A jelző és az értelmező*

A jelző

1. A jelző fogalma, funkciója

A jelző tipikusan főnévi alaptag bővítménye, általában szabad bővítmény. Megjelölheti az alaptagban, a jelzett szóban kifejezett fogalomnak valamilyen tulajdonságát (minőségét, mennyiségét), birtokosát.

A jelző szorosan szerkesztett, kötött helyű mondatrész, szabályosan általában megelőzi jelzett szavát, a főnevet. A jelző szoros kapcsolatban van jelzett szavával, elválaszthatatlan tőle, a jelző léte a szintagmához van kötve, csak szószerkezetben él. A jelzőnek nincs olyan mozgási lehetősége, mint a többi mondatrésznek, ezért nem is azonos értékű velük. Míg a többi mondatrész – jellegzetes morfológiai jegyet hordozva – önmagában, hiányos mondatban, alaptagja nélkül is megmarad alanynak, tárgynak és határozónak, addig a jelző a jelzett szó nélkül megszűnik jelző lenni. A jelzői szerepű szónak – ha elmarad mellőle a jelzett szó – megváltozik a mondatrészértéke, illetőleg az „eltűnt” alaptagjáéval lesz azonos, vagyis átveszi a jelzett szó mondatrészszerepét, alaktani jellemzőit és szófaji értékét is (például: Fekete táskát vettél? Feketét. Tényleg a legjobb csapatok kerültek a döntőbe? Igen, a legjobbak. Példáinkban az eredetileg jelzőként szereplő fekete szó jelzett szavát „elveszítve” tárggyá, a legjobb pedig alannyá „változott”.)

A jelző tehát abszolút függő helyzetű mondatrész, nem azonos rangú a többi bővítménnyel. Jelzővé valójában egy korábbi mondatnak az állítmánya válik, ha a mondat szintje alá kerül: A fiú értelmes – Az értelmes fiú jól felel. (Természetesen nem minden konkrét jelzői egyed vezethető vissza állítmányra, vö. például: tizenöt ház – *a ház tizenöt, a szomszéd fiú – *a fiú szomszéd; de a jelzői pozíció az állítmányi pozícióból származik.) Ennek megfelelően a jelző is – hasonlóan az állítmányhoz – minősít, besorol, tulajdonít, illetve azonosít.

A jelző kerülhet a jelzett szó mögé is (lazán, hátravetve), ilyenkor utólag értelmezi az alaptagban megjelöltet minőségi, mennyiségi jegyének, birtokosának vagy a vele azonosított dolognak a megnevezésével (a birtokos jelző – ragjának köszönhetően – a jelzett szó mögé kerülve is megmaradhat birtokos jelzőnek). A hátravetett jelzőt azonban már értelmezőnek nevezzük. Az értelmező tehát olyan hozzátoldott mondatrész, mely utólag értelmezi – mintegy külön állításként – az alaptagban megjelöltet. Az értelmező valójában félúton van a jelző és az állítmány között, nem olyan szoros szerkezettag, mint a jelző.

A jelző kötött bővítményként is megjelenhet bizonyos jelentéstípusú főnevek mellett. Így például vonzat a mennyiségjelző a mértékjelölő főnevek mellett (két kiló kenyér, egy csapat madár), a birtokos jelző a viszonyjelölő és a helyzetjelölő főnevek mellett (Jóskának az öccse, a fia; az asztal közepe, széle).

A jelzős szerkezet alaptagja főnévből képzett más szófajú szó, például melléknév is lehet, s ilyenkor a képzett melléknév megtartja az eredeti főnév jelzői bővítményét. Ez az örökölt jelző már nemcsak szabad bővítményként, de vonzatként is megjelenhet a képzett melléknév mellett (pl.: fekete nyakkendős férfi, barna kalapos nő – szabad jelzői bővítmények; de: lapos tetős ház, lerágott körmű gyerek, apró szemű szilva, magas termetű férfi – kötelező jelzői vonzatok).

2. A jelzők fajtái

A jelzőknek többféle felosztásuk ismeretes. Az említett jelzői funkcióknak megfelelően, valamint alaki és szintaktikai szempontokat is figyelembe véve – a korábbi rendszerezésektől részben eltérően – a következő felosztás ajánlható:

1. minősítő jelző

    minőségjelző, (nem névmási) kijelölő jelző, mennyiségjelző

2. mutató névmási kijelölő jelző

3. birtokos jelző

Az értelmező a jelzőkhöz hasonló csoportokra oszlik, de sokkal gyakoribb a kijelölő jelzőéhez hasonló szerepű azonosító értelmező.

3. A minősítő jelző

A minősítő jelző a jelzett szó minőségi, mennyiségi tulajdonságát jelöli. Mindig kötelezően a jelzett szó előtt áll, és morfológiailag jelöletlenül kerül alaptagja, fölérendeltje elé.

3.1. Annak alapján, hogy a minősítő jelző minőségi (szép lány, ügyes csapat) vagy mennyiségi tulajdonságot (három könyv, egy hordó bor) jelöl, beszélhetünk minőségjelzőről, illetve mennyiségjelzőről. Minőség és mennyiség szemantikailag rokonok, közöttük sokszor nem vonható meg élesen a határ, kifejezésükre elsősorban a melléknév és a melléknévi szófaji osztályba besorolható (mert ugyancsak járulékos fogalmat) kifejező számnév alkalmas.

Nyelvtanaink korábban külön csoportba osztották a minőség- és a mennyiségjelzőt (sőt korábbi elnevezéssel a tulajdonságjelzőt és a számjelzőt), elsősorban talán annak alapján, hogy az előbbit melléknév, az utóbbit számnév szokta kifejezni. Ez azonban nem teljesen helytálló, hiszen például a sorszámnévi jelző egyáltalán nem számot jelöl (voltaképpen nem is számnév, hanem melléknév), hanem sorrendiséget, idő- vagy térbeli helyzetet, ez tehát nem mennyiségjelző, de mégcsak nem is minőségjelző, hanem valójában helyzetjelölő jelző (az első ház, a harmadik utca – kérdésük: melyik ház/utca?, nem pedig hány ház?, mennyi utca?). A helyzetjelölő jelző (melyet többek között nem névmási kijelölő jelzőnek is hívhatunk) melléknévvel, névmással is kifejezhető (a budapesti polgármester, valamelyik könyv). Az egy csapat gyerek, egy ujjnyi kolbász szerkezetben nem szerepel a hagyományos értelemben vett számnév, mégis mennyiségjelzős szerkezetek, hiszen a mennyi gyerek/kolbász? kérdésre felelnek.

