Tiszafüred környéki halnevek

Mint halakkal foglalkozó és nyelvkincsünk iránt érdeklődő ember élvezettel böngészgettem Rácz Jánosnak A magyar nyelv halnevei című kötetét (Rácz 1996), ám az általam ismert kifejezésekre csak részben találtam rá. Ez indított arra, hogy az 1970-es évekből származó feljegyzéseimet előkeresve, megpróbáljam összeszedni és közzétenni a Tiszafüred környékén gyűjtött halneveket. Bár egy rövid írásom korábban már megjelent e tárgykörben (Harka 1973), időközben bővült az anyagom, és sajnálnám, ha ez veszendőbe menne.

A Tisza, illetve a Tisza-tó által érintett folyószakasz halállományának alakulását 1970-től kísérem figyelemmel. Kezdettől fogva szoros kapcsolatban álltam a terület halászaival, akiknek diftongusokban gazdag ízes beszédét szívesen hallgattam, amikor együtt indultunk hajnalonta „felnézni a versét”, vagy kisvízkor szemügyre venni, akadt-e valami a „fenekezőre” vagy a „stanglira”. Érdekes, hogy amíg a vidék halászeszközei jól ismertek (Szilágyi 1995), halneveiről alig olvashatunk.

Legjelentősebb adatközlőim még apjuktól tanulták a mesterség szavait és fogásait. Így például a poroszlói id. Tóth János (aki a századforduló táján született), a tiszafüred-örvényi Pócs István (1915–1980) és a tiszafüredi Szőke Sándor (született 1923-ban). A tőlük tanult halnevek többsége azonban 20-30 éve még a halászok aktív szókincséhez tartozott, tehát sokak szájából volt hallható rajtuk kívül is.

A folyószakasz duzzasztásával 1978-ban kialakított Tisza-tó halászati jogát a horgászok szervezete, a MOHOSZ kapta meg. A halászat előbb megtűrt tevékenység lett, néhány éve pedig megszűnt. A mesterség idős képviselői lassan elfogynak, a fiatalok más tájakra, más pályára kényszerülnek, így egyre kevesebben ismerik és használják a helyi halneveket. Országosan azonos szabályzata és irodalma révén a horgászat is – szükségszerűen – a névhasználat egységessé válását segíti, ezért újabb 20-30 év múlva már aligha lenne összeszedhető az itt közölt névgyűjtemény.

A következő listában – amely a jelenleg elfogadott (Harka 1997) rendszertani sorrendben nyújt áttekintést a Tiszafüred környékén ismert halakról – első helyen a faj szaknyelvben elterjedt magyar neve, mögötte zárójelben a tudományos neve áll. Ezután következnek a helyi nevek, amelyek eredetére néhol az adatközlő idézőjeles névmagyarázata mutat rá. A fajlista tudományos és szaknyelvi nevei tartalmilag zömmel megegyeznek az MSZ 19909–74 számú, a Halak elnevezése címet viselő országos szabványban foglaltakkal. Írásmód tekintetében azonban – érzésem szerint – mind az 1974. évi szabvány, mind az 1958-ban kiadott Magyar állatnevek helyesírási szabályai c. kiadvány korszerűsítésre szorul, ezért – a javasolt formát sugallva – néhány esetben eltértem a bennük foglaltaktól.

Viza (Huso huso): ma már nem fordul elő a Tiszában, de az idős halászok egy 1933-ban Tiszafürednél fogott példányt – melyről fényképfelvétel is készült – fajtokként emlegetnek.

Vágótok (Acipenser gueldenstaedti): kacsaszájú tok („az orra olyan, mint a kacsa csőre”; a név valószínűleg a vágótokra vonatkozik, de rendkívüli ritkasága miatt teljes biztonsággal nem sikerült azonosítani).

Simatok (Acipenser nudiventris): csillagok tok (az azonosítás valószínű: „nem volt hosszú az orra, de az oldala csak úgy csillogott a sok csillagtól”; csillag = csontvért).

