A hagyományos és az „új magyar nyelvtan”

A cím a nemrég megjelent Új magyar nyelvtanra (É. Kiss–Kiefer–Siptár 1998) utal, de az írásnak nem az a célja, hogy ezt a nyelvtant a szokásos módon ismertesse. Egy szűkre szabott könyvismertetés helyett célszerűnek látszik kissé részletesebben foglalkozni azokkal az általános kérdésekkel, amelyek ennek a nyelvtannak a mondattani részét megkülönböztetik a korábbi magyar ún. hagyományos nyelvtanok mondattanától. Ezzel kapcsolatban természetesen ki kell térnünk azokra a megállapításokra is, amelyek a korábban megjelent Mondattanban (Strukturális magyar nyelvtan I.) találhatók. Az Új magyar nyelvtan egy fejezetének ismertetése helyett, ill. azt megelőzően nyelvészeti irányzatokat kell egymással összevetnünk.

A) Nyelvtanok összehasonlítása

Nyelvtanokat legalább kétféle alapon lehet egymással összehasonlítani: a) megvizsgálhatjuk, milyen módon használják föl a nyelvészetben eddig kidolgozott kategóriákat, b) elvi alapon a nyelvtanoknak mint a nyelvekről alkotott elméleteknek egy lehetséges metaelméletéből indulunk ki, és ezen az alapon mondunk véleményt egy konkrét nyelvtanról. Az alábbiakban valamilyen módon erre az utóbbi elgondolásra is ki kell térnünk, de most az elején célravezetőbbnek látszik, ha az első elgondolás alapján végezzük el az összehasonlítást. Így egyrészt egyszerűbb és közismertebb fogalmakkal élhetünk, másrészt közvetlenebbül adódik alkalom arra, hogy kiderítsük, milyen közös megállapítások találhatók a különböző nyelvészeti irányokat képviselő nyelvtanokban. Az sem mellékes szempont, hogy ezzel a módszerrel könnyebb lesz közös kiindulási alapokat találni, hiszen az elméleti alapon történő összehasonlításokat jóformán csak az újabb nyelvészeti irányok képviselői fejtik ki írásaikban.

A kérdéssel foglalkozó irodalom eléggé szerteágazó, mivel a nyelvészet korábbi és újabb irányzatainak művelői mellett a logika és a filozófia területeinek képviselői is véleményt nyilvánítottak a grammatikák értékeiről.¹ A magyar nyelvészeti irodalmat természetesen a korábbi, hagyományosnak nevezett nyelvészeti munkák jellemzik, az újabb irányzat szellemében írt elemzések csak az utóbbi években szaporodtak meg. A már említett Mondattan ezeknek a törekvéseknek adja gazdag és részletes összefoglalását. A két irányzat összehasonlításáról nálunk még nem jelent meg írás, Elekfi László ismertetése a hagyományos nyelvészet szemszögéből tartalmaz értékelő megállapításokat a Mondattanról (Elekfi 1995).

A hagyomány követése nem jelenti sem mások egyszerű utánzását, sem az önállóság hiányát. Semmiképpen sem jelent a hagyományos szemlélethez való ragaszkodás maradiságot. A hagyományos nyelvészeti felfogás képviselője ismeri és elismeri egy hosszú idő alatt kialakult rendszerezés értékeit, és tudja, hogy ennek megállapításai megnyugtató magyarázatokat adnak a nyelvi jelenségekre, és megfelelően jó eredménnyel alkalmazhatók a gyakorlatban. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a mai nyelvészeti irodalom egészében használatos kategóriáinak központi magját, sőt e kategóriák túlnyomó többségét a hagyományosnak nevezett nyelvészeti irányzat dolgozta ki. Mai nyelvészetünk a hagyományos nyelvészetre épül, abból él.

A nyelvészeti irányok szoros kapcsolódása miatt nem könnyű megállapítani, hogyan és mikortól különíthetjük el a korábbi irányzatot az újaktól. A kérdéssel foglalkozók legtöbbje úgy véli, hogy az új irányzat Saussure-rel kezdődik. Ő fektette le azokat a gondolati alapokat, amelyeket mai nyelvészetünk követ, vele kezdődnek a strukturális nyelvészetnek különböző változatai, amelyeknek általában mindegyikét szembeállítják a hagyományos irányzattal. D. Cherubim például 3 nyelvészeti korszakot különböztet meg: A) a Saussure előtti hagyományost, B) a történeti-összehasonlító nyelvészet századát és C) a Saussure utáni strukturális nyelvészet korszakát. A hagyományos és az új szembeállítását egyrészt tágan, másrészt szűken értelmezi úgy, hogy az elsőben a C kritikáját látja az A (és B) ellenében, a másodikban a C kritikáját csak az A ellen. B itt közbülső helyet foglal el mint az A folytatója és a C előkészítője (11–2). Ez az általánosítás azonban túlságosan elméleti szempontokat követ, és nem látszik minden szempontból igazoltnak. Igaz ugyan, hogy Saussure nyomán egy új nyelvészeti gondolkodás indult meg, de azért a hagyományos nyelvészet (és főleg annak képviselői) nem állnak szemben a Saussure utáni nyelvészet minden változatával egyformán. Mai nyelvészetünket – a magyarországit mindenképpen – az jellemzi, hogy a hagyományos nyelvészet saját alapelveinek megtartása mellett sok mindent magába olvasztott és magáénak vall abból, ami a strukturalista irányzatok keretében alakult ki, és ami tulajdonképpen a strukturalista jellegű kutatás eredményének tekinthető. Néhány példával eléggé jól szemléltetni lehet a kialakult helyzetet.

Saussure megújító gondolatai közül vegyük elsőnek azt a tételét, hogy a nyelv rendszer. Ha eltekintünk annak pontosabb meghatározásától, milyen alapon tekintette a nyelvet rendszernek – erre később még ki kell térnünk –, akkor a rendszerszerű leírás követelménye önmagában még nem jelent olyan szempontot, amilyet a hagyományos grammatika ne tudna elfogadni, hiszen mindaz, ami a hagyományos grammatikában korábban történt, tulajdonképpen szintén nem volt más, mint valamiféle rendszerbe foglalása annak, amit nyelvi tényként ismerünk. Ehhez képest nem jelentett különösképpen nagy és elfogadhatatlan újdonságot, ha a régi mellett újabb rendszerező megállapítások is megjelentek. Így fogadta be minden idegenkedés nélkül a hagyományos grammatika a fonéma fogalmát a fonetika és a fonológia több más megállapításával együtt, a hang – szó – mondat leírási sorrend helyett a mondatközpontúság elfogadásával az előbbivel ellenkező irányban haladó sorrendet vagy a mondat elemzésében a téma és a réma fogalmak alkalmazását a prágai nyelvészet eredményeinek nyomán. A szintaktikai megállapításokhoz hasonlóan a hagyományos és lényegében történeti jellegű szemantikai kutatások mellé oda lehetett sorolni a strukturális szemantika újabb megállapításait is, amelyek most már a szójelentések belső szerkezetét és egymás közötti viszonyát helyezték a vizsgálódások középpontjába.

A hagyományos grammatika nem minden országban viselkedett egységesen a nyelvészetnek Saussure utáni megállapításaival szemben. Míg például a prágai fonológiai iskola tanítását követve szinte változatlanul került bele a mi nyelvtanainkba a fonémák és a meghatározó jegyek rendszere (MMNyR I.), a mondat többszintűségének (szintaktikai szint, kommunikációs szint, mondatszemantikai szint) tanából már jóval kevesebb honosodott meg itthon, jóllehet ezek a megállapítások is a prágai iskola tanításaiból származnak. Ennek az lehet az oka, hogy a múlt században Brassai tulajdonképpen már megelőlegezte a kommunikációs szint téma-réma tagolását, amikor a magyar mondat szórendi kérdéseit taglalta. A múlt következményei máig érződnek mondattani leírásainkban: szintaxisainkban a szókapcsolatok mellett mondatrészekről van szó, ezek rendszeréről, az esetalakok jelentéséről és mintegy kiegészítésként a szórend kérdéseiről. A szintaktikai rendszeren kívül nyelvtanaink nem ismertetik módszeresen sem a mondattan kommunikációs szintjét, sem a mondatszemantika kérdéskörét.