A minőség- és a mennyiségjelző természetesen – ha nem is élesen, külön kategóriába sorolva – a mondatelemzésben továbbra is megkülönböztethető egymástól (már csak a grammatikai hagyomány alapján is). Elkülönítő megnevezésüknek logikai és szemantikai jelentősége van, de alaptagjuk szempontjából is van közöttük grammatikai különbség. A mennyiségjelzőt ugyanis csak egyes számban álló névszó követheti, a minőségjelző mellett azonban nincs a számbeliségre vonatkozóan semmiféle megszorítás.

A minőségjelző lehet egyedítő (kijelölő) használatú, ilyenkor a jelző a jelzett szó jelentéskörét csupán egyetlen egyedre korlátozza (a hivatali főnök, Pista bátyám).

3.2. A minősítő jelző kérdése mindig a fölérendelt taggal együtt használt melléknévi (vagy számnévi) kérdő névmás: milyen?, mekkora?, melyik?, hányadik?, hány?, mennyi?

3.3. A minősítő jelző szófaja és alakja

3.3.1. A minősítő jelző szófaja elsősorban melléknév, vagy ilyen jellegű szófajta.

a) Melléknév (ill. számnév): ügyes gyerek, csodálatos érzés, piros pipacs, rengeteg feladat, egy maréknyi mogyoró, ötödik sor, három kislány;

b) melléknévi igenév, igei igenév: lehulló levél, összetörött pohár, megtanulandó vers; az IBUSZ szervezte utazás;

c) névutómellékneves szerkezet: a ház melletti diófa;

d) melléknévi (vagy számnévi) névmás: ilyen kérdés, valamelyik könyv, bármelyik pillanat, akárhányadik sor, annyi munka;

e) más, aktuálisan melléknévi értékű kifejezés: teddide-teddoda legény, össze-vissza élet.

A főnévből képzett melléknévi jelzők egy része, például az -ú/-ű, -jú/-jű, az -s képzősök, valamint az igei igenévi jelzők (elsősorban a 3. személyűek) mindig kötelező bővítményükkel, vonzatukkal együtt jelennek meg: lerágott körmű gyerek, lapos tetős ház; a miniszterelnök vezette küldöttség, az esőzések okozta károk. (Az első két esetben a képzés alapjául szolgáló főnév bővítményét kívánja meg az említett képzővel ellátott képzett melléknév, az utóbbiakban pedig az egyes szám harmadik személyű igenévi személyrag teszi kötelezővé az alárendelt alany megjelenését).

A minősítő jelző lehet főnév vagy főnévi értékű szó is.

a) A köznevek közül elsősorban a nemet, kort, állapotot, helyzetet, foglalkozást stb. (pl.: férfi vendég, szomszéd kislány, tanár úr, egy csapat lány) jelölők fordulhatnak elő ebben a szerepben.

b) A tulajdonnév rendszerint kijelölő jelző: Pista bátyám, a Duna folyó.

c) Névmás: valami buta tréfa.

3.3.2. A minősítő jelzőnek semmiféle alaktani jelölője nincs, sőt magát a minősítő jelzős viszonyt is csak magának a szerkezetnek a kizárólagos szórendi szabálya, helyzete jelöli. A jelző mindig megelőzi a jelzett szót, s alakilag nem egyezik meg fölérendeltjével, azaz nem veszi föl annak ragját és jelét: piros virágot, művelt emberek, száz lépésre, sok pénzt. Ebből a szempontból a minőségjelző és a mennyiségjelző teljesen azonosan viselkednek. A különbség közöttük grammatikai szempontból – mint már említettük – az alaptagjuk felől ragadható meg, a mennyiségjelző után a jelzett szó tipikusan csak egyes számban állhat (öt gyerek, sok kérdés), a minőségjelzőre nézve azonban nincs ilyenfajta megkötés. A jelző és alaptagja között rendszerint nem áll más szó (a jelző erős kiemelése esetén azonban a határozatlan névelő a minőségjelző és a jelzett szó közé kerülhet: gyönyörű egy állat ez a kutya).

3.4. A minősítő jelző szerkezeti felépítése

3.4.1. A minősítő jelzőt kifejezheti egyszerű (értsd egyetlen) szó (sárga rózsa, kevés ember) – ezt lehet egyszerű jelzőnek is nevezni – vagy morfológiai természetű szókapcsolat, például névutómellékneves szerkezet: az asztal alatti hely.

Ugyancsak a morfológiai természetű szerkezetekhez sorolhatók azok a szorosan összetartozó szókapcsolatok, amelyeket a szakirodalom az összetett jelző elnevezéssel illet: a tömegtől való félelem, a szülőkhöz való ragaszkodás, a barátokkal való beszélgetés. Ezek a való-s szerkezetek a főnévi alaptagok hátravetett (jelzői értékű) határozójának jelzővé alakításakor jönnek létre, s valójában az alaptagul szolgáló (igéből) képzett főnév igei alapszavának a bővítményei (félelem a tömegtől fél a tömegtől, ragaszkodás a szülőkhöz ragaszkodik a szülőkhöz, beszélgetés a barátokkal beszélget a barátokkal). Ezek a szerkezetek csak részben hasonlítanak a korábban összetett mondatrészeknek hívott szókapcsolatokra. Abban mindenképpen megegyeznek velük, hogy akárcsak az összetett állítmánynál (tanár vagyok), összetett alanynál (jó dolog tanár lenni), összetett tárgynál (szeretnék tanár lenni), összetett határozónál (igyekszem jó tanár lenni, illetőleg: tanár lévén iskolában dolgozom), ezekben a szerkezetekben is egy névszó és egy segédszó kapcsolata figyelhető meg, a segédszó a névszót egy eredeti megjelenési formájától eltérő, attól alapvetően idegen mondatrészi szerep betöltésére teszi alkalmassá, azaz az összetett jelző esetében a ragos névszót, a jelzői szerep betöltésére. A segédszó a ragos névszóból mintegy melléknevet hoz létre, azaz a ragos névszót „melléknevesíti”. Lényeges eltérés azonban a fenti szerkezetek és a korábbiakban összetett mondatrészeknek nevezett szókapcsolatok között az, hogy az összetett alany, tárgy és határozó szabályosan ragtalan névszó és segédigenév kapcsolatából állt, s az összetett mondatrész elnevezést éppen onnan kapták, hogy összetett állítmánnyá alakíthatók át, segédigenevük az összetett állítmány segédigéjének igenévi formája. Ez az átalakítási lehetőség (összetett állítmánnyá) azonban a fenti összetett jelzőkre nem érvényes.

Vannak azonban olyan jelzős szerkezetek is, amelyek megfelelnek a többi összetett mondatrésznek, és át is alakíthatók összetett állítmánnyá, ezekről azonban szórványos előfordulásuk miatt a szakirodalomban kevésbé tesznek említést: az idén már harmincéves is elmúló barátom, a jövőre is még óvodás maradó kisgyerek, valamint itt az ideje első lenni (az első két példában összetett minőségjelző, a harmadikban birtokos jelző szerepel).