Kecsege (Acipenser ruthenus): kecsege, muki (ez utóbbit kizárólag Pócs István halásztól hallottam, akinek családja a Felső-Tisza mellől származott ide, így elképzelhető, hogy a név onnan ered).

Angolna (Anguilla anguilla): angolna, egyéb neve nincs.

Bodorka (Rutilus rutilus): a horgászok nyelvében bodorka, az idősebb halászok körében fakókeszeg („mert az uszonyai nem olyan pirosak, mint a veresszárnyúnak”) vagy ritkábban szaronhízott keszeg („mert mindenféle büdös vízben is megél”).

Amur (Ctenopharyngodon idella): amur vagy hosszan ejtve amúr.

Vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus): veresszárnyú keszeg, pirosszárnyú keszeg, piroscsizmás (bizalmas, ritka).

Nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus): nyúldomolykó (nagyon ritka faj a vidéken, alig ismert).

Domolykó (Leuciscus cephalus): domolykó, dumolykó, egérkapó („mert bekapja az egeret is”), kövesdi potyka (bizalmas: »Mezőkövesdre jártunk piacra, ahol nem nagyon ismerték a halakat, ezért a domolykóra meg a jászkeszegre mutatva is azt kérdezték, „mennyiért adja ezt a potykát?”. Hát, ha potyka, akkor mi is a potyka árát kértük érte. Magunk közt aztán így emlegettük ezt is, meg a jászkeszeget is.«)

Jászkeszeg (Leuciscus idus): jászkeszeg, jász, kövesdi potyka (lásd az előző fajnál).

Balin (Aspius aspius): balin vagy balín, balind, bálint, bálinthal, baling, balyín, baksa, baksakeszeg, őn (utóbbi csak a horgászok körében, ritka).

Kurta baing (Leucaspius delineatus): kurta baing (kicsinysége miatt nem ismert, nevét nemigen használják).

Küsz (Alburnus alburnus): a horgászok körében küsz, az idős halászok szűcstű néven ismerik („mert úgy átmegy a hálón, mint a tű”). Utóbb tudtam meg, hogy a szűcstű valóban létező eszköz, bőrök varrásához használják, és ellentétben a közönséges varrótűvel nem hengeres, hanem három éle van. Lehet, hogy ez szolgált a névadás alapjául, ugyanis a küsz hasán is egy pikkelytelen él húzódik.

Karikakeszeg (Blicca bjoerkna): a horgászok karikakeszegnek, az idős halászok kerekkeszegnek nevezik („mert az öregje majd’ olyan kerek, mint a tányér”). Ez utóbbi név Herman Ottónál is megtalálható (Szegedről gyűjtve), aki feltételezte, hogy a bagolykeszegre vonatkozik (Herman 1887). Itt viszont teljes biztonsággal sikerült azonosítani a fajt. A név egyébként találó, mert a keszegek közül valóban ennek az alakja a legkerekebb, a bagolykeszeg sokkal nyúlánkabb.

Dévérkeszeg (Abramis brama): dévérkeszeg, dévér, sütőlapát (bizalmas, csak a nagy példány), kisszék (bizalmas, a nagy példányokat jelenti: „csak lábakat kéne ütni bele”).

Laposkeszeg (Abramis ballerus): a horgászok nyelvében laposkeszeg, a halászok körében viszont csám vagy csámkeszeg az általánosan elterjedt név.

Bagolykeszeg (Abramis sapa): bagolykeszeg („mert nagy a szeme és kerek az orra, akár a bagolyé”), némelyik idős halásznál bagókeszeg.

Szilvaorrú keszeg (Vimba vimba): szilvaorrú keszeg (rendkívül ritka, alig ismert).