Mivel a már említett új és strukturális jellegű megállapítások beépítése nem jelentett lényeges törést a régiekhez viszonyítva, nem szabad a hagyományos nyelvészet és a modern nyelvészet közötti határvonalat szigorúan csak az új elvi alapok megjelenésének tényével megadni. A sok új megállapítás elfogadása mellett a hagyományos nyelvészet tulajdonképpen csak eggyel, a generatív nyelvészetnek nevezett irányzattal nem tud közösséget vállalni. Az idegenkedés hátterét valószínűleg le lehet vezetni a hagyományos nyelvészet lényegét adó jellegzetes tulajdonságokból.

Két rendszer összehangolhatósága attól is függ, mennyire rendelkezik mindkét rendszer pontosan körvonalazott és egyértelmű alapelvekkel. Saussure gondolatai elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészethez viszonyítva voltak újak, a hagyományos grammatikával való szembeállításuk nyilván abból fakad, hogy a történeti nyelvészet alapvető nyelvfelfogása nem tér el lényegében a korábbitól. Abból a szempontból mindenesetre nem, hogy egyik sem tett tételszerű kijelentéseket a nyelv mivoltára vonatkozóan. A szigorú elvi alapok hiányában azonban egy rendszer kisebb mértékben tud ellenállni egy másik rendszerből jövő megállapításoknak, mert hiszen sokszor nem is lehet ilyenkor egyértelműen eldönteni, valóban összeegyeztethetetlen-e egy új megállapítás mindazzal, amire a kutatás során egy másik grammatika már eljutott. Jó példát szolgáltat erre az a mód, ahogyan a hagyományos grammatika szintaxisa magáénak fogadta el K. F. Becker új elemzési módját a múlt század elején.

A hagyományos grammatikának nem volt a mai értelemben vett mondattana. A hangtan és a morfológia tárgyalása után a szintaktikai ismereteket az úgynevezett kompozíciós tan adta, amelynek keretében szabályokat találunk arra vonatkozólag, hogyan kapcsolhatók össze a különböző szófajok mondatokká. Végeredményében mondattan volt ez a kompozíció, hiszen a hangtan és a szótan után bemutatta, hogyan lehet a már ismert elemekből a mondatot megszerkeszteni. Ezt a fajta mondattant váltotta föl a múlt század elején K. F. Becker mondattana. A korábbi mondatelemzésekkel szemben Becker mondattana nem a szavakból, hanem a kész mondatból indul ki, és a teljes mondatot bontja a jól ismert öt mondatrészre. Elgondolásában ez a mondattan pontosan ellentéte a korábbinak. Sokkal inkább kapcsolható az őt megelőző korszak általános és logikai grammatikájához, mint a hagyományos iskolai nyelvtanokhoz. Ennek ellenére az iskolás grammatikák átvették Becker rendszerét, és amit ma iskolai (hagyományos) grammatika néven ismerünk, tulajdonképpen két grammatikai rendszernek az összekapcsolásából keletkezett: tartalmában és sorrendjében megmaradt az eredeti hangtan és szótan, majd ehhez csatlakozik a – tulajdonképpen más felfogást képviselő – Becker-féle mondattan. A fölépítés kettőssége természetesen nem múlt el nyomtalanul, mert még az egészen új hagyományos grammatikák sem tudják egyértelműen megadni, tulajdonképpen mivel is foglalkozik a mondattan: megmutatja, hogyan kell a szavakból mondatokat összeszerkeszteni, vagy pedig leírja, hogyan kell a teljes mondatot részeire lebontani? Szintagma a mondat vagy pedig egy más jellegű egység? A szintagmatikába tartozik-e a mondat elemzése, vagy pedig a szintagmák csak részei a mondatnak, a tulajdonképpeni szintaxisnak? (Vö. Rácz 1976: 207).

A hagyományos grammatika kevésbé szigorú elvi megalapozottsága lehetőséget adott arra, hogy nagyobb törések nélkül be tudott fogadni olyan megállapításokat is, amelyek más elvi kiindulásokból születtek. Nem állíthatjuk, hogy az elvi alapok hiányoztak a hagyományos grammatikából, de annyit mondhatunk, hogy az elvi háttér pontos tisztázása nem tartozott a nyelvtanok feladatai közé. Valószínűleg azért nem, mert ezek az alapok az általános emberi világfelfogásnak olyan természetes részét képezték, amelyre elég volt néhány szóval utalni: a nyelv az emberi érintkezés, az emberek közötti gondolatközvetítés eszköze, amelyben a valóságról alkotott képünk van rögzítve. A nyelvben a valóság tükröződik. Arisztotelésznek ez a megállapítása – szavainak pontos magyarázására törekvő viták eltérő véleményei mellett (vö. Balázs 1987: 22–6) – abban az értelmezésben maradt meg a legrégibb európai nyelvtanoktól kezdve mostanáig, hogy nyelvi jeleinket egy helyes csoportosítás céljából a valósággal kell kapcsolatba hozni. Szavainkat mindenekelőtt annak alapján osztjuk csoportokba (szófajokba), hogy mit jelentenek a valóságban, szubsztanciákat vagy különböző akcidenciákat (Bencédy–Fábián–Rácz–Velcsovné 1976: 196), mert „…a nyelvekben található legfőbb szócsoportok is a valóság legáltalánosabb kategóriáit tükrözik” (Rácz 1976: 11). A nyelv tehát úgy kapcsolódik a valósághoz, hogy ez az utóbbi a nyelv strukturáltságát is meghatározza. Ha azonban ez így van, akkor a nyelv nem önálló rendszer, hanem a valóság függvénye, aminek következtében önálló nyelvészetről sem beszélhetünk.

Saussure nyelvfelfogása eltér a hagyományos elképzelésektől. Nála a nyelvi jelnek két tulajdonsága van: a jelölőt képviselő hangalak és mellette, azzal elválaszthatatlan egységbe forrva a jelöltet adó gondolati tartalom. Nyelvinek csak ezt a kettőt nevezi, a valóságnak a nyelvi jel fölépítésében Saussure nem adott helyet. Ezzel a jelfogalommal a nyelv függetlenedik a valóságtól, megkapja saját önálló területét, azaz biztosítva van a nyelvtudomány önállósága és függetlensége. Ebből a sajátos jelfogalomból egyértelműen következik, hogy a nyelv minden egységét, minden elemét a nyelvből magából, a valóságnak bevonása nélkül kell megállapítani úgy, hogy a referenciális, a jelentésnek a valóságra való vonatkozását nem használva csak azokat a tulajdonságokat vesszük tekintetbe, amelyek a nyelvet (és nem a valóságot) jellemzik. A nyelv Saussure szerint önálló rendszer, fölépítésében nem a valóság kategóriái az irányadók, hanem azok az oppozíciós értékek, amelyek a nyelv elemei között állapíthatók meg. A nyelvben nem azért találhatók főnevek, igék, melléknevek stb., mert a valóságban is meglévő kategóriákat tükröznek, hanem mert a nyelvnek (az egyes konkrét nyelvekben eltérő módon) ilyen eszközökre van szüksége ahhoz, hogy feladatait teljesíteni tudja, és kiépíthesse a maga jellegzetes rendszerét. (Hogy a nyelv kategóriái mennyiben felelnek meg a valóságban található kategóriáknak, nem nyelvészeti, hanem filozófiai, ontológiai kérdés.)

Úgy tetszik – legalábbis nyelvtanaink ezt mutatják –, a hagyományos grammatikák Saussure-nek éppen ezt az alapvető tételét nem fogadták el. Elfogadták, hogy a nyelvi jelben a jelölő és a jelölt kapcsolata önkényes, hogy a nyelv rendszer, hogy különbséget kell tenni nyelv és beszéd között, hogy meg kell különböztetni a diakróniát a szinkróniától, hogy a szemantikában a jelentések egymás közötti viszonyával kell foglalkozni, de nem vették át a nyelvészet önállóságát megalapozó saussure-i nyelvi jel fogalmát. Ennek mellőzésével, illetve elutasításával együtt azonban elvetettek mindent, ami ebből a tételből következik: hogy a nyelv önmagát alapozza meg, hogy a rendszer megállapításához csak belső nyelvi eszközöket szabad fölhasználni, és hogy az oppozíciókon alapuló rendszerezéshez a jelentések valósághoz kapcsolódó tulajdonságainak fölhasználása helyett belső (formális) összefüggésekre kell támaszkodni.