Nem tekinthetjük semmi esetre sem összetett jelzőnek, csak szerkezetesnek az olyan típusú való-s és lévő-s szókapcsolatokat, amelyekben a határozó a való, lévő bővítményeként jelenik meg. Ezekben ugyanis nem viszonyszó, hanem valódi igenév szerepel: a vasból való kés, a Mecsekből való sétabot, az utcán lévő villanyoszlop, az asztalon lévő könyv, a válófélben lévő házastársak. Az említett szerkezetek ugyanis átalakíthatók igei szintagmákká, amelyben a határozó az ige bővítménye: a kés vasból van, a sétabot a Mecsekből van, a villanyoszlop az utcán van, a könyv az asztalon van, a házastársak válófélben vannak.

3.4.2. A jelzők lehetnek halmozottak: magas, szőke férfi; öt vagy hat éve; az asztal és a szék alatti hely; az asztal alatti és melletti hely (a névutómellékneves szerkezet bármely tagja halmozható).

De lehet a jelző szerkezetes is, ha további alárendelő szintagmára felbontható: a Mecsekből való sétabot; illetve többszörös jelző is, ha a minőségjelzők szerkezetláncban kapcsolódnak alaptagjukhoz (ez leginkább akkor szokott előfordulni, ha a jelző alaptagjául szolgáló melléknév főnévből képzett szó): barna kalapos hölgy, itt a barna eredetileg a kalap jelzője: (barna kalap)os hölgy. Mennyiségjelzők is lehetnek többszörösek, például a mértéknévi mennyiségjelző újabb mennyiségjelzővel bővül: három liter tej.

Ha a jelzett szónak mennyiség- és minőségjelzője is van, általában a mennyiségjelző áll előbb: három fehér ház. A mértéknévvel kifejezett mennyiségjelzőt azonban megelőzi a minőségjelző (mert annak a bővítménye): nagy halom könyv.

Ábrázolva:

4. A mutató névmási kijelölő jelző

A főnévi ez, az mutató névmás gyakran fordul elő jelzőként, utaló értékét vagy a beszédhelyzet, vagy a szövegkörnyezet tölti fel (deiktikusan vagy forikusan) aktuális jelentéstartalommal, szerepe mindig a kijelölő funkcióra korlátozódik, kérdezni a melyik? névmással lehet rá.

Alaktani viselkedése alapján mindenképpen indokoltnak látszik elválasztani az előző, a minősítő jelzők csoportjától (és a nem névmási kijelölő jelzőtől), hiszen a mutató névmási kijelölő jelző mindig egyeztetve van jelzett szavával, azaz fel kell tüntetnünk rajta az alaptag ragjait, névutóját, de a többes szám jelét és a birtokjelet is: ebben a pillanatban; az előtt a ház előtt; azok a gyerekek; ezé a kislányé. Ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy a jelző és a jelzett szó között ebben a szerkezettípusban mindig megtalálható a határozott névelő.

A mutató névmási kijelölő jelzős szerkezetben megmutatkozó egyeztetés azzal magyarázható, hogy ezek a szókapcsolatok értelmezős szerkezetből keletkeztek hangsúlyeltolódással: ezt, a házat ezt a házat.

Annál is inkább indokolt ennek a jelzőtípusnak az elkülönítése a korábbi csoportoktól, mivel a távolra mutató főnévi mutató névmás fontos szerepet tölt be az alárendelő összetett mondatok tagmondatainak az összekapcsolásában, hiszen gyakran van jelen utalószóként a főmondatban. Ezért lényeges annak a tudatosítása, hogy a raggal vagy jellel ellátott mutató névmás nemcsak alanyi, állítmányi, tárgyi, illetőleg határozói mondatrészszerepeket tölthet be a főmondatban, de jelzőként is állhat, s így a jelzői alárendelés jelölésére is alkalmas (pl.: Az a könyv kell nekem is, amelyik nálad van; Azé a gyereké sikerült a legjobban, amelyik a legtöbbet tanult; Azt a lányt hívod meg, amelyiket akarod; Arról a regényről beszélj, amelyik neked a legjobban tetszett!; Annak a fiúnak a kutyája veszett el, amelyik tegnap nálunk járt; stb.).

5. A birtokos jelző (és egyéb birtokos szerkezetek)

5.1. A birtokos jelzős szerkezet a grammatikai birtokviszony formájában az összetartozás legkülönfélébb fajtáit fejezheti ki. Ez lehet tulajdonosi viszony (a lány babája), rész-egész viszony (a könyv fele, a kert eleje), családi, társadalmi összetartozás (Dózsa népe, a gyerek anyja), vagy másfajta hozzátartozás is (a mű szerzője – alkotó-alkotás viszony, a munka öröme – ok-okozati viszony, a szülők szeretete gyermekük iránt – genitivus subjectivus, a szülők szeretete a gyerekek részéről – genitivus objectivus, Budapest lakosai – a hely és az ott lakók közötti viszony, Budapest városa – sajátos azonosító viszony stb.).

A birtokos jelzős szerkezet (vagy a szűkebb értelemben vett birtokos szerkezet) alaptagját birtokszónak (birtoknak), bővítményét birtokos szónak (birtokosnak) is nevezhetjük; a birtokos jelzőre a személyjeles birtokszó elé kitett kinek (a valamije)?, minek (a valamije)? kérdéssel kérdezünk.

5.2. A birtokos jelző szófaja

A birtokos jelző szófaja mindig főnév, főnévi jellegű vagy főnévi értékű szó.

A) Főnév: a fiú könyve;

B) főnévi névmás: a te dolgod, egymás példája;

C) főnévi igenév: itt az ideje befejezni;

D) bármely más, aktuálisan főnévi értékű szó, azaz grammatikai főnév: a szép fogalma, a hogyan kérdése, mennyinek a fele.

A birtokos szerkezetnek az alaptagja is természetesen mindig főnév (vagy főnévi értékű: a szeme kékje), a birtokviszony csakis szubsztanciális fogalmak között lehetséges viszony.

5.3. A birtokos jelzős szerkezet alaki kérdései

Szószerkezeti szinten a birtokviszony a magyarban mindig jelölt viszony. De érdekes módon a birtokos jelzős szerkezetben kötelezően jelen lévő morféma nem a birtokos jelzőn lévő viszonyjelölő rag, hanem a birtokos személyjel, amely a jelzett szón, azaz a birtokon jelenik meg, és funkciója szerint egyeztet a birtokos számához és személyéhez. A birtokos jelzős szerkezetben a viszonyítás tehát -nak/-nek raggal vagy ragtalanul is történhet. Az esetrag elmaradásának lehetőségét éppen az teremtette meg, hogy a birtokos jelzős viszony jelölésében az egyeztető morféma, a birtokos személyjel mindig jelen van, s ezért a birtokos jelző lehet ragos és ragtalan is. De csak akkor, ha a jelző megelőzi a jelzett szót (a fiúnak a könyve ~ a fiú könyve). A birtokos jelző ragja, a -nak/-nek azonban mindig meg kell hogy jelenjen a jelzőn, ha a jelző a jelzett szó mögé kerül (a könyve a fiúnak).