Garda (Pelecus cultratus): garda, kardkeszeg, az idős halászoknál gargya, gargyakeszeg, fakéskeszeg (utóbbi csak egy személytől gyűjtve: „alakja és tompa haséle olyan, akár a fakésé”).

Paduc (Chondrostoma nasus): paduc, feketebélű („mert belül a hasa fekete”), tintabélű (viccelődve: „Noé apánk üvegéből kiitta a tintát”).

Compó (Tinca tinca): compó, cigányhal (csak a sötét színűek), aranyhal (csak a sárgás, óarany színűek, ritka).

Márna (Barbus barbus): márna, rózsás márna, marci (bizalmas), marcihal (ritka).

Fenékjáró küllő (Gobio gobio): a horgászok körében küllő, a halászoknál babály, babálykeszeg, babája, babahal („nem nő nagyra”), a Tisza túlpartján – Heves megyében – putra.

Halványfoltú küllő (Gobio albipinnatus): az előző fajtól nem különböztetik meg, tehát az ott felsorolt nevek erre is vonatkoznak.

Razbóra (Pseudorasbora parva): razbóra, kínai razbóra, gyöngyös razbóra (csak kevesen ismerik).

Szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus): ökle, szivárványos ökle (inkább csak a horgászok ismerik).

Kárász (Carassius carassius): kárász, széles kárász, aranykárász, sárga kárász, cigánykárász (csak a sötét színű példányok).

Ezüstkárász (Carassius auratus): ezüstkárász, kárász (30 éve ez utóbbi név még az előző fajt jelentette, napjainkban ellenben már többnyire a gyakoribb ezüstkárászt).

Ponty (Cyprinus carpio): ponty, potyka, potyesz (bizalmas), nyurgaponty, toponty, nemesponty, tükörponty, tükrösponty, pikkelyes nemesponty, vadponty (nem nemesített), cigányponty (sötétebb színű, oldalról erősebben lapított, közepesen magas hátú vadponty), kakastökű ponty (csak a halászok körében ismert név, olyan tükörpontyra mondják, amelynek a faroknyelén néhány nagyobb, babszem alakú, a kakas heréjére emlékeztető pikkely található).

Fehér busa (Hypophthalmichthys molitrix): fehér busa, busa.

Pettyes busa (Aristichthys nobilis): pettyes busa, busa.

Réticsík (Misgurnus fossilis): csík, csíkhal, réticsík.

Vágócsík (Cobitis taenia): vágócsík, kőfúró, kőfúrócsík (utóbbi kettőt a következő fajra is mondják).

Törpecsík vagy kőfúrócsík (Sabanejewia aurata): balkáni csík, törpecsík, kőfúró, kőfúrócsík (utóbbi kettőt az előző fajra is mondják).

Harcsa (Silurus glanis): harcsa, folyami harcsa, tőkésharcsa (tőkék, víz alatti tuskók körül fordul elő, alapszíne világos, de sötéttel márványozott), kövesharcsa vagy köviharcsa (kövezéseken gyakori, fekete színű), sebes harcsa (karcsú testű és fekete színű), szürke harcsa vagy szőke harcsa (világos színű), kupri, kupak, kuppancs (utóbbi három név a halászok körében az 1–5 kg közötti kisebb példányokat jelöli, nagyobbakra nem mondják).

Törpeharcsa (Ictalurus nebulosus pannonicus): törpe, törpeharcsa, törpincs (bizalmas, ritka), régi törpe (csak 1-2 éve, az új rokonfaj elszaporodása óta használják).

Fekete törpeharcsa (Ictalurus melas): törpe, fekete törpeharcsa, új törpe.

Sebes pisztráng (Salmo trutta m. fario): sebes pisztráng (a hegyi vizek hala, de erős vándorlási hajlama következtében ritkaságként olykor ezen a folyószakaszon is előfordul).

Szivárványos pisztráng (Oncorhynchus mykiss): szivárványos pisztráng (rendkívüli ritkaság).