A nyelvészeti kutatások története azt mutatja, hogy a saussure-i követelmények közül a formális tulajdonságok hangsúlyozottabb alkalmazása terjedt el legelőbb, sokszor teljesen függetlenül attól, hogy a kutatásoknak valamilyen kapcsolata lett volna Saussure elveivel.² Jellegzetesen ez történt az Egyesült Államok nyelvészetében: a kutatások előtt álló feladatok megoldásához az uralkodó pszichológiai irányzat hatására kialakult egy nyelvészeti kutatási módszer, melyben a jelentés nem kapott helyet, és a nyelvi jelenségeket csak a nyelvérzék bevonásával szinte a mechanisztikus pontosság fokán bontották elemeire, a morfémákra és a közvetlen összetevőkre (vö. Antal László 1977: 21–30, 168–84). A módszer elvi megalapozói (Sapir és Bloomfield) hagyományos nyelvészek voltak, a hagyományos nyelvészet elveit vallották, és nem vettek tudomást Saussure-ről.³ Ennek lett következménye, hogy az őket követő elemzések eredményeként kapott nyelvészeti fogalmak sem egyenértékűek azokkal a kategóriákkal, amelyeket hasonló területen Saussure nyomán Európában dolgoztak ki: fonémáik nem azonosak Trubetzkoy fonémáival, és fonológia helyett tulajdonképpen fonematikával foglalkoztak. Ennek ellenére az irányzat ma „deskriptív strukturalizmus” néven ismeretes a nyelvészetben, mintha Saussure strukturalizmusának valamilyen alkalmazását kellene keresni benne.

A valóban strukturalizmusnak nevezhető irányzatok Saussure nyomán a koppenhágai és a prágai iskolában alakultak ki Európában, amihez kiegészítésként Tesnire elemzése sorolható még. Glinz formális mondatelemzése szinte teljes egészében megmaradt a hagyományos nyelvészet, illetve annak Becker-féle módosításának keretei között. Chomsky újításai – véleményem szerint – minden különösebb nehézség nélkül összeegyeztethetők Saussure elméletének megállapításaival, de az irányzat – a fonológiai rész kivételével, mely Jakobson eredményeit vette át – semmiképpen sem tekinthető a genfi kezdeményezés egyenes vonalú vagy akár közvetlen folytatásának.

B) A strukturális grammatikák és a formális logika

Chomsky rendszere a dolgok természetének megfelelően az amerikai nyelvészeti gyakorlathoz kapcsolódik úgy, hogy elveti az őt megelőző elemzési módszer lényeges vonását, a mechanisztikus jellegű formalizmust, helyébe egy mentalisztikus kognitív elméletet helyez, melyet egy pozitivizmus utáni tudományelmélettel egészít ki. A nyelvi rendszer Chomskynál is önálló, de ő ezt az önállóságot nem a nyelvi jel sajátságos tulajdonságaira építi, hanem a beszélő nyelvi kompetenciájával hozza kapcsolatba egy olyan szabályrendszer bevezetésével, mely a beszélő véges képességeinek megfelelően ugyan véges számú szabályt tartalmaz, de ugyanakkor alkalmas arra, hogy a nyelv tudása és használata mögött feltételezhető bonyolult (szellemi) tevékenységre magyarázatot adjon.⁴ A generatív grammatika „klasszikus” változata (1965) a közismertté vált átírási szabályokkal és transzformációkkal írta le a mondat szintaktikai fölépítését úgy, hogy a levezetésekből adódó sokféleséget különböző megkötésekkel és transzformációkkal tartotta a grammatikai helyesség keretei között. Az újabb változat sok mindenben megváltoztatta ezt az eredeti elképzelést. Átírási szabályokat csak az alapvető struktúrák, az egyes frázisok és az egyszerű mondatok fölépítésében alkalmaz, és nem használ transzformációkat (vö. É. Kiss–Szabolcsi 1992). Míg az első változatban a kombinatorikus logika elemeit lehet fölismerni, addig az új mondatelemzési módszer sokkal inkább hasznosítja annak a nyelvfilozófiai irányzatnak az eredményeit, amelynek jeles képviselői a harmincas években Európából (Bécsből) mentek át az Egyesült Államokba (Chomsky Rudolf Carnapot hallgatta Philadelphiában). A mostani generatív mondattan jobb megértéséhez ezért röviden át kell tekintenünk azokat a jellemző sajátságokat, amelyeket a formális logika használ, amikor természetes nyelvi mondatokat elemez a saját szempontjai szerint.

A logikát közismerten a fogalom, az ítélet (kijelentés) és a következtetés kérdései érdeklik, a nyelvfilozófiai irányzat mindenekelőtt az utóbbi két kérdésre terjesztette ki vizsgálatait. A mondatokban rejlő ítéleteket és következtetéseket olyan formában kívánta rögzíteni, hogy igazságértékük egyértelművé váljon, és a következtetéseket matematikailag pontos számítások formájában lehessen elvégezni. Ennek érdekében formális logikai nyelvek rendszerét dolgozta ki a hozzájuk tartozó számítási algoritmusokkal együtt, a nyelv mondatait (a kijelentéseket) ezekbe a formákba írta át, elvégezte a szükséges számításokat, aminek végső eredményeként egy I (igaz) vagy H (hamis) jelet kapott. Egészen pontos szabályok arra nincsenek, hogyan kell az egyes kijelentéseket a logikai formanyelvre áttenni, de az idők során már kialakultak bizonyos megbízható eljárások, amelyekből megállapíthatók ennek a nyelvnek a jellegzetességei. Ezek ismertetéséhez néhány példára lesz csak szükség.

A három mondat a formális logika nyelvén:

Látható, hogy a grammatikai és a logikai elemzés között tartalmilag nincs lényeges különbség. Mindkettőben mondatrészekre bontjuk a kijelentést, de a logikai írásmódban a mondatrészek határozottabb formában vannak elkülönítve egymástól mint a nyelvi elemzésben: az állítmány a mondatot megadó kifejezés élére kerül, a többi mondatrész pedig az állítmány után zárójelbe téve van megadva. A betűjelzések a nagyobb egyértelműséget szolgálják csupán, hisz mindig pontosan megadható, mit jelölnek. Az esetvégződések hiányzanak a betűjelekről, de ezeket a sorrend helyettesíti megegyezéses alapon. [Az 1. c) lehetséges változatát, a Pista bemutatja Pétert Marinak mondatot a sorrendi értékek megtartása mellett n (y₁, x₁, z₁) formában kell átírni.] Mivel ez a nyelv tulajdonképpen a matematika formális írásmódját használja saját céljaira, nem meglepő, hogy az egyes részek is más megnevezést kapnak, mint ahogy az a grammatikában szokásos. Az állítmányt predikátum szóval jelölik, az egyes mondatrészek pedig az argumentum elnevezést kapják. A kialakított írásmód szinte közvetlenül kínálja a lehetőséget, hogy az állítmányokat (az igéket, mellékneveket) annak megfelelően osztályozzuk, ahány argumentumot vehetnek maguk mellé. Egyesek csak egyet, mások kettőt, hármat vagy esetleg még többet is. Ha csak egy argumentum áll az állítmány mellett, tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy az állítmány az alany tulajdonságát fejezi ki, két argumentum esetén már nem tulajdonságról beszélünk, hanem arról, hogy az állítmány a két vagy több argumentum közötti viszonyt (relációt) adja meg. Jól látható, hogy ez a rendszerezés nagyon hasonlít az újabb nyelvtanokban található valenciás elemzésekhez, amelyekben a mondat szintaktikáját az ige/igei állítmány kötelező vagy szabad bővítményeinek számával magyarázzuk.