A birtokos személyjel önmagában, a birtokos kitétele nélkül is képes jelölni a birtokviszonyt, elsősorban 1. és 2. személyű birtokos esetén (könyvem, könyved – a birtokos jelzőt csak akkor kell kitenni, ha a birtokost vagy magát a birtoklást különösebben hangsúlyozni akarjuk). Az egyes szám harmadik személyű birtokos személyjel megjelenése a birtokszón azonban a személyjeles főnév kötelező kiegészülésigényét jelöli, mellette a birtokos jelző a szintaktikai kényszerből következően kötelező vonzatként jelenik meg. Az egyes szám harmadik személyű személyjel ugyanis heterogén, egyes és többes számú és ezen belül bármilyen birtokosra is utalhat, ezért szükséges mellette az aktuális birtokos megjelölése a birtokos jelző segítségével. Többes szám harmadik személyű birtokos esetén nincs is teljes (számbeli) egyezés a birtokos és a birtok között: a fiúk könyve, az ő könyvük. (Ugyancsak nincs egyeztetés – de ez már a személybeli egyeztetésre is kiterjed – akkor, ha a birtokos jelző szerepét a maga névmás tölti be: a magam könyve, a magad könyve stb.)

A) Az elöl álló birtokos jelző általában -nak/-nek ragos az alábbi esetekben:

a) a birtokszónak névelője van: ellenőriztem a fiamnak a leckéjét;

b) a birtokszó szerkezetes, azaz bővítményei vannak (amelyek megelőzik): az írónak több mint három műve is megjelent a múlt évben;

c) a birtokos jelző alkalmilag főnevesült melléknév (számnév), melléknévi (számnévi) névmás, melléknévi igenév: az ilyennek a szava nem ér semmit; nem felelhetünk néhánynak a hibájáért;

d) a birtokos jelzőnek vagy a birtokszónak mutató névmási kijelölő jelzője van: ennek az írónak a művei; az írónak ezeket a műveit;

e) a birtokos jelző főnévi mutató, kérdő, vonatkozó, határozatlan, általános névmás (vagy ilyen névmási jelzővel bővített névszó): nem volt annak az arca piros; kinek a feladata lesz?; stb.;

f) a birtokos jelzőnek értelmezője van: elveszett Gergőnek, a fiamnak a tolltartója;

g) láncolatos birtokviszony esetén (ilyenkor az utolsó birtokos jelzőn kell a ragot kitenni): a kert virágainak az illata; a szomszéd háza tetejének a cserepei.

B) A -nak/-nek ragos birtokos szó lazább kapcsolatba is kerülhet birtokszavával az alábbi esetekben:

a) Például akkor, ha a birtokszó külön főhangsúlyt kap, fókuszként emeljük ki (szemben a hangsúlytalan birtokos szóval): A lányoknak a születésnapjuk volt tegnap, nem a névnapjuk.

b) Ha a birtokos és a birtok közé egyéb mondatrészek, pl. az állítmány ékelődik be: Barátoméknak ellopták az autójukat.

c) Ha a birtokos és a birtokszó közé másféle, a mondatszerkezet szempontjából szervetlen elemek (módosítószó, partikula, tagadószó) ékelődnek be: A barátnőméknek feltehetőleg a fiuk volt itt; A barátnőméknek nem volt itt a fiuk.

A fenti esetekben a birtokos és a birtokszó bár kapcsolatban vannak egymással, birtokos szerkezetet alkotnak, viszonyuk nem annyira szoros, mint a korábbi jelzős szerkezetek tagjaié. Erre utal az a tény is, hogy az idézett mondatokban a többes szám 3. személyű birtokoshoz szabályosan egyeztetjük a birtokot (bár a mai beszélt nyelvben ez időnként elmarad), pedig a birtokos jelzős szerkezetben ilyenkor soha nincs számbeli egyeztetés (a lányoknak a születésnapja, barátoméknak az autója, barátnőméknek a fia). A -nak/-nek ragos birtokosra az állítmány, az ige segítségével kérdezhetünk, s nem a birtokszóval: Kiknek volt (a születésnapjuk, s nem a névnapjuk)?; Kiknek lopták el (az autójukat)?; Kiknek volt (itt feltehetőleg a fiuk)?; Kiknek nem volt (itt a fiuk)? Ezeket a -nak/-nek ragos birtokosokat (és a hozzájuk hasonlókat) a szakirodalomban birtokos részeshatározónak is nevezik.

Az ún. birtokos részeshatározó átmeneti alakulat a szoros szerkezetű birtokosjelző és a birtoklást kifejező részeshatározó (Pistának szép nagy háza van; Pistáéknak szép nagy házuk van) között. A birtokos részeshatározó a birtoklást kifejező részeshatározóhoz hasonlóan kétpólusú bővítmény, hiszen egyrészt kapcsolódik birtokszavához, másrészt viszont az állítmány bővítményeként jelenik meg.

5.4. A birtokos jelző is lehet halmozott (Pista és Jóska háza) vagy többszörös (a kert virágainak az illata).

Az értelmező

1. Az értelmező fogalma

Az értelmező mindig alaptagja, az értelmezett szó után áll, vele szám, viszonyrag (esetleg birtokjel), névutó tekintetében is megegyezik, azaz az értelmező és az értelmezett között számbeli és esetbeli egyezés, egyeztetés van. Az értelmező rendszerint szünettel különül el értelmezett szavától, alapvetően kéthangsúlyos szerkezet. Az értelmező utólag értelmezi a jelzett szóban megjelölt dolgot minőségi, mennyiségi jegyének, birtokosának vagy a vele azonosított dolognak a megnevezésével. Ennek alapján az értelmezőt a nyelvtani hagyomány a jelzőkhöz sorolja, hiszen a minőség, mennyiség és a birtokos megjelölése a jelzők alapvető funkciójához köthető. A jelzős szerkezetekhez közelíti az értelmezős szerkezetet az a tulajdonsága is, hogy alany-állítmányi szerkezetből levezethető, illetve azzá átalakítható.

Az értelmező mindig szabad bővítmény.

2. Az értelmező fajtái

Nyelvtanaink az értelmezős szerkezeteknek két alapvető típusát szokták megkülönböztetni.

