birtokos személyjelezésben a két kategória együtt jelentkezik, ezért itt személyszámról beszélünk.

Hasonlítás, személyszámjelölés lehetséges más, itt nem vizsgált szófajoknál is (pl. messze, messzebb, legmesszebb – szabályos fokozású határozószó; vinnem, vinned, vinnie stb. – teljes paradigmát alkotó igenévi személyragozás).

Antal László: A magyar esetrendszer. NytudÉrt. 29. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961. 57–77.

K. Balogh Judit: A t végű igék felszólító módjáról. In: Laczkó Krisztina (szerk.): Emlékkönyv Szathmári István hetvenedik születésnapjára. ELTE, Budapest, 1995. 29–34.

Bauer, L.: Affixation as a Means of Word-formation. In: Asher, R. E. (szerk.): The Encyclopedia of Language and Linguistics. Pergamon Press, Oxford, 1994. 44–6.

Benkő Loránd: A magyar fiktív (passzív) tövű igék. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984.

Berrár Jolán: Morfológiai szerkezetek – szintaktikai szerkezetek. MNy. 71 [1975]: 35–40.

Bokor József: Szóalaktan. In: Adamikné Jászó Anna (szerk.): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest, 1994. 234–71.

Deme László: A nulla morfémás magyar igealakok strukturális helyzete és kommunikációs szerepe. In: Károly Sándor (szerk.): Az ige grammatikája és szemantikája. Budapest, 1967. 12–22.

Eska, J. F.: Zero. In: Asher, R. E. (szerk.): The Encyclopedia of Language and Linguistics. Pergamon Press, Oxford, 1994. 5081–3.

Károly Sándor: A szóelemek általános kérdései. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961. 295–312.

Károly Sándor: Általános és magyar jelentéstan. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.

Kenesei István: A toldalékmorfémák meghatározásáról. Nyr. 122 [1998]: 67–80.

Keszler Borbála: A mai magyar nyelv szófaji rendszerezésének problémái. Nyr. 119 [1995]: 293–308.

Keszler Borbála–Laczkó Krisztina–Rácz Endre: Morfológia. In: Faluvégi Katalin–Keszler Borbála–Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994. 9–40.

Kiefer Ferenc: A fonológia ma. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia. 25–41. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.

Kiefer Ferenc: Az alaktani kutatások újabb lehetőségei. NéprNytud. 36 [1995]: 165–75.

Kiefer Ferenc: Alaktan. Bevezető. In: É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter: Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 187–97.

Lengyel Klára: Átmeneti kategóriák a nyelv különböző szintjein. Nyr. 119 [1995]: 310–33.

Lotz János: A személy, szám, viszonyítás és tárgyhatározottság kategóriái a magyarban. NytudÉrt. 58. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 249–59.

Lotz János: A magyar nyelv grammatikai kategóriái. NytudÉrt. 83. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974. 344–7.

Mugdan: Morphological units. In: Asher, R. E. (szerk.): The Encyclopedia of Language and Linguistics. Pergamon Press, Oxford, 1994. 2543–53.

Pete István: Az inkorporáció kérdéséről a magyarban. Nyr. 121 [1997]: 62–71.

Pete István: A szóképzés kompozicionális jellegéről. Nyr. 121 [1997]: 470–75.

Rácz Endre: A birtokos személyragozásnak a birtok többségét kifejező alakrendszere. In: Rácz Endre–Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 135–49.

T. Somogyi Magda: A passzív igetövek leíró vizsgálata a magyarban. NytudÉrt. 125. sz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.

Szerebrennyikov, B. A.: Általános nyelvészet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.

Velcsov Mártonné: A szóelemek általános kérdései. In: Rácz Endre (szerk.): A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988⁷. 85–113.

Laczkó, Krisztina: Basic elements of morphology. The paper is a chapter of ‘Hungarian Grammar’ (Keszler, Borbála ed., Magyar grammatika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, to be published in 1999), which is not only a university textbook but, according to its authors’ intentions, a reference grammar as well.

The present chapter offers a general introduction to morphological studies. It introduces basic morphological categories such as minimal sign, morph, morpheme, and allomorph, roots and affixes, etc. It deals with the problem of segmentation, lexical versus grammatical meaning, free and bound morphemes, semi-affixes and combining forms. The paper aims to give a summary of the most general issues in Hungarian morphology.

Alaktan – Bevezetés*

Az alaktan tárgya és alapkategóriái

1. Az alaktan tárgya

2. Alaktani alapfogalmak

3. A morfémák osztályozása

4. A morfémaosztályok jellemzése