Lápi póc (Umbra krameri): lápi póc (csupán az utóbbi években jelent meg, alig ismert).

Csuka (Esox lucius): csuka, csukesz (bizalmas, ritka), mátyáscsuka (Mátyás napján fogott példány).

Menyhal (Lota lota): menyhal, menyus (bizalmas, ritka), téliharcsa („alakra olyan, mint a harcsa, de csak télen lehet fogni, amikor harcsát nem”).

Naphal (Lepomis gibbosus): naphal, napkárász („magas háta van, mint a kárásznak”), japánkárász, cifrakárász (tarka színezete miatt).

Pisztrángsügér (Micropterus salmoides): pisztrángsügér, feketesügér (a faj ritkaság).

Sügér (Perca fluviatilis): a horgászok körében sügér, a régi halászoknál durbincs, téli durbincs, durbancs, réti durbancs, dúbír, réti dúbír, dúbér, réti dúbér.

Vágódurbincs (Gymnocephalus cernuus): a horgászok durbincs, vágódurbincs vagy paptetű néven említik, a régi halászok körében lezsér, siring, pinafésű, pinagereblye (utóbbi két név magyarázatára adatközlőim elmondták, hogy egykor állítólag e rendkívül szúrós hal igénybevételével büntették meg hűtlenkedő asszonyukat a megcsalt férjek).

Széles durbincs (Gymnocephalus baloni): újabban széles durbincs vagy Balon-durbincs, egyes horgászok szerint ponty paptetű („mert magas a háta”), egy halásztól a barna lezsér nevet is hallottam (amit színezete indokol), de általában nem különböztetik meg az előző fajtól (a tudomány is csak 1974 óta), az ott említett nevek tehát erre is érvényesek.

Selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer): a horgászok selymes durbincsnak nevezik, a régi halászok körében egyöntetűen ángvilla, némelyeknél ángéla, ami csupán az előbbi változata (állítólag az egyik halász – akinek az anyósát Angélának hívták – titulálta így előszeretettel ezt a szúrós halat), de az általánosan ismert ángvilla után második elnevezésként gyűjtöttem a selyemhal, selyemsügér, selyemdúbír, fehérsügér („mert világosabb”) nevet is, de ezek kevésbé elterjedtek.

Süllő (Stizostedion lucioporca): süllő, hóttsüllő (hótt = holt; halványabb színe miatt a fiatal példányra mondják a halászok), szilvaorrú keszeg (bizalmas: ha a süllő tilalmi ideje alatt egy jó ismerős halat kért, és a halász szemhunyorítva visszakérdezett, hogy egy szilvaorrú megfelel-e, akkor süllőt ajánlott).

Kősüllő (Stizostedion volgense): kősüllő, de az idősebb halászoknál inkább tarkasüllő („mert erősebb színű sávok tarkítják, mint a süllőt”).

Magyar bucó (Zingel zingel): furkó, bunkó, orsóhal (az alakja miatt), barátfasz, barátbunkó, baráthal, a horgászok körében bucó, magyar bucó.

Német bucó (Zingel streber): az idősebb halászok szinte kizárólag reszelő néven ismerték, de olykor erre is rámondták, hogy orsóhal, tehát utóbbi a bucók közös nevének tekinthető; a horgászok német bucónak mondják, de a duzzasztott folyószakaszról már két évtizede nem került elő a faj.

Amurgéb (Perccottus glehni): amurgéb (csak 1997-ben tűnt fel, még alig ismert).

Tarka géb (Proterorhinus marmoratus): tarka géb (jövevény, még kevéssé ismert).

Folyami géb (Neogobius fluviatilis): folyami géb (csupán néhány éve jelent meg, még alig ismert).

Több faj (főként keszeg és küsz) fiatal példányaira: papírkeszeg, levélkeszeg, fűzfalevél.