2.1. Az első típus az úgynevezett hátravetett jelző, azaz a jelzős szerkezetnek megfelelő értelmezős szerkezet. Ezen belül elkülöníthetők egymástól a különféle jelzős kapcsolatoknak megfeleltethető értelmezők.

A minősítő, azaz a minőség- és mennyiségjelzőnek, valamint a nem névmási kijelölő jelzőnek megfelelő értelmező minőségi, illetve mennyiségi tekintetben értelmezi jelzett szavát: Vettem csizmát, pirosat; Egyél almát, kettőt/sokat!; A szerelmemet, az elsőt nem felejtem el.

A birtokos jelzőnek megfelelő értelmező pedig a birtokos utólagos hozzátoldásával értelmezi a jelzett szót: Elkértem a könyvet, Jóskáét. Ez az értelmezőfajta mindig tartalmazza az -é birtokjelet.

A mutató névmási kijelölő jelző is kerülhet jelzett szava mögé, de akkor az már inkább az azonosító értelmezőhöz húz: Elkértem a könyvet, azt, amelyik Jóskáé volt.

2.2. A hátravetett jelzők átalakíthatók elöl álló jelzőkké, és természetesen alany-állítmányi szerkezetekké is, pontosabban levezethetők elöl álló jelzős, vagy általában alany-állítmányi szerkezetből is. Például:

csizmát, pirosat – piros csizmát – a csizma piros;

könyvet, Jóskáét – Jóska könyvét – a könyv Jóskáé;

a könyvet, azt, amelyik… – azt a könyvet, amelyik – a könyv az, amelyik…

A Jóska könyve, Jóskának a könyve szerkezet másképp, ún. birtoklásmondatból is levezethető: Jóskának van könyve. A Jóskának ebben a szerkezetben részeshatározó, dativus possessivus, amely a birtokos jelző és a részeshatározó közötti átmeneti sávban van. A birtokos jelző és a részeshatározó közötti átmenetnek leíró szempontból több fokozata van, a köztük levő kapcsolat történeti oka pedig az, hogy a -nak/-nek ragos birtokos jelző a részeshatározóból keletkezett, de a fejlődés nem mindig ment teljesen végbe.

2.3. Az értelmező másik típusa az azonosító értelmező, az appozíció: Pista, a barátom. Ez a szerkezet nem feleltethető meg jelzős szerkezetnek, azzá általában át sem alakítható (bár némi hasonlóság azért felfedezhető a következő két szerkezet között: a tanárnő, a barátnőm – a barátnőm, a tanárnő – azonosító értelmező; illetve a tanárnő barátnőm – barátnőm, a (aki) tanárnő között – kijelölő jelzőnek megfelelő értelmező). Ennek az értelmezős szerkezetnek a tagjai az azonosítás viszonyában állnak egymással, így belőlük alany-állítmányi (azonosító predikatív) szerkezet létrehozható:

Pista, a barátom – Pista a barátom

a barátom, Pista – a barátom Pista

Az azonosító értelmezős szerkezet tagjai felcserélhetők egymással. Nyelvtanaink ki szokták emelni, hogy ezekben az értelmezős kapcsolatokban az értelmező is rendszerint főnévi szófajú szó (leggyakrabban az egyik tag tulajdonnév, a másik pedig köznév).

3. Értelmező határozónak hívjuk azokat a határozós szerkezeteket, amelyekben két határozó egymással értelmezőszerű kapcsolatban áll, azaz a második az elsőben megjelölt határozói jelentést szűkíti, pontosítja (a levelet Bécsbe, a főpostára kéri) vagy esetleg azonosítja (fent, a dombon). Ezek annyiban különböznek a korábban említett (jelzői és az azonosító) értelmezőktől, hogy sohasem alakíthatók át alany-állítmányi viszonnyá (az előbbi esetben azért nem, mert a tagok nem az azonosítás viszonyában állnak egymással, a másodikban pedig az átalakításnak morfológiai korlátai vannak, az egyik tag ugyanis határozószó). Az értelmező határozó nem tévesztendő össze a határozós viszonyban egyeztetett értelmezővel, amely olyan hátravetett jelzős vagy azonosító értelmezős szerkezet, amelynek alaptagja határozói pozíciót tölt be, s így az értelmező is határozóragot kap: a gyereknek, a kisebbiknek; Pistának, a barátomnak.

Az értelmezőéhez hasonló helyzetet más, szintén alárendelő szerkezetek bővítményei is elfoglalhatnak, vagyis más típusú szerkezetek bővítményei is kerülhetnek hátravetett helyzetbe: újságot olvas – olvas, újságot; maga elé néz – néz, maga elé. S bár valójában ezek is utólag pontosítják az alaptagban foglaltak érvényét, nem kapcsolódnak egy másik, értelmezett szóhoz, nem értelmezők, csak utólagos hozzátoldások.

4. Az értelmező grammatikai státusza

4.1. Bár nyelvtanaink az értelmezőt leginkább a jelzős, tehát az alárendelő szerkezetek között tárgyalják, a szakirodalomban nincs egységes megítélés arra nézve, hogy az értelmezős szerkezetet valóban alárendelő szószerkezetnek és jelzőnek kell-e tekinteni.

Az értelmezőnek jelzőként való megítélése és a jelzőkhöz való besorolása ellen szól az a tény, hogy az értelmezőknek csak egyik fajtája, a jelzőknek megfelelő értelmezőtípusok nevezhetők értelmező jelzőknek. Az azonosító értelmező és az értelmező határozó azonban semmiképpen sem jelző.

4.2. Az értelmezős szerkezeteket (mindenekelőtt az azonosító értelmezőt) elsősorban formai sajátságaik alapján néhányan a mellérendelő szerkezetek közé sorolják. Mivel az értelmezős szerkezet tagjai az egyeztetés következtében számbeli viszonyaik és esetragjaik tekintetében megegyeznek egymással, hasonlítanak a mellérendelő szószerkezetekre, hiszen ez utóbbiakban is általában megfigyelhetők a szerkezettagokon megjelenő azonos esetragok (Pistát és Jóskát láttuk délután; Nem Pistát, hanem Jóskát láttuk…; Vagy Pistát, vagy Jóskát láttuk… stb.). Csakhogy míg – egy igen szemléletes szembeállítás szerint – a halmozott mondatrészekben a tagok azért egyenlők, mert egyszerre kerülnek azonos jellegű függési viszonyba egy harmadik (fölérendelt) taggal, az azonosító, vagyis az értelmezős szerkezet tagjai azért kerülnek azonos jellegű függési viszonyba, mert egyenlők. Vagyis az értelmezős szerkezetekben az esetragok azonossága az egyeztetés következtében jön létre, a mellérendelő szószerkezetekre viszont általában nem jellemző az egyeztetés.