Nem minden mondatot tud a logika ilyen egyszerűen és a grammatika megállapításaival ennyire egyező módon a maga nyelvére lefordítani, például a

2. Minden ember beszél egy nyelvet

mondatban a hagyományos grammatika két mondatrészt különböztet meg az állítmány mellett, az alanyt és a tárgyat. Az alanynak jelzős bővítménye van, a tárgy egyszerű főnév. A logika az alábbiak szerint írja le ezt a mondatot:

2’ (x) (y) m(x) n(y) l(x, y)⁵

Ebben a kifejezésben több olyan technikai részlet van, melyeket érdemes röviden ismertetni:

–  jelentése; „és”,

–  jelentése: „ha…, akkor…”

A korábbi logikai kifejezésekben az x-ek, az y-ok, z-k a matematikai írásmódhoz hasonlóan valamilyen egységet, dolgot, „individuumot” jelentettek. (Az indexszel ellátott jelek egy határozott dologra utalnak.) A 2’ képletben a kifejezés elején egy ún. univerzális () és egy egzisztenciális () kvantor található, melyeknek hatására a képleten belül az x-ek és az y-ok értéke megváltozik, úgyhogy jelentésük most már nem „egy valamilyen x vagy y”, hanem „minden x” illetve „egy bizonyos y”. Ennek eredményeként a sor a következő módon olvasandó: minden x-re és egy bizonyos y-ra vonatkozóan azt állítjuk, hogy ha az x = ’ember’ (m) és az y = ’egy bizonyos nyelv’ (n), akkor érvényes lesz, hogy az x (= minden ember) az y-t (= az egy bizonyos nyelvet) beszéli (= l). A logikai formula tehát ugyanazt mondja mint a természetes nyelvi mondat, de kifejezésmódjában (alakjában) nagy a különbség közöttük, mert hiszen az egyszerű mondat helyett most egy többszörösen összetett mondat (kifejezés) áll előttünk.

Ha most az eddigi néhány példa alapján azt kérdezzük, miben tér el a formális logika mondatábrázolása (mondatelemzése) a hagyományos grammatika mondatelemzésétől, akkor a következő jellegzetességeket találjuk:

1. minden kijelentésben egy predikátum mellett egy vagy több argumentum áll,

2. egy argumentum esetében a predikátum tulajdonságot ad meg, több argumentum esetében a predikátum relációt határoz meg az argumentumok között,

3. az argumentumok értékét (mondatrészi szerepét) megadott sorrendjükkel lehet kifejezni,

4. bizonyos mondatrészeket, így pl. az állítmányt és egyes mennyiségi jelzőket (kvantorokat) kiemelünk az egész mondat vagy egy kifejezés élére,

5. a kiemelt egységek (állítmányok vagy kvantorok) hatókörrel rendelkeznek (módosítják a későbbi hasonló elemek jelentését) és predikátum értékűek,

6. a látszólagosan egyszerű mondat nem biztosan egyszerű, mert lehetséges, hogy több még egyszerűbb, tovább már nem elemezhető alapvető (mélyszerkezeti) mondatra megy vissza,

7. a formális logika számításokra alkalmas formában ábrázolja a mondatszerkezeteket, amivel egyrészt megadja a szintaktikai rendszer elemeinek pontos jelentését, másrészt igazolja Saussure gondolatát, hogy a nyelvi rendszer matematikai jelleggel rendelkezik (Cours – magyar – 141).

Az elmondottak alapján eléggé nyilvánvaló, hogy a felsorolt jellegzetességek közül többet meg lehet találni a generatív nyelvészet elemzési módjai között, vagyis ez az elemzési mód fel tudja használni a logikai elemzés eredményeit saját grammatikájában. Milyen irányban módosítják a logika újabb megállapításai a grammatikai vizsgálatokat? Mielőtt ennek részletezésére rátérnénk, még tisztáznunk kell egy kérdést: érdemes-e, illetve szükséges-e a grammatikának tekintetbe vennie mindazokat a megállapításokat, amelyeket a logika tett a nyelvvel kapcsolatban?

A logikai kutatások és a nyelv vizsgálata már nagyon régóta, a nyelvre vonatkozó első megállapításoktól kezdve kapcsolatban álltak egymással az európai kultúrában. Nem is lehet pontosan megállapítani, vajon a szófajok és a mondatrészek kategóriái kerültek-e át a logikából a grammatikába, vagy pedig fordítva történt a kölcsönzés. A logika és a grammatika a középkoron át a legújabb korig továbbra is kölcsönösen hatottak egymásra, amit mi sem mutat jobban, mint az, hogy egyrészt a logikai (univerzális) grammatikák a nyelvtanok egyik változatát képezték, másrészt, hogy a logika immár vagy száz éve a természetes nyelvre összpontosítja kutatásait. A mai nyelvi jelentéstani kutatások jó része szintén a logikán belül kidolgozott szemantikára nyúlik vissza. Mindez azt mutatja, hogy a nyelvészet és a logika egymáshoz nagyon közel álló tudománynak számítanak, sok közös fogalmuk van, amelyeket a saját szempontjaik szerint értelmeznek. A hagyományos grammatika sosem vonakodott attól, hogy a saját területén megfelelő módosítással alkalmazza a logika megállapításait, de jelenleg egy külön nyelvészeti irány alakult ki (a generatív nyelvészet), amely következetesen és jelentős mértékben használja fel a formális logika megállapításait.

A hagyományos grammatikának tulajdonképpen csak egy olyan változata van, amelyik szinte változtatás nélkül vette át a formális logika mondatelemzési módját: a valenciaértékeket használó vagy valenciás grammatika. Ebben a grammatikai leírásban az ige adja a mondat központi elemét, tőle függnek a mondatban megjelenő mondatrészek vagy kötelező módon, vagy fakultatív viszonyban. A valenciás grammatika szerint a mondat nem két mondatrésznek, az alanyi és az állítmányi résznek a sajátos predikatív kapcsolata, hanem valójában egy igei szintagma, mely ebben az esetben mondatértékű. (Ulrich Engel valenciás grammatikájában az „állítmány” szó elő sem fordul, helyette mindenütt az „ige” kifejezést használja a mondatrészekkel egy sorban.)

Az elemzéseket a valenciás grammatikák ágrajzok formájában szeretik megadni, és ezek az ágrajzok semmiben sem különböznek a formális logika képleteitől, például

3. Péter a barátját várja

a logikai elemzésben:

a) várja (Péter, a barátját),

illetve:

b) [_S [_VP várja [_NP Péter, a barátját]]]

a valenciás grammatikában:

Az elemzés szerint a mondat alanya és tárgya egymás mellett állnak, egyforma módon függnek az igétől, hasonlóan ahhoz, ahogyan a logikai írásmódban találjuk.

A mondatrészek egymás közötti viszonyának szempontjából a generatív fölfogás sajátos módon közbülső helyet foglal el a tisztán logikai és a hagyományos grammatikai elemzés között. Elfogadta ugyan az igének azt a szerepét, hogy argumentumaival (valenciás értékeivel, vonzataival) meghatározza, milyen részegységek kerülhetnek melléje, de kezdettől fogva más úton járt, mint a valenciás grammatikák, mert a nyelvtani hagyományt követve a mondatot mindig az alanyi és az állítmányi rész sajátos kapcsolatának fogta föl. A kettősségnek az alapját a generatív grammatika nem az igei lexémában látja, hanem az igei ragokban (INFL), amelyek az „alanyos szerkesztettség” tulajdonsága mellett az alany-állítmány egyeztetésének szintaktikai forrását adják. Mondatelemzésében tehát a következő alapvető függési viszonyokat használja:

Az alany (az alanyi NP) az IP és az INFL révén az állítmánnyal, a VP-vel áll kapcsolatban, és el van különítve mindazoktól a nominális szerkezetektől, amelyek a VP-n belül a V bővítményeiként – mint tárgy vagy határozó – találhatók a mondatban. A mondatnak ez a fölépítése tehát eltér a logika által javasolt fölépítéstől, és egyezik azzal, amelyet a hagyományos grammatika Becker-féle mondattana tanít:

4. a) [_S NP [_IP INFL [_VP V … NP]]], azaz:

4. b) [_S Péter [_IP -ja [_VP vár a barátját]]].

A mondat tehát alanyi és állítmányi részből áll, a kettő közötti egyeztetés ténye pedig külön elemként szerepel az igeragban.