Az az itteni halászok körében általánosan használt, a szakirodalomban (Herman 1887; Vutskits 1904; Unger 1919; Hankó 1925; Rácz 1996) eddig nem említett halnevek a következok: csám vagy csámkeszeg (laposkeszeg), szűcstű (küsz), fakókeszeg (bodorka), reszelő (német bucó).

A halászok szűkebb köre által ismert, a szakirodalomból ugyancsak hiányzó halnevek: kacsaszájú tok (vágótok), fakéskeszeg (garda), szaronhízott keszeg (bodorka), téliharcsa (menyhal), fehérsügér (selymes durbincs), siring (vágódurbincs), hóttsüllő (fiatal süllő), kupak, kupri, kuppancs (kis harcsa; de emlékezetem szerint Bél Mátyás a kuprit leírta).

Új névváltozatok: egérkapó (egérfogó, azaz domolykó), tintabélű (tintahas, azaz paduc), selyemsügér (selyemhal, azaz selymes durbincs).

Bizalmas használatú helyi nevek, amelyek az irodalomban ismeretlenek: kakastökű ponty (tükörpontyféle), kisszék (nagy dévér), piroscsizmás (vörösszárnyú keszeg), kövesdi potyka (domolykó, jászkeszeg), ángéla (selymes durbincs).

Befejezésül néhány régi kifejezés az idős halászok szóhasználatából: a hal törzse a hal dereka, a pikkely az pityke, pitykej vagy halpé(n)z, a kopoltyú az kopótó, kopótyú vagy koportyú, az úszóhólyag neve pukkantó, a süllő hátúszójában a kemény úszósugár az dárda, a bognártüske az itt boglár (melyből igét is képeznek: ha a hal boglárja belegabalyodott a hálóba, akkor a hal beboglározott), a pontyok nászjátékára azt mondják, hogy űzik egymást, végül a hal nem ívik, hanem ívodik.

E szavak felidézése kapcsán hálával és tisztelettel gondolok azokra a halászokra, akik a Tisza-szakaszon folytatott 30 éves haltani kutatómunkám során – mikor rendszeresen, mikor alkalmilag – helyet szorítottak számomra ladikjukban, és megosztották velem vizekről és halakról szerzett gazdag tapasztalataikat.

SZAKIRODALOM

Hankó B. 1925. Halak – Pisces. In: Szilády (szerk.): Nagy Alföldünk állatvilága. Debrecen.

Harka Á. 1973. A halfajok népies nevei Tiszafüred környékén – Múzeumi Levelek (Damjanich Múzeum, Szolnok). 13–14. 10–14.

Harka Á. 1997. Halaink. Képes határozó és elterjedési útmutató. Budapest.

Herman O. 1887. A magyar halászat könyve I–II. Budapest.

Rácz J. 1996. A magyar nyelv halnevei. Budapest.

Szilágyi M. 1995. A tiszai halászat. Az eszközök és fogási módok történeti változásai. Budapest.

Unger E. 1919. Magyar édesvízi halhatározó. Budapest.

Vutskits Gy. 1904. A magyar birodalom halrajzi vázlata. Katholikus Főgimnázium Értesítője. Keszthely. 1–57.

Harka Ákos

Harka, Ákos: Names of fish in the Tiszafüred region. The author has been observing the fish stock of the river Tisza in the region of the Tisza Lake since 1970. He has been in close contact with fishermen of the area and he often went fishing with them at dawn. His informants had learned the trade from their fathers. – The part of the river concerned was turned into an artificial lake in 1978. Fishing rights were conferred onto the organization of anglers. Large-scale fishing first became a ‘tolerated’ type of activity and then was put an end to a few years ago. Since then, local fish names are less and less used. The author undertook to save them from oblivion. In his survey, he gives a taxonomic list of the species of fish known in the Tiszafüred region. Each item contains the Hungarian name of the species as used in specialized discourse, then the (Latin) technical term, followed by the set of local names, some of which are accompanied by quotations of etymological remarks given by the informants themselves.