A legtipikusabb mellérendelő szószerkezettípusokban (a kapcsolatosban, a kizáró ellentétesben és a választóban) például a számviszonyok sem az egyeztetés szerint viselkednek, hanem az ábrázolt valósághelyzet szerint. Például:

könyvet és/vagy/nem pedig füzetet vett

könyveket és/vagy/nem pedig füzetet vett

könyvet és/vagy/nem pedig füzeteket vett

(könyveket és/vagy/nem pedig füzeteket vett)

Mivel az esetbeli egyeztetés mindig számbeli egyeztetés is egyben, ez tehát semmi esetre sem tekinthető egyeztetésnek. Az említett mellérendelő szerkezetekben nincs irányító tag és ehhez egyeztetett tag, mint az értelmezősben.

A kapcsolatos mellérendelő szószerkezet egyes számú tagjai mellett esetlegesen megjelenő többes számú értelmi egyeztetés elképzelhetetlen az értelmezős szószerkezetnél: Pistát és a fiamat ellenfeleknek tekintették; de: Pistát, a fiamat ellenfélnek (*ellenfeleknek) tekintették. Bár ez az értelmi egyeztetés a kizáró és a választó mellérendelésben sem fordulhat elő.

Ugyanakkor bizonyos mellérendelő szószerkezettípusokban mintha fellelhetők lennének az egyeztetés nyomai. A kifejtő magyarázó mellérendelés és a megszorító utótagú mellérendelés szerkezettagjai nemcsak az esetragok, hanem a számviszonyok tekintetében is általában megegyeznek egymással (Gergőt, vagyis a fiamat; kicsiket, de erőseket).

Lényeges különbség azonban a mellérendelő szerkezetek és a hátravetett jelzői és az azonosító értelmezős szerkezet között, hogy míg az említett értelmezős szerkezetek tagjaiból alany-állítmányi viszony létesíthető, addig a mellérendelő szintagma tagjaira ez általában nem jellemző. Ez pedig abból következik, hogy az értelmezős szerkezetben azonos denotátumnak (jeltárgynak) különböző megnevezéseiről van szó, a valódi mellérendelésben pedig nemcsak a megnevezések, de a denotátumok is különbözők.

4.3. A fentiek figyelembevétele mellett mégis a mellérendeléshez közelítik az értelmezős szerkezetet az alábbi tulajdonságok.

4.3.1. Az azonosító szerkezet tagjai általában felcserélhetők egymással (ugyanúgy, ahogyan ez a tipikus mellérendelő szószerkezetek tagjaira is általában jellemző). Bármelyik tag elhagyható a szerkezetből, s általában egyik tagról sem lehet kérdezni a másikra. A szókapcsolat tagjai azonos szófajúak, egyaránt főnevek. Közéjük mindig kitehetők a kifejtő magyarázó mellérendelés kötőszavai (Pista, azaz/vagyis/tehát a barátom), s ekkor már nyelvtanaink mellérendelő kötőszós azonosításnak nevezik az említett szerkezetet. Az értelmező ugyanazokat a viszonyító eszközöket viseli magán, mint értelmezettje, ezért szintaktikai szempontból tulajdonképpen azonos módon viszonyul az értelmezett fölérendelt tagjához. Így valójában kétféleképpen is ábrázolható:

Az első a hagyomány szerinti alárendelő ábrázolás, a második a mellérendelőként való megítélés szerinti ábra. Mindkét szerkezetben benne van az azonosság viszonya (Pista a barátom). Csakhogy ez az azonosító viszony az első esetben jelöletlen, a másodikban ellenben magyarázó, azonosító kötőszóval (ilyenek még: mégpedig, tudniillik) jelölve van.

Ha névutó szerepel az értelmezős szerkezetben, ez gyakran csak egyszer, a szerkezet tagjai után jelenik meg (mint a halmozott mondatrészek esetében): Szeretetet érzett Zsófi, a lánya iránt.

4.3.2. De nem csupán az azonosító értelmezős szerkezetek állnak szintaktikai szempontból igen közel a kifejtő magyarázó mellérendeléshez, hanem az úgynevezett hátravetett jelzősök is. Bennük a hátravetett jelző ugyanis valójában már nem jelző. A csizmát, pirosat szókapcsolatban a pirosat tag a piros csizmát szerkezettel egyenértékű, vagyis „eredetileg” ennek felel meg: csizmát, piros csizmát, amelyben ugyancsak azonosító a két tag (a két csizmát) viszonya, s így az azonosító, kifejtő magyarázó mellérendelés kötőszavai közéjük is betehetők (csizmát, mégpedig piros csizmát). Csakhogy a redundáns szóismétlés elkerülésére az említett szerkezetben is bekövetkezik a jelzős szerkezet természetes redukciója, így a (második helyen szereplő) jelzett szó eltűnik a jelző mellől, és a jelző felveszi annak jelentését, funkciójelölő végződéseit, mondatrészi szerepét, tehát valójában nem jelző többé, csak ún. „hátravetett jelző”, szintaktikailag azonban a jelzett szóval azonos minőségű megismételt mondatrész, vagyis tárgy. A közös fölérendelthez ugyanolyan minőségű alárendelő kapcsolat fűzi, mint az értelmezettet: csizmát hozott, pirosat.

4.4. Az értelmező szófaji szempontból (mivel felveszi, azaz felveheti az értelmezett főnév jeleit és esetragjait) alkalmilag, tehát aktuálisan mindenképpen főnévi értékű szó, azaz főnévi pozíciót tölt be, hiszen a redukció következtében az eredetileg jelzői szerepű szó felveszi jelzett szavának a szófaji értékét is (az alaktani tulajdonságaival és jelentésével együtt). Ezt látszik igazolni a mennyiségjelzői két melléknév (számnév) értelmezői használata, hiszen akkor már helyette a kettőt használjuk (két lány mellett ült – lány mellett ült, kettő mellett), ami főnévi értékben szokott megjelenni (pl.: kettő meg kettő az négy). Az említett példában a főnévi értékre utal a névutóhasználat is, hiszen a névutó is csak főnév vagy főnévi szerepű szó után következhet. Sőt az értelmező szerepű melléknév még névelőt is kaphat, ami ugyancsak főnévi értékére utal (Vedd meg a csizmát, a feketét!).

Itt azonban csak a mondattani helyzetből adódó, alkalmi főnevesüléssel állunk szemben, erre utal az, hogy az értelmező helyzetű melléknév például a többes szám jelét és a tárgy ragját gyakran a melléknévre jellemző előhangzós változatban veszi fel. Pl.: A ceruzák, a pirosak már elfogytak; Vettem csizmát, pirosat (vö. pirosan, pirosabb); de lexikai főnévként: A pirost jobban szeretem, mint a feketét; A pirosok már messziről látszanak a füzetben. Hasonlóképpen: A lejtőket, a havasakat (lexikai melléknév) még nem süti elég melegen a nap (vö. havasan, havasabb); de: A havasokat (lexikai főnév) már évek óta nem láttuk télen.