A formális logika mondatelemzéséből tulajdonképpen két olyan megállapítás vezethető le, amelyet a generatív grammatika átvett, a hagyományos grammatika viszont nem tud elfogadni: az egyik a nyelvi szerkezetek matematikai jellegű leírása, a másik a mélyszerkezetek tana. Az elsőt a hagyományos felfogás nem tudja összeegyeztetni azzal a véleményével, hogy a nyelv emberi produktum, melyben nem a fizikai okság törvényszerűségei érvényesülnek, hanem a szabad döntés, amit adekvát módon egy természettudományos módszerekre jellemző eljárással nem lehet leírni. A kérdés nehezen dönthető el, és nem meglepő, hogy immár több mint egy évszázada képezi viták tárgyát. Nem kétséges, hogy a beszédben nagy tere van a szabad döntésnek, hisz minden nyelvhasználónak választania kell megnyilatkozásai során a lehetőségek sokfélesége közül, de minden bizonnyal más mércével kell megközelíteni magát a nyelvi rendszert. Ebben az esetben ugyanis nincs szó oksági viszonyról vagy oksági jellegű törvényszerűségről. A matematikai jellegű leírás nem foglalja magába szükségszerűen az oksági viszonyt, és nem jogosít fel ilyen következtetésekre, de megkívánja a fogalmak pontos meghatározását és egy olyan fokú általánosítást, amely nélkül nem lehet megfelelő formális leírást elképzelni. Korábban ez az általánosítás a generálási szabályokban és a transzformációkban volt megadva, ma ugyanezt az általánosítást a mondatösszetevők egységes felépítése (az X-vonás elmélet), valamint a vezérlések és kötések szabályszerűségei biztosítják (l. É. Kiss–Szabolcsi 1992: 54–6). Mivel mindkettő lényeges kelléke a generatív grammatikának, érdemes lesz összefoglalni az ezzel kapcsolatos megállapításokat.

A hagyományos grammatikának a Becker-féle szintaxisában a mondatot különböző kérdésekkel (vagy esetleg újabban már a formai jellemzők felhasználásával, pl. a lehetséges áthelyezések alapján) bontjuk föl mondatrészekre. A magyar generatív szintaktikai elemzés a generatív grammatikák általános eljárását követi, és a mondatot az amerikai strukturális leírás módszerével kapott egységek felhasználásával magyarázza. A strukturális bontás eredményeként minden egyes alkalommal két-két részt kapunk, melyeket addig bontunk tovább, ameddig formális (grammatikai) összetettségük ezt lehetővé teszi. A módszert általában nehezen lehet magyar mondatokra nehézségek nélkül alkalmazni, de használható olyan esetekben, amikor a mondat alannyal kezdődik, vagy ha a kezdő részt az alany követi, például:

Az öreg halász kievezett a használattól viharvert csónakkal a tengerre

mondatban lépésenként két-két összetevőre bonthatjuk az egységeket:

Mivel minden szétbontás után összetevőket kapunk, különféle alakú összetevőink lesznek a mondatban, mert például a tengerre ugyanúgy összetevőnek számít, mint a használattól viharvert csónakkal vagy az öreg halász vagy akár: kievezett a használattól viharvert csónakkal a tengerre. Ha az elemzést a hagyományos mondatrészek szerint végezzük, nem kaphatunk ennyire változatos hosszúságú részeket. A szétbontással kapott összetevőket legalább két szempontból lehet osztályozni:

a) hogyan viszonyulnak egymáshoz a mondaton belül, vagyis mi az egyes összetevőknek a (szintaktikai, jelentéstani, szórendi) funkciója a mondatban,

b) az összetevőkön belül megkereshetjük azt a szóalakot, amelyet a többiek kiegészítenek, illetve amelyik egyedül is megállhat a mondatban a többi elhagyásával.

Az első osztályozással szintaktikai, mondatértelmezési, hangsúlyozási, szórendi, predikációs stb. viszonyokat kapunk, például azt is, hogy egy összetevő a mondat egészéhez viszonyítva önálló, vagy hogy az igei összetevőhöz viszonyítva cselekvő, részesített, eszköz stb. Hagyományos mondatrész-kategóriákat is használ a generatív grammatika, de szerepük másodlagos, az összetevők közötti viszonyokat határozza meg velük és nem a mondat egészében betöltött szerepüket.

A második osztályozással maximális és nulla fokú összetevőket kell megkülönböztetnünk. A nulla fokú összetevő, azaz a szintagma fő tagja adja azt a lexémát, amelyiket a többi tag, a bővítmények, vonzatok kiegészítenek. Mondhatjuk azt is, hogy a második osztályozással a szófajokhoz jutunk el, illetve olyan szerkezetekhez (frázisokhoz), amelyek egy-egy szófaj köré épülnek.⁶ A szótár ezeket a nulla értékű összetevőket mint régenseket tartalmazza vonzataiknak és ezek szintaktikai értékeinek pontos feltüntetésével együtt. A mondat ilyen frázisokból épül fel a generatív grammatikában úgy, hogy a frázisok közötti viszonyok a 4. ábrában megadott összefüggéseknek megfelelően alakulnak az egyszerű mondatban.

Míg a közvetlen összetevők kategóriáinak kidolgozói (az amerikai strukturalista nyelvészek) külön-külön írták le az egyes szófajok mellett vagy az azok körül megjelenő szerkezeteket, a generatív grammatika az ún. X-vonás elmélet keretében egységes rendszert dolgozott ki minden lehetséges ilyen struktúra számára (É. Kiss–Szabolcsi 1992: 41). Ezeket az egységes struktúrákat használja föl aztán akkor, amikor a mondatok általános szerkezetét adja meg. Mivel a kutatások zöme jelenleg az angol nyelv szerkezeteivel foglalkozik, vagy legalábbis ahhoz méri eredményeit, az általánosan elfogadott mondatszerkezet is elsősorban az angolra jellemző:

A megadott összefüggés nem a főmondatokra, hanem a tagmondatokra vonatkozólag ad egy általános szerkezetet: az IP alatti részek azonosak azzal, amit korábban már általános mondatvázként megismertünk (az IP az S helyett azt juttatja kifejezésre, hogy a mondat központi eleme – fejkategóriája – az ige ragozottsága). Az IP fölött csak a kötőszó kategóriája található egy különleges szerepű elemmel (SPEC) együtt, amely szórendi mozgatások lehetséges helyét adja meg. Ez a váz kéttagú szerkezetnek tekinti a mondatot, amelyben a tárgy és a határozók az ige bővítményeiként a VP-n (az igei összetevőn) belül helyezkednek el, az alany nem. A szerkezeti leírásban megtalálhatók tehát mindazok a mondatrészek, amelyeket a hagyományos grammatika is elkülönít az angolban és a hozzá hasonló nyelvekben úgy, hogy az összetevők kölcsönös függési viszonya egyúttal egy alapvető szórendi egymásutániságot is kifejezésre juttat.

Külön kell foglalkoznunk a mélyszerkezetek kérdésével, mert a generatív grammatikának ezzel kapcsolatos állásfoglalása közvetlenül érinti a mondatelemzés kérdéseit.

A hagyományos grammatika a mondatok meglévő grammatikai szerkezetét elemzi. Csak a ténylegesen adott formákat sorolja be a különböző mondatrészekbe, és nem vesz föl olyan elrendezéseket, amelyek a szóalakjaiban adott szerkezeteknek valamilyen kiindulási állapotai lehetnének. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem magyaráz meg közelebbről nyelvi alakzatokat, ha azok alak és elrendezés szempontjából szokatlannak számítanak. Tipikusan ilyen esetek a magyarban a kettős alanyt vagy kettős tárgyat tartalmazó mondatok, például:

6. Az idő állni látszik.

A hagyományos elemzés szerint ennek a mondatnak a látszik igei állítmány mellett két alanya van, az idő és az állni. Az első a grammatikai egyezés alapján, a második pedig a Dohányozni tilos mondattal való hasonlóság alapján. A mai magyar nyelv rendszere azonban hozzáteszi, hogy ennek az utóbbi alanynak még egy alanya van a mondatban, az idő szó, amelyik ebben a „sajátos szerkezetszövedék”-ben egyúttal a mondatnak is alanya (i. m. 115). Így tulajdonképpen nem két, hanem három alanyt kell ebben a mondatban fölvennünk, amelyek közül az egyik, az idő, egyrészt a logikai alanya az állni szónak, másrészt alanya az egész mondatnak, de ugyanúgy alanya a mondatnak az állni szó is. A mondat szavainak jelentése alapján nem emelhetünk kifogást az okfejtés gondolatmenete ellen, de ugyancsak elgondolkodtató, hogy – a tényleges szóalakok kapcsolatában – egy alanynak is lehet még egy alanya.

Ha elfogadjuk a fölfogást, hogy egy állítmánynak különböző számban lehetnek argumentumai (a hagyományos grammatika valenciaértékekkel dolgozó változatában így kell eljárni), akkor a fenti mondatra a hagyományos grammatika elmondott értelmezése alapján például az alábbi leírást adhatjuk meg:

6. a) látszik (idő, állni)

azaz: a látszik igei állítmány mellett két argumentum található. Ezek azonban (a korábban mondottak alapján) semmiképpen sem lehetnek azonos értékűek, hiszen egymás után következnek a sorrendben, ami szükségszerűen értékkülönbséggel jár együtt. Éppen ezért nem így, hanem az alábbi módon célszerű elemezni a mondatot:

6. b) látszik (az idő állni)

vagyis nem két argumentuma van az igének, hanem csak egy, méghozzá egy mondat.