4.5. A birtokos jelzősnek megfelelő értelmezős szerkezet még egyértelműbben mutatja azt, hogy a „hátravetett jelző”-s kapcsolat nem azonosítható a jelzős szintagmával. Erre utalnak a hátravetett birtokos jelzős szerkezet alaktani tulajdonságai. Egyrészt az -é birtokjel a hátravetett jelzőn különösen érzékletessé teszi a birtokszó jelentéstapadással való „felszívódását” a birtokos főnévbe, másrészt az -é mutatja a birtokjeles szó főnévi jellegét, valamint azt, hogy ez már nem jelző. Harmadrészt a birtokos jelzőnek megfelelő értelmezőn a birtokszó „felszívódásának” következtében eltűnik, pontosabban tilos lesz a birtokos jelző ragja (a -nak/nek), de ugyanakkor a jelzett szón is tilossá válik a birtokos szerkezetben egyébként kötelezően jelen lévő birtokos személyjel. Ez is azt jelzi, hogy az ún. birtokos jelzőnek megfelelő értelmező már nem birtokos jelző többé: a fiú(nak a) könyve – a könyv, a fiú(nak a) könyve a könyv, a fiúé.

4.6. Az értelmező és az értelmezett funkcióbeli hasonlóságára mutatnak rá azok a szerkezetek, amelyekben a viszonyító eszközöknek a különbözősége (tehát a nem teljes azonossága) figyelhető meg. Ilyen típusú szerkezetek a határozói értelmezők körében találhatók: egy másik helyen, a mellvéd árnyékában; a szezon vége felé, a nyár kezdetén; és felvetik a kérdést, hogy esetükben valóban beszélhetünk-e egyeztetésről, vagy csak a közös harmadik taghoz való azonos határozói viszonyt megtestesítő hol?, illetve mikor? kérdésre felelő viszonyító eszközök hasonlóságáról. Az említett szerkezetekben alaki egyeztetés valóban nincs, értelmi egyeztetés azonban elképzelhető.

Ugyancsak a viszonyjelölés különbözőségéről van szó a korábban már említett értelmező határozók körében: Bécsbe, a főpostára; fent, a dombon; itt már fel sem merülhet az egyeztetés kérdése. Az utóbbi példában ráadásul a tagok különböző szófajúak is, az egyik határozószó, a másik pedig főnév.

Hasonlóképpen a tagok különböző szófaja figyelhető meg a következőkben is: a szerkesztőségben kettő a fontos, nyírni és ragasztani; felmerült a kérdés: bontani vagy nem bontani, illetve: felvetettük a kérdést: bontani vagy nem bontani – természetesen ezekben a példákban sem lehet egyeztetésről beszélni, inkább csak azonos szerepet betöltő, különböző szófajú szavakról, amelyek hasonlóan kapcsolódnak a nekik közösen fölérendelt taghoz.

5. A fentiek figyelembevételével úgy tűnik, hogy az értelmezőt és az értelmezős szerkezetet célszerűbb lenne a jelzőktől elkülönítve kezelni, miután értelmező-értelmezett viszonyba többféle mondatrész is kerülhet egymással, s ezeknek csak egy részük rokonítható a jelzős kapcsolatokkal. Valamennyi értelmezős szerkezet jellemezhető azonban az alábbi közös tulajdonságokkal:

– tagjaikat rendszerint szünet választja el egymástól (melyet írásban a közöttük általában megjelenő vessző jelöl),

– a szerkezet kéthangsúlyos,

– a szerkezettagok közé betehetők a magyarázó kötőszók.

Az említettek alapján az értelmezős szerkezet sajátos átmeneti szerkezetként fogható fel az alárendelő és a mellérendelő szintagmák között. Tagjai funkcionálisan azonos értékűként jelennek meg a mondatszerkezetben, fölérendeltjükhöz azonos grammatikai viszony fűzi őket, erre utal viszonyító eszközeik azonossága vagy funkcionális hasonlósága. Ennek következtében akár még meg is kérdőjelezhető a tagjaik között igen gyakran megjelenő esetbeli egyezés egyeztetés volta. Ugyanakkor azonban a szerkezet tagjai egymással közvetlen kapcsolatban is állnak, számbelileg ezért is egyeznek meg egymással, s ebben mégiscsak egyeztetést kell látnunk. (Ugyancsak az egyeztetés következtében jelenik meg az -é birtokjel a birtokviszonyban egyeztetett értelmezőn: Értékeltük a megoldást, a lányokét, a fiatalabbakét.) Az értelmezős szerkezetekben a második tag értelmezi az elsőben foglaltakat, vagy úgy, hogy valamivel azonosítja, vagy úgy, hogy szűkíti az előtagban foglaltak érvényét.

A kifejtő magyarázó mellérendeléshez hasonlóan itt is csak nyelvi síkon történik a halmozás, csak a nyelvi jelek halmozódnak, denotátumaik azonban azonosak. A „valódi” mellérendelésben ezzel szemben a halmozott jelek külön denotátumokra is vonatkoznak.

6. Az értelmező valójában pozíció, kifejtő, magyarázó, azonosító értelmű mondattag, s igazából nem is külön mondatrész, és nem jelző. A mondatnak bármelyik mondatrésze kerülhet értelmezői pozícióba az értelmezettjéhez való viszonyában. Példák:

– alany: Zsófi, (azaz/vagyis) a lányom hegedülni tanul;

– állítmány: Elképzeltük, (vagyis) felvázoltuk a jövőre vonatkozó terveket; Ez a fiú Károly, (azaz) a sógorom.

– tárgy: Már rég nem láttam Ádámot, (vagyis) az unokaöcsémet;

– határozó: Lillával, (vagyis) a húgom kislányával mentünk moziba; Az iskolában, (azaz) a tanáriban érdeklődtünk a tanévkezdésről; Lent, (azaz) a völgyben nagy köd van.

– jelző: A húst, (mégpedig) a fagyottat már este kivettük a hűtőből.

A felsoroltak közül egyedül a jelző az, amelyik értelmezői helyzetben elveszti eredeti, jelzői szerepét, s értelmezettjével azonos értékű mondatrésszé válik.

A névszókból álló értelmezős szerkezetekben az értelmező helyzetű mondatrészek rendszerint megegyeznek értelmezettjükkel az esetragok és a számviszonyok tekintetében. De más szófajoknál is létrejöhet az egyezés az értelmezőre emlékeztető pozícióban. Így például az ilyen helyzetű főnévi igenevek is megegyeznek egymással a személyragozás szempontjából: Ma egész nap tanulnom, (azaz) olvasnom kell. Ugyanígy ragtalan formában: Nekem ma egész nap tanulni, (azaz) olvasni kell.