A generatív grammatika átveszi a mondat elemzésének ezt a gondolatmenetét, de érvényesíti a mondat kéttagúságáról vallott nézetét is:

6. c) [_S’ e látszik [_S az idő állni]]

A fentebb megadott részletességgel:

6. d) [_S’ NP [_IP INFL [_VP V [_S NP [_VP V]]]]].

Itt az első mondatban az alanyi NP helye nincs lexémával kitöltve, ezért áll a mondatban egy e (egy üresen hagyott mondatrész helye), a második mondatban pedig, mely az ige vonzataként szereplő beágyazott mondat, nincs IP, ami azt jelenti, hogy ennek a mondatnak az igei állítmánya rag nélküli, és csak főnévi igenévi alakban fog szerepelni. A szerkezetet is föltüntető elemzés a következőket adja:

6. e) [_S’ e [_IP -ik [_VP látsz [_S az idő [_VP állni]]]]]

azaz Az idő állni látszik mondat megnyugtató elemzéséhez tulajdonképpen két mondatra (S’ és S) kell visszamennünk, melyek közül az első alany nélküli, nem az idő szó az alanya, mert nem az idő az, ami látszik (és még kevésbé az állni), hanem a kijelentésbe foglalt megállapítás: látszik, úgy látszik, hogy az idő áll. Ebben az egy mondatban tehát tulajdonképpen két mondatunk van, és ha a mondat grammatikai viszonyait a maguk valóságában akarjuk föltárni úgy, hogy az a nyelvérzéket is kielégítse, akkor az Idő állni látszik mondatot két mondat sajátos összevonásának kell tekintenünk. Tulajdonképpen ezt állapítja meg a hagyományos mondattan is az akadémiai nyelvtanban, csak nem az itt nyújtott elrendezésben. Az összefüggések pontos és formálisan levezetett bemutatására a matematikai jellegű leírás alapján kapunk lehetőséget.

Ha az elmondottakat összevetjük mindazzal, amit a hagyományos grammatika mond az ilyen mondatokról (l. MMNYR.: az idézett helyen, ill. Rácz 1976: 272), akkor arra gondolhatunk, hogy a hagyományos grammatika sem veti el a mélyszerkezet fogalmát, csak másként fejti ki: a szintaktikus viszonyok részletezése helyett jól belátható szemantikai viszonyokra hivatkozik. Ennek alapján valójában úgy kellene feltenni a kérdést, hogy a kétféle eljárás közül jogosultabb-e az egyik a másiknál, illetve hogy mennyire tekinthetjük őket egyenlő értékűeknek.⁷

C) Szórendi kérdések a hagyományos és az új mondattanokban

A magyar generatív mondatelemzés ugyanazt a konkrét felszíni mondatszerkezetet kívánja megmagyarázni, mint a hagyományos, csak természetesen a saját eszközeivel. A hagyományos grammatika Becker-féle változatában a mondat egészének fölépítésére úgy kapunk magyarázatot, hogy az adott egészet részeire bontjuk, megállapítjuk, milyen szerepük van a részeknek a mondategész jelentése szempontjából, milyen formális tulajdonságok jellemzik őket, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és hogyan helyezkednek el ezek a részek a mondat egészében. Az elemzés a mondatot formailag szerkesztett egésznek és egyúttal jelentéstani egységnek fogja föl, amelyet a mondatrészeknek a jelentései és tulajdonságai magyaráznak meg. A mondattan fő részét a mondatrészek tana adja, a szórendi kérdések ehhez viszonyítva másodlagos szerepet játszanak, és inkább csak stilisztikai értékeikkel módosítják a mondatrészek által meghatározott mondatjelentést. A szórendi kérdéseket a hagyományos grammatika egyrészt a mondatrészek szerinti tagoláshoz köti, de külön tárgyal bizonyos szavakat és kifejezéseket, amelyek sajátosan viselkednek a szórend szempontjából (Elekfi L. 1985; Deme L. 1956)⁸. Bár a hagyományos mondatrészek a mondat tartalmi egységének megértéséből vezethetők le, és ennek az egységnek a megértéséhez nyújtanak magyarázatot, elkülönítésük és szintaktikai szerepük megállapítása során az alaktani tulajdonságok is fontos szerepet kapnak. A hagyományos grammatika az adott mondat meglévő szerkezeteit elemzi, mondatrészei a konkrét szóalakokra vonatkoznak és – mint a fentebb elemzett példamondat mutatja – nem használ ún. mélyszerkezeteket.

A hagyományos grammatikákhoz hasonlóan az új magyar mondattanok is két kérdés köré csoportosítják a mondatra vonatkozó vizsgálataikat: részben a mondat helyes szerkesztettségének és jelentésének mibenlétére kívánnak választ adni (l. Komlósy, Kenesei), részben pedig a mondatokban található szórendi törvényszerűségeket keresik (mindenekelőtt É. Kiss Katalin munkái). A két területre vonatkozó feladatok megfogalmazásában és a két kérdés egymás közötti viszonyára vonatkozólag azonban már jelentős eltérést találunk a hagyományos és az új grammatikák között. A különbségek mindenekelőtt a mondattan feladatának megfogalmazásában fejeződnek ki határozott formában. Komlósy András szerint a grammatikának ez a fejezete azokat a törvényszerűségeket keresi, amelyek a szóalakokból jó mondatokat állítanak össze [„…hogy a nyelv elemeiből (itt elsősorban a szó nagyságú elemekre kell gondolnunk) elvileg összeállítható sorozatok közül melyek funkcionálhatnak mondatokként, és melyek nem.” (307)]. Nem a mondategészből kell tehát kiindulni, hanem az elemekből (szavakból vagy szintagma/összetevő értékű egységekből), és a kapcsolódási szabályszerűségeket nem mondatrészekre kell vonatkoztatni, hanem szószerkezeti, szófaji vagy esetleg még annál kisebb egységekre.⁹ A mondatot alkotó egységeket a vonzatok kötik össze, melyeknek mibenlétét – a régensek, vonzatok, illetve bővítmények fogalmának tisztázásával – Komlósy mondattana a szabad és vonzatos határozók közötti különbségek elemzésével tisztázza. Az egyszerű mondatban az igei régens körül kialakuló vonzatrendszert találunk, amelyet esetleg szabad bővítmények egészítenek ki. A mondat szerkesztettsége nem a hagyományos mondatrészek szintaktikai különbségeiből, a közöttük kialakuló viszonyokból adódik, hanem a régensek és bővítményeik szintaktikai jellegzetességeiből. Függ például a mondatszerkezet attól, milyen szófajú a régens, hány vonzata lehet, milyen mértékben kötelezőek vagy szabadok ezek, milyen szintaktikai tartalmak (thematikus szerepek) kötődnek hozzájuk, milyen a belső fölépítettségük, hogyan viselkednek szintaktikailag, azaz hol helyezkednek el a mondatban, mennyire kaphatnak hangsúlyt stb. A mondatszerkezetek tisztázásához segít hozzá annak vizsgálata, milyen viszonyok találhatók a különböző, de jelentésükben hasonló régensek, pl. az aktív és passzív igetövek, az igék és a belőlük képzett igenevek körül kialakítható szerkezetek között stb. A képzési folyamatok ugyanis együttjárnak a vonzatstruktúrák megváltozásával, aminek viszont új jellegzetes szerkezetek lesznek az eredményei. A régi mondatrész-elnevezések az eltérő vonzati alakok megkülönböztetésére szolgálnak, és legföljebb bizonyos rangkülönbségeket juttatnak kifejezésre. Az alany ugyanúgy vonzata az igének, mint a tárgy vagy a többi határozó.

Fontos különbségek származnak a mondatok szerkezetében abból is, milyen eltérések vannak a vonzatok kapcsolatai között, hogy pl. predikatív jellegűek-e ezek vagy sem. A „predikatív” kifejezés hasonlít ugyan a hagyományos grammatika „állítás” kifejezésére, de nem azonos vele. Állítást nemcsak mondatok fejezhetnek ki (pl. Feri beteg), hanem ennek nominalizált alakjai is (Feri betegsége), illetve birtokragos főnevek (betegsége) (Komlósy 1992: 448, 449). A predikatív viszony sem csak a mondat alanya és állítmánya közötti sajátos kapcsolatra jellemző, hanem a szó és mondat értékű vonzatok közötti bizonyos kapcsolatokra is, mint pl. a Pista részegen vált hőssé mondatban Pista és hőssé, illetve a részegen és a Pista hőssé vált egységek között.

Amint látható, ez a mondattan egészen más eredményekhez vezet, mint a hagyományos, és más jellegű szerkezeteket talál a mondatban, mint az eddig megszokott szintaxisok. Sokkal inkább hasonlít a hagyományos grammatika XIX. század előtti kompozíciós tanára, mint a Becker-féle mondatrésztanra.

A mondatok szintaktikai viszonyait feltáró generatív mondattan mellett külön generatív mondattan foglalkozik azokkal a kérdésekkel, amelyek a mondat szórendi törvényszerűségeire adnak magyarázatot. Láttuk, hogy a hagyományos mondattanban a szórendi kérdések – legalábbis részben – a mondattani vizsgálatokból kapott mondatrészekhez kapcsolódnak, és mintegy kiegészítik a szintaktikai törvényszerűségeket. Ettől a fölfogástól eltérően a generatív elemzésekben a mondatrészeknek nincs közvetlenül közük a szórendhez. É. Kiss Katalin szerint a mondatrész-funkciók „…többnyire nincsenek egyenes összefüggésben a mondatrészek mondatbeli elhelyezkedésével; elsősorban a mondatrészek toldalékolásában és a jelentéstanban játszanak lényeges szerepet” (1998: 18). Tulajdonképpen érthető ez az állásfoglalás, hiszen a hagyományos mondattanhoz feladataiban közel eső generatív mondatszerkezeti vizsgálatokban sem a mondatrészek adják a vizsgálat lényegét (l. Komlósy András és Kenesei István dolgozatait), hanem az összetevők tulajdonságai és az ezekből fakadó törvényszerűségek. A szórendi kérdésekben is az összetevőket vizsgáljuk, de most nem a kapcsolódási törvényszerűségek tisztázására, hanem abból a szempontból, milyen tulajdonságaik alapján foglalhatják el a szórendi kategóriáknak megfelelő helyeket a mondatban, és milyen sajátos jelentések adódnak ennek nyomán. É. Kiss Katalin mondattanában a magyar mondatok szerkezetét tehát nem a mondatrészek határozzák meg, nem is az összetevők (ezek a generatív grammatikában a fő tagjuktól függetlenül azonos jellegűek), hanem a legfontosabb szórendi kategóriák egymáshoz viszonyított helyzete. A magyar mondatok szerkezete nála:

Ez a szerkezeti elrendezés eltérő jellegű egységekből áll: egyrészt megtalálhatók benne az általános mondatösszetevők mint formális grammatikai kategóriák (ezek adják a mondat szintaktikai összetevőit a 4) ábrában), de vannak itt tisztán funkcionális szórendi egységek is (a topik és a fókusz). A hagyományos mondatszerkezethez hasonlóan ez a fölépítés is két részből áll, egy alanyinak nevezhető részből – ez a mindenkori topik – és egy állítmányinak nevezhető részből, amelyiket a VP – a tulajdonképpeni igei állítmányi rész – képvisel a hozzátartozó (itt alája írt) bővítményekkel együtt. A mondat szórendjét megadó kategóriák, a topik, a predikátum és a fókusz, illetve a topik és a komment vagy a propozitum tulajdonképpen nem a generatív grammatika fogalmai. Már a múlt század óta szerepelnek a grammatikai munkákban (Hajicova 1984), meghatározásuk eléggé vegyes, de a generatív kutatások pontos értelmezésükre törekszenek, és következetesen használják őket. A kérdés részletesebb elemzése érdekében érdemes lesz idézni egy részt É. Kiss Katalin mondattanából. A könyvben található példák és a hozzájuk fűzött magyarázatok a következők:

Az (1a) mondat egy ’János’ nevű személyről tesz állítást; azt állítja róla, hogy vett egy autót. Az (1b) mondat ’az idős asszony’-ként megnevezett személyről közöl információt; azt állítja róla, hogy elütötte egy autó. Az (1c) mondat a beszélő egyik kollégájáról állít valamit, azt, hogy biciklivel jár dolgozni. Az (1d) mondat ’a vonatok’-ról mint a dolgok egy meghatározott fajtájáról tesz állítást; azt állítja róluk, hogy megszaporodtak rajtuk a rablótámadások. Az (1e) mondat a folyóról közöl állítást; azt, hogy híd ível át fölötte.” (21)

A hagyományos grammatika kissé más értelemben beszél a mondatokban tett állításokról, mint É. Kiss Katalin. Fölfogása szerint minden mondatban az alanyról teszünk állítást, függetlenül attól, milyen helyen találjuk. Ennek megfelelően a második mondatban a vonatról, a negyedikben a rablótámadásokról, az ötödikben a hídról állítunk valamit, mert ezek a mondat alanyi részei. Az alanyról tett állításban természetesen megtalálhatók a többi mondatrészek is, de csak mint nem alanyi részek. Így mondhatjuk, hogy az (1d) mondatban a rablótámadásokról teszünk állítást és ebben az állításban a vonatokon a támadás helyét adja meg. A hagyományos fölfogás ellene van annak a véleménynek, hogy ez a mondat „…’a vonatok’-ról mint a dolgok egy meghatározott fajáról tesz állítást”. A mondatokban megfogalmazott állítások az alanyról szólnak a hagyományos fölfogás szerint, a többi mondatrész csak kiegészítő szerepet játszik ebben az állításban, amit semmiképpen sem szabad azonos értékűnek venni az alany és az állítmány közötti viszonnyal. [Mondhatjuk még, hogy az (1d) mondat a benne tett állítás helyét kiemelt módon kezeli, amikor ezzel a helyhatározóval kezdi a mondatot.] A függőségi grammatikákban és a magyar generatív felfogásban az állítmány nem csak az alannyal, de minden mondatrésszel egyforma állítási viszonyban található. Ugyanezt mondja a formális logika is: a kijelentések egy predikátumot és hozzája tartozó argumentumokat tartalmaznak. [Az (1d) kijelentésre vonatkozóan: megszaporodtak (rablótámadások, vonatok).]

A generatív nyelvészet is különbséget tesz a mondatrészek között, mindenekelőtt azzal, hogy eltérő thematikus szerepeket tulajdonít nekik. Amikor tehát azt mondja, hogy az (1d) mondat a ’vonatok’-ról tesz állítást, akkor ebben az is benne foglaltatik, hogy ennek az összetevőnek hely értékű thematikus szerepe van a mondatban. Jelen esetben azonban nem erről a thematikus szerepről van szó, hanem a kiemeltségből adódó jellegzetességről, egy „közlésbeli-jelentéstani szerep”-ről (21), a topikról, a szórendi pozícióval együttjáró tulajdonságról. Kérdéses, hogy ezt a tulajdonságot lehet-e, illetve szabad-e egy olyan tulajdonsággal (az állítással) jellemezni, amelyik tipikusan az állítmány és az alany, illetve tágabban értelmezve az állítmány és a mondatrészek közötti viszony jelölésére használatos.

Kétségtelen, hogy a topik és a predikátum közötti kapcsolatnak is fontos jelentése van az egész mondat értelme szempontjából, de célszerű lenne tisztázni, hogyan viszonylik ez az „állítás” a mondatrészek és a (hagyományos) állítmány közötti állításokhoz, illetve hogyan viszonylik a szórendi jelentések kérdésével foglalkozó mondattan ahhoz a másik mondattanhoz, amelyben a részekkel a mondat szerkezetét és lingvisztikai jelentését határozzuk meg. (Hogy a mondat jelentéséhez elvezető egységeket a hagyományos mondatrészekkel adjuk-e meg, vagy pedig a generatív rendszerben alapul vett összetevőkkel, lehet másodrendű kérdés a jelen esetben.)