Az igei, igenévi, melléknévi, határozószói stb. tagokból álló értelmezőszerű szerkezetek a sajátos azonosító értelmezős szerkezetek, mivel ezek tagjai alany-állítmányi viszonyból sohasem vezethetők le.

Az értelmezői helyzetű mondatrész kapcsolódhat értelmezettjéhez kötőszóval, de kötőszó nélkül is. Így az értelmezős szerkezet és a mellérendelő kötőszós azonosítás, amely kifejtő magyarázó mellérendelő szószerkezet, egymással rokon szerkezetek. Valójában átmeneti szókapcsolatok az alá- és a mellérendelés között.

7. Az értelmezős szerkezetek tágabb értelmezése lehetővé teszi azt is, hogy néhány olyan típusú kapcsolatot is elhelyezhessünk vonzási körükben, amelyek eddigi nyelvtanainkban átmeneti jellegüknél fogva sehol sem kaptak helyet. Ilyen például a részleges értelmező, amelyben az értelmezői helyzetű tag az értelmezettben megjelölt személyek, dolgok egy kiemelt, megkülönböztetett típusát, csoportját jelöli meg. Ennek több fajtája lehetséges.

A) Részlegességet fejez ki például a köztük, benne határozószóval, a többek között névutós névszóval kapcsolt típus: az ELTE szakemberei, köztük/többek között a bölcsészet képviselői.

B) Inkább kiemelő jellegűek a főleg, elsősorban, különösen, mindenekelőtt kapcsolóelemet tartalmazó szerkezetek: a megye területein, főleg a városokban; a közönség, elsősorban a fiatalok; az újabb katonai fejlemények, mindenekelőtt az újabb támadások.

C) A harmadik típus példát ad az első tagban megfogalmazott dologra, kapcsolódhat a például-lal vagy a mint kötőszóval: az élelmiszeripari termékek, például a sonka, a téliszalámi; egyes kerületekben, mint pl. a XV. és a XVI. kerületben.

Közel áll az értelmezős szerkezetekhez a bátyámat mint tanút hívták be szerkezet is. Ebben is (az egyeztetett) nyelvi jelek halmozásáról, s a denotátumok azonosságáról van szó.

SZAKIRODALOM

Antal László: A magyar jelző három különböző nyelvtani koncepció fényében. MNy. 60 [1964]: 61–8.

Antal László: Egy új magyar nyelvtan felé. Gyorsuló idő. Magvető Kiadó, Budapest, 1977.

K. Balogh Judit: A mellérendelő szószerkezetek és határeseteik. In: Rácz Endre (szerk.): Fejezetek a magyar leíró nyelvtan köréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. 57–90.

Balogh Judit: Van-e a magyarban összetett jelző? Nyr. 120 [1996]: 85–92.

Berrár Jolán: Megjegyzések a szintaktikai viszonyok formális meghatározásához. In: NytudÉrt. 46. sz. [1965] 17–24.

Berrár Jolán: A jelzős szerkezetek. In: Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1967. 450–5.

Berrár Jolán: Alany és állítmány. In: Rácz Endre, Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 1977. 79–95.

Deme László: Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.

Farkas Vilmos: A többtagú (halmozott) mondatrészek. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962. 315–29.

S. Hámori Antónia: A jelzős szerkezetek. In: Benkő Loránd, E. Abaffy Erzsébet (szerk.): A magyar nyelv történeti nyelvtana. II/2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995. 329–408.

Hadrovics László: A funkcionális magyar mondattan alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.

Imre Samu: A minőség- és mennyiségjelző. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962. 265–85.

Jakab István: Az értelmező és az értelmezett szószerkezeti viszonya. Nyr. 101 [1977]: 9–19.

Jakab István: Igen, az értelmező mellérendelés. Nyr. 102 [1978]: 293–8.

Kálmánné Bors Irén: Az egyszerű mondat. In: A. Jászó Anna (szerk.): A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest, 1991. 324–87.

Károly Sándor: Az értelmező és az értelmezői mondat a magyarban. NytudÉrt. 16. sz. 1958.

Károly Sándor: Az értelmező jelző. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962. 295–314.

Károly Sándor: Valóban mellérendelés az értelmező? Nyr. 102 [1978]: 46–50.

M. Korchmáros Valéria: A mondategység szerkesztettsége. A jelzők. In: Mondattan. JATE, Szeged, 1992. 21–44; 126–41.

Lengyel Klára: A segédigék és segédigenevek rendszere. A mondatrészek alaki sajátosságai. In: Faluvégi Katalin, Keszler Borbála, Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994. 56, 134.

Lengyel Klára: Van a magyarban összetett jelző! Nyr. 120 [1996]: 195–209.

Pap Mária: Generatív grammatikai vázlatok a koordinációról. NyK. 73. 1971. 113–28.

Rácz Endre: Az alany. A tárgy. A jelzők. A halmozott mondatrészek. In: Rácz Endre (szerk.): A mai magyar nyelv. 1968. Tankönyvkiadó, Budapest, 230–37; 270–84; 336–59; 360–6.

Rácz Endre: Az egyeztetés a magyar nyelvben. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.

Rácz Endre: A főnévi szerkezet. In: Faluvégi Katalin, Keszler Borbála, Laczkó Krisztina (szerk.): Magyar leíró nyelvtani segédkönyv. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994. 91–6.

Szabó Dénes: A mai magyar nyelv. Kézirat. ELTE BTK. 1958.

Tompa József: A szószerkezetek. A jelző. A birtokos jelző. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962. 65–94; 260–4; 285–94.

Tompa József: Egyik legnagyobb tévedése? MNy. 60 [1964]: 428–32.

G. Varga Györgyi: A szószerkezetbokor vizsgálatáról. In: Rácz Endre, Szathmári István (szerk.): Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest, 1977. 95–109.

Balogh Judit

Balogh, Judit: Attributes and appositions. This paper deals with attributive adjectives, proposing a slightly different classification from what is found in other grammars. Thus, the author establishes the classes of ‘attributes of qualification’ (comprising traditional attributes of quality and attributes of quantity), ‘attributes of demonstrative identification’, and ‘attributes of possession’.

She discusses appositive complements as distinct from attributes and shows that only one type of appositions, also known as postposed attributes, can be related to attributes proper, although the apposition cannot be seen as a kind of attribute even in such constructions. A separate section treats the grammatical status of apposition, concluding that it is not a sentence constituent but rather a position, and that appositive constructions are a transitional category between subordinate and coordinate constructions.

* Próbafejezet a Magyar grammatikából. Készült az OTKA (A/053/94) támogatásával.