Az ún. nyugati nyelvekben annyira szoros összefüggés található a mondat grammatikai szerkezete és a szórendje között, hogy a mondatok szintaktikai viszonyainak leírása egyúttal tartalmazza a mondat szórendjének törvényszerűségeit is. Ugyanez nem áll a magyarra. A hagyományos magyar grammatikák – láttuk – a szintaktikai viszonyok kérdését tekintik a mondattan fő feladatának és a szórend kérdéseit ehhez kapcsolva vizsgálják, de teljesen a mondatrészekhez kötött szórendiségről nem beszélnek. A magyar generatív grammatikák szétválasztják a két területet: külön mondattan foglalkozik a mondatok szintaktikai szerkezetének kérdésével és egy másik a szórendi kérdésekkel. Egy ilyen szétválasztást több szempont is támogat:

a) a magyarban valóban nincs kapcsolat a mondatok szintaktikai szerkezete és szórendje között;

b) amennyiben a szintaxisban a mondatnak a tényleges szóalakjai által adott szerkezetét kell leírni (ahogy azt a hagyományos fölfogás is tanítja), akkor a szórendi kérdéseknek kiemelt és önálló helyet kell biztosítani, mert a tényleges és hangsúlyozottságukban is meghatározott alakok egy adott szórendhez vannak kötve;

c) mivel a generatív szintaxis nem a mondategészből kapott részeket tekinti a leírás alapegységeinek, hanem a morfológiai jellegzetességekkel rendelkező összetevőket, ezek egységes háttérül szolgálhatnak mind a mondatszerkezeti elemzésben mind a szórendi törvényszerűségek leírásában.¹⁰

Lehet tehát új magyar mondattant vagy mondattanokat írni, amelyek eltérő alapelveik folytán másfajta magyarázatokat adnak a mondatok szintaktikai viszonyaira és szórendjére, mint az eddigiek. A hagyományos szintaxis öt mondatrész különböző változataival magyarázza meg a mondatok szerkezetét. Ugyanerre a célra a generatív grammatika szerkezetértékű összetevőket, szófajokat, illetve még ennél is kisebb egységeket vesz alapul, melyek száma jóval felülmúlja a mondatrészek számát. Nem meglepő, hogy a rájuk alapozott szintaktikai leírás nagyon sokféle és az eddigiektől eltérő rendszerezésekre ad lehetőséget. Mindeddig ezekkel a kérdésekkel egy szűk és zártnak mondható csoport foglalkozik nálunk, pedig a sokoldalú, kellően megalapozott eredményekhez több kutatóra, több elemzésre van szükség. Elméletiekben mindennek gazdagodás lenne a következménye, és biztosan könnyebben lehetne megoldani azt az egyáltalán nem egyszerű kérdést, hogyan tudjuk majd az új mondattan megállapításait jól áttekinthető anyagként a szükséges általános ismeretek körébe beépíteni.

SZAKIRODALOM

Antal László 1977. Egy új magyar nyelvtan felé. Budapest.

Balázs János 1987. Hermész nyomában. Budapest.

Becker, Karl, Ferdinand 1842. Ausführliche deutsche Grammatik. Bd. I. Prag.

Bencédy József–Fábián Pál–Rácz Endre–Velcsov Mártonné 1976. A mai magyar nyelv. Budapest.

Cherubim, Dieter 1976. Grammatische Kategorien: das Verhältnis von „traditioneller“ und „moderner“ Sprachwissenschaft. Tübingen.

Chomsky, Noam 1965. Aspects of the Theory of Syntax.

Deme László 1956. Szórendi vétségek és kétségek. In: Lőrincze (szerk.): Nyelvművelő. Budapest. 257–65.

Elekfi László 1985. Szórend. In: Grétsy László–Kovalovszky Miklós (szerk.): Nyelvművelő kézikönyv II. 884–95.
Összetett állítmány szórendje. Uo. 464–5.
Összetett igealakok szórendje. Uo. 465–6.
Összetett mondatok szórendje. Uo. 466–7.
Igekötős ige szórendje. Uo. 990–3.
Igenévi szerkezetek szórendje. Uo. 995–7.

Elekfi László 1995. Strukturális magyar nyelvtan I. Mondattan; MNy. 385–401.

Engel, Ulrich 1991. Deutsche Grammatik I–II. Heidelberg.

Glinz, Hans 1947. Geschichte und Kritik der Lehre von den Satzgliedern in der deutschen Grammatik. Bern.

Glinz, Hans 1952. Die innere Form des Deutschen. Bern.

Hajicova, Eva 1984. Topic and Focus. In: P. Sgall (ed.): Contribution to Functional Syntax, Semantics and Language Comprehension. Praha. 189–202.

Kenesei István 1992. Az alárendelt mondat szerkezete. In: Kiefer (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. 529–714.

Kiefer Ferenc 1992. Strukturális magyar nyelvtan I. Mondattan. Budapest.

É. Kiss Katalin 1992. Az egyszerű mondat szerkezete. In: Kiefer F. (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. 79–178.

É. Kiss Katalin 1998. Mondattan. In: É. Kiss, Kiefer, Siptár: Új magyar nyelvtan. 17–184.

É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter 1998. Új magyar nyelvtan. Budapest.

É. Kiss Katalin–Szabolcsi Anna 1992. Grammatikaelméleti bevezető. In: Kiefer F. (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. 21–78.

Komlósy András 1992. Régensek és vonzatok. In: Kiefer F. (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan. 299–528.

von Kutschera, Franz 1993. Sprachphilosophie. München.

Matthews, Peter, H. 1993. Grammatical theory in the United States from Bloomfield to Chomsky. Cambridge. Mass.

de Saussure, Ferdinand 1997. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest.

Tesnire, L. 1959. Élément de syntaxe structurale. Paris.

Tompa József 1961. A mai magyar nyelv rendszere I–II. Budapest.

Hell György

Hell, György: Traditional and ‘New Hungarian Grammar’. The article addresses the problem of how non-traditional syntactic descriptions can be understood with a traditional background. It is difficult to demarcate the two approaches strictly because several ideas of structuralist research (like the phoneme and other achievements of the Prague School) have been incorporated in traditional grammars, too. Substantial differences nevertheless exist (a) in the application of results obtained from a logical analysis of natural languages, (b) in the way deep structures are construed, and (c) with respect to the usefulness of immediate constituent analysis in syntactic description.

The latest investigations based on generative principles yielded some new and interesting results in Hungarian syntax but their application for teaching purposes requires a broader perspective on the problems involved.

¹ pl. H. Glinz 1947; D. Cherubim 1976; F. von Kutschera 1993: 204–21.

² A szófajok meghatározására a jelentés fölhasználása mellett már Arisztotelésznél is megtalálható a jelentéstől független másik két szempont.

³ L. Bloomfield 1923-ban recenziót írt a Cours-ról (Modern Language Journal 8: 317–9). Ismertetésében nem fogadta el Saussure nézeteit (l. Matthews 1993: 7-9).

⁴ Saussure beszél ugyan a nyelv és a gondolkodás kapcsolatáról, de a nyelvi rendszer nála a nyelvi jel természetére épül. A nyelvi gondolkodás kérdésében kialakított sajátos nézetével Chomsky tulajdonképpen eltávolodik Saussure-től, ami miatt rendszerét sokan nem tartják strukturalistának.

⁵ Ez a régebbi írásmód már eléggé leegyszerűsödött mára, de szemléletessége miatt érdemes még alkalmazni.

⁶ A generatív grammatikában sajátos módon lehet a szófajokat meghatározni, amire É. Kiss Katalin a 20. oldalon utal.

⁷ A generatív grammatika természetesen nem csak ilyen mondattípusoknak az elemzése során vesz föl mélyszerkezeti kiegészítést, de nyelvektől függően más szerkezetek esetében is. A magyar generatív grammatikákból egyébként hiányzik ez a fajta mélyszerkezeti elemzés.

⁸ A terjedelmes irodalomból ezt a két munkát találtam jellemzőnek.

⁹ Mivel nem a mondategészből indulunk ki, nincs kész mondathelyességi kritériumunk. Az összekapcsolt egységek szintaktikai helyességéről csak úgy tudunk véleményt mondani, hogy nyelvi kompetenciánkkal ellenőrizzük a lehetséges kombinációs változatokat.

¹⁰ Nem meglepő, hogy a generatív grammatika szinte ugyanazokat a morfológiai egységeket használja egyes szórendi kérdések ismertetésében, mint a hagyományos elemzések, pl. az igekötős igék szórendje, a kérdőszavas kifejezések szórendje vagy a „hozzátoldás, belefoglalás, általánosítás, erősítés” szócsoportjai (Elekfi 1995: 892); É. Kiss Katalin (1992: 48